A török ostromágyúk lövik az egri várat (jelenet az Egri csillagok c. filmből)

Valójában nem tudom, tényleg benézte-e, vagy más okból tévedett? Az viszont biztos, hogy a zarbuzánnal, úgy, ahogy Gárdonyi leírta, van némi probléma. A tisztelt Olvasó pedig rögtön rám piríthat, hogy megint azon lovagolok (itt és itt), hogy az Egri csillagokban jócskán akadnak hadtörténeti szempontból hibás állítások. Pedig higgyék el nekem, nem öncélú vájkálás ez, hanem továbbra is úgy gondolom, hogy a regény és a film népszerűsége miatt a történelmi pontatlanságok túl mélyen ivódtak be a köztudatba, így talán nem haszontalan megpróbálni azok kiigazítását, ahol csak lehetséges. És immáron sokadszor hangsúlyozom, hogy mindettől a regény még kiváló irodalmi mű marad, mint ahogy a belőle készült film is teljesen rendben van ... de csak művészi alkotásként. Úgy vélem, hogy az e problémakörrel foglalkozó blogbejegyzéseim még nagyobb hangsúlyt kaphatnak annak tükrében, hogy Gárdonyi közismerten alaposan utána járt némely szereplők valódi élettörténetének, illetve tudott törökül és járt Isztambulban is. Elvben tehát megvolt a lehetősége, hogy a hadügyi kérdésekről is tájékozódjon, de ez valahogy nem mindig sikerült neki.

Egy Konstantinápoly 1453. évi ostroma során használt ágyú az isztambuli Hadimúzeum udvarán

Azután persze el kellett gondolkoznom azon, hogy esetleg mégsem Gárdonyi a hibás. Eme bejegyzésre készülve olvastam egy oszmanista történész kolléga, Ágoston Gábor[1] műveit az oszmán tüzérségről. Az egyikben fényképet láthatunk egy, az isztambuli Hadimúzeum udvarán elhelyezett és tévesen(!) zarbuzánként azonosított, hatalmas méretű ostromágyúról (ugyanarról az ágyúról készült az előbbi fotó). Tévesen, mert az az ágyútípus, amelyet Gárdonyi is zarbuzán névvel említ, éppenséggel nem ostromágyú, hanem egy kiskaliberű mezei ágyú! Nem tudom persze, hogy Gárdonyi láthatta-e az isztambuli lövegmonstrumot és a hibás elnevezést tartalmazó feliratot, de ha igen, akkor megoldódott a „rejtély”. Ha nem, marad az eredeti felvetés, hogy benézett valamit, és maradt az a hatalmas különbség is, amelyet az a bizonyos tizedesvessző okoz.

Mielőtt azonban belemerülünk az egyes lövegtípusok technikai jellemzőinek részleteibe, álljunk meg és tisztázzuk a fogalmakat. Abban a korban, a 15–17. században, kevés kivételtől eltekintve, nem léteztek szabványok, tehát nem léteztek standard ágyútípusok sem, értve ez alatt, hogy nagy sorozatban, azonos technikai paraméterekkel gyártott lövegek. (Ennek elsősorban gyártástechnikai okai voltak, de ennek tárgyalásától most eltekintek.) Mindössze abban található valamiféle szabály, hogy három fő csoportot különböztettek meg: az ostromágyúkat, a mezei (vagy tábori) ágyúkat és a vetágyúkat, mely utóbbi főként a mozsárágyúkat jelentette. E kategóriákon belül azután tökéletes összevisszaság uralkodott. Az ágyúk besorolásánál elsősorban a kalibert, azaz az űrméretet vették alapul, de még véletlenül sem a valamilyen hosszmértékkel megadott golyó- vagy csőfurat-átmérőt. Az valószínűleg túl egyszerű lett volna. Nem, itt a golyó fontban (az oszmánoknál okkában) mért súlyát nézték.[2] Ezzel pusztán „csak” annyi a probléma, hogy minden ország és minden nagyobb város saját fontmértéket használt, olykor jelentős eltérésekkel. Ha tehát nem írták oda, milyen fontról van szó, alaposan mellé lehet nyúlni a golyó átmérőjének mai mértékre történő átszámításánál. Ha mégis konkrét értékeket kellene megadni, a 16. században az ostromágyúk 18-20 fontnál kezdődtek, s kezdetben fölfelé a csillagos ég volt a határ... na jó, 90-120 font.[3] Ez az érték a század végére tipikusan 48 fontra csökkent. A mezei ágyúk űrmérete ritkán lépte túl a 16-18 fontot, mivel meg kellett őrizni a mozgékonyságukat. A legnagyobb különbséget a mozsaraknál találjuk, a néhány fontos gránátokat vető példányok mellett feljegyeztek 4-600 fontos kaliberűeket is. Ezek természetesen hozzávetőleges adatok, a nagy átlagot mutatják, amelytől bármely irányban jelentős eltérés is előfordulhatott. Elő is fordult, méghozzá elég gyakran, úgyhogy el lehet képzelni azt a logisztikai rémálmot, amikor a sok, különböző űrméretű löveghez külön-külön kellett biztosítani a hozzájuk való golyókat. Még jó, hogy a lőporból csak háromféle kellett.

