A rendszeres újságolvasók általában jól teszik, ha minél előbb megtanulják, hogy ami a hírlapok hasábjain megjelenik, az nem feltétlenül igaz. Ez a hasznos ismeret nem csupán a mai médiafogyasztóknak kötelező, de az volt már a száz évvel ezelőtti elődeink számára is. Ráadásul az akkor zajló háború miatt a korabeli cejtungsreiberek jóval könnyebben érezték magukat felmentve a valósággal többé-kevésbé legalább köszönő viszonyban álló hírek közlésének kényszere alól, mivel a hadviselés érdekére való hivatkozás ezt a felmentést rendszerint megadta. Így a saját sikerek mértéktelen felnagyításán és a saját kudarcok menetrendszerű eljelentéktelenítésén kívül (ami persze az ellenség győzelmei vagy vereségei esetében fordítva működött) akár a minden alapot nélkülöző koholmányok közlése is bocsánatos bűnnek számított. 

A szerbek megverése Pancsovánál

Hogy az első világháború kitörése körüli hasonló esetek közül talán a leghíresebbnek (vagy inkább leghírhedtebbnek) tekinthető Temes Kubin-i – magyarul kevevárai – „ütközet” teljes egészében kitaláción alapult, vagy volt ugyan valóságmagva, de azt alaposan felfújták, arra nézve a történettudomány nem képvisel egységes felfogást. A kortárs osztrák hadtörténetírás talán legismertebb képviselője, Manfried Rauchensteiner határozottan az előbbi álláspont híve. Véleménye szerint az 1914. július 26-i állítólagos incidens, melynek során egy dunai szerb gőzösről lövéseket adtak le az északi parton lévő osztrák–magyar katonákra, akik azt viszonozták és a kialakuló tűzharcnak ismeretlen (de feltehetőleg jelentős) számú áldozata volt, valójában nem is történt meg. Csupán azt a célt szolgálta, hogy Ferenc József császár-királyt rávegyék a Szerbiának szóló hadüzenet aláírására, mondván: a szerbek az igazi agresszorok, hiszen már tulajdonképpen meg is kezdték a háborút azzal, hogy rátámadtak a Monarchia katonáira.[1] Mint ismeretes, az osztrák–magyar külügyminiszter az erre vonatkozó konkrét utalást bele is foglalta a hadüzenet szövegébe, amit azután az uralkodói aláírást követően kihúzott a dokumentumból, mivel már nem volt rá szükség és egyébként sem lehetett a megtörténtét bizonyítani. Az osztrák történész összeesküvés-elméletét azonban nem mindenki osztja. Én magam azon az állásponton vagyok, hogy a felfokozott háborús hisztéria körülményei között a Monarchia katonai illetékesei valamely jelentéktelen lövöldözést (ilyenre a szarajevói merényletet követő hetekben gyakorta került sor osztrák–magyar, illetve szerb katonák vagy civilek között a közös határ mentén) félreérthető módon jelentettek a budapesti majd a bécsi illetékes hatóságoknak, s ezt az osztrák–magyar külügyminiszter alkalmasnak találta arra, hogy vele a nagyvilág előtt is demonstrálja: a Monarchia az áldozat és Szerbia az agresszor. (Az erről szóló jelentést a sajtó és a külföldi diplomáciai képviseletek révén a lehető leggyorsabban a nemzetközi közvélemény tudomására is hozták.)[2]

 Üdvözlet Dolováról

A dolovai „csatáról” szóló híradás azonban bizonyosan minden alapot nélkülözött. Dolova az első világháború kitörésekor mintegy hétezer főnyi, főleg szerb lakosságú bánsági település, amely Pancsovától alig 15 kilométerre keletre található. Az itt lezajlott „csata” említése még a legrészletesebb hadtörténeti kézikönyvekben sem szerepel. Ellenben a nagyközönségnek szánt A világháború képes krónikája,[3] illetve a Tolnai-féle A világháború története[4] viszonylag részletesen említi. Beszámol róla továbbá az egykorú Monarchia-beli sajtó, ám – jellemző módon – az állítólagos hadműveletről jó két héttel előbb jelentek meg beszámolók a bécsi, majd különféle ausztriai lapokban, mint a magyarországiakban. Utóbbiak közül a földrajzilag legközelebb megjelenő szegedi Délmagyarország 1914. október 1-jén írt az esetről, imígyen:

