Az 1920-ban hatalomra került rendszer, annak kormányai és a különböző politikai erők egyetértettek abban, hogy az ország gazdaságát és társadalmát szétziláló trianoni békediktátum súlyos döntéseit meg kell változtatni. A magyar politikai és katonai vezetés 1938-tól kezdve várta a kedvező külpolitikai helyzetet és alkalmat, nem mellesleg a nagyhatalmak támogató hozzájárulását az elvesztett területek visszaszerzéséhez. A remélt revíziós célok elérése érdekében a tárgyalásos megegyezés általi terület-visszavétel, a döntőbírósági eljárás, illetve a fegyveres beavatkozás egyaránt szóba került. Az ország közvéleménye a revízió megvalósítását egyértelműen a magyar királyi honvédségtől remélte.

Az utolsó magyar részleges területi revíziót megelőzően a környező országok megszűnte, illetve politikai, gazdasági és katonai erejének csökkenése után Magyarország meghatározó tényezővé vált Közép-Európában. Eközben az erőteljes német nyomás alatt 1940. november 20-án csatlakozott a tengelyhatalmak háromhatalmi egyezményéhez. A Teleki Pál miniszterelnök által képviselt fegyveres semlegesség politikáját a nemzeti függetlenség sérelme nélkül egyre nehezebben lehetett folytatni. Az ország növekvő külpolitikai elszigeteltségéből való kiutat a Jugoszláviához való közeledés jelentette. Miután a délszláv állam nemcsak Németországgal, hanem Nagy-Britanniával is jó kapcsolatot ápolt, Teleki abban bízott, hogy segítségével megtarthatják a törékeny egyensúlyt a két fél között.

Az 1940. december 12-én megkötött magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződést” Hitler is elfogadhatónak tartotta. A két ország közeledése hozzájárulhat a balkáni térség stabilizációjához, ami alapvető feltétele lehet a Szovjetunió ellen tervezett német hadművelet sikerének. Jugoszlávia háromhatalmi egyezményhez történő 1941. március 26-i csatlakozását követően nem várt fordulat következett be a délszláv állam belpolitikájában. Március 27-én Belgrádban a haderő vezetői – a brit segítséggel szervezett puccsot követően – lemondatták a Cvetković-kormányt és Simović tábornokot bízták meg a kormányalakítással.

Hitler, miután a soron következő szovjet hadművelet idején nem akart megbízhatatlan, vagy ellenséges országot tudni a „hátában”, a Barbarossa-terv megindítását elhalasztotta. Március 27-én rendelkezett a Görögország megszállására kidolgozott Marita-terv, Jugoszlávia birtokba vételére vonatkozó kibővítéséről. Ezen kívül erős nyomást gyakorolt a közép-európai országokra, hogy azok is csatlakozzanak a délszláv állam elleni hadművelethez.

A magyar politikai és katonai vezetéshez március 28-án érkezett meg Hitler üzenete. Nemcsak a Wehrmacht csapatai számára kért átvonulást az ország területén, hanem Magyarország katonai részvétele ellenében Bácska és Bánát visszacsatolását ígérte. Miután az ország maradék semlegességének kockáztatása volt a tét, Horthy kormányzó és miniszterelnöke a német csapatok átvonulását és a magyar repülőterek használatát helyben hagyta, a hadművelethez való csatlakozás kérdését pedig a Legfelső Honvédelmi Tanács döntésére bízta. A még aznap összehívott minisztertanács a német kívánalmak java részét jóváhagyta, a fegyveres beavatkozás kérdését azonban feltételekhez kötötte. A honvédség csak akkor kapcsolódhat be a hadműveletbe, amikor Horvátország már kikiáltotta állami függetlenségét, a délszláv utódállam formailag megszűnt létezni, a délvidéki magyarság veszélyhelyzetbe került, illetve amennyiben a magyar csapatokat nem vetik be a történelmi határokon kívül és nem kerülnek német alárendeltségbe.

A március 28-i döntések után Paulus altábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főszállásmestere megállapodott a magyar hadvezetéssel a honvédcsapatok működési területéről és az öt hadtestnek a hadműveletekben való részvételéről. A Honvéd Vezérkar főnöke március 30-án kérte a kormányzótól a miniszterelnök és külügyminiszter tudta nélkül megígért I., a IV., az V., a VII. és a Gyorshadtest április 1-jei mozgósítását. A kormány akkor ezt elvetette, azonban a délszláv utódállam megszűnésével megkezdődhettek mozgósítások. Amikor Teleki Pál tudomására jutott, hogy a magyar katonai részvétel brit hadüzenetet vonhat maga után, országa helyzetét kilátástalannak ítélve április 3-án öngyilkos lett.