A fennmaradt óriások közül három: a Pumhardt von Steyr, a Dulle Griet és a Mons Meg

Az is könnyen megtörténhetett, hogy a mezei ágyúk némelyike nagyobb űrméretű volt, mint a mellette álló ostromágyú. Hogy az ebből adódó zavarokat némileg enyhítsék, a tüzéreknek a cső hosszát is figyelembe kellett venniük. Ezt a golyó átmérőjének szorzatával fejezték ki (ún. golyó- vagy kaliberhossz, a modern lövegeknél L betű jelöli), és csak a legritkább esetben adtak meg valamiféle „normális” hosszméretet.[4] Az ostromágyúknál ez az érték kisebb volt (10-20-szoros), mint a mezei ágyúknál (30-50-szeres), a mozsaraknál pedig mindössze 3-6-szoros, nagy átlagban. De eme kategorizálástól függetlenül, nem jöttek zavarba, ha egy várfal előtt állva nem volt kéznél ostromágyú, próbálkoztak a mezei ágyúkkal is, csak így persze egy kissé lassabban ment a dolog.

A golyó- vagy kaliberhossz ábrázolása egy 16. századi szakmunkában

Mindezek ismeretében tehát nézzük meg, mekkora valójában egy zarbuzán, amelynek eredeti névalakja zarbzen, darbzen, vagy zarbuzan.[5] Neve az olasz cerbottana (sp. cerbatana, fr. sarbacane) lövegelnevezésből ered. Létezett kicsi, közepes és nagy zarbzen (használjuk innentől a legelterjedtebb török alakot), melyek sorrendben 0,92, 1,23 és 2,5 kg-os ólom-, vagy vasgolyókat lőttek. A csövek súlya és hossza tág határok között mozgott: fél mázsától fél tonnáig, illetve 80-tól 150 cm-ig terjedt, néhány esetben viszont 3,5 m is előfordult. Jóllehet, a zarbzent tartották az oszmán haderő legkedveltebb ágyútípusának, és nagy számban használták ostromban és mezei harcban egyaránt, de hogy faltörésre nem lehetett alkalmas, az a mondott – több mint egy – tizedesvesszőnyi különbséget (50 helyett max. 2,5 kg) nézve nem lehet kérdés.

Rekonstrukciós rajz a Konstantinápoly 1453. évi ostroma során használt óriáságyúk egyikéről

De ha már itt tartunk, tekintsük át röviden, milyen típusokból állott egykor az oszmán ágyúpark. Gondolom, sokan hallottak már a Konstantinápoly ostromakor az állítólag magyar származású Orbán mester által bronzból öntött óriáságyúkról. Hogy valóban magyar volt-e Orbán mester és ő öntötte-e azokat az ágyúkat, azt nem az én tisztem eldönteni, de tény, hogy az angliai Hampshire-ben levő Fort Nelsonban őriznek egy hasonló, 1464-ben készült löveget, a Dardanella-ágyút (továbbá itt olvashatnak róla). A monstrum 18,6 t súlyú, csöve 518 cm hosszú, kalibere 63 cm, kőgolyója pedig 340 kg-ot nyom. A löveget Abdul Aziz szultán ajándékozta 1867-ben Viktória királynőnek. Ám ekkora jószágokat abban az időben szinte a lehetetlenséggel határos feladatot jelentett szállítani. Ezért egyszerűbbnek bizonyult az előállításukhoz szükséges anyagokat (rezet, ónt, vasat, faanyagot) a helyszínre vinni, és ott elvégezni az öntést, ahogy ez Konstantinápoly ostromakor is történt. A Dardanella-ágyú egyébként nem csupán mérete miatt jelentette az öntéstechnológia korabeli csúcsteljesítményét, hanem technikai megoldása miatt is. A cső és a lőporkamra ugyanis csavarmenettel csatlakozik egymáshoz, tehát szét lehetett két darabra választani, hogy a töltést megkönnyítsék. Hogy mennyivel volt egyszerűbb szétcsavarni egy ilyen monstrumot, mint hagyományos módon megtölteni, azt nem tudjuk, de egy biztos: 1868-ban kísérlettel igazolták, hogy a csavarmenet tökéletesen zárt!

