Az Ausztria számára alapvetően vereséggel végződő 1866-os Poroszország és Olaszország elleni háború olasz hadszínterén Ausztria mind a szárazföldön, mind a tengeren győzelmet aratott. E háború utolsó nagy csatáját a tengeren, Lissa szigete mellett vívták, melyben a Tegetthoff ellentengernagy vezette osztrák flotta legyőzte a kétszeres túlerőben lévő olasz flottát. A következő napokban azonban az olasz sajtó győzelemről cikkezett, s csak egy hét múlva tudta meg a közvélemény a keserű igazságot, ami végül a flotta teljes vezetésének bukását hozta.

1. A lissai csata leghíresebb pillanata: a Rè d’Italia elsüllyesztése

 Ausztria állandó haditengerészetét II. József hozta létre 1786-ban Triesztben. A birodalom tengerparti területei jelentősen gyarapodtak, amikor 1797-ben a campoformiói békében megkapta Velencét és annak dalmáciai birtokait. Az osztrák haditengerészet új központja Velence lett, s hivatalos elnevezése császári-királyi haditengerészetre változott. 1815-től kezdve e haditengerészet legfőbb riválisai és ellenfelei Piemont és Nápoly haditengerészetei lettek, majd 1861-től kezdve az ezek összevonásából megszülető olasz királyi haditengerészet (Regia Marina Italiana). 1918-ig tartó története során az osztrák, majd osztrák–magyar haditengerészet mindvégig változó mértékű anyagi hátrányban volt fő ellenfelével szemben.

A 19. században, különösen annak első felében, a császári-királyi haditengerészet a Habsburg haderő mostohagyereke volt. Jelentősebb fejlesztéséről csak azután döntöttek, hogy 1848-ban a flotta jelentős része a velencei forradalom mellé állt. 1850-től vezették be az olasz helyett a német vezényleti nyelvet, a parancsnokság pedig a megbízhatatlan Velencéből Triesztbe, majd az új flottabázisra, Polába költözött.

Az osztrák flotta jelentős fejlesztése Miksa főherceg, Ferenc József öccse nevéhez fűződik, aki 1854-től 1864-ig volt a haditengerészet főparancsnoka. Az 1859-es vereség után neki sikerült elérnie, hogy a Habsburg birodalom megkezdje az ekkor megjelenő forradalmi új hajótípus, a páncélozott gőzfregattok építését, ellensúlyozva az olasz rivális páncélos-beszerzéseit. Az 1866-os háború kitöréséig Ausztria 7, Olaszország 12 páncélos hadihajót állított szolgálatba. Miksa 1864-es, Mexikóba való távozása után az osztrák haditengerészet komoly vezetési válságba jutott, azonban nagy szerencséjére ott volt a birodalom első számú haditengerészének elismert Wilhelm von Tegetthoff ellentengernagy. Igaz, őt minden módon próbálta háttérbe szorítani a flottafelügyelőnek kinevezett Lipót főherceg és klikkje, de amikor eljött a kritikus pillanat, Bécsben nem követték el a döntéshozók azt az ostobaságot, hogy ne Tegetthoffot nevezzék ki az operatív flotta élére.

 2. Wilhelm von Tegetthoff

A fő riválisok 1861 előtt a piemonti és a nápolyi haditengerészetek voltak, melyek külön-külön is erősebbek voltak az osztrák flottánál. 1861 áprilisában ezek összegyúrásából született meg az olasz haditengerészet. Miután korábban önálló államok haditengerészetéből rakták össze, ez 1866-ban még számos súrlódáshoz, féltékenykedéshez, sőt szabotáláshoz is vezetett. A hajóhad élén a piemonti Carlo Pellion di Persano tengernagy állt, akitől Cavour haditengerészeti miniszterként annak idején, felismerve inkompetenciáját, meg akart szabadulni. A tengernagyot a felső körökkel való jó kapcsolata azonban megóvta ettől, sőt, 1865-ben szenátor lett belőle. Beosztottjai, Giovanni Battista Albini altengernagy és Giovanni Vacca ellentengernagy rosszban voltak vele, de egymással is, mivel mindketten úgy érezték, őket illetné meg a flotta parancsnoksága.

 3. Carlo Pellion di Persano tengernagy

 Az 1866-os porosz-olasz-osztrák háborút a poroszok és északnémet szövetségeseik indították Ausztria és délnémet szövetségesei ellen a „kisnémet egység” megvalósítása érdekében. A poroszokhoz Olaszország is csatlakozott, így remélve újabb területeket visszaszerezni, illetve megszerezni Ausztriától. A háború kitörésének közvetlen oka Holstein tartomány igazgatása körüli vita volt. Végül a poroszok megszállták a tartományt. Poroszország június 14-én hadat üzent Ausztriának, június 20-án pedig Olaszország is, miután a megegyezésre hajlamos La Marmorát a szélsőségesen irredenta Ricassoli követte a miniszterelnöki székben. Június 24-én Albrecht főherceg Custozánál győzelmet aratott az olasz hadsereg felett, de mindezt feledtette a július 3-i katasztrofális königgrätzi vereség, ahol a Helmuth von Moltke tábornok által vezetett porosz csapatok lényegében eldöntötték a háborút. Olaszország ugyanakkor a tengeren akarta kiköszörülni a Custozánál esett csorbát.

