2022. nov 26.

Vaskoporsók – harckocsik az első világháborúban 2. rész: a franciák, olaszok, amerikaiak, oroszok és németek fejlesztései

írta: Blogvendegszerzo
Vaskoporsók – harckocsik az első világháborúban 2. rész: a franciák, olaszok, amerikaiak, oroszok és németek fejlesztései

 

Franciaország

A franciák az angoloktól teljesen függetlenül kezdték meg a harckocsik kifejlesztését és gyártását. A francia tábornokok is úgy gondolták, hogy a napokig tartó tüzérségi tűz elég lesz az áttöréshez. 1915 szeptemberére nyilvánvalóvá vált a tévedésük. „Ebben a háborúban az a fél fogja megszerezni a győzelmet, amelyik előbb tud ágyút helyezni egy minden terepen elboldoguló járműre” – írta 1914 augusztusában Jean-Baptiste E. Estienne (1860–1936) tüzérezredes. Nem csak ő volt az egyetlen, aki a lövészárkokat gépekkel akarta bevenni.

 

1. Jean-Baptiste Estienne

1915 márciusában kísérleteztek a Paul Frot mérnök ötlete alapján megépített Frot-Laffley páncélozott úthengerrel, amely ugyan sikerrel taposta le az akadálypálya szögesdrótját, ám még páncélzat és fegyverzet nélkül is nehezen mozgott, ezért felhagytak a további fejlesztésével.

1915 májusára elkészült Louis Boirault mérnök gépezete is, amelyet a szögesdrótokon való átjárók nyitása, illetve a lövészárkokon való átkelés céljából alkotott meg. A jármű maga egy háromszög formájú gép volt, amelyet egy 4 méter hosszú elemekből álló, hattagú keret fogott közre. Ahogy a jármű haladt, az összekötött elemek, mint egy óriási lánctalp tagjai, mozogtak előre és lapítottak ki mindent, ami előttük volt. Bár az ötlet úgy-ahogy működött, az alacsony sebesség és a nehézkes kormányozhatóság, illetve a nagy keret sérülékenysége miatt végül elvetették. Szintén nem vált be az elektromos meghajtású, kerekekkel ellátott, páncélos Aubriot-Gabet traktor sem.

1915 januárjában a Schneider cég Angliába küldte főmérnökét, Eugene Brilliét (1863–1940), hogy tanulmányozza az amerikai Holt lánctalpas traktort, amely esetleg alkalmas lehet a hadsereg számára. Brillié visszatérve javasolta, hogy a gyár a saját szakállára kezdjen kísérleteket egy – a Holt traktor alapján kifejlesztendő   páncélzattal és fegyverzettel ellátott jármű megalkotására.

Estienne ezredes közben formába is öntötte elképzeléseit: egy olyan, páncélzattal és 37 mm-es ágyúval, valamint két géppuskával felfegyverzett traktort kell készíteni, amely a terepen áthaladva képes kiiktatni az ellenséges géppuskafészkeket. A járműnek egy páncélozott utánfutót is maga után kell húznia, amelyben 20 katona foglal helyet; az ő feladatuk a traktor biztosítása és az ellenséggel való harc. Decemberben megkereste Joffre főparancsnokot az ötletével, ám nem kapott támogatást. Ezután a francia hadiüzemeknél próbálkozott. A Schneidernél Brillié-vel való találkozása adott új lendületet az ügynek. A mérnök kidolgozta a terveket és decemberben bemutatót is tartottak a hadsereg képviselőinek. 1916 februárjára Estienne-nek sikerült meggyőznie a legfelsőbb parancsnokságot is, így 1916 január 31-én a Schneider gyár 400 darab Char d’Assaut 1 Schneider jelű harckocsi megépítésére és leszállítására kapott megrendelést, novemberi határidővel. Márciusban felállították Estienne ezredes parancsnoksága alatt a francia harckocsizó alakulatot.