„A szerbek bánáti veresége. Hogyan vertünk szét 8000 főnyi csapatot. (Saját tudósítónktól.) A szerbek bánáti betöréséről eddig csak rövid hivatalos közlések jelentek meg, amelyek azt jelentették, hogy seregeink átengedték a Dunán a szerbeket, hogy aztán itt megsemmisítsék. A szerb hadsereg veresége rettenetes volt. A mieink Dolovánál kényszerítették harcra a szerbeket, akik mind elestek vagy a mi fogságunkba kerültek. A dolovai csatáról a következő tudósítást kaptuk:

Velikoszeló környékén rendkívül élénk volt a szerb Dunapart. Folytonosan szerb csapatok érkeztek oda, amelyekről természetesen a mieink rögtön tudomást szereztek. A mi csapataink parancsot kaptak a lassú visszavonulásra. Egészen az előre elkészített és katonasággal megerősített állásunkig kellett visszavonulnunk. Rövid, markírozott ellenállás után a megfigyelő csapatok elvonultak, s ezzel lehetővé tették, hogy a szerb csapatok nyugodtan átkelhessenek a Dunán.

Az átkelés körülbelül két óra hosszat tartott. Ez alatt az idő alatt 7-8000 szerb katona jött a magyar partra. A csapatok a hozzájuk beosztott könnyű tüzérséggel együtt Pancsova felé vonultak. A sorkatonaság mellé – amint ez a szerbeknél szokás – komitácsi bandákat osztottak be, s ezek voltak a fölvonulás elővédje. Pancsova előtt a szerb csapatok kettéváltak; a csapatok zöme Dolova felé tartott.

Dolova környékén várták őket a mi csapataink. A harc hamarosan meg is kezdődött. A szerbeket, akiknek a terep teljesen idegen és szokatlan volt, nyílt csatára kényszerítettük. Itt aztán csakhamar kiderült, hogy kvalitás tekintetében messze mögöttük vannak a mieinknek. Rövid tüzérharc után szuronyrohamunk valósággal halomra döntötte a szerbeket, akiknek elszánt támadó kísérletei véresen omlottak össze.

Csapataink teljességgel tönkreverték a szerbeket. Csapatokat tettek hadifoglyokká, és hadizsákmányunkban ott volt a teljes tüzérségi fölszerelésük is. A tönkrevert csapatok egy-egy töredéke a Duna felé szaladt, de ez a menekülés is százak életébe került.

A Duna partjaihoz érve, ott várta őket egyik monitorunk, amely erős tűz alá vette a menekülőket és elpusztította a Pancsovával szemben felállított szerb ütegeket is. Bátran elmondhatjuk, hogy a nyolcezer főből álló szerb seregből alig néhány szál embernek sikerült elmenekülnie.” (Kiemelések az eredetiben.)[5]

Pancsova és Dolova a III. katonai felmérésen

Mint látható, a saját tudósító a hatalmas diadalról szóló beszámoló lelkes hangulatában teljesen megfeledkezett a nevezetes esemény időpontjának megadásáról, ami legalább is figyelemre méltó.

Másnap, október 2-án a Pesti Napló a fenti cikkel szinte szó szerint megegyező tudósítást közölt, ám Velikoszelo nevét feltűnően elrontotta és Velikoszkónak írta. A fővárosi lap ráadásul a nyilvánvaló szövegátvétel ellenére a jelentés forrását elhallgatja olvasói elől.[6]