Az olasz flotta 1866-ban a döntő szerepet játszó páncélos hajók tekintetében 1,7-szeres fölényben volt az osztrákkal szemben, ha pedig a hajók tüzérségét nézzük fölényük még nagyobb volt. Az olasz haditengerészet 12 páncélos hadihajóval rendelkezett, a következő megosztásban: egy torony-koshajó, hét páncélos fregatt, két páncélos korvett és két páncélos ágyúnaszád. E hajók fegyverzete túlnyomórészt már huzagolt csövű lövegekből állt. A 12 páncélos fedélzetén 4 db 25 cm-es, 22 db 20 cm-es, 180 db 16 cm-es és 36 db simacsövű 80 fontos ágyú volt elhelyezve. A korabeli, 11-12 cm vastag kovácsoltvas páncél átütésére valós esélye csak a 25 és a 20 cm-es ágyúknak volt. Az olasz haditengerészet a páncélosok mellett egy sorhajóval, hét fregattal és három korvettel rendelkezett. Az operatív flotta legénységének létszáma 13 341 fő volt.

 4. Az osztrák Drache páncélos fregatt

Az osztrák flotta hét páncélos fregattal rendelkezett. Az osztrák hajókon többségben voltak a simacsövű lövegek: 97 db 48 fontos mellett 74 db 15 cm-es (24 font) és 1 db 48 fontos huzagolt csövű (Wahrendorf) ágyú volt rajtuk elhelyezve. Az osztrák haditengerészet két legújabb páncélosa számára a Krupptól 64 db 20 cm-es öntöttacél huzagolt csövű löveget rendelt meg, melyek képesek lettek volna az olasz hajók páncélját átütni, de ezeket minőségi kifogások miatt végül nem vették át. Tegetthoff így kénytelen volt a két legújabb hajót 48 fontos simacsövű lövegekkel felszerelni. Az osztrák haditengerészet a páncélosok mellett egy sorhajóval, öt fregattal és két korvettel rendelkezett. Az operatív flotta legénységének létszáma 8201 fő volt.

Tegetthoffot hivatalosan május 9-én nevezték ki az aktív hajóraj élére, miután az áprilisban kötött porosz-olasz szövetség semmi kétséget nem hagyott, hogy hamarosan kitör a háború. Tegetthoff hatalmas energiával látott hozzá, hogy a flotta összes nagyobb hadihajóját hajózásra alkalmas állapotba hozza. A fahajókat a kazánok, illetve a hajógép vonalában láncokból készült „páncélzattal” látták el, bár tudták, hogy ez keveset ér a nehezebb ágyúk ellen. Tegetthoff sokkal inkább a tisztikar és legénység helytállásában bízott, mint ahogy azt barátnőjének, Emma von Lutteroth bárónőnek címzett egyik levelében írta: „… a fa palánkok mögött vasszívek dobognak.” Június 5-én a flottát három hajórajra osztotta, melyekből három éket szándékozott formázni. Az első ék a hét páncélosból állt, a második a Kaiser sorhajóból, öt fregattból és egy korvettből, a harmadik hét ágyúnaszádból.

Persano május 16-án vette át Tarantoban a hajóhad parancsnokságát. Diego Angioletti tábornok, olasz haditengerészeti miniszter június 8-án a következő utasítást adta Persanonak: a hadüzenetet követően hajózzon át Anconába, és tisztítsa meg az Adriát az ellenséges hadihajóktól. Június 20-án Olaszország hadat üzent Ausztriának, ezen a napon Agostino Depretis váltotta fel Angiolettit a Haditengerészeti Minisztérium élén, mivel a tábornok a szárazföldi hadszíntéren vonult hadba. Depretis a hadüzenet napján utasította Persanot az Anconába indulásra, a tengernagy azonban különféle indokokkal húzni próbálta az időt. Végül Depretis határozott parancsára 21-én este szedte fel a horgonyt.

5. Agostino Depretis olasz haditengerészeti miniszter

Tegetthoff június 21-én Albrecht főherceg táviratából értesült az olasz hadüzenetről. Azt a parancsot kapta, hogy maradjon Pola közelében, egy esetleges Trieszt vagy Velence elleni olasz támadás elhárítására. Albrecht főherceg custozai győzelmét követően június 26-án szabad kezet kapott. Tegetthoff azonnal haditanácsot hívott össze, ahol egy Ancona elleni akció esélyeit latolgatták, mivel jelentés érkezett, hogy az olasz flotta egy része ott horgonyoz. Még aznap este 8 órakor Tegetthoff hat páncélos fregattal kifutott Ancona irányába. Másnap reggel fél hatkor az osztrák kötelék 4,5 kilométerre Anconától felvonult a kikötő előtt. Valójában ekkor már Persano flottájának nagy része Anconában volt. Fél hét tájban négy olasz páncélos kihajózott a kikötőből, majd még néhány követte őket, és vonalat formáltak a parti erődök védelmében. Az osztrák hajók még egyszer lassan elvonultak az olasz hajók orra előtt, majd miután azok nem mozdultak az erődök védelméből, hazaindultak, ugyanis támadni ilyen körülmények között öngyilkossággal ért volna fel.

