A palásti csata történetének megértéséhez szükségesnek vélem, hogy néhány szóban felvázoljam az előző évtized eseményeit, és megvilágítsam azokat az okokat, amelyek az 1552. évi török hadjáratot kiváltották.

A mohácsi csata utáni kettős királyválasztás következtében belháború tört ki, ahol a gyengébb fél, Szapolyai (I.) János a sorozatos vereségek után rákényszerült, hogy a Porta segítségét kérje. Ennek azonban súlyos ára lett, midőn 1541-ben a Szapolyai segítségére érkező Szulejmán szultán csellel elfoglalta Buda várát. A Magyar Királyság ezzel három részre szakadt: a nyugati országrész Habsburg (I.) Ferdinándé maradt, Erdélyt a szultán Szapolyai özvegyének, Izabellának és fiának, János Zsigmondnak adta, míg a középső rész a további oszmán hódítások kiindulópontjává vált. Erdély tényleges politikai vezetője, Martinuzzi Fráter György a kialakult status quo ellenére sem adta fel immár évtizedes törekvését, Erdély és Magyarország egyesítését a Habsburgok vezetése alatt.

A körülmények azonban nem kedveztek e szándéknak, s mivel Ferdinánd csapatai 1542-ben nem tudták Budát visszavenni, a kérdés hosszú időre lekerült a napirendről. Annál is inkább, mert az erdélyi rendek is kimondták, hogy ha Ferdinánd nem tudja őket megsegíteni, maguk döntenek sorsukról, amit persze az oszmán hatalom közelsége és ereje legalábbis kérdésessé tett.

Fráter Györgynek tervei megvalósítására az 1547-ben a Habsburgok és a Porta között öt évre megkötött béke teremtett újabb lehetőséget. A bécsi követekkel folyatott titkos tárgyalások eredményeként 1549-ben létrejött a nyírbátori egyezség, melyben Izabellának és fiának Erdély átadása fejében felajánlották a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegséget. Az egyezmény azonban nem maradt titokban, Szulejmán hamarosan értesült róla. Fráter György veszélyes politikai játszmára kényszerült. Miközben a Porta felé folyamatosan bizonygatta hűségét és beküldte az éves adót, aközben Ferdinándot is igyekezett meggyőzni, hogy mindez csak látszat. A két nagyhatalom közti lavírozás azonban oda vezetett, hogy a barát végül mindkét fél bizalmát elvesztette. 1551-re Bécsnek és a Portának is elege lett a bizonytalan helyzetből, s mindkét fél elszánta magát, hogy a kérdést erővel rendezi.

Szokatlan módon Bécs lépett először, és tekintélyes zsoldossereget küldtek Erdély elfoglalására. A kritikus helyzetbe került Fráter György még próbálkozott, de a királyi sereg főtisztjei 1551. december 17-én Alvincon meggyilkolták. Ugyanakkor a Porta is megmozdult és válaszként az egyesítési kísérletre és a királyi csapatok Erdélybe küldésére megtorló hadjáratot indított. Szeptember folyamán a Szokollu Mehmed beglerbég vezette oszmán had bevette Becse, Becskerek és Csanád várait (szeptember 19., 25., 28.), de Temesvárat kapitánya, Losonczy István ekkor még meg tudta védeni (október 17–27.).

1552-ben újabb török hadjárat indult az Erdély feletti török fennhatóság biztosítására. A három török sereg három különböző irányban támadott. A Kara Ahmed másodvezír vezette főerők elfoglalták Lugost, Karánsebest, majd 33 napi véres küzdelem után (június 24.–július 27.) bevették Temesvárat, ahol a védőket a szabad elvonulás ígérete ellenére lemészárolták. Ezután a spanyol Bernardo Aldana vezette őrségétől gyáván magára hagyott Lippát, majd a szintén üresen maradt Solymost szállták meg (július 28–30.). Ezt követően döntöttek a Szolnok és Eger elleni támadásról.