A majdnem 14 tonna tömegű Schneider jármű a Holt traktor lánctalpát kapta, és ez be is határolta a terepjáró képességét. A páncélos eleje hajóorr-szerűen volt kiképezve, hogy könnyebben át tudjon kelni az akadályokon, és ne ragadjon bele az orra a talajba. Az elejére egy drótvágó fémsínt szereltek fel, ettől nyerte orrszarvúhoz hasonló megjelenését. Hátulra egy ívelt farokrészt építettek, hogy segítse a lövészárkokon való átkelést. A tankot 6 fő kezelte (vezető/parancsnok, helyettes, töltő, lövész, két géppuskás). Az angol páncélosokkal ellentétben csak egy löveget szereltek bele: a 75 mm-es, rövid csövű ágyú a tank jobb oldalán kapott helyet.

 

2. kép: Schneider harckocsi

1916 júniusában Estienne Angliában járt, ahol megtekintette a brit páncélosalakulatot. A francia tájékoztatta a szövetségest a saját programjukról és igyekezett meggyőzni az angolokat, hogy várjanak a harckocsijaik bevetésével addig, amíg a franciáknak is lesz elegendő belőle. Ha egyszerre vetnék be ezeket, sokkal nagyobb hatást érnének el. Végül nem sikerült elérnie a tankok összehangolt akcióját, ám a brit páncélosok szeptember 15-i bevetését követően Estienne elérte azt, hogy kiegészítő páncéllemezekkel lássák el a készülő Schneider harckocsikat. Az addig leszállított példányokhoz pedig helyben felszerelhető készletet küldtek.

Mivel Estienne a tüzérségnél szolgált, a harckocsialakulat is a tüzérségre jellemző besorolást kapta. Négy harckocsi tartozott egy ütegbe, négy üteg pedig egy speciális tüzérségi csoportot (Artillerie Spéciale) alkotott.

A németek először 1917. április 16-án találkoztak a Schneider tankkal, Chemin des Dames-nál, ahol a bevetett járművek több, mint fele megsemmisült. Ez részben a német elhárításnak volt köszönhető. Sok páncélos viszont külső behatás nélkül kigyulladt, mert a benzintartályt túl közel helyezték el a használat közben felmelegedő géppuskákhoz, illetve azért, mert a jármű szellőzését nem sikerült megfelelően megoldani. A kigyulladt harckocsikból szinte lehetetlen volt időben kijutni. A személyzetük által mozgó krematóriumnak csúfolt páncélosok problémáin úgy próbáltak segíteni, hogy javítottak a szellőzésen, és a belső benzintartályt két külső, hátul elhelyezett tartállyal cserélték fel.

Estienne törekvése ellenérzéseket szült a hadseregben, így a Közlekedési Igazgatóság elhatározta, hogy jobb, szebb harckocsit tervez. Ennek eredményeként született meg 1916 februárjában Émile Rimailho (1864–1954) nyugállományú ezredes irányításával egy másik francia harckocsi prototípus. Két hónappal később ebből a tankból is négyszáz darabot rendeltek meg a Saint-Chamond-i Compagnie des Forges et Acieries de la Marine et Homecourt gyártól, Char d’Assaut Saint-Chamond néven. A kiváló 75 mm-es ágyúval ellátott, 23 tonna tömegű harckocsi is a Holt-féle lánctalpat kapta. A mindkét végéből vezethető jármű különleges meghajtórendszert kapott: egy 90 lóerős benzinmotor meghajtott egy dinamót, amely a két lánctalphoz tartozó egy-egy elektromotornak termelt áramot. Ez a megoldás nem igényelt váltóművet, ám bonyolult és megbízhatatlan volt. A Schneiderhez hasonlóan ennek a tanknak is gondot okozott a terepen való mozgás. Mivel a méretes test előre is, hátra is jóval túlnyúlt a lánctalpon, a terepen a legkisebb bukkanón, vagy mélyedésben elakadhatott. Meghajtási és mozgási problémái miatt a járműről egy megfigyelő azt mondta, hogy olyan, mint egy elefánt gazellalábakon.