A fiatalabb olasz tisztek és a legénység örömujjongásban törtek ki, amikor megpillantották Ancona előtt az osztrák flottát. Úgy vélték, eljött az idő revansot venni Custozáért. Az olasz sajtó amúgy is már hetek óta azt sulykolta, hogy az olasz flotta lesöpri a tengerről az osztrák flottát, illetve majmokként kergetik fel az osztrákokat a polai amfiteátrum falára. Hatalmas volt a csalódottságuk, amikor Persano nem rendelt el támadást az orruk előtt lassan fel-alá vonulgató osztrákok ellen. Sokan sírva fakadtak, mások dühükben a sapkájukon tapostak.

A háború július 3-án a königgratzi csatában lényegében eldőlt. Ferenc József 5-én felajánlotta III. Napóleonnak Venetot, azzal, hogy a békéért cserébe ő adja át Olaszországnak. Az olaszok ezt elutasították, mivel maguk akarták meghódítani a tartományt, emellett gyorsan területeket akartak foglalni Dél-Tirolban, Isztriában és Dalmáciában, hogy a béketárgyalások folyamán minél előnyösebb pozícióból tudjanak tárgyalni a hozzájuk csatolandó területekről. Az Isztria és Dalmácia felé irányuló hadműveletekben a flottára várt a főszerep. Depretis ezért július 6-ától kezdve számos táviratban sürgette Persanot a kifutásra, aki viszont folyton az Affondatore torony-koshajó csatlakozását kérte. Persano végül 8-án kifutott, és egészen Lissa szigetének a közelébe hajózott, de 12-én visszatért Anconába. E tette végképp diszkreditálta Persanot a tisztikar és a legénység szemében, a nagy többség ekkor már egyszerűen gyávának tartotta a tengernagyot.

6. Olasz hadihajók Anconánál, nem sokkal a Lissa felé való elindulás előtt

Persano visszatérésének hírére 13-án Depretis személyesen utazott Anconába. Persano a flotta felkészületlenségét ecsetelte a miniszternek, míg beosztottjai kijelentették, hogy készek az akcióra, és a problémát inkább Persano jelenti. Depretis elutazott Ferrarába, megtárgyalni a helyzetet a miniszterelnökkel és a vezérkari főnökkel, majd 15-én visszatért Anconába. A tengerészeti miniszter közölte Persanoval, hogy már a király is elégedetlen a teljesítményével, és az a határozat született, hogy azonnal fusson ki. Persano némi vita után megegyezett Depretissel, hogy a flotta kifut, és elfoglalja Lissa szigetét. Július 16-án délután Persano 24 hajóval, köztük 11 páncélossal elhagyta Anconát.

Az olasz flotta 18-án délelőtt kezdte meg a lissai erődök lövését, majd 19-én folytatták azt. 19-én, több más hajó kíséretében megérkezett a Persano által annyira várt Affondatore is. Az olasz ágyútűz következtében a szigeten lévő osztrák ágyúk fele hasznavehetetlenné vált. Miután jelentést kapott arról, hogy Tegetthoff tudomást szerzett Lissa lövetéséről, Persano az 1. számú hajórajt védvonal formázására utasította.

7. Lissa (Vis) műholdfelvételen

Tegetthoff 18-án délelőtt értesült az olasz hadihajók Lissa előtti megjelenéséről. Aznap még úgy gondolták, ez elterelő hadművelet. A másnap reggel érkező újabb táviratokból kiderült, hogy a teljes olasz flotta vonult fel, és ténylegesen Lissa elfoglalása a céljuk. Tegetthoff 10 óra 30-ra az összes hajó parancsnokát zászlóshajójára, a Ferdinand Max-ra hívta, és közölte, hogy elindulnak Lissa felmentésére. A bejelentést mindenki hurrázva fogadta. Negyedóra múlva kiadta a parancsot a kazánok felfűtésére és az indulásra. A hajók többsége már a tengeren volt, amikor dél előtt egy perccel Tegetthoff kézhez kapta a Hadügyminisztérium táviratát, amely megtiltotta a kifutást. A táviratra ügyet sem vetve zászlóshajójával kifutott a Fasana-csatornából, elvonult hurrázó legénységű flottája előtt és elfoglalta helyét az élen.