A magyar katonai vezetés által április 3-án és 4-én kiadott mozgósítási parancs értelmében a 3. hadsereg-parancsnokságot, az I., IV., V., VII. és a Gyorshadtestet, a határvadász alakulatokat, a fővezérség közvetlen folyam- és repülő dandárt, illetve néhány tüzér, híradó és műszaki csapattestet mozgósítottak. Április 6-án a német–jugoszláv és a bolgár–jugoszláv határon megindult a hadművelet. Április 7-én a Magyarországon átvonuló német csapatok a magyar–jugoszláv határt is átlépték. A Duna–Tisza közén a jugoszláv 1. hadsereg három gyalog- és egy lovashadosztálya állomásozott. A határ menti erődöket szerb reguláris határőr- (granicsár) és erőd-alakulatok szállták meg. A megerősítésükre rendelt dobrovoljácok (telepesföldet kapott szerb önkéntesek) és a csetnik (szabadcsapatos) szervezetek irreguláris alakulatokként tevékenykedtek. Összehangolt ellenállásukra a jugoszláv haderő gyors összeomlása következtében nem került sor.

A honvédség tervezett hadművelete során a jobbszárnyon a IV. hadtestnek főerőivel Zombor, részeivel Nemesmilitics felé kellett előrenyomulnia. Középütt az I. hadtestnek a Bajmok–Kossuthfalva vonalat kellett elérnie, a Nemesmilitics–Pacsér terepszakaszon a pedig jugoszláv erődrendszer áttörése hárult rá. A balszárnyon felvonuló V. hadtestet a Horgos–Csantavér irányú támadásra utasították. Az erődrendszer leküzdése után a támadó seregtesteknek a Ferenc-csatorna hídjait is el kellett foglalni. A Gyorshadtest alakulataira – a jugoszláv csapatok bekerítése végett – a Duna mielőbbi elérése hárult. Ezalatt a 11. gyalogdandárnak a Baranya-háromszöget, a 9.-nek pedig a Muraközt kellett birtokba vennie.

A 3. hadsereg április 11-én meginduló seregtestei közül a IV. hadtest Zombor és Pacsér, az V. hadtest Szabadka, az I. hadtest Bácstopolya, a Gyorshadtest pedig Zombor körzetét szállta meg április 12-éig bezárólag. A III. hadtest 9. gyalogdandára ezalatt elfoglalta a Murán inneni területet és a Muraközt. A magyar alakulatok sehol sem ütköztek jelentősebb ellenállásba, a jugoszláv haderő a gyors német sikerek miatt a Duna irányába vonult vissza. A bevonuló csapatokat a csetnik csoportok részéről Zomborban és Szabadkán érték tűzrajtaütések, és ezek az akciók a későbbiek során sem szűntek meg. Április 13-án a folyami dandár az apatini aknazárat áttörve elérte a Tisza torkolatát, és estére befejeződött a Délvidék birtokbavétele. A Gyorshadtest 2. lovas- és 2. gépkocsizó dandára ezen a napon megtörte a Szenttamásnál védekező jugoszláv erők ellenállását és hídfőt foglalt a Ferenc-csatornánál.

Április 14-én a magyar katonai vezetés hozzájárult a Gyorshadtest további alkalmazásához, amely szerb területen a német 1. páncéloscsoporttal az eszéki Dráva-hídon átkelve 19-éig a Száván túli Valjevóig tört előre. Békehelyőrségeibe történő május 6-ai visszatértéig Vinkovici és Vukovár körzetét, illetve az eszéki hidat biztosította. Ezzel egyidejűleg megkezdődött a gyalogsági és lovassági alakulatok Délvidékről történő részleges kivonása. Az itt maradt seregtestek tevékenysége a csetnik csoportok felszámolása, a közlekedés és a hírhálózat helyreállítására, illetve a megbízhatatlannak ítélt személyek gyűjtőtáborba szállítására és szerb területre való kiutasítására irányult. Feladatukat a csendőrségi alakulatok és öt hadtáp-zászlóalj támogatásával szeptember 15-ig látták el.

A „délvidéki bevonulást” közel sem lehet összehasonlítani a felvidéki és az erdélyi „csókos háború” eseményeivel. A Bácskát birtokba vevő honvédalakulatokat a színmagyar településen nagy örömmel, a sváb falvakban hűvös távolságtartással, a szerbek lakta vidékeken pedig egyértelműen ellenségesen fogadták. A magyar csapatok veszteségeit a korabeli hiányos hadműveleti jelentések miatt nem lehetett pontosan kideríteni. A Honvédelmi Minisztérium 1941. április 28-án a sajtó számára 729 főben állapította meg a személyi veszteségeket. Részleteiben: 5 tiszt és 60 főnyi legénység vesztette életét, illetve 16 tiszt és 648 főnyi legénység szenvedett súlyos sebesüléseket. A bácskai terület megszállása során lezajlott fegyveres összecsapások és egyéb atrocitások során – a korabeli magyar hadműveleti iratok alapján – 1435 polgári lakos vesztette életét.

Szabó Péter

Források

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken, 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet, 1941. április, Puedlo Kiadó, Debrecen, 2003.

Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban. Ister, Budapest, 1999.