Fentebb már volt szó arról, hogy a Monarchia ausztriai felén a híradások jóval korábban beszámoltak a nagy győzelemről. A bécsi Neues Wiener Journal és a Neue Freie Presse, valamint a prágai Prager Tagblatt esti kiadása már szeptember 17-én közölt egy, a Délmagyarország cikkével teljesen megegyező – természetesen német nyelvű – jelentést a dolovai diadalról és a szerb haderő megsemmisítő vereségéről. Mindhárom említett lap hírforrásként a Südslavische Korrespondenz nevű hírügynökség Eszékről keltezett jelentését adta meg. (A prágai lap szerkesztői a Pesti Naplóhoz hasonló módon szintén alaposan elbántak Velikoszelo település nevével: a végeredmény ezúttal Dilliko Selo lett…) Ugyanakkor ez a három beszámoló a magyarországi lapokban megjelent tudósítást több lényeges információval kiegészítve közli. Kiderül belőlük, hogy a nevezetes hadműveletre szeptember 12-én került sor: délután egy órakor a szerbek több nehézütegből lőni kezdték Pancsova nyílt várost azzal a céllal, hogy a tüzérségi akció leple alatt átkeljenek a Dunán. A lövetés két óra hosszat tartott és néhány épületet felgyújtott a városban. A beszámolók többi eleme – a rövid, színlelt ellenállás utáni visszavonulás, a 7-8000 főnyi szerb invázor, akiket komitácsik kísértek, a támadó csapatok kettéválása Pancsova illetve Dolova felé, a terepviszonyokkal nem ismerős szerbek, a rövid tüzérségi összecsapás utáni szuronyroham, a szerbek tömeges pusztulása, a partig menekülök találkozása az osztrák–magyar monitorral – hiánytalanul olvasható a Délmagyarország cikkében is. Ennek alapján megállapítható, hogy az említett korabeli újságcikkek feltehetően ugyanazon szövegből származnak, akár feltüntették a forrásukat, akár nem, közös forrásuk pedig a Südslavische (vagy Südslawische) Korrespondenz jelentése volt.[7]

 A Timok hadosztály foglyait átkísérik a Dunán

Az állítólagos sikertelen szerb támadás időpontjának ismeretében már lehetséges, hogy az eseményeket (had)történeti kontextusba helyezzük. A dolovai csata megtörténtének cáfolatához ugyanis nyilvánvalóan szükséges annak bemutatása, mi történt valójában az adott térségben és időben. Mint ismeretes, a Monarchia Szerbia elleni első offenzívája 1914 augusztusában kudarccal végződött. A balkáni osztrák–magyar csapatok főparancsnoka, Oskar Potiorek táborszernagy – a csorbát kiköszörülendő – nyomban hozzáfogott egy második hadjárat előkészítéséhez. A szerb hadvezetés azonban megelőzte őt, és szeptember 6-án korlátozott erőkkel támadást intézett a Száván át dél-magyarországi területek ellen. A betörő szerb erőket (köztük a Timok I. hadosztályt) azután néhány nap alatt sikerült megsemmisíteni. Ugyanebben az időben a szerb főparancsnokság a dunai határ mentén is aktivizálta csapatait, ám – elegendő erő híján – ezen a frontszakaszon nem gondolhatott offenzív fellépésre. Ezért meg kellett elégednie azzal, hogy élénk tüzeléssel és kisebb csapategységek átkelésével folyamatosan nyugtalanítsa az osztrák–magyar védőket, igyekezvén elhitetni velük, hogy a Dunán át is küszöbön áll egy nagyszabású támadó hadművelet. Ez a demonstráció olyan jól sikerült, hogy szeptember 10-ére a pancsovai helyőrség parancsnoka, Keill Elemér alezredes váratlanul elrendelte a település katonai kiürítését. A parancsnok idegei addigra ugyanis felmondták a szolgálatot, és annak ellenére magára hagyta csapataival a gondjaira bízott védőszakaszt, hogy még egyetlen szerb katona sem tette be a lábát Pancsova városába. A katonák elvonulását látva természetesen a polgári hatóságok is megkezdték a szervezett evakuációt, a lakosság pedig pánikba esve menekülni kezdett. A szeptember 10-i pancsovai pánik nem kevés tanulsággal szolgált a későbbiekben: mind a katonai, mind a polgári hatóságok szigorú vizsgálatot folytattak ez ügyben. Mivel Keill a Dunán átkelő jelentős szerb erőket vizionált, ezért közvetlen felettese, a Zimonytól Orsováig terjedő határszakasz védelméért felelős 107. népfölkelő gyalogdandár akkor parancsnoka, Breit József vezérőrnagy „megkongatta a vészharangokat”. Ennek hatására erősítések indultak útba Budapestről és Temesvárról, Breit tábornok pedig visszavonta dandárját és készült az ellentámadásra. Időközben azonban kiderült, hogy a szerb átkelésről szóló hírek teljesen alaptalanok és csak néhány századnyi szerb katona léphette át a Dunát Pancsovától nyugatra. Ezek azután keresztül-kasul portyázták a Temes torkolata és Zimony közötti sávot, majd ellenállást tapasztalva visszavonultak szerb területre. A zűrzavar megszűntével szeptember 12-én megkezdődött a kiürített Pancsova megszállása, az osztrák–magyar egységek pedig újra elfoglalták pozícióikat a Duna mentén.[8]