A nyílt tengerre kiérve hamarosan felvették a fentebb már említett, három ékből álló formációt. Számbeli és tűzerőbeli hátrányát Tegetthoff az olasz vonal gyors áttörésével, és kavarodó közelharc (melée) kikényszerítésével kívánta kompenzálni, hogy közvetlen közelről lőhesse az ellenséget.

Persano 20-án reggel nyolckor szerzett tudomást az osztrák flotta közeledéséről. Az olaszok félbeszakították a reggel újból megkezdett partraszállást, és Persano két vonalba felállítva hajóit, az egyikben a páncélosokat, a másikban a fahajókat, lassan elindult a közeledő osztrák flotta felé, melynek füstjét 9 óra 30-kor pillantották meg. Miközben az olasz hajók között némi kavarodás támadt, tíz órakor Persano tovább fokozta a zűrzavart azzal, hogy a Rè d’Italia-ról átszállt az Affondatore-re. Ennek következtében egy 1,5 kilométeres rés keletkezett az olasz vonalban, ráadásul a kapitányok egy része nem értesült Persano átszállásáról. Azok közül sokan, akik tudtak róla, úgy tettek, mintha nem tudnának, mivel nem akartak engedelmeskedni Persano parancsainak. Ez utóbbi sokat elmond az olasz flottában uralkodó állapotokról.

 8. A csata legelső fázisa: Tegetthoff három éke áttörni készül az olasz vonalat

Az osztrák flotta ködös, esős, szeles időben ért 20-án reggel Lissához. Amikor az olasz flotta közelébe értek, Tegetthoff azonnal támadást parancsolt. 10 óra 35 perckor adta ki az „ellenséget lerohanni és elsüllyeszteni” jelzést, majd ezt a „Lissánál győzni kell” követte volna, de erre már nem jutott idő. A támadás pillanatában kilenc olasz páncélos állt szemben hét osztrák páncélossal, a tízedik éppen csatlakozott a vonalhoz, míg kettő ekkor futott ki a Comisa-öbölből. Az egyik, a Terribile, az egész csata során távol tartotta magát a páncélosok küzdelmétől, amiért később a parancsnokát hadbíróság elé állították és megfosztották rangjától. Tegetthoff az olasz vonalban keletkezett rést célozta meg, hogy áttörjön. A megközelítés szakaszában osztrák részről a legsúlyosabb sérüléseket a Drache páncélos szerezte, mely tizenhét találatot kapott, és parancsnokát, Heinrich von Moll sorhajókapitányt egy lövedék szabályosan lefejezte.

Tegetthoff hét páncélosa a résen való áttörést követően az ék alakból vonalat formázott, míg Vacca élen haladó három páncélosa élesen balra fordult. 11 órára a Kaiser sorhajó vezette osztrák páncélozatlan fahajók három olasz páncélossal találták szembe magukat. Ebben a fázisban a sorhajó mögött haladó Novara fregatt kapta a legtöbb találatot, parancsnoka, Erik Klint sorhajókapitány pedig elesett. Meg kell jegyezni, hogy amíg az osztrák fahajók részt vettek a csatában, mégpedig annak a sűrűjében, addig Albini altengernagy mindvégig lőtávolon kívül tartotta az olasz fahajókat. A hét osztrák páncélos eközben három olasz páncélossal került szembe.

9. A Kaiser sorhajó megrohanja a Rè di Portogallo páncélos fregattot. Az ütközés erejétől az osztrák hajó előárboca kidőlt

A 11 óra után kialakuló kavarodó közelharcot a kosolási kísérletek jellemezték, miután a páncélos hajókban egyik fél tüzérsége sem tudott komoly károkat okozni. Tegetthoff megpróbálta lerohanni a páncélosaival szemben álló három olasz páncélost, de azok derékszögben elfordultak, így a kosolási kísérlet meghiúsult. Miközben a Kaiser az Augusto Riboty sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Rè di Portogallo páncélossal küzdött, Vacca páncélosai befejezve a fordulót az osztrák fahajók közül a hátul lévő három fregattot támadta.

Persano az Affondatore-vel ekkor vetette bele magát a küzdelembe, és megpróbálta meglékelni a Kaiser-t, a manőver azonban nem sikerült, mivel az olasz páncélos nem volt túl fordulékony. Riboty fellelkesülve Persano példáján, a Ré di Portogallo-val szintén megpróbálta lerohanni a Kaiser-t. Anton von Petz sorhajókapitány látva az olasz szándékot az utolsó pillanatban fordított a szituáción, és megrohanta az olasz páncélost, de ferdén ütközve bele, nem sok kárt tette benne. Az ütközés következtében letörött a Kaiser orrsudara és kidőlt az előárboca, miközben a Ferenc Józsefet római császárként ábrázoló orrdísze az olasz hajó fedélzetére esett. Persano ekkor az Affondatore-val újra a Kaiser meglékelésére indult, de egy osztrák sortűz után, ami megbénította a páncélos egyik lövegtornyát, Persano, tisztjeinek legnagyobb megdöbbenésére a sikeresnek induló roham abbahagyását parancsolta. A súlyosan sérült és égő fedélzetű Kaiser háromnegyed tizenkettőkor kivonta magát a küzdelemből, és a San Giorgio-öböl felé elhagyta a csata helyszínét.

