2020. ápr 05.

ÉRDEKESSÉGEK A TEGETTHOFF-OSZTÁLYRÓL I.

írta: Freiherrvonspaun
ÉRDEKESSÉGEK A TEGETTHOFF-OSZTÁLYRÓL I.

A HASZNÁLHATATLAN LÖVEGTORONY MÍTOSZA: LEGENDA VAGY VALÓSÁG?

 

 

Az egykori osztrák–magyar haditengerészet egyetlen dreadnought típusú csatahajóosztályának, a TEGETTHOFF-osztálynak lövegtornyairól az interneten, különböző honlapokon és fórumokon széltében elterjedt az a vélemény, miszerint azok használhatatlanok voltak. Mégpedig azért, írják, mert harchelyzetben a szellőztetőrendszert le kellett zárni, hogy ne szívja be a lőporgázokat, emiatt pedig negyedóra alatt elfogyott az oxigén a toronyban. Súlyos állítás ez, ha igaz, azt jelenti, hogy a Monarchia adófizetőinek 73 tonna arany árába kerülő négy csatahajó nem ért sokkal többet egy halom ócskavasnál.

39_kep_viribusunitis_1914_kissln_jav.jpg

A VIRIBUS UNITIS dreadnought (Kiss László gyűjteményéből)

A fenti állítás súlyát növeli, hogy nem csak valami légből kapott forrásból táplálkozik, hanem valós, hivatalos dokumentumból. Ez nem más, mint a VIRIBUS UNITIS csatahajó parancsnokának a haditengerészet felkérésére 1916-ban a hajójáról írott jelentése. A köztudatban ez René Greger a Warship című folyóiratban 1980-ban megjelent cikke (Who Was Responsible for The Faults of the Tegetthoff-class) nyomán kezdett elterjedni. Az évek során több tudományos vagy félig tudományos műben hivatkozták a jelentésnek ezt az állítását. Ezeknek az a közös vonása, hogy (legalábbis az eddig általam olvasottak) megismétlik a jelentésben leírtakat, de kísérletet sem tesznek utánnajárni a dolognak.

Ez a kérdés azóta foglalkoztat, amióta először találkoztam vele. Hiszen, ha belegondol az ember, hogyan engedhet meg egy haditengerészet olyan műszaki megoldást, amely legújabb csatahajóit drága gőzjachtokká degradálja. Másrészt, a józan paraszti ész felől nézve, hogyan eshetett meg egy ilyen hiba, amikor már másfél évtizede tervezték és gyártották a lövegtornyokat, melyek több mint egy tucat hajón üzemeltek efféle probléma nélkül. Úgy vélnénk, egy ilyen szervezet nem engedhet meg ekkora hibát, vagy ha mégis megesik, azonnal sürgős lépéseket tesznek az elhárítására. Persze mindig ott motoszkál az emberben a pedig de. Erre csak egy példát említenék: a brit haditengerészet 1911 óta tisztában volt nagy kaliberű gránátjainak pocsék minőségével, mégsem tettek semmit. Csak a jütlandi/skagerraki csatát követően szánták rá magukat a probléma orvoslására, miután az összecsapásban gránátjaik látványosan csődöt mondtak. Úgy vélem tehát, hogy ez az ügy megér egy, ha nem is sherlock holmesi, de legalább egy doktor watsoni szintű nyomozást.

Mindenekelőtt ismerkedjünk meg egy kicsit jobban e rövid bejegyzés tárgyával, a lövegtoronnyal. A 19. század utolsó harmadában kialakuló legnagyobb hadihajótípus, a csatahajó fő fegyverzetét, a nehézlövegeket forgatható lövegtornyokban hordta. 1906-ig ezekből általában kettő volt egy hajón. 1906 után az úgynevezett dreadnoughtoknak már négy-hét lövegtornyuk volt, mindegyikben azonos kaliberű ágyúkkal. Főszereplőinknek, a TEGETTHOFF-osztály hajóinak egyenként négy lövegtornya volt, kettő elöl, kettő hátul, egymás mögött és felett, lépcsőzetesen elhelyezve. Egy ilyen toronyban három darab 30,5 cm kaliberű ágyú kapott helyet. Az ágyú csövének hossza 13,5 méter, tömege 54 tonna volt, 450 kilogrammos gránátját 19 km-re tudta ellőni. Maga a lövegtorony közel 700 tonnát nyomott, fedélzet feletti forgórészét, amelyben az ágyúk voltak, 28 cm vastag páncél védte. Ennek belseje volt az ún. ágyútér. Az ágyúk alatt a hengeres forgórész öt-hat emelet/fedélzet mélységben egészen a hajó fenékrészéig lenyúlt. Ebben kaptak helyet a különböző célú villanymotorok (pl. toronyforgatás), lőszerliftek és egyéb szükséges berendezések. A forgórészt egy páncélhenger ölelte körül, ezt barbettának nevezték. Egy ilyen lövegtorony személyzete 90 főből állt, akik vagy kemény fizikai munkát, vagy pedig erős koncentrációt igénylő feladatokat végeztek, így nagy szükségük volt a friss levegőből a folyamatos utánpótlásra.

