1. kép: Belgrád 1717.évi ostroma

Belgrád, korábbi nevén Nándorfehérvár évszázadokon át a birodalmak ütközési zónájában feküdt. Az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom egyaránt magáénak akarta tudni a stratégiailag kiemelten fontos erődöt, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a területet és így az aldunai hajózást is. Az elhelyezkedésén túl ki kell emelni azt is, hogy az évszázados harcok, a váltakozó sikerű ostromok, egyfajta szimbólummá formálták a kereszténység védelméért folytatott harcokban.

Savoyai Jenő herceg a század egyik legkiválóbb hadvezére 1717-ben ostrommal sikeresen elfoglalta az erődítményt és megszerezte a várost VI. Károly német-római császár számára. A pozsareváci béke 1718-ban hivatalosan is kimondta, hogy az erőd a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került, viszont, alig két évtizeddel később az 1739. évi belgrádi béke már az Oszmán Birodalomnak juttatta a várost. Mária Terézia uralkodása alatt viszonylagos békével telt Belgrád sorsa, mivel a birodalom az örökösödési háborúk miatt Európa más tájaira kellett, hogy figyeljen. II. József császár uralkodása alatt a keleti expanzió politikája ismét előtérbe került. A II. Katalin orosz cárnővel folytatott több éven át tartó tárgyalások eredményeképpen megszülető osztrák-orosz szövetség, amit 1781 májusában kötött meg a két uralkodó titokban, már előrevetített egy újabb törökellenes háborút.

II. József terjeszkedési politikáját hátráltatta, hogy hatalomra jutásakor a már 1756 óta szövetséges Francia Királyság számított az egyedüli szövetségeseként, viszont a párizsi udvar sem kívánta jelentősen támogatni a császár területszerzési elképzeléseit. A nyugat-európai határvonalak átrajzolása csak komoly diplomáciai tárgyalások és erős szövetségesek révén valósulhatott volna meg. A korábbi nyugat felé történt Habsburg terjeszkedési kísérletek, mint az Osztrák-Németalföld elcserélése a bajor hercegségre vagy akár a hétéves háborúban végleg elveszett sziléziai területek visszaszerzése sem jártak sikerrel, így a császár figyelme a keleti területek felé orientálódott. Ez idő alatt az Oszmán Birodalommal szemben agresszívan fellépő Nagy Katalin, 1768-1774 között már háborút viselt a törökökkel szemben, aminek következtében az 1774. évi kücsük-kajnardrzsi békében az Oszmán Birodalom elismerte a Krími Tatár Kánság függetlenségét. Ez az állapot nem tartott sokáig, mivel II. Katalin orosz cárnő már 1783-ban annektálta a Krím-félszigetet, ami kiindulási bázisként szolgált a következő törökellenes háborúhoz. Az orosz-oszmán fél között a háború elkerületlenné vált, amikor II. József és II. Katalin 1787 nyarán a Krím-félszigeten személyesen találkoztak, ahol több hetes katonai parádéra került sor, illetve az uralkodók megtekintették az orosz tengeri flottát. A cárnő az újonnan elfoglalt területeket kívánta megmutatni a császár számára, katonai parádékkal egybekötve, ami egyértelmű erődemonstráció volt az Oszmán Birodalom felé. Az esemény után néhány héttel 1787. augusztus 24-én I. Abdul Hamid szultán a cárnőt megelőzve kihirdette a háborút az Orosz Birodalommal szemben.

2. kép: II. Katalin cárnő és II. József császár találkozása 1787-ben

A császár jelleméhez híven azonnal hozzákezdett birodalmának felkészítéséhez az Oszmánok ellen. A török háború ellen azonban nyomós érvek is szóltak. Az oszmánok nem támadták hátba Mária Teréziát a poroszok elleni háborúk nyomán, és a viszony kifejezetten szívélyes volt a két hatalom között. Szegény és gyéren lakott balkáni területek meghódítása sem jelentett különöseb vonzerőt. Ugyanakkor a dinamikusan terjeszkedő cári birodalom révén félő volt, hogy Bécs egy gyenge ottomán hatalom helyett egy erős Oroszország szomszédja lesz, amely ráadásul komoly vonzerőt jelent a Monarchia ortodox hitű alattvalói számára. József némi tépelődés után a háború mellett döntött, de ezt csak korlátozott célokkal és eszközökkel kívánta elérni.

