2020. máj 16.

ARANY JÁNOS „KOLDUS-ÉNEK”-E – A HAZATÉRŐ ÉS VÁNDORLÓ HONVÉD ALAKJA AZ 1850-ES ÉVEK ELEJÉN

írta: HermRob
ARANY JÁNOS „KOLDUS-ÉNEK”-E – A HAZATÉRŐ ÉS VÁNDORLÓ HONVÉD ALAKJA AZ 1850-ES ÉVEK ELEJÉN

 

 

01_1.jpg

A szőlősi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án

 

A szabadságharc leverését követően több százan vagy akár több ezren indultak haza a harcterekről vagy a fegyverletételek helyszíneiről. A honvédsereg magasabb rangú tisztjeit általában börtönbüntetésre ítélték, a tisztek többségét besorozták, a legénységi állományúak viszont amnesztiát kaptak. Ez persze nem jelentette azt, hogy őket adott esetben ne sorozhatták volna be a cs. kir. hadseregbe. Különösen tragikus sors jutott azoknak a honvédeknek, akik megrokkantak a háborúban. A győztes abszolutisztikus hatalom érthető módon nem akart a sorsukkal foglalkozni, s ha nem volt családjuk, aki eltarthatta volna őket, kénytelenek voltak vándorló koldusként keresni a megélhetésüket. (Az egyetlen segítség onnan érkezett, ahonnan nem várták: Julius Haynau táborszernagytól, aki 1849 végén a magyarországi hadjáratért kapott pénzösszeg egy részéből hozta létre a nevét viselő alapítványt, amely fele-fele arányban segélyezett megsérült cs. kir. katonákat és honvédeket.)

02_1.jpg

Julius Haynau táborszernagy

 

Arany János „Koldus-ének” című verse ezeknek a kolduló honvédeknek a sorsát örökíti meg – meg, kívülről, hanem belülről. A kolduló honvéd versbe szedett monológját halljuk, aki kénytelen „küszöbről küszöbre” járni, akit azzal utasítanak el, „hogy nincsen itthon senki”; akire ráuszítják a kutyát, holott „Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjem”. A kolduló honvéd jobb kezét a csatákban hagyta, a ballal mankót hordoz, s annak is ki van téve, hogy a koldulásért megpirongatják. Jogos öntudattal mondhatja: „Koldusbotom miatt más piruljon, én nem!/ Ha tisztét mindenki tette volna, mint én, /Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném: /Sántán is, bénán is, töltenék víg napot.”

03_1.jpg

Arany János

 

Arany Nagyszalontán is Nagykőrösön is találkozhatott bujdosó vagy kolduló honvédekkel. Maga az állapotleírás egyszerre egyéni és tipikus. a kolduló honvéd megidézi a dicső napokat, ő maga viszont nemcsak fizikailag, hanem morálisan is kezd leépülni: a kapott pénzt a kocsmában költi el. „Megítél a világ, hogy részeges vagyok, / Pedig, ha én iszom, hej! van arra nagy ok: / Magam sorsa is bánt... de az mind csak semmi, / Megszokná az ember végre föl se venni: / Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!...” Nyomorúságát csak a kocsmai cigány, a társadalom másik kitaszítottja érzi át, aki ingyen játszik neki „egy keserveset”, s közben „Könnye pergi át a barna ábrázatot”.