 

3. kép: Saint-Chamond harckocsi

Első harcbavetése Moulin-de-Laffaux-nál történt, 1917. május 5-én. Egy kivételével mind a 16 bevetett harckocsi elakadt a német lövészárkok első vonalában. A kudarcot követően bizonyos módosításokat eszközöltek a járművön. Vastagabb páncélzatot, emelt orr-részt és szélesebb lánctalpat kapott, illetve megszűntették a parancsnoki kupoláját. A tank tetejét sátortetősre képezték ki, hogy leguruljanak róla a gránátok. 48 járműről eltávolították a fegyverzetet és Char Saint-Chamond de Ravitaillement elnevezéssel utánpótlás szállítására, illetve elakadt, elromlott Schneider tankok mentésére használták.

Estienne is eljutott a felismerésig, hogy a nehéz tankok mellett szükség van olcsón előállítható, könnyű, gyors páncélosokra is. A Schneiderek és Saint-Chamond-ok áttörik a védelmet, és elnémítják a német erősségeket, a könnyű páncélosok pedig együttműködve a gyalogsággal, felszámolják a megmaradt ellenállási pontokat, majd kiterjesztik az áttörést.

A parancsnok ezért 1916 júliusában megkereste Louis Renault gyárost, akivel meg is állapodott a tervek elkészítéséről. Év végén sikerült egy 100 példányos megrendelést elérni a hadseregnél az egyik tiszt által csak bájos kis játékszernek nevezett tankból. Ezt 1917 februárjában megtoldották még 50-nel, majd áprilisban Estienne, immár tábornokká előléptetve, kiverekedte további 1000 darab legyártását. Ebből 650 példány tornyába 37 mm-es ágyút, a maradékba pedig géppuskát kellett beépíteni.

A tábornok dolgát megkönnyítette, hogy 1917 áprilisában korábbi felettese, Philippe Pétain lett a francia főparancsnok. Őt sikerült meggyőznie arról, hogy egy Schneider vagy Saint-Chamond tank költségéből öt Renault FT könnyű harckocsi építhető és ezek tömeges bevetése nagyobb sikerrel kecsegtet. Pétain tábornok ráhatására ezért a megrendelést 3500 jármű leszállítására módosították, és előkészületeket tettek arra, hogy 1919-ben ezt a számot megduplázzák. A gyártásba a Renault-n kívül számos francia üzem is bekapcsolódott; több brit cég pedig alvállalkozóként vett részt.

A hivatalosan Char léger Renault FT modèle 1917 elnevezésű, forgatható lövegtoronnyal ellátott, kétszemélyes, 6,5 tonnás harckocsi első szériája 1917 szeptemberében készült el. Év végéig mindössze 83 darabot gyártottak le, mivel az öntött torony előállítása igen bonyolult volt. A gyártók ezt nyolcszögletű, szegecselt toronnyal helyettesítették, így a gyártás gyorsan felfutott: a fegyverszünetig 3177 példány készült el.

 

4. kép: Ágyúval ellátott Renault FT harckocsi

Az ágyúsok és géppuskások mellett parancsnoki járművek is készültek Char Renault TSF (TSF = Télégraphe Sans Fil - drótnélküli távíró) néven, melyek segítségével kapcsolatot lehetett tartani az egységekkel, illetve a főhadiszállással. Ennél a modellnél a tornyot kicserélték egy merev, páncélozott felépítményre. Itt kapott helyet egy periszkóp és több megfigyelőablak. A harckocsit ellátták rádióval, személyzete három főnyire nőtt (megfigyelő-parancsnok, vezető, rádiós).

Először 1918. május 31-én Retz-nél vetették be más francia harckocsikkal együttesen az FT-ket, ahol 31 Renault támogatta a francia gyalogságot. Ezekből a nap végére mindössze csak három maradt üzemképes. A Renault könnyűharckocsi túlélte a háborút, számos országban rendszeresítették. A francia haderő állományába még 1940-ben is több, mint 2500 darab tartozott.

 

Olaszország

Hadbalépésüket követően Franciaország néhány tankot eljuttatott az olaszokhoz. Az ezekkel szerzett tapasztalatok alapján indították el egy saját páncélos kifejlesztését. A 40 tonna tömegű Carro Armato Fiat Tipo 2000 nehéz harckocsi prototípusának gyártását 1916 októberében kezdték el, a próbákat pedig 1917 júniusától végezték rajta. Az olasz tankból két darabot készítettek el a háború idején, bevetésre nem került.