Tegetthoff a Ferdinand Max-szal megpróbálta meglékelni a Palestro-t, de az olasz hajó időben elfordult, így az ütközés nem sok kárt tett benne. Tegetthoff elsődleges célpontja egyébként a Ré d’Italia volt, mivel úgy tudta, Persano ezen tartózkodik. Az egyszerre több osztrák páncélossal küzdő olasz páncélosnak sokáig sikerült elkerülnie az ütközést, de a Kaiser Max egyik sortüze következtében a kormányműve súlyosan megsérült. A Ferdinand Max parancsnoka Maximilian von Sterneck, aki a jobb kilátás érdekében a tatárboc bal oldali csarnakkötélzetéről irányította hajóját, észrevette a füstből előttük néhány száz méterre kibukkanó olasz hajót, és rohamot vezényelt. Az olasz parancsnok, Emilio Faà di Bruno, megpróbált elfordulni, majd észlelve, hogy a kormány nem működik, hátramenetet vezényelt. Az ütközést már így sem tudta elkerülni, fél tizenkettőkor a Ferdinand Max teljes sebességgel beleütközött az olasz páncélosba, amely két és fél perc leforgása alatt elsüllyedt. A Ré d’Italia elsüllyedésekor 391-en vesztek a tengerbe, köztük a hajó parancsnoka, és 167-en menekültek meg.

10. Az Erzherzog Ferdinand Max parancsnoki hídja a Rè d’Italia meglékelése pillanatában, Anton von Romako festménye. A hajót, illetve a többi osztrák páncélost a festő testvére, Josef von Romako tervezte. A páncélos parancsnoka, Max von Sterneck sorhajókapitány valójában a tatárboc csarnakkötélzetén tartózkodott, nem pedig a hídon hadonászott a kardjával. A többiek pedig valóságban inkább erősen kapaszkodtak, különben a 11 csomó (20 km/h) sebességgel bekövetkező ütközéstől lerepültek volna.

A Palestro páncélozott ágyúnaszádot, mely az egyik leglassabb olasz hajó volt, több osztrák hajó lőtte. Páncélozott részeiben nem tudtak kárt tenni, de felső része lángra kapott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a hajó fedélközében, a tatrészen szabálytalanul húsz tonna szenet raktároztak el. Miután ez a szén lángra kapott, csak idő kérdése volt a katasztrófa. Osztrák páncélosok több ízben próbáltak meg támadást intézni a lángokban álló hajó ellen, de a közelben tartózkodó Affondatore ezt mindig megakadályozta. Végül Persano parancsot adott a hajó elhagyására, de a Palestro parancsnoka, Alfredo Capellini és legénysége maradni akart, bízva a hajó megmentésében. 14 óra 30-kor bekövetkezett, amit várni lehetett, a Palestro lőszerraktára felrobbant, 212 fős legénységéből mindössze 23-an maradtak életben.

Tegetthoff dél után tíz perccel kiadta páncélosainak az egyesülésre a parancsot, és hajóiból két sort formázva, a San Giorio-öböl felé haladt, fedezve a Kaiser visszavonulását. Egy óra magasságában Vacca ellentengernagy nyolc páncélossal lassan megindult Tegetthoff páncélosai felé, majd minden előzmény nélkül elfordult. Negyed kettőkor a külön hajózó Affondatore-ről Persano támadásra adott parancsot, de senki nem követte. Az Affondatore nagy távolságból leadott néhány lövést az osztrák hajók felé. Persano fél kettőkor a következő jelzést adta le: „A főparancsnok emlékezteti a flottát, hogy amelyik hajó nem harcol, az nincs a helyén,” ám ennek sem volt foganatja. Az olasz flotta lassan eltávolodott Lissától, végül Persano este fél tizenegykor elrendelte a visszatérést Anconába. Tegetthoff, két ágyúnaszádot hátrahagyva 21-én este hagyta el Lissát, és 22-én este horgonyt vetett a Fasana-csatornában.

A csatában az osztrák fél egyetlen hajó sem vesztett, míg az olaszok két páncélost. Az olasz emberveszteségek egy nagyságrenddel múlták felül az osztrákokét: 38 ellenében 612 halottat vesztettek. Az osztrák halottak zöme a Kaiser legénységéből került ki, mely hajó összesen nyolcvan találatot kapott és a legkomolyabb sérüléseket szenvedte el.