Szerepvers a költemény, de vajon van-e mögötte konkrét élmény? A második versszak első két sora alapján akár ezt is feltételezhetjük: „Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik; / Versectől Szolnokig, Isaszegtől Vácig.” Versec a bánsági magyar hadtest egyik fő támaszpontja volt, s a Délvidék 1849. januári kiürítése alkalmával a visszavonuló honvédcsapatok sikeres utóvédi ütközetet vívtak ott a szerb-osztrák hadtesttel. Szolnokot 1849. március 5-én vette be a bánsági és a bácskai hadosztály Damjanich János és Vécsey Károly tábornok vezetésével; ez volt a főhadszíntéren addig aratott egyik legszebb győzelem, amelyben az ellenség több száz katonát és öt ágyút veszített. Április 6-án Isaszegnél került sor a tavaszi hadjárat első szakaszának döntő csatájára, amelyben ismét fontos szerep jutott az immáron Damjanich parancsnoksága alatt III. hadtest néven egyesült bánsági és bácskai csapatoknak. Vácnál 1849. április 10-én szintén e hadtest vívott győztes ütközetet, de e csapatok ott voltak a három hónap múlva, július 15-17-én Vácnál az orosz fősereg ellen vívott sikeres csatában is. A III. hadtest volt egyébként a szabadságharc egyik legvitézebb magasabb egysége, amely éppen ezért minden ütközetben és csatában súlyos veszteségeket is szenvedett.

04_1.jpg 

A váci ütközet 1849. április 10-én

 

Azaz, az Arany által megénekelt koldus lehet akár konkrét személy is lehetett, egy a Kossuth által „névtelen félisteneknek” nevezett ezernyi honvéd közül.

Arany visszatért a témához az 1851-ben írott „Családi kör”-ben is, még hozzá két szövegváltozatban. Vacsora közben zörgetnek, a családfő behívja az érkezőt: Valami szegény kér helyet éjtszakára: / Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, / Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!” Az érkező egy rokkant honvéd („béna harcfi”), s az elköltött vacsorát követően „a koldus beszéde” lassanként megered, s az eredeti szövegváltozat szerint „Beszél a szabadság véres napjairul, / S keble áttüzesül és arca felpirul, / Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak - / Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.” Ezúttal tehát egy, az emigrációból hazatérő honvéddal van dolgunk, aki „Elbeszéli vágyát hona szent földére, /Hosszú terhes útját amíg hazaére.”

Arany a verset az oroszok által 1849 augusztusában földig rombolt Losonc városának megsegítésére megjelentetendő „Losonczi Phönix” című antológiába szánta, azonban a kötet szerkesztője, Vahot Imre a költemény e sorait olvasva azonnal arra kérte, hogy legalább ezeket írja át, különben félő, hogy a hatóságok betiltják a kötetet. Arany tehát kivette a kérdéses sorokat.

05_1.jpg

Táborozó orosz katonák

 

A második szövegváltozatban csak áttételes utalás van a koldus beszédének tartalmára, az idősebb fiú leteszi a könyvet, s kéri a koldust, hogy Meséljen még egyet”, mire az apa megfeddi fiát: „Nem mese az gyermek.” A vándor folytatja az elbeszélést, s a családtagok  „néma kegyelettel függenek a szaván” Főleg a leány, akinek kedvese is odavolt a háborúban, s azóta sem tud róla semmit. A lány, „mikor nem hallják, és mikor nem látják, / Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: Három éve múlik, hogy utána kérdez, /Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.” A dráma itt már nem csak a koldusé, hanem az egész családé – azaz, egész Magyarországé.

Arany verse azonban nem áll egyedül ezzel a megközelítéssel. A Nógrád megyei Vanyarcon a világtól elvonuló Bérczy Károly költő „A huszár” című, 1850-ben megjelent költeménye szintén konkrét élményen alapulhat. A szülőfalujába, a nógrádi Szendehelyre törött kardjával hazatérő huszár szóba elegyedik a falu házánál „búsan, komolyan” beszélgető atyafiakkal. „Honnan jövök? – árulás földérül, / Meddig megyek? – míg lábam ki nem dűl, / Huszár voltam, Isten katonája; / Most úgy hívnak, hogy: Kossuth kutyája.” Átkozódva emlegeti Világost, majd az odavezető utat ismerteti: „Árulás volt, - győztünk Zsolca mellett, / Győztünk, s mégis hátra menni kellett, / Holott kardunk győztes villámlása / A muszkának lett volna romlása.” De a vezérek nem engedték űzni a megvert hadat, mire aztán az összeszedve magát, maga űzte Aradig a honvédeket. „Aradig tíz harapást nem ettünk” – hangzik a panasz. A huszár legalább a lováról akart gondoskodni, de Debrecennél azt is kilőtték alóla. Világosnál összegyűjtötték őket, s azt hitték, „hogy még csatára szállunk.” Ám ekkor eléjük lovagolt őrnagyuk, felidézte a nagysallói és szőnyi dicső napokat, majd bejelentette: megadják magukat, kényre-kegyelemre. Ezt követően elővette pisztolyát, és az arcvonal előtt főbe lőtte magát. Az árva század tagjai sírva káromkodtak, eltörték kardjukat, majd megcsókolták („mintha szeretőnk lett volna”), s aztán feldarabolták zászlajukat.