Mindeközben a boszniai pasa a horvát-szlavón végek ellen indított elterelő akciókat, Hádim Ali budai pasa pedig a magyarországi török csapatok élén elfoglalta Veszprémet (július 1.), majd pedig parancsot kapott a Budától északra fekvő várak elleni támadásra. A július folyamán lezajlott felvidéki hadjárat során a pasa kezére került Drégely, Szécsény, Buják, Ság és Gyarmat vára, így jelentősen sikerült kitágítani a Buda körüli védelmi övezetet. Hádim Ali ezután visszatért Budára. Itt értesült, hogy az elveszett várak visszavételére Ferdinánd csapatokat vont össze Léván. Az Erasmus Teufel és Sforza Pallavicini vezette királyi csapatok feladatul kapták még, hogy igyekezzenek lekötni Ali seregtestét és akadályozzák meg, hogy a Kara Ahmed másodvezír parancsnoksága alatt álló fősereggel egyesüljön, végül fedezze Eger és Szolnok várát.

A keresztény sereg létszámát a kortársak 10-11000 főre tették. Mellettük a török támadások hírére hétezer nemesi felkelő gyűlt össze Füleken. A szükséges tüzérséget a bányavárosokból küldték a csapatok után.

Augusztus elején az összegyűlt királyi sereg Léváról megindult az elfoglalt várak visszaszerzésére, és Egeg falunál táborozott le. Ali pasa kémeitől értesült Teufel mozgásáról, ezért sietve újra összegyűjtötte csapatait, és Rákosról kiindulva mintegy 12000 főnyi hadával igyekezett Teufel elé vágni, hogy a két keresztény seregtest egyesülését megakadályozza. Midőn a törökök megközelítették, Teufel Egegről Palástra vonult, és nem várta be sem a tüzérséget, amely már Bozókon járt, sem a felkelőket. Augusztus 10-én megtörtént az első harcérintkezés: a törökök támadást intéztek a keresztény csapatok tábora ellen, mire ezek kitörtek és heves küzdelemben visszaverték Ali katonáit. Eközben törökök elcsalták a tábortól és bekerítették az olaszokat, de a magyar lovasság kimentette őket. Augusztus 11-én már reggel csatarendbe állt a két fél. A királyi sereg közepén a gyalogság állt, balszárnyát a német nehézlovasság, jobbszárnyát a magyar huszárok adták, és itt helyezték el a csekély tüzérséget is. A csata kezdetben kiegyenlítetten folyt, ám keresztény sereg lőporkészlete váratlanul felrobbant, ami nagy zavart okozott. A törökök kihasználták a lehetőséget és nagy erejű támadást indítottak a megzavarodott jobbszárny és közép ellen. Először a német gyalogság hátrált meg, több főtiszt elesett, a csatarend felbomlott, nem volt már erő, ami visszatartotta volna a menekülőket. Az olasz csapatok a közeli erdőbe menekültek, ahol nagy részük Pallavicinivel együtt fogságba esett. A vereség hírére a füleki tábor villámgyorsan feloszlott.

Ali nem használta ki a győzelmet, nem támadta meg a bányavárosokat, hanem visszavonult Budára, ahol diadalmenetben hajtotta maga előtt a foglyokat. A vereség fő okaként már korabeli források és azokra alapozva az utókor is Teufel hozzá nem értését, tehetetlenségét, lassúságát jelölte meg, sőt az is megfogalmazódott, hogy Teufel bűnös könnyelműséggel maga kezdeményezett csatát. Ez a vélekedés mára a köztudatban is szinte kiirthatatlanul gyökeret vert.

A csata előzményeinek és történetének tüzetesebb vizsgálata azonban legalábbis megkérdőjelezhetővé teszi ezt a megdöbbentően egyoldalú ítélkezést. Nem tisztem Teufelt megvédeni, nem is ez a szándékom az alábbi gondolatokkal. Pusztán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy az elhamarkodott, egyoldalú, átgondolatlan ítélkezés könnyen tévútra viszi az utókor kutatóját. Érdemes tehát e kérdőjeleket egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

Mindenekelőtt feltűnő, hogy a korabeli leírások olyanoktól származnak, akik nem voltak jelen az események lefolyásakor, tehát másodkézből kapott információkat közölnek. Így a csata fő forrása, Istvánffy Miklós krónikája is jóval később íródott, hisz szerzője 1590 után fogott annak lejegyzéséhez. Bár Istvánffyról tudjuk, hogy alapvetően eléggé megbízható, mégsem vehetjük biztosra, hogy minden mozzanatról pontos információkkal rendelkezett. Szövegéből kitűnik, hogy erőteljesen támaszkodott a valóban kortárs és a csatáról verses éneket író Tinódira, aki azonban szintén nem volt jelen a csatában.