Egyedüliként a háborúban ezt a nehéz harckocsit forgó toronnyal látták el, amelyben egy 65 mm-es ágyú kapott helyet. Az egyik prototípus kupolás tornyot kapott, a másik pedig lapos tetejűt. Az ágyú mellett még 7 géppuskával is ellátták a páncélost. A motorteret elválasztották a küzdőtértől: a meghajtásról gondoskodó repülőgépmotor a személyzetnek helyet adó részleg alá került.

5. kép: A Fiat 2000

 

Amerikai Egyesült Államok

Az amerikai hadsereg 1916 végén a harckocsik kifejlesztését és harcbavetését szükségtelen lépésnek tartotta. Ezen az álláspontján csak egy évvel később, a Cambrai-offenzívát követően változtatott. 1918 január 26-án felállították a Harckocsihadtestüket, S. D. Rockenbach dandártábornok parancsnoksága alatt. Ennek ellenére még nyolc hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az alakulatot be lehessen vetni. Ennyi idő kellett a személyzet kiképzéséhez, illetve páncélosok beszerzéséhez a franciáktól és az angoloktól. Az amerikai hadiipar próbálkozott saját tankok kifejlesztésével, azonban egyetlen bevethető típust sem sikerült megalkotniuk.

1917 nyarán a Holt traktor bázisán kifejlesztettek egy lánctalpas önjáró löveget. Ez év szeptemberében döntés született a Renault FT 17 harckocsik licenc alapján történő gyártásáról; ezzel párhuzamosan amerikaiak is részt vettek a britek mellett a Mark VIII tervezésében. 1918 januárjában Ohio államban három üzemben megkezdődött az FT 17 gyártása. A tervezett 4400 példányból mindössze 64 darab készült el a fegyverszünetig. A háromszemélyes, 37 mm-es ágyúval ellátott változata még a gyártásig sem jutott el. A Mark VIII-ból a háború befejezését követően készítettek 100 darabot, Angliában elkészült elemekből összeszerelve.

1918 nyarán-őszén a Ford gyár kétszemélyes, háromtonnás, géppuskás harckocsijának összeszerelése is megindult; a megrendelés napi 100 példány elkészítésével 15000 járműről szólt. A novemberi fegyverszünetig azonban csak 15-öt sikerült befejezni és Európába átszállítani. A viszonylag gyors járművet két Ford T gépkocsimotor hajtotta.

A sok magánkezdeményezés között megemlíthető az 1917-ben elkészült Holt Gas-Electric Tank, amelynél egy benzinmotor hajtotta generátor által működtetett elektromotorok mozgatták a lánctalpakat. A fegyverzetét egy, az orrba beépített 75 mm-es hegyiágyú, és két oldalsó, kisméretű páncélerkélybe szerelt egy-egy géppuska alkotta. Egy darab készült belőle, ahogy a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) által tervezett és épített, a brit Mark IX sziluettjét követő, lángszórós, gőzhajtású harckocsiból is. A War-Tank America, illetve Steam Tank néven is ismert jármű akár 80 méterre is ellőtt porlasztott, begyújtott üzemanyagot. A 45 tonnás gépezetet 1918 szeptemberében Európába szállították, ahol bemutatót tartott John Pershing tábornoknak, az Amerikai Expedíciós Haderő parancsnokának.

 

6. kép: A lángszórós tank

A Pioneer Tractor Co. gyártmánya volt a Csontváz Harckocsi, amelyet a fronton lehetett volna összeszerelni. A cél egy kis tömegű, de a rombusz alakú brit páncélosok terepjáróképességével bíró jármű megalkotása volt. A 8 tonnás tank számos eleme az iparban is használt vascsőből állt, de volt fából készült alkatrésze is. A lánctalpak között elhelyezett, kisméretű testben a két motor és a kezelők kaptak helyet. Egyetlen példánya készült el, majd a háború vége miatt tömeggyártásba már nem került.

7. kép: A Csontváz Harckocsi

 

Oroszország

A periódusos rendszert kidolgozó orosz tudós fia, Vaszilij Mengyelejev 1911 és 1915 között dolgozott egy harckocsi tervén, amely egy 120 mm-es hajóágyúval lett volna felszerelve és 10-12 cm-es páncélzattal bírt volna. A 170 tonna tömegű járművet egy tengeralattjárókhoz tervezett, 1000 lóerős motor mozgatta volna.