Itt elakadt a huszár szava, elbúcsúzott az ott lévőktől, s továbbindulva, a falu szélén lévő, ötven honvéd maradványait rejtő sírra leborulva kilehelte lelkét. „Keresztje volt: a kard markolatja, / Szemfedője: a zászló darabja.”

06.jpg

Hazatérő huszárok bajtársuk sírjánál

 

Itt viszont már némi gondban vagyunk a lehetséges magasabb egység beazonosításával. Az 1849. július 25-i zsolcai ütközetet a Poeltenberg Ernő vezérőrnagy vezette VII. hadtest vívta a IV. orosz hadtest ellen a Sajó vonalán. Az augusztus 2-i debreceni ütközetben viszont a Nagysándor József vezérőrnagy parancsnoksága alatti I. hadtest harcolt az orosz fősereg egységeivel. Nagysallónál az egész I. hadtest ott volt, a VII. hadtestből viszont csak a lovasság. A Szőny alatti harcok általában utalhatnak a Komáromtól délre vívott április 26-i, július 2-i és 11-i csatákra. Az I. hadtest ezek közül az április 26-i és a július 11-i, a VII. július 2-i és 11-i csatában vett részt. Április 26-án az I. hadtest Újszőny környékén állt fel, a VII. hadtest sem július 2-án, sem 11-én nem ebben a térségben harcolt.

07.jpg

A debreceni ütközet 1849. augusztus 2-án

 

Bérczy tehát nem szerepverset írt, s összevont különböző személyektől származó elbeszéléseket. Ugyanakkor jelenleg nem tudunk olyan huszárőrnagyról, aki a világosi (szőlősi) fegyverletétel alkalmával főbe lőtte volna magát. A fegyverletételről alkotott kép inkább a korabeli fametszetes ábrázolások hatásvadász képi világát idézi.

Ebbe a csoportba tartozik az ún. világosi nóta, a „Honnan jössz te oly leverten jó pajtás…” kezdetű népis műdal vagy műdal eredetű népdal is. Ennek jelenleg rengeteg variánsa ismert, de Pogány Péter publikálta egy kéziratos változatát, amelyet nemzeti líránk legnagyobb versei közé sorolt. A Világosról érkező, korábban ötven csatában vitézkedő huszár beszámol a fegyverletételről, átkot mond az Árpád honát eladó fővezérre, majd bujdosásba indul. A Pogány által közzétett változat szerinte „nem átlagos tehetségű” szerzőtől származik. A műdal-jellegre utalnak a népdalokban szokatlan képek történeti utalások („rabigában nyögsz”, „Isten szárnyas angyala”, „ős Árpádnak szent honát”); más kérdés, hogy a későbbi változatokban ezek lassan elkoptak, s más népdalok versszakai kerültek a helyükre.

Összességében megállapítható, hogy Arany a tőle megszokott egyszerűséggel tükröztette az egyéni sorsban a közösség sorsát, s szublimálta közösségivé az egyéni tapasztalatot. A „Koldus-ének” száz emlékiratnál pontosabb képet fest az 1849 utáni honvédsors nyomorúságáról, úgy, hogy mindenfajta dagályosságot mellőzve ellenpontozza a hazáért életüket kockára tevő honvédek tegnapi dicsőségét, kiábrándító jelenét és kilátástalan jövőjét.

Hermann Róbert

 

A közölt képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak

Szólj hozzá

19. század Arany János 1848-1849