Most pedig nézzük magát az ominózus jelentést. A közös Hadügyminisztérium tengerészeti osztálya 1916. április 8-án elrendelte a TEGETTHOFF-osztályú csatahajók parancsnokainak, hogy írják meg egy jelentésben tapasztalataikat hajójukról. A jelentések 1916 nyarán-őszén készültek el. A négy jelentést végigolvasva megállapítható, hogy a legrészletesebb, legigényesebben kidolgozott anyag a flotta zászlóshajójáról, a VIRIBUS UNITIS-ről született. E jelentés tüzérségről szóló része tartalmazza e sokat hivatkozott állítást. A másik három parancsnok nem említ hasonló problémát. A jelentés a következőt írja.

37_kep_tegetth_class_afterturrets_19171918_kisslpc_jav.jpg

A VIRIBUS UNITIS két hátsó lövegtornya (Kiss László gyűjteményéből)

„Torony- és lövegcső-szellőztetés: A toronyszellőztetés légbeszívói a főfedélzeten vannak. Harchelyzetben ezeket le kell zárni, a füst és a lőporgázok toronybelsőbe való bejutását megakadályozandó, aminek az a következménye, hogy az olajlámpák rövid idő múlva kialszanak az oxigénhiány miatt. A lövegcső-ventillátorok túl gyengék és kicsik.” Eddig a jelentés szövege. Mellette van egy kéziratos megjegyzés, melynek a korábbi hivatkozók nem sok, pontosabban semmilyen figyelmet nem szenteltek. Ez így szól: „Lehet-e most még valamelyest kijavítani?” Alatta egy nagy SOS, mellette egy láthatóan más tintával odakanyarintott, hatalmas, vastag pipa. Ez utóbbiból arra következtethetünk, hogy találtak valamiféle megoldást, de az is lehet, hogy csak alaposabban utánnanéztek a dolognak. A lapszéli megjegyzést egyébként valószínűleg Maximilian Njegovan altengernagy, az első csatahajóosztály parancsnoka tette.

Ezek után nézzük, mit mondanak, mutatnak nekünk az egyéb források a toronyszellőztetésről. Ezekben nem dúskálunk különösebben. A hármas lövegtorony üzemeltetési dokumentációját eddig még senki nem lelte fel, úgyhogy itt támpontot nem találhatunk. Időrendben a legelső, s talán a legfontosabb a négyből három hajót építő trieszti gyár, a Stabilimento Tecnico Triestino műszaki rajza a toronyszellőztetésről, melyen hatalmas, piros „Geheim” (titkos) feliratú pecsét virít. A rajz alapján látható, hogy a tornyonkénti egy légbeszívó a főfedélzeten volt, közvetlenül a barbetta mellett, s egy fedéllel volt zárható. A légcsatorna szorosan a barbetta mellett egészen a torony aljáig ért, s alulról középen csatlakozott a majdnem a hajó fenekéig érő lövegtorony-forgórészhez. A levegő áramlásáról egy 3 köbméter/másodperc kapacitású ventillátor gondoskodott. Ugyanekkor a főfedélzet alatt, a zárt légterű ütegfedélzeten a légcsatornán volt egy másik, szintén fedéllel lezárható nyílás. A SZENT ISTVÁN csatahajó toronyszellőztetésének próbájáról készült jegyzőkönyvből tudjuk, hogy rossz idő, vagy a lövegekkel való tüzelés esetén a főfedélzeten lévő nyílást a fedéllel lezárták, és az ütegfedélzeten lévő nyílást nyitották ki. A rendszer ekkor az ütegfedélzetről szívta a levegőt. E fedélzet szellőztetője távol volt a lövegtornyoktól, így kevésbé szívta be a füstöt. A SZENT ISTVÁN-on két órán keresztül járatták így problémamentesen a toronyszellőztetést.

Maga a rendszer úgy működhetett, – bár szabatos leírása nem áll rendelkezésre – hogy a lövegtorony-forgórészbe alulról folyamatosan fújták be a levegőt, míg a felfelé áramlást elősegítette, hogy a legfelső szinten, a lövegtérben állandóan járatták a három löporgázelszívó ventillátort, melyek légbeszívói a lövegcsövek mellett, a lövegzár vonalában voltak.