 11. A Principe Umberto olasz fregatt a Rè d’Italia hajótöröttjeit menti, a háttérben az Affondatore 

Tegetthoff jelentése 21-én ért Bécsbe. Ferenc József délutáni választáviratában altengernaggyá léptette elő Tegetthoffot. Az újdonsült altengernagy augusztusban megkapta a Katonai Mária Terézia-rend középkeresztjét, és a csatában résztvevő tisztekre valamint legénységre is valóságos kitüntetés-eső hullt. A flotta számára ugyanakkor frusztráló volt, hogy Ferenc József nem volt hajlandó részt venni az augusztusban Triesztben rendezett győzelmi parádén. A nagy várakozásokkal ellentétben Ferenc József nem nevezte ki Tegetthoffot a haditengerészet parancsnokának, az továbbra is hatékony vezetés és képviselet nélkül maradt. Tegetthoff végül csak 1868 elején lett a haditengerészet parancsnoka, miután hazahozta Mexikóból az 1867-ben kivégzett Miksa földi maradványait.

Persano 21-én hajnalban két táviratot küldött Depretisnek, melyekben azt jelentette, a saját veszteségek bevallása mellett, hogy az osztrákok elmenekültek a csatából, és egy sorhajót, valamint két másik gőzöst vesztettek. Győzelmet nem említett, de azt sem írta, hogy vereséget szenvedett volna. Depretis, aki teljesen bizonyos volt a győzelemben, 21-én hivatalos kommünikét adott ki, melyben, elferdítve Persano jelentését kijelentette, hogy „Az olasz flotta a csata vizeinek ura maradt” Másnap újabb kommünikét adott ki három osztrák hajó elsüllyesztéséről, és hivatalosan gratulált Persanonak és a flottának a győzelemhez.

Az, hogy talán mégsem volt győzelem, Persano egyik beosztottjától tudta meg először a haditengerészeti miniszter. Július 22-én Vacca ellentengernagy, aki a páncélosokat vezényelte a csatában, magánlevélben fordult Depretishez, melyben többek között a következőket írta:

„Ön a kitűnő ítélőképességének köszönhetően már láthatta mennyit ér főparancsnokunk. […] Az elmúlt hat nap eseményei megerősítették azt a meggyőződésemet, hogy ő tehetetlen, és nem tudunk egy irányba haladni, hacsak nem rossz irányba. Az mindenképp jót tesz a becsületünknek, ha nem verjük nagydobra azokat az eseményeket, melyek kevésbé öregbítik fegyvereink hírnevét, tehát, amennyire csak lehetséges, nagyítsuk fel hajórajunk cselekedeteit és tüntessük fel minél kedvezőbb színben a közvélemény előtt, de ugyanakkor a józan ész azt mondatja velem, hogy nem szabad hamis illúziókat kelteni. A 20-i csata egyáltalán nem volt dicsőséges haditengerészetünk számára; erőfölényünkkel teljesen más eredményt kellett volna elérnünk, s minden bizonnyal el is értük volna, ha hadmozdulatainkat megfelelő eréllyel és eltökéltséggel irányítják, nem pedig hátat fordítanak a vezetésnek.” Ez a levél nem csak Persanoról, de Vaccáról is sok mindent elmond, már csak azért is, mert olyan dolgokat is a felettese nyakába varr, amiről éppen nem ő, hanem szabotáló, engedetlen beosztottai tehettek.

Egy bizonyos, a „nagyítsuk fel hajórajunk cselekedeteit” az olasz sajtóban értő fülekre talált, ráadásul már azelőtt, hogy Vacca leírta azt. A július 21-i kommünikét követően a sajtó győzelemről cikkezett, vagy legalábbis olyan cikkeket jelentetett meg, melyek olasz győzelmet sugalltak. Országszerte örömünnepségek kezdődtek, a hangulat eufórikus volt.

12. Az olasz flotta a csata után Anconában. A kikötőn kívül horgonyzó kétkéményes hajó jobbra fenn az Affondatore

Az eufórikus, ugyanakkor hisztériába átcsapni hajlamos közhangulatot jól jellemzi az alábbi kis történet a csata másnapjáról. Egy milánói kávéházban július 21-én a közönség izgatottan a lapok jelentéseit olvasta az előző napi csatáról. Jelen volt egy trieszti fiatalember is, aki bizonyos kételyeinek adott hangot az olasz győzelem, illetve az osztrák vereség nagyságát illetően. Különösen az szúrt neki szemet, hogy a lapok egy osztrák „sorhajó” (vascello) elvesztéséről cikkeztek, nem pedig a Kaiser-éról. Ezen morfondírozva azt találta mondani, ha biztos lenne ennek a hajónak az elsüllyesztése, akkor a lapok néven neveznék, így viszont a „sorhajó” akár egy nagyobbacska bárkát is jelenthet. Több se kellett a derék milánói közönségnek, felugráltak és torkon ragadták az illetőt, hogy alaposan elverjék. Néhány bátor embernek sikerült őt végül nagy nehezen kimenekíteni a kávéházból.