A Dardanella-ágyú és csavarmenetes illesztése

A gyakorlati harci tapasztalatok, illetve a szállítási problémák együttesen gyorsan ráébresztették az oszmánokat – miként európai kortársaikat is –, hogy több kisebb ágyú is ugyanarra képes, mint egy ilyen szörny. Az előbbieket ugyanis könnyebben és olcsóbban lehetett szállítani, munícióval ellátni, pótolni, ha tönkrementek, netán felrobbantak. Ezért azután a 15. század végén, legkésőbb a 16. század elején, egyidőben az európai hatalmakkal, az oszmánok is felhagytak az óriáságyúk használatával. Az általuk öntött réstörő ágyúk kalibere, azaz a kilőtt vasgolyó súlya megfelelt az európai átlagnak, többnyire 15-25 kg között mozgott. Az ostromágyúkat összefoglalóan kale-kobnak nevezték (várbontó, a perzsa qal’a-kobból), ezen belül léteztek a şayka, a balyemez, és a bacaluşka típusok.

A şayka esetében is megkülönböztettek kis, közepes és nagy űrméretűeket, sorrendben 2,5-17, 25-30 és 34-68 kg-os golyókat lövő fajtákat (hosszuk 176-462 cm, súlyuk 2,7-4 tonna között változott). A löveg a török folyami hajók egyik kisebb fajtájáról kapta a nevét, bár nyilvánvaló, hogy a 20-50 főt befogadó hajókon a nagyobb példányokat nem lehetett volna elhelyezni. Ez utóbbiakból főleg kőgolyókat lőttek.[6] A balyemez az előbbinél valamivel kisebb, 6-27 kg-os golyóra járó típus volt. Ostromágyúként leggyakrabban a bacaluşkát (magyaros alakban badzsaluskát) használták, amelynek neve az európai basiliscus (tkp. sárkány) ágyúelnevezés torzult alakjából ered. A kisebbek 1-14, a nagyobbak 17-28 kg-os golyót lőttek (hosszuk 198-220, ill. 396-440 cm, utóbbiak súlya 4,2 t). Méretéből következtetve ezek nagyra nőtt mezei ágyúk lehettek, nagy kaliberhosszúsággal.

Török ostromágyú Isztambulban 

Az oszmánok mezei ágyú-típusai közül a nagyobbakat, a már említett darbzen mellett, kolunburnának (az olasz colubrina szóból ered) és şâhînak nevezték. Az előbbi 2-9 kg-os, az utóbbi 0,15-1,3 kg-os golyókat lőtt. Az ezeknél kisebbek, a saçma, eynek, prangı, misket és şakaloz már az egészen kis, a nagyobb kézi lőfegyverekkel azonos kaliberű fajtákat jelentették. Az utóbbi, mint azt a magyarból átvett neve is mutatja, megfelelt a szakállasnak.

A felsorolásból jól látszik, hogy az oszmán tüzérség összetétele – a korszakra jellemző módon – meglehetősen vegyes volt. Ugyanakkor érdemes megvizsgálni, hogy az egyes típusok milyen arányt képviseltek a teljes ágyúparkon belül. Itt azonban egy nagyon fontos dolgot mindjárt le kell szögezni. Korábban a történész és oszmanista körökben általános volt a felfogás, hogy a 16. századra az oszmán és az európai tüzérség fejlődésének útjai szétváltak. Erre azt hozták fel érvként, hogy az oszmánok továbbra is ragaszkodtak az óriáságyúk használatához, míg az európaiak fokozatosan áttértek a mozgékonyabb, könnyebben kezelhető, kisebb súlyú és kaliberű típusok használatára. Nagyot tévedtek! Éppen Ágoston Gábor török levéltári dokumentumokra alapozott kutatásai bizonyították be, hogy az oszmánok is felismerték a fejlődés imént vázolt, helyes útját, azaz az áttérést kisebb, mozgékonyabb lövegek használatára. De ha e források nem lennének elegendőek, az oszmán tüzérség erejét akkor is kiválóan igazolná a 15–16. századi sikeres várostromok, illetve csaták sokasága. Az előbbieket szinte lehetetlen felsorolni, az utóbbira elegendő megemlíteni az 1514. évi csaldiráni csatát, ahol az oszmán haderő, részben épp a tűzfegyvereknek köszönhetően, elsöprő győzelmet aratott Iszmail sah perzsa serege felett.