 Breit József vezérőrnagy

A dolovai csata nyilván a pancsovai eseményekhez kapcsolódott volna – már ha egyáltalán megtörténik… A sajtó egy részében közölt beszámoló egyetlen olyan elemet tartalmaz, amelyet a hadtörténeti szakirodalomban (és mint majd látni fogjuk: a korabeli hadtörténeti forrásokban) megtalálunk: hogy a szerb tüzérség lőtte Pancsovát. Ez azonban nem köthető szeptember 12-éhez és főleg nem köthető 7-8000 főnyi szerb csapat átkeléséhez a Dunán… Ilyen jelentős erő – tulajdonképpen egy teljes hadilétszámú gyaloghadosztály fele – megfelelő tüzérséggel történő átkelése rengeteg műszaki problémát vetett volna fel. Hogy a szerb hadvezetés miért nem vállalkozott a végrehajtására, annak magyarázatául a számos kínálkozó ok közül egy is elegendő: egyszerűen nem állt a rendelkezésére ekkora szabadon felhasználható kontingens. Mivel az átkelésre nem került sor, nyilván a történet többi része is elesik: nem volt színlelt visszavonulás, nem volt tüzérségi párbaj, sem szuronyroham. Nem volt katasztrofális szerb vereség, à la Timok divízió. Nem volt dolovai csata.

Nyilván nem véletlen tehát, hogy a szakirodalom nem ír a nemlétező diadalról. Hogy a szerb hivatalos első világháborús hadtörténeti könyvsorozatban[9] hiába keressük a bánsági szerb betörés csúfos kudarcáról a beszámolót, az még érthető lenne: nyilván azért hallgatják el, mert rettentő kínos a számukra. Ennek persze ellentmond, hogy akkor a szerémségi kudarcról sem írnának, pedig az nagyságrendileg hasonló volt, mint az állítólagos dolovai. De nem találunk említést sem a budapesti Hadtörténelmi Levéltár által kiadott magyar világháborús könyvsorozat vonatkozó kötetében,[10] sem az osztrákok hasonló szakmunkájában.[11] Vajon miért hallgatnak a „diadalról” az egykori győztesek történetírói?

A Temes-Duna torlolat világítótornyai

És ha még ez sem volna elég bizonyság a „dolovai csata” koholmány voltáról, álljon itt egy hiteles korabeli levéltári forrás: a már említett 107. népfelkelő gyalogdandár parancsnokságának a naplója.[12] Mint fentebb már említés történt róla, ez a dandár volt a felelős a dunai határszakasz védelméért a kritikus szeptemberi napokban. A naplóban hiába keressük Dolova nevét: nincs nyoma természetesen az ottani csatának sem. A naplóbejegyzések ugyanakkor jól tükrözik a korabeli katonai parancsnokságok zavarodottságát, ami alapvetően a szükséges információk hiányára vezethető vissza. A felderítés teljes csődje miatt a parancsnokok nem voltak tisztában a velük szemben álló egységek helyével és erejével, sőt, sok esetben a saját csapataikéval sem… Ez alaposan megkönnyítette a Dunán átkelt és ellenséges területen portyázó szerb egységek dolgát. Keill alezredes bizonyítottan beteg volt, ám parancsnoktársai sem álltak messze a pániktól. A dandárparancsnokság naplója szerint a Keill helyére állított Józsa tábornok is szinte minden irányból közeledő szerbeket észlelt és – a többi alárendelt parancsnoktársához hasonlóan – folyton erősítésért könyörgött, mivel a rendelkezésére álló erővel képtelen megvédeni a gondjaira bízott védőszakaszt. Ez akár igaz is lehetett volna, amennyiben valóban jelentős szerb erők fenyegették volna ezeket a védőzónákat. Ám a valóságban nem így volt. A naplóban ez áll: „A pancsovai szakaszparancsnokságtól beérkezett jelentés szerint IX/12-én az ellenség Ovčánál csekélyebb erővel, Stara Borčánál pedig mintegy 4 század észleltetett, ez utóbbi egész Glogon tájékáig portyázott, 13-án hajnalban visszavonult.” Józsa tábornok egy bejegyzés szerint ugyan úgy tudja, hogy Sándoregyházán az innenső parton szerbek vannak, ám mindösszesen ez az egyetlen olyan információ, amely összhangba lenne hozható a sajtójelentésekben szereplő állítólagos nagyszabású szerb hadművelettel. A jelek szerint azonban sem Józsa tábornokot, sem feletteseit nem nagyon izgatták a sándoregyházi parton lévő szerbek, mivel másnapra nagyszabású akciót terveztek nyugati irányban, a Szerémségből visszavonulóban lévő szerb erők oldalba támadásának színlelése céljából. Egy szó, mint száz: a nevezett naplóban nincs nyoma a dolovai „csatának”. Ez pedig csakis egyet jelenthet: hogy a sajtóban szereplő beszámoló színtiszta koholmány.