A cárnővel kötött szövetség értelmében legkésőbb 3 hónapon belül hadsereget kellett volna küldjön és meg kellett volna üzennie a háborút. Az újoncozások megkezdése, a mozgósítás és a hadsereg több hadtestben az Adriától Moldváig meghúzott hatalmas kordonban való diszlokációja után a bécsi hadvezetés és a császár is Belgrádra szögezte tekintetét. II. József célja egyértelműen az erődítmény bevétele volt a lehető leggyorsabb módon és legkevesebb embervesztességgel.

A háborúba való bekapcsolódás előtt II. József császár előkészületeket hajtatott végre, hogy a várat csellel sikerüljön bevenni. Az erődítményben szolgáló katonák közül többen a császár szolgálatában álltak kémekként. Az ő helyismeretük és információik eldönthettek egy sikeres rajtaütést. Két szerb származású császári tiszt, Davidovich és Mihajlovich kémszemlét végzett Belgrádon belül és annak környékén, így már 1787 októberében tervezetet juttattak el Bécsbe, hogyan és miként lehetne az erődöt a legkisebb emberáldozattal elfoglalni. A terveket átvizsgálva a császár megbízta báró Alvinczy József tábornokot, hogy egy különítménnyel keljen át a folyón és az éj leple alatt a bent lévő kémek segítségével, a helyőrséget kijátszva foglalja el a várat. Alvinczy három rohamoszlopot állított fel, melyekben nagyjából három zászlóaljnyi gránátos és négy ezrednyi gyalogost vont össze Az Alvinczy által kiválasztott alakulatok jelentős része magyar kiegészítésű csapatok voltak. A hadműveletet december 2-áról 3-ra virradó éjjel kívánták végrehajtani. A vállalkozás végül gyorsan meghiúsult, mivel a rossz időjárási körülmények, például a Duna felett gomolygó köd az egységek nagyrészét meggátolta abban, hogy a megfelelő helyen tudjanak kikötni. Az elővárosig viszonylag kevés létszámú katona jutott el, továbbá felkeltették a helyőrség figyelmét, így a császári katonák kisebb összecsapások után visszavonultak. A viszony a két birodalom között a sikertelen rajtaütéssel végérvényesen megromlott. Nem sokkal később, 1788. február 9-én a császár a konstantinápolyi követe útján hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.

3. kép: Belgrád és környéke 1788-ban

Az 1788. évi hadjáratot nagy várakozás előzte meg a Habsburg Birodalom részéről. A császári hadsereg II. József császár és Franz Moritz von Lacy tábornagy irányítása alatt állt. A fősereg Futak és Zimony között szállt táborba, több mint 120 ezer katonával, ami kevesebb mint 15 kilométerre táborozott Belgrádtól a folyó túlsó oldalán. A Belgrádban állomásozó helyőrség száma állandóan változott, megközelítőleg nagyjából 9 ezer főt számlált. Az említett távolság, olyan közeli volt, hogy az ágyúlövéseket, közvetlenül hallhatták a főtáborban és a belgrádi erődítményben egyaránt. Február 9-én egyszerre több irányból indították meg a támadást a császári csapatok és azonnal sikerült kisebb városokat, kastélyokat és területeket a meglepetés erejével elfoglalni. Belgrád környékén viszont nem indítottak meg komolyabb támadást, mivel a folyón való átkelést nem lehetett észrevétlenül előkészíteni a háború megkezdése előtt.

Lacy tábornagy és II. József az erődítmény ostromát kívánták előkészíteni, de elsődleges lépésként a Dunán való átkelést és pontonhidak készítését adták parancsba. Az árkok és alagutak ásása a Száva és Duna partjáig néhány hét alatt sikeresen végbement, de a kívánt eredményt nem tudták elérni, mivel a folyókon való átkelés még mindig eredménytelen volt. Az április-május hónapban végrehajtott sáncrendszer építése jelentősen lekötötte a belgrádi védelem figyelmét. A védők részéről is hasonló munkálatok történtek a Száva felőli oldalon. Az erődítmény lövetése gyakorinak számított, viszont csak kisebb károkat sikerült okozni, amit szinte azonnal kijavítottak. Belgrádtól kevesebb mint 40 kilométerre feküdt Szabács vára, amelyet szintén erős erődítményként tartottak számon. A császári hadsereg áprilisban sikeresen átkelt a Száva folyón és viszonylag rövid ostrom után, április 24-én rohammal sikerült elfoglalnia az erődöt, így Belgrád megközelítése a nyugati részek felől, illetve az utánpótlás elvágása is lehetségessé vált.