De vessünk egy pillantást az említett levéltári adatokra. Fennmaradtak az isztambuli szultáni ágyúöntő műhely 1522–1526 és 1527–1528, illetve 1685–1686 és 1687–1689 közötti elszámolásai. Az 1522–1526 közötti időszakból 1027 db öntéséről van adat. Ebből – és itt a lényeg – 625 db kis zarbzen, 355 pedig nagy zarbzen volt, miközben a négy tonnánál is nehezebb bacaluşkákból csak 32 készült, 1527–1528 között pedig kizárólag nagy zarbzeneket öntöttek, 148 db-ot. Az 1685–1686-os időszakban 300 löveg adatait ismerjük, ebből 260 db 0,3–1,84 kg súlyú golyókat lőtt. A legutolsó elszámolásban 133 ágyúból 117 ugyancsak az előbbi kalibertartományhoz tartozott. Ha pedig az egyes nagyobb oszmán erődítmények leltáraiból vett adatokat nézzük, az arány ott is nagyjából hasonló.

Régi ágyúk az isztambuli Tophánéban

Végezetül térjünk vissza kiindulópontunkhoz, Eger 1552. évi ostromához. Az itt bevetett oszmán tüzérségről nincsenek megbízható adatok, legalábbis én nem tudok róla. Csupán Tinódinál szerepel, hogy Tizenhat vala öreg álgyúja, / Sok taraszkjának ott száma nem vala. Még egy nagyon fontos adat felbukkant: Golyóbissa az öregbik álgyúnak, / Ki ötvenöt font vasgolyóbis vala, / [735] Másik kevéssé annál kisebb vala, / Többi ezöknél kisebbet vet vala. Az 55 font kb. 30 kg-ot jelent, tehát feltételezhetően egy nagyon nagy balyemez vagy bacaluşka lehetett. A többi – erről alább lesz szó – 40 és 28 fontos, azaz 22 és 16 kg-os golyókat lőtt.

Ami az ostromágyúk számát illeti, a Tinódi által megadottnál valószínűleg több lehetett, hiszen Istvánffy szerint Temesvárat még 36 darabbal lőtték.[7] A 55 fontos kaliber azonban hatalmas pusztító erőt képviselt, különösen egy elavult védrendszerű, középkori vár ellen.

Az elmondottak mellett egy közvetett adat is rendelkezésünkre áll az oszmánok tüzérségi fölényére vonatkozóan. Az ostrom után, 1553-ban felvett várleltárban keresetlen egyszerűséggel említették, hogy a várba belőtt török ágyúgolyókat össze sem tudják számolni.[8] Istvánffy szerint a nagyobbak száma meghaladta a tizenkétezret.[9] Ez megközelítőleg napi 300 belövést jelentett. Tekintetbe véve az ostromágyúk korabeli napi 10-15 lövéses „tűzgyorsaságát”, ez is valószínűsíti, hogy az ostromágyúk száma a Tinódinál szereplőnél több lehetett. A korra jellemző módon egyébként, külön a háromezer darab 28 és a kétezer darab 40 fontos golyó „hasznosítása” céljából, 1556-ban Murányban öntöttek két ágyút.[10]

(Következő blogbejegyzésemben folytatni kívánom a témát az egri védők tüzérségének bemutatásával.)

Domokos György

Irodalom

Gábor Ágoston: Guns for the Sultan. Military Power and the Weapons Industry in the Ottoman Empire. Cambridge, 2005. (Cambridge Studies in Islamic Civilization)

Ágoston Gábor Európa és az Oszmán hódítás. Budapest, 2014. 216–252. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára)

Rhoads Murphey: Ottoman Warfare 1500–1700. London, 1999.

Volker Schmidtchen: Bombarden, Büchsen, Befestigungen. Düsseldorf, 1977.

Robert D. Smith–Ruth Rhynas Brown: Bombards. Mons Meg and her Sisters. London, 1989. (Royal Armouries Monograph 1)

Douglas E. Streusand: Islamic Gunpowder Empires. Ottomans, Safavids, and Mughals. Boulder, 2011. 29–133.