A következő két-három napban a győzelem egyre nagyobbra nőtt az olasz újságokban. 22-én még több újság úgy tette fel a kérdést, győzelem-e vagy vereség? Gyorsan meg is válaszolták, hogy inkább győzelem. A lapok nagy része Depretis állítását visszhangozta a csata helyszínének olasz uralmáról és az osztrák flotta megfutamodásáról. Másnap, 23-án az egyik milánói lap tovább emelte a tétet: anconai, a Rè di Portogallo páncélos fregatt fedélzetén készült helyszíni riportukra hivatkozva azt írták, hogy a Kaiser (már nevesítve) mellett további hét-nyolc osztrák hajót sikerült elsüllyeszteniük. Más lapok is egyértelmű olasz győzelemről cikkeztek ekkor már.

Az olasz sajtó kedvence egyértelműen a Kaiser sorhajó lett, egyre szebb koholmányok születtek az elsüllyesztéséről. Az egyik gyöngyszem szerint az osztrák sorhajóra a csata előtt ezer tiroli vadászt hajóztak be. A fantáziadús újságíró úgy tudta, hogy a sorhajó elsüllyedésekor valamennyien vízbe vesztek, s a Kaiser hullámsírja felett ezer tiroli kalap lebegett. A Kaiser állítólagos elsüllyesztése kapcsán osztrák oldalon is született egy legenda, bár ez kevésbé volt elrugaszkodott a valóságtól. Az olasz sajtót osztrák oldalon is szorgosan olvasták, így – a legenda szerint – válaszul az elsüllyesztésről szóló hírekre Tegetthoff Triesztben fogadást adott az ott tartózkodó diplomaták és külföldi újságírók részére az „elsüllyesztett” Kaiser fedélzeten. Ám amint Bécs tudomására jutott a fogadás, táviratilag azonnal Tegetthoffra terhelték annak teljes költségét. A legendaalkotók itt két, tényleg megtörtént eseményt gyúrtak egybe, s színezték némileg tovább. Az erősen megrongálódott Kaiser sorhajót valóban kikötötték Triesztben az egyik mólóhoz és néhány napra megnyitották a nagyközönség előtt. Speciális fogadás nem volt, viszont még közvetlenül a csata után Tegetthoff italt osztatott a flotta legénységének. Ezt ítélték úgy Bécsben, hogy kellő indok nélkül történt, ezért a kiosztatott italt kifizettették vele. E két esemény emléke később egymásba csúszott, s megszületett e legenda.

13. A sérült Kaiser sorhajó a csata után

 A milánói „Il Sole”, mely 23-án még anconai helyi tudósításukra hivatkozott, 25-én írta először, hogy a lissai csata megszűnt győzelemnek lenni. Más újságok 23-án például ragyogó győzelemről cikkeztek, ugyanez az újság (La Perseveranza) 25-én továbbra is olasz győzelemről írt, illetve arról, hogy „az osztrák arcátlanság addig a pontig jutott, hogy a vereségről azt állítják, győzelem.” Egy másik újság (Gazetta di Milano) kissé óvatosabban fogalmazott ugyanezen a napon: „A csata ugyan nem győzelem, de vereségnek sem nevezhető. A mi veszteségeink a Rè d’Italia és a Palestro, az ellenség elvesztett egy sorhajót és egy korvetett, ha nem többet.” Ugyanitt két nappal később a következő cikk született: „Tegetthoff flottája, mely teljes mértékben képtelen a kifutásra, azt tetteti, hogy az Adria egyedüli ura. Így akarják átejteni Európát és a diplomáciát.”

Az utolsó, még valamelyest győzelmet, illetve hamis osztrák győzelmet emlegető cikkek július 27-én és 28-án láttak napvilágot az olasz sajtóban. Addigra a külföldi sajtó jelentéseiből egyértelművé vált, hogy az osztrák flotta tényleg nem vesztett el egyetlen hajót sem. Az olasz haditengerészet augusztus 6-án ráadásul elvesztette az Affondatore-t is, mely Ancona előtt horgonyzott. A sérült, és amúgy sem túl tengerálló hajó egy viharban elsüllyedt. A veszteség nem volt végleges, a következő évben való kiemelése után még negyven évig szolgált.

Depretis július 24-én Anconába utazott, hogy személyesen tájékozódjon a helyzetről. Mint már említettük, néhány napon belül véglegesen tisztázódott az osztrák veszteségek mibenléte, pontosabban miben nem léte. Miután egyértelműen kiderült, hogy győzelemről szó sincs és a beosztottai nem a leghízelgőbb dolgokat mondták róla Depretisnek, Persano még a hónap vége előtt lemondott, és átadta a parancsnokságot Vaccának.

   14. Giovanni Vacca ellentengernagy (http://www.ilportaledelsud.org/lissa.htm)

A custozai és a lissai vereségen végképp elbukott Trieszt, Isztria és Dél-Tirol megszerzésének reménye. Megalázó módon csak a Ferenc József által III. Napóleonnak, mint közvetítőnek felajánlott Velencét és Venetot kapták meg. Ahogy később keserűen fogalmaztak, az olasz egység koronájában Custoza és Lissa két véres tövis volt.