Alekszandr Porohovscsikov (1892–1941) tervező 1914 augusztusában megkereste a Hadügyminisztériumot egy páncélos harckocsi ötletével. „Miért ne küldhetnénk rohamra a lövészárkok ellen nem csak gyalogságot, hanem olyanokat is, amelyek az ellenséges tűztől védetten, motorral ellátva, páncélzattal védve, géppuskákkal vannak felfegyverezve?” – írta. A Vezgyehodnak (mindenüttjáró) nevezett gépének építése 1915 februárjában kezdődött el és a próbákat májustól végezték. Ezeken a jármű viszonylag jól teljesített, ám a kormányzásával súlyos gondok akadtak, így decemberben a munkálatok leálltak a járművön. A projektet 1916 októberében újraindították, ám érdemi előrehaladás a háború végéig nem történt.

1915-ben kapott támogatást Nyikolaj Lebegyenkó kerekes páncélosa, amelyet Alekszander Mikulin, Nyikolaj Zsukovszkij és Borisz Sztecskin tervezett meg. A Cár Tanknak nevezett jármű tricikli módon elhelyezett kerekekkel rendelkezett: elöl egymás mellett két 9 méter átmérőjű, küllős kereket építettek be, hátul pedig egy 1,5 méteres kerék kapott helyet. Az 1915 augusztusára elkészült, ágyútalpra emlékeztető prototípusnál a hajtóművek, a fegyverzet és a 10 fős személyzet a három kereket összekötő testben kapott helyet. A teszten a gép lassan araszolt, aztán a hátsó kerék elakadt egy gödörben. A hadsereg képviselői a próbát sikertelennek nyilvánították, és a hatalmas szerkezet nyilvánvaló sérülékenysége miatt a jármű további fejlesztéséről lemondtak.

8. kép: A Cár Tank

 

Németország

A németek csak az első tankok megjelenése után ismerték fel azok jelentőségét. 1916. november 13-án a Hadügyminisztérium utasítást adott egy 30 tonnás, 100 lóerős motorral ellátott, két ágyúval és géppuskákkal felszerelt kísérleti harckocsi megépítésére. A tervezésbe bevonták az amerikai Holt cég német képviselőjét is, hogy segítsen a lánctalp kialakításában. A tankot a Josef Vollmer (1871–1955) vezette csoport tervezte, hivatalos elnevezése: Schwere Kampfwagen A7V (A7V Nehéz harckocsi). Az A7V a tervezőkre utal: a Hadügyminisztérium 7., azaz közlekedésügyi osztálya (Allgemeine Kriegsdepartement 7 Abteilung Verkehrswesen). Első példányát 1917 áprilisában a hadügyminiszter, majd később Ludendorff tábornok megbízottja is megtekintette. Az A7V páncélzata és fegyverzete erősebb volt a korabeli francia és angol tankoknál, két súlyos hibája viszont azonnal kiütközött. A gyenge terepjáró képessége, amely részben a lánctalpnak, részben a hatalmas, a lánctalpon mind elöl, mind hátul túlnyúló testnek volt köszönhető. A másik fogyatékossága az elégtelen motorhűtés volt. A két lánctalpat egy-egy 100 lóerős motor hajtotta, a kormányzás a motorokkal történt. A hajtómű azonban nehezen birkózott meg a jármű mozgatásával, a motorok szinte minden helyzetben túlmelegedtek, ez pedig lerövidítette élettartamukat.

1917 októberéig csak néhány darab készült el a páncélosból. A vezérkar december 1-én elrendelte 100 tank legyártását az 1918-as tavaszi offenzíva kezdetéig, az összeszerelést végző Daimler gyár azonban csak ötöt készített el havonta. 1918 szeptemberéig mindössze 20 példány készült el, a fegyverszünetig pedig kevesebb, mint 35 darab. 1918 februárjában állt fel az első német harckocsialakulat a belgiumi Charleroi környékén. A harckocsik darabjait szállító szerelvényeket éjszaka rakodták ki, majd a városban szerelték össze őket. A szállítmányok fedőneve Schwere Feldküche (nehéz tábori konyha) volt. A 18 főnyi személyzet a hadsereg különböző fegyvernemeiből állt össze: a vezető és a két szerelő a műszaki alakulatoktól, a két ágyúkezelő a tüzérektől, a parancsnok és a 12 géppuskás pedig a gyalogságtól érkezett; ők mind önként jelentkeztek a beosztásra.