Nagyon fontos továbbá néhány elméleti kérdés tisztázása. Hajlamosak vagyunk arra, hogy mai eszünkkel, mai ismereteinket visszavetítve ítéljük meg a történeti eseményeket, különösen a hadi eseményeket, és kudarc esetén rögvest a tehetségtelenség bélyegét rásütni az illető hadvezérre. Ha nem akarunk ebbe a hibába esni, el kell gondolkodnunk azon, mit tudott, mit tudhatott a hadvezér egy adott szituációban, hozzájuthatott-e azokhoz az információkhoz, amelyek nekünk, az utókornak, már rendelkezésünkre állnak, végrehajthatta-e a szerintünk – hangsúlyozom: szerintünk! – helyes lépéseket, hadmozdulatokat, amelyek – megint csak szerintünk – megváltoztathatták volna az események menetét. Akkoriban ugyanis, a ma megszokotthoz képest, minden sokkal lassabban, körülményesebben, nehézkesebben zajlott.

Először is vizsgáljuk meg a keresztény sereg összetételét. A gyalogság olasz muskétásokból, német lövészekből és pikásokból, csehekből, morvákból, a lovasság német nehézlovasokból és magyar huszárokból állt. Ez a rendkívül vegyes nemzeti és fegyvernemi összetétel már önmagában is megnehezíti a csapatok irányítását, továbbá nyilvánvaló, hogy kiképzésük és felszerelésük is eltérő lehetett. (Megjegyzendő, hogy a korszak hadviselésének egyik legnagyobb problémáját épp a fegyvernemek együttműködése jelentette: hogyan lehet a hidegfegyvereket és a tűzfegyvereket megfelelő arányban egy egységbe integrálni, hogyan tudják egymást támogatni a harcban.) Megfelelő leírások hiányában a keresztény sereg moráljáról és harcértékéről keveset tudunk, de, tekintetbe véve a törököktől évtizedek óta elszenvedett sorozatos vereségeket és a zsoldosság akkori állapotát, nem lehetett túl magas. A füleki táborban összegyűlt nemesi felkelőkről még annyit sem tudunk, mint a másik seregtestről, de itt is bízvást kijelenthetjük, hogy harcértékük nem felelt meg a kor követelményeinek. Elegendő arra utalni, hogy ez nemesi bandériumokra alapozott haderő szenvedett katasztrofális vereséget Mohács mezején (a vereség okai persze sokkal összetettebbek).

Mint arról már szó volt, az eredetileg Teufel rendelkezésére álló tüzérség igen kevés volt, mindössze három falkonétát vitt magával, ezért Zólyomból és Besztercebányáról indítottak utánuk további lövegeket. A menet biztosítására Teufelnek 500 lovast kellett eléjük küldeni. Találkozóhelyként Kékkő várát jelölték meg (51, ill. 75 km).

A Hádim Ali budai pasa által vezetett magyarországi török csapatok összetételéről, képzettségéről, harci szelleméről még kevesebbbet tudunk biztosan, mint az ellenfélről. Egy azonban nyilvánvaló, és a későbbiek ismeretében akár döntő tényezőnek is tekinthető: a török csapatok ebben az időszakban kiképzés és morál tekintetében a keresztények fölé magasodtak, harci szellemüket pedig a korábbi sikerek jelentősen megerősítették.

Ali egy másik szempontból is előnybe került. Természetesen neki is elsődleges célja lehetett, hogy a már elfoglalt várakat megtartsa, valamint minden bizonnyal a Teufel vezette sereg elé akart vágni, hogy megakadályozza egyesülését a füleki táborral. Lévén azonban nála a kezdeményezés, és mivel könnyebb fegyverzetű serege gyorsabban mozgott, célja elérése érdekében szabadabban választhatta meg felvonulásának irányát. Bár az időrendet nem ismerjük pontosan, de tudjuk, hogy a Hont és Nógrád megyei várak elfoglalása után visszatért Budára, majd Teufel megindulásának hírére újból (!) összegyűjtötte csapatait, és augusztus 9-én már Palást közelében állt. Ebből valószínűsíthető, hogy nem az Ipoly völgyében, hanem talán a Börzsöny és a Cserhát között vonult fel.