A vereség és a megaláztatás után bűnbakra volt szükség, és a bűnbak szerepére az ideális jelölt Persano volt. 1866 októberében, mint szenátort, egy szenátorokból álló bíróság elé állították. Az eljárás bizonyos bürokratikus akadályok miatt egy időre félbeszakadt, majd tavasszal folytatódott. A legsúlyosabb vádakat, a hazaárulást és az ellenség előtt tanúsított gyávaságot végül ejtették. Utóbbiról annyit, hogy a csatából hazatérő olasz hajók közül a legtöbb sérülést az Affondatore szenvedte el, melyen Persano tartózkodott. A per során Persano ügyvédje, Samminiatelli többek közt az alábbi epizódot hozta fel védence javára. Persano a minisztériumtól egy használható térképet kért Lissáról, amire azt a választ kapta, hogy vásároljon egyet Anconában. Miután nem lehetett egyet sem kapni, térkép nélkül indult útnak Lissa elfoglalására. Az ügyvéd azzal érvelt, hogy sokan követtek el számos hibát, mégis csak egyetlen embert, Persanot akarják felelőssé tenni a vereségért.

1867. április 15-én 6:4 arányban a szenátorok bűnösnek találták Persanot hanyagságban és engedetlenségben, ezért büntetésképpen rangvesztésre ítélték, ami együtt járt nyugdíja elvesztésével. Később a király megítélt némi kegydíjat neki, de Persano viszonylagos szegénységben töltötte élete hátralévő éveit. Fia 1883-ban bekövetkező halála mérte rá a végső csapást, néhány hónap múlva követte őt a sírba. Albini és Vacca megúszta a bíróság elé állítást, pedig Albini, aki mindvégig távol tartotta magát a küzdelemtől, jobban megérdemelte volna, mint Persano. Kettejüket 1866 őszén nyugdíjazták.

A következő évtizedekben Lissa emléke jelentette a legfájóbb sebet az olasz haditengerészet számára. Az olasz érzékenységre jellemző, hogy amikor 1913 nyarán a hármas szövetség haditengerészeti egyezményét tárgyalták Bécsben, a tengerészeti osztály épületében, mielőtt az olasz delegáció megérkezett, a folyosókról beszedték az összes, a lissai csatát ábrázoló festményt és helyettük semleges tájképeket tettek ki. Az 1915. májusi olasz hadba lépést követően égtek a vágytól, hogy revansot vegyenek Lissáért, de a kezdeti hajóveszteséget követően inkább az óvatosságnál maradtak. A háború során végül az olasz csatahajóflotta soha nem futott be az Adriára, a „második Lissa” elmaradt. A háborút követően ezért szimbolikus cselekedetekkel igyekeztek lemosni Lissa gyalázatát.

 15. A lissai osztrák emlékművet az olaszok előkészítik a Livornóba szállításra 1919 nyarán. Az előtérben éppen a Palestro horgonyláncát szedik össze, mely az emlékművet kerítette körbe 

1918. november 4-én az olaszoknak az egyik első dolguk volt elfoglalni Lissát. A szigeten állt a csata osztrák emlékműve, egy magas talapzaton fekvő, haldokló oroszlán márványból, a talapzat oldalán az elesettek felvésett neveivel. Az olaszok gyorsan „meghekkelték” az emlékművet, két márványtáblát szegelve a talapzatra „Italia vincitrice” és „Novembre 1918” (Győzedelmes Olaszország és 1918. november) feliratokkal. Amikor később a szigetet át kellett adniuk az új jugoszláv államnak, az emlékművet Livornoba vitték. A padovai fegyverszünet előírásai alapján, még az osztrák–magyar flotta hivatalos felosztása előtt jelentős mennyiségű volt osztrák–magyar hadihajó került olasz birtokba. 1919. március 24-én nagy parádé keretében vonultatták fel a zsákmányolt hajókat Velencében. A hajók árbocain ez alkalommal a következő zászlójelzést lengette a szél: „Bosszút álltunk Lissáért”.

Krámli Mihály

Képek forrásai

1. Wikipédia/Battaglia di Lissa

2. Wikipédia/Battaglia di Lissa

3. Wikipédia/Persano 

4.Wikipédia/Battaglia di Lissa

5. Wikipédia/Depretis 

6. Wikipédia/Battaglia di Lissa

7. Wikipédia/Vis 

8. Wikipédia/Battaglia di Lissa

9. Wikipédia/Battaglia di Lissa

10. Anton Romako: Admiral Tegetthoff in der Seeschlacht bei Lissa. Österreichische Galerie, Belvedere (Wikipedia)

11. Wikipédia/Battaglia di Lissa

12. Wikipédia/Battaglia di Lissa

13. Wikipédia

14. http://www.ilportaledelsud.org/lissa.htm

15. https://www.serenissima.news/leone-di-lissa-pretto-smaschera-il-ministero-fu-una-vittoria-veneta-ridateci-il-monumento/