9. kép: A7V tank

A harckocsi bemutatkozása St. Quentin-nél történt, 1918. március 21-én. Öt A7V és öt, német felségjellel ellátott angol tank tört be az ellenséges állásokba. Ezek közül mindössze három tudta végrehajtani feladatát, a többi meghibásodott, vagy az ellenség kilőtte.

A harcokban a németek zsákmányoltak angol harckocsikat. Az alkalmazásuk mellett megpróbálták lemásolni őket, ám nem sok sikerrel. Ezért terveztek egy új tankot, amely úgy nézett ki, mint a Mark-ok, de a tervezésénél az volt a fő szempont, hogy az A7V-nek minél több alkatrészét használják fel. Így született meg az A7V/U (U = Umlaufende Ketten – átfutó lánctalp). Ránézésre a fő különbség az volt, hogy a fegyvertartó erkélyek hátrébb helyezkedtek el, mint a mintaadókon. Az 1918 elején tervezett tank prototípusa júniusban jelent meg, majd szeptember 12-én 20 példányt rendeltek meg belőle. Néhány darabnál több nem készülhetett belőle, harcba nem került.

A fegyverszünetig két befejezetlen példányt készítettek a németek a világ eddigi legnagyobb tankjából. A 150 tonnás monstrumok négy 77 mm-es ágyút és két géppuskát kaptak, személyzetük 22 fő volt. Ezeket a háború végén megsemmisítették, hogy ne jusson az antant kezére.

A németek is építettek közepes harckocsikat. Az LK-I (LK = Leichte Kampfwagen – könnyű harckocsi), melyet Vollmer mérnök tervezett, többek között abból a célból, hogy fel tudják használni a gumihiány miatt feleslegessé vált teherautó-alvázakat, 1918 nyarára készült el. A brit Whippet tankhoz hasonlóan az elülső részbe került a motor, míg hátulra, egy kis toronyba a fegyverzet. Az igen mozgékony, 8,5 tonnás, géppuskákkal ellátott járműből 1918 novemberéig néhány tucatnyit gyártottak, harcba nem került. A hasonló felépítésű LK-II már egy 57 mm-es löveget is kapott, két prototípusa készült el. Az LK-III-nál a motor hátra került. Ebből azonban már a prototípust sem tudták befejezni a fegyverszünetig.

10 .kép: LK-I könnyűharckocsi

A harmadik részben a harckocsik világháborús küzdelmeiről lesz szó.

 

Kiss László

Képek forrásai

1. kép: http://www.landships.info/landships/tank_articles/General_Estienne.html

2. kép: https://tank100.com/wp-content/uploads/2017/05/1521-A6-Schneider

3. kép: https://hu.wikipedia.org/wiki/Schneider_B16_Saint_Chamond#/media/Fájl:Char_St_Chamond_

tank.jpg

4. kép: https://www.facebook.com/RenaultFt17/photos/a.693549140852413/743326539208006/?type=1&theater

5. kép: https://www.destinationsjourney.com/historical-military-photographs/fiat-2000-heavy-tank/

6. kép: https://www.militaryfactory.com/armor/detail.asp?armor_id=1092

7. kép: http://www.landships.info/landships/tank_articles/images/skeleton_1.

8. kép: https://en.wikipedia.org/wiki/Tsar_Tank#/media/File:Tsar_tank.jpg

9. kép: https://it.scribd.com/article/376842418/Sturmpanzerwagen-A7v

10. kép: https://i2.wp.com/www.militaer-wissen.de/wp-content/uploads/2017/08/Leichter-Kampfwagen-LK-I-bei-Gel%C3%A4ndefahrt.jpg

Szólj hozzá

20. század I. világháború Haditechnika Harckocsik