Képek

Egy Konstantinápoly 1453. évi ostroma során használt ágyú az Isztambuli Hadimúzeum udvarán
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/5f/A_cannon_used_during_the_siege_of_Constantinople%2C
_in_The_Military_Museum%2C_Istanbul_-_panoramio.jpg

Pumhardt von Steyr
https://en.wikipedia.org/wiki/Pumhart_von_Steyr

Dulle Griet
https://en.wikipedia.org/wiki/Dulle_Griet

Mons Meg
https://en.wikipedia.org/wiki/Mons_Meg

A golyó- vagy kaliberhossz ábrázolása egy 16. századi szakmunkában
Johann Jacobi von Wallhausen: Archiley Kriegskunst. Hanaw, 1617.
https://digital.slub-dresden.de/werkansicht/?id=5363&tx_dlf%5Bid%5D=1281&tx_dlf%5Bpage%5D=37

Rekonstrukciós rajz a Konstantinápoly 1453. évi ostroma során használt ágyúk egyikéről
https://st3.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/1369075166?profile=original

A Dardanella-ágyú és csavarmenetes illesztése
https://www.practicalmachinist.com/vb/antique-machinery-and-history/heavy-15th-century-bronze-castings-big-thread-263343/
http://3.bp.blogspot.com/-1639P0o99zk/UddDb9sxnFI/AAAAAAABIRQ/G1mUgbY_CAs/s1600/P1110013.JPG

Török ostromágyú
https://www.facebook.com/277377466092617/photos/pcb.643463862817307/643463782817315/?type=3&theater

Régi ágyúk az isztambuli Tophánéban
https://forum.index.hu/Article/showArticle?na_order=&na_start=16830&na_step=30&t=9038753

[1] Egykori évfolyamtársam, aki jelenleg a Georgetown Egyetem (Washington, DC) Történelem Tanszékének professzora, számos kitűnő könyv és tanulmány szerzője. 

[2] A font alapvetően fél kg-nak felel meg, de léteztek 40, illetve 60 dkg-os fontok is. A Habsburg monarchiában gyakorta használták a 0,56 kg-mal egyenlő bécsi fontot. 1 okka 1,2288 kg-nak felel meg.

[3] A máig fennmaradt példányok közül a legnagyobb, kb. 80 cm-es űrméretű, a 15. század elején Stájerországban készült, és ma a bécsi Heeresgeschichtliches Museumban található, kovácsoltvas rudakból készült Pumhart von Steyr, melynek súlya 7,5 t, kőgolyója 697 kg-ot, lőportöltete kb. 15 kg-ot nyomott. A legnehezebb kovácsoltvas lövegcső címét az 498 cm hosszú, 64 cm űrméretű, 16,4 t-s Dulle Griet viseli, melyet szintén a 15. század elején gyártottak, és amely ma Gent városában látható. A löveg csöve 32 vasrúdból és a rájuk húzott 61 gyűrűből áll, porkamrája csavarmenettel csatlakozik a csőhöz. Kőgolyója 356 kg-ot nyom. Edinburgh várában áll a Mons Meg, amelyet Jó Fülöp burgundi herceg készíttetett 1449-ben a flandriai Mons-ban és ajándékozott 1457-ben II. Jakab skót királynak. A löveg hossza 406 cm, súlya „csak” 6,6 t, 175 kg-os kőgolyója 50,5 cm átmérőjű, ugyanekkora vasgolyója 526 kg.

[4] Persze ezt is valamiféle helyi lábban, tenyérben, könyökben, ölben, rőfben, hogy az utókort még inkább zavarba hozzák. Az oszmánoknál viszont többnyire araszban adták meg a cső hosszát, így itt kissé könnyebb a történész dolga.

[5] Nem vagyok turkológus, de a tüzérség története egyik kedvenc témám, ezért bátorkodom bemerészkedni e területre. Az oszmán ágyútípusok neveit és adatait Ágoston Gábor műveiből vettem. Ha a török elnevezésekben mégis hibát vétek, előre is elnézést kérek érte.

[6] Ez már csak azért sem mindegy, mert a vas és a kő közötti fajsúlykülönbség miatt ugyanazon súly mellett a kőgolyó sokkal nagyobb átmérőjű.

[7] Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/2. Budapest, 2003. 187.

[8] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Kamara Archívuma, E 211 Lymbus, Series II. 26. tétel, fol. 20r.

[9] Istvánffy i.m. 222.

[10] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Kamara Archívuma, E 211 Lymbus, Series II. 28. tétel, fol. 3r-4r.