Térjünk rá a csata eseményeire! Szemére vetik Teufelnek, hogy miért nem maradt Egegen, a Selmec patak szélesebb völgyében, ahol a visszavonulás feltételei kedvezőbbek lettek volna, miért kelt át Palásthoz a szűkebb völgybe, miért állt ott meg. Nyilván ezt a hadmozdulatot értékelték utóbb úgy, hogy „bűnös könnyelműséggel” megtámadta a törököket.

A csata ismert előzményei, körülményei, a terep és a fentebb elmondottak ismeretében több olyan szempontot is fel lehet sorakoztatni, amelyek jobb magyarázatát adják az eseményeknek, mint a leegyszerűsített „Teufel a bűnös” megoldás. Természetesen ezek következtetések, és esetleges újabb források módosíthatják, sőt felül is írhatják ezeket. Ennek ellenére szükséges, hogy az objektív körülmények figyelembevételével megkíséreljünk egy, az előzőnél kevésbé elfogult kép megrajzolását.

Elsőként emlékezzünk vissza, miként szólt Teufel parancsa: foglalja vissza Drégelyt és a többi elveszett várat, s mindeközben védelmezze a bányavárosokat, ahonnan a királyság jövedelmeinek jelentékeny része származott. Eközben be kellett várnia a tüzérséget és egyesülnie kellett a nemesi felkelőkkel. Feltehetjük a kérdést, ha egyszer ez a parancs, miért baj, ha a visszaszerzendő várak és egyben a felkelők felé indul? Lassúságát pedig a parancs másik fele magyarázhatja. Ha ugyanis tovább mennek Kékkő felé, anélkül, hogy tudnák, merre jár a török sereg, előfordulhat, utat nyitnak a budai pasának a bányavárosok felé, és egyben elvesztik kapcsolatukat az ellátó bázisaik felé, elvágják őket a tüzérségtől.

Másodszor, mint említettem, felróják Teufelnek, hogy nem várta be a tüzérséget és nem egyesült a felkelőkkel. Itt mindenekelőtt a terepet, a távolságokat és a vonulási teljesítményt kell figyelembe venni. Így megállapítható, a felkelők a csatlakozáshoz túl messze voltak, hisz Fülek legalább 80 km távolságra fekszik Palásttól, ami a hegyes terepen legalább két napi menet, persze ha feltesszük, hogy mindannyian lovasok voltak.

A tüzérség ugyan távolságra közelebb volt, mivel Egegről történt elindulásakor Teufel üzenetet kapott, hogy az ágyúk már a 25 km-re északra fekvő Bozókon járnak. Ám bármerre indulnak onnan, tehát egyenest dél felé, Palástra, vagy délkelet felé, a kb. 20 km-nyire levő Kékkőre, a megbeszélt találkozóhelyre, a vonulást rendkívül nehéz terepen keresztül kellett volna végrehajtani. Bárhogy nézzük tehát, a tüzérség is legalább kétnapi járófölddel maradt le.

Harmadjára, mindezek tükrében jogos a kérdés, lett volna-e lehetősége Teufelnek feladata végrehajtására úgy, hogy közben mindaddig elkerülje a csatát, amíg az erősítés megérkezik. A válasz egyértelműen negatív. Negatív már csak azért is, mert az utókor történetírói egy apró, de a történet szempontjából döntő momentumról egyszerűen megfeledkeztek. Istvánffy világosan leírja, hogy augusztus 9-én, Egegről Palást felé menet Teufel hátvédjét megtámadta az Ali által felderítésre kiküldött mintegy 1000 főnyi szpáhi. Teufel, ha eddig nem, most már bizton tudta, hogy az ellenség közel van (Istvánffy szerint a közelebbről nem azonosított Szilvás falunál). A törököket elűzték, s eközben egy foglyot ejtettek, aki szerint a budai pasa egyértelmű támadó szándékkal közeledett. Bármi is volt tehát Teufel eredeti szándéka, célja, ebben a pillanatban alkalmazkodnia kellett a kialakult helyzethez.