Felmerül a kérdés: mi lehetett a célja a kitalált győzelemről szóló cikkek közlésének? A háborús propaganda általános céljain kívül, melyekre a jelen közlemény elején már utaltam, itt alighanem a kínos pancsovai pánik utóhatásainak elfedése volt a szándék. A szeptember 10-i pancsovai események híre ugyanis egészen a magyar miniszterelnökig és az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságig eljutott. Tisza gróf jogosnak vélt felháborodásában a felelősök megbüntetését követelte, így a szigorú vizsgálat nem maradhatott el. Felelőst azonban végül is csupán egyet találtak: Keill Elemér alezredest, akinek katonai karrierjébe került az eset. Igaz, a hátországban azért még neki is jutott feladat…[13]

 Pollmann Ferenc

[1] Manfried Rauchensteiner: Der Tod des Doppeladlers. Österreich-Ungarn und der Erste Weltkrieg. Styria, Graz–Wien–Köln, 1993. 92–99. o.; Manfried Rauchensteiner: Der Erste Weltkrieg und das Ende der Habsburgermonarchie 1914–1918. Böhlau, Wien–Köln–Weimar, 2013. 129–138. o.

[2] Pollmann Ferenc: A „temes-kubini ütközet” és a levéltári források. Hadtörténelmi Közlemények, 13. (2010) 1015–1022. o.

[3] A világháború képes krónikája. 18. füzet, 1915. február 7., 158. o.

[4] A világháború története 1914–1918. III. k. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Rt. kiadása, Budapest, é. n.^2. 222. o.

[5] Délmagyarország, 1914. október 1., 4. o.

[6] Pesti Napló, 1914. október 2., 3. o.

[7] Neues Wiener Journal 1914. szeptember 17., 12. o.; Neue Freie Presse, 1914. szeptember 17., 20. o.; Prager Tagblatt, 1914. szeptember 17., Morgen Ausgabe, 1. o.

[8] Pollmann Ferenc: Az 1914. szeptemberi szerb betörés (A pancsovai pánik). Hadtörténelmi Közlemények, 128. (2015) 3. sz. 709–719. o.

[9] Veliki rat Srbije za oslobođenje i ujedinjenje Srba, Hrvata i Slovenaca. I–XXXI. Beograd, 1924–1939.

[10] A világháború 1914–1918, különös tekintettel Magyarországra és a magyar csapatok szereplésére. Szerk. és kiadja a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár. IV. k. Budapest, 1929.

[11] Österreich-Ungarns Letzter Krieg 1914–1918. Erster Band: das Kriegsjahr 1914. Verlag der Militärwissenschaftlichen Mitteilungen, Wien, 1931.

[12] Hadtörténelmi Levéltár, Budapest. A 107. népf. gyalogdandár naplója.

[13] Keill alezredessel szemben az eljárást egészségi állapotára való tekintettel megszüntették. Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien, Militärkanzlei Seiner Majestät, 4-1/239-3. Az alezredes a világháború folyamán a későbbiekben a debreceni pótzászlóalj parancsnokaként tevékenykedett.