Ugyancsak érdekes, ámbár indirekt adalékokkal szolgálnak az Ancona 1915. május 24-i lövéséről szóló jelentések. Mint ismert, Anton Haus tengernagy, a haditengerészet parancsnoka az olasz hadüzenetet követően szinte a teljes flottával kifutott Ancona és az olasz keleti part lövésére. Ebben a TEGETTHOFF-osztály három hajója vett részt, a SZENT ISTVÁN még építés alatt állt. A VIRIBUS UNITIS parancsnoka ekkor Edmund Grassberger sorhajókapitány volt, őt 1915 novemberében áthelyezték a SZENT ISTVÁN-ra. Grassberger egyébként flottaszerte ismert volt tudálékosságáról és kekeckedési hajlamáról. A három dreadnought 24-én reggel valamikor 5:30 és 6:00 között húsz percen keresztül lőtte 6000 méterről Anconát. Ennek során igen takarékosan bántak a lőszerrel, hajónként mindössze 6-8 darab 30,5 cm-es gránátot lőttek ki. Az akció után írott jelentésében sem Grassberger, aki egyébként hajlamos volt a legkisebb vélt vagy valós hibába belekötni, sem a másik két parancsnok egy szóval sem említ a toronyszellőztetéssel kapcsolatos problémát vagy oxigénhiányt, ahogy Njegovan összefoglaló jelentése sem.

ventillator.jpg

A III. számú, azaz a hátsó-felső lövegtorony toronyszellőztetésének vázlata.
A két nyíl mutatja a légbeszívás két alternatív helyét.
(A Stabilimento Tecnico Triestino eredeti rajza nyomán)

Nagyjából ennyi információval rendelkezünk jelenleg a kérdésről. Az tény, hogy a TEGETTHOFF-osztálynak számos konstrukciós hibája volt. Erre már a hajók építése idején többen felhívták a figyelmet. Sejthető, hogy azok, akik hivatalos formában, finoman megfogalmazva leírták ezeket, kötetlen beszélgetések során sokkal kevésbé visszafogottan nyilatkoztak, különösen, ha még alkoholtartalmú italokat is fogyasztottak. Ezek egy része az osztállyal szembeni irreális elvárásokból adódott, komoly mutatvány volt ugyanis 20 000 tonnás vízkiszorításba tizenkét 30,5 cm-es ágyút belezsúfolni, más részüket azonban gondosabb tervezéssel el lehetett volna kerülni. E hibák többsége utólag már javíthatatlan volt.

A toronyszellőztetés nem e kijavíthatatlan hibák közé tartozott, sőt, úgy vélem nem is volt hiba abban az értelemben, mint a többi. Itt egy állítás áll szemben több, ellenkező értelművel. Utóbbiak közül a legerősebb a műszaki dokumentáció, melyből kitűnik, hogy a rendszer nem egészen úgy működött, mint ahogy azt a VIRIBUS UNITIS parancsnoka jelentésében leírta. Ráadásul ekkoriban már megérkezett az a szakértői jelentés Németországból, melyből kiderült, hogy a skagerraki csatában gázálarcban a legénység füstbetörés esetén is el tudta látni zárt helyiségekben a szolgálatot. Sajnos a fent már idézett lapszéli jegyzeten kívül nem ismerjük a haditengerészet további reakcióját a jelentés állítására. Annyi azonban bizonyos, hogy a lapszéli jegyzetelő több más, itt szereplő állítást élből megkérdőjelezett.

Attól, hogy rendszer a főfedélzeti nyílás lezárása után is működött, még jogos volt az a más jelentésekben is elhangzó kritika, hogy a lövegtornyok szellőztetése, sőt a szellőztetés úgy általában, gyenge volt. Ebben máshol sem álltak jobban, a skagerraki csata után a németek is erre panaszkodtak. Beszédes adat, hogy amíg a TEGETTHOFF-osztály hármas lövegtornyának szellőztetés-teljesítménye percenként 180 köbméter volt, addig a második világháborús amerikai 40,6 cm-es hármas lövegtoronynak, melynek a köbtartalma maximum a kétszerese volt az osztrák–magyar toronyénak, percenként 877 köbméter.

A fentiek alapján úgy vélem, hogy az oxigénhiány miatt használhatatlanná váló lövegtorony inkább tartozik a legendák birodalmába, mint a valóságéba. Különösen pedig ez a negyed órányi működőképesség, mivel sem az eredeti jelentés, sem pedig a komolyabb irodalom nem említ időt, így valami népmesei hozzáköltésként kerülhetett a történetbe. Ergo, egy teoretikus, soha be nem következett, az osztrák–magyar dreadnoughtokkal vívott összecsapás esetén az ellenfél nem bízhatott abban, hogy könnyű dolga lesz, hiszen azok lövegtornyai negyedóra múlva maguktól úgyis elnémulnak. Itt végére értünk a watsoni okfejtésnek, ám számos történetből tudjuk, miután a jó doktor előadta teóriáit, Sherlock Holmes kissé elmosolyodva megszólalt: „Kedves Watsonom”, majd percek alatt ízekre szedte azokat.

 

Krámli Mihály

Szólj hozzá

20. század Haditengerészet Haditechnika Dreadnought Tegethoff-osztály