Negyedszer, a keresztény hadvezetésnek tisztában kellett lennie a taktikai helyzettel és az erőviszonyokkal (ha esetleg Teufel nem is, de a csatában fogságba esett, majd váltságdíj fejében szabadult Sforza Pallavicini tapasztalt katona volt, aki hamarosan magyarországi főhadimarsall lett). A gyorsan mozgó török had elől döntően gyalogos sereggel el nem menekülhettek, tehát megfelelő hadállást kellett keresniük. Erre pedig egy szűkebb völgy torkolata sokkal alkalmasabb, ahol rövidebb arcvonalon, de nagyobb mélységben tudja csapatait felállítani, a szárnyak megkerülésének veszélye nélkül. (Hogy pontosan hol zajlott le a csata, azt nem tudjuk.) Egyébként pedig, és ez az előbbi okfejtésre is igaz, tételezzük fel, hogy a katonák abban a korban is meg tudták már ítélni, hol érdemes csatát vállalni!

Utoljára pedig az az érv, hogy Korpona patak szűkebb völgye alkalmatlan a visszavonulásra, egyszerűen értelmezhetetlen. A visszavonulás ugyanis nem annyira a tereptől, mint a katonáktól és a parancsnokoktól függ. A rendezetten, harcolva visszavonuló sereg, megfelelő vezetés alatt, bármilyen terepet ki tud használni az üldözők visszaverésére, a szétfutó, fejveszetten menekülőknek meg teljesen mindegy, milyen széles egy völgy.

A csata lefolyását a rendkívül kevés és általános információ fényében nem lehet értékelni, így Teufel tevékenységét sem. Az a tény, hogy menete jól szervezett volt, hogy a hátvédje, majd később a tábora elleni támadást visszaverte, arról tanúskodik, hogy ő is, katonái is határozottan, elszántan, bátran harcoltak. Nem tudjuk, és önmagában a csatarend ismerete sem nyújt támpontot arra nézve, hogy Teufel milyen taktikai utasításokat adott parancsnokainak a döntő csata előtt. Egy azonban biztos, és örök igazság: a haditerv az első puskalövésig érvényes. Attól kezdve ezernyi tényezőn múlik egy csata kimenete, s abban a véletlen is mindenkor jelentős szerepet játszik. Márpedig úgy tűnik, a véletlen itt is közbeszólt. Az addig eldöntetlennek látszó csata sorsát ugyanis a váratlan lőporrobbanás, az azt követő zavar, végül pedig a törökök gyors reagálása döntötte el.

Összességében tehát azt kell mondanom, hogy bár nem lehet kizárni, hogy Teufel hibákat követett el, rosszul mérte fel a helyzetet, esetleg tényleg nem fordított gondot a kellő felderítésre, de a fentiek alapján szinte biztosan kijelenthető, hogy számos egyéb, Teufelen kívül álló körülmény is hozzájárult a csatavesztéshez.

A csata után Ali a foglyokkal és a zsákmánnyal visszatért Budára. Hogy nem indult a bányavárosok ellen, az teljesen érthető. Egyrészt sok foglya volt, akiket csak erős fedezet mellett küldhetett volna Budára, tovább gyengítve a csatában állítólag amúgy is nagy veszteségeket szenvedett seregét. Másrészt ostromhoz nem lett volna elég tüzérsége, azt Budáról kellett volna hozni. Harmadrészt ekkor már döntés született az oszmán hadak egyesítéséről és a Szolnok és Eger elleni támadásról. Ez utóbbinak megfelelően, miután Budán hagyta a foglyokat és ­– feltehetően – kiegészítette készleteit, augusztus 24-én már Szolnok alatt állt. Szeptember 1-én megérkezett Kara Ahmed főserege is, lőni kezdték a várat. Szeptember 4-én a védők kiszöktek a várból, így Szolnok szinte kardcsapás nélkül kerül a török kezébe. Szeptember 11-én megtörtént Eger körülzárása is, ám a késői időpontban, megfelelő utánpótlás nélkül megkezdett, a hosszú hadjáratban elfáradt, kivérzett, elégtelen erővel vívott ostrom október 18-án kudarccal végződött.

A palásti csatában a keresztény haderő kétségtelenül a Mohács utáni időszak legnagyobb nyílt mezei csatáját vesztette el. Ám a minden egyes török harcos, aki ott elesett, később, a döntő pillanatban, Eger alatt hiányzott. Ha tehát más eredményt nem is érhettek el a Palástnál harcoló keresztény katonák, de ekképp mégis hozzájárultak az egri védők hatalmas sikeréhez.

Domokos György