A Rákosi-korszak hétköznapjait nem csupán a fizikai erőszak jelenléte tette félelemmel telivé, hanem megannyi vélt vagy valós alapokon nyugvó (rém)hírek okozta feszültség, pánikkeltés is. A belső és külső ellenségkeresés, a politikai ellenfelekkel való leszámolás, a társadalom nem kívánt elemeinek eltávolítása hozzátartozott a rendszer működéséhez, fenntartásához. A pártállami berendezkedés sokszor maga nyúlt a háborús rémhírek által gerjesztett pánik eszközéhez, máskor épp az állam vádolta meg és ítélte el saját állampolgárait háborús rémhírek terjesztésével, illetve terjesztéséért. Ám mégis mi vezetett az állam sokszor ellentmondásos szerepvállalásához? Milyen háborús rémhírterjesztések szőtték át a korszakot, és voltak-e következményei? És ha igen, azok súlyosak voltak-e? Ebben az írásban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

1948-ra Rákosi Mátyás fokozatosan az egész ország felett átvette az irányítást. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez a Szovjetunió katonai és politikai támogatásával valósulhatott meg, hiszen a második világháborút követő időszakban a kelet-közép-európai országok sorsát meghatározó és befolyásoló nagyhatalom a Szovjetunió lett. Ennek révén a „vasfüggöny” nemcsak fizikálisan zárta le a határokat a keleti és a nyugati blokkba tartozó országok között, hanem minden más értelemben is. Így a figyelem és a média középpontjába is olyan témák kerültek nagy hangsúllyal, mint a szocializmus építése, a béke megvédése. A hatalom megszilárdítása céljából viszont szükség volt egyfajta önigazolásra, az elért „eredmények” hangoztatására, propagálására. Ugyanakkor szükségesnek érezték, hogy felhívják a társadalom figyelmét a „külső” és „belső” ellenségekre, melyek veszélyeztetik mindezen eredményeket. Ezért vette kezdetét az a folyamat, melyben az állam indított el és tartott fent háborús rémhíreket vagy épp vádolt meg állampolgárokat azok terjesztésének vádjával, hogy egy állandó ellenségképet fenntartson.

Jó példa erre az 1951 augusztusában történt sülysápi eset vagy sülysápi per. Eme eljárás tulajdonképpen a híres Grősz-per mellékperének tekinthető, melyben 17, többségében a húszas éveiben járó fiatalembert letöltendő börtönbüntetésre, illetve kettő embert halálra ítéltek. A kivégzéseket, október 23-án hajtották végre. De mi is volt a bűnük a koncepciós vádakkal elítélt 19 személynek? „A szervezkedés politikai és katonai vonalon mozgott. […] rendszeres összejöveteleket tartottak egymás lakásán, amely alkalmakkor meghallgatták az angolszász imperialista rádió uszító, magyar nyelvű híradásait. Megbeszélték a háborús rémhíreket és a rémhírek terjesztésének módszereit. […] A politikai szervezet tagjainak feladata volt a községben a minél szélesebb körű rémhírterjesztés, a háborús hírverés és a községben háborús hisztéria, háborús hangulat szítása. Ezt a feladatot a szervezkedő tagok végrehajtották, és a községet állandó, háborús rémhírterjesztésekkel nyugtalanították”- olvashatjuk az ÁVH Pest megyei osztályának jelentését. A vád kiegészült még a demokratikus államrend ellen irányuló fellépéssel, valamint egy ellenforradalom kirobbantásának szándékával is. Ám hogy mi lehetett a valódi indok, miért éppen azt a 19 embert szemelték ki és fogták őket perbe valószínűleg már nem fog kiderülni. Mindenesetre az látható, hogy maga az állam kívánt a béke védelmének őrzőjeként tetszelegni, s így „leplezte le” a háborús rémhírterjesztőket.

1. kép: A sülysápi koncepciós per három vádlottja: Szántai István (tíz év börtön), Jandó Ferenc (halálbüntetés) és Szvitek István (halálbüntetés) (Forrás: Archívnet.hu)

Arra a kérdésre, hogy melyik háború közelgő veszélyével „riogathatta” a sülysápi lakosságot az elítéltek köre, két lehetséges válasz is számításba jöhet. A déli határon egyre súlyosbodó jugoszláv helyzet, illetve a Távol-Keleten kibontakozó koreai háború itthoni sajtója az állandó ellenségkép fenntartásának folyamatába illeszkedett bele. A cél érdekében tehát olykor valós, olykor csupán csak vélt háborús rémhírek terjesztésével keltett pánikot a hatalom a média segítségével.

Első körben szót kell ejteni a Tito vezette Jugoszlávia és a Szovjetunió meglehetősen ellentmondásos viszonyáról. A második világháborút követően ugyanis a kezdetben jó kapcsolatokkal rendelkező két ország viszonya idővel megromlott, s a Szovjetunió részéről fennálló nagyhatalmi érdekekkel szembemenő Jugoszlávia a szocialista tábor ellensége lett. Ennek okán a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) 1948-ban határozatban ítélte el a Jugoszláv Kommunista Pártot. Ezt az irányvonalat volt kénytelen követni Magyarország is, holott 1948-ig Jugoszláviával viszonylag jobb kapcsolatokat ápolt az ország, mint a szovjetekkel.

A Jugoszlávia és a Szovjetunió közti megromlott kapcsolat egyik következménye (a híres Rajk-per mellett) volt az újfent felbukkanó háborús uszítás, avagy hisztéria. A helyzet egészen katonai készültségig terebélyesedett, Sztálin egyenesen egy leendő harmadik világháborúnak a bekövetkezéséről beszélt. A világháborús összeütközés lehetséges helyszínét Magyarország déli és nyugati határövezeteiben jelölte meg az MDP (Magyar Dolgozók Pártja). 1950. április 12-én tehát döntés született egy háborús határsáv kijelölésére „a szovjet katonai titkok védelme érdekében”. Kidolgozták azokat a politikai és adminisztratív rendszabályokat, amelyeket érvényesíteni kellett a határsávban. Ilyen volt többek között, hogy „a határ egy bizonyos sávjában, a legfontosabb helyeken csak tervszerűen kiképzett és szervezett, minden tekintetben "nemzethü" személyek lehetnek (szállodaigazgatók és szállodaalkalmazottak, vasúti állomások,- őrházak beosztottai, hordárok, bérkocsisok, vendéglősök, pincérek, erdő és mezőőrök), amelynek hálózata a határ megközelítését és azon való átjutást a nemkívánatos elemek részére igen megnehezíti.” Ebből kifolyólag aztán széleskörű tisztogatásokat tartottak, s leváltották például a barcsi, a lenti, a mohácsi vagy éppen a letenyei járási titkárt is.

 A 15 kilométeres határsávba hét megyének 17 járása került. A déli határsávba tartozott Baranya megye 131, Bács- Kiskun megye 22, Csongrád megye 17, Somogy megye 51, Zala megye 43 faluja, valamint Baja, Mohács, Nagykanizsa és Szeged városok. A nyugati határsávba: Győr – Sopron megye 79, Vas megye 78 községe, valamint Kőszeg, Mosonmagyaróvár és Sopron városok. 1950. július 1-től a határsáv állandó lakóit fényképes igazolvánnyal látták el, és ezeken a területeken csak ezen különleges igazolvány tulajdonosai tartózkodhattak. A határsávból emiatt deportálták az „ellenséges” elemeket és családtagjaikat, vagyis a kulákságot, a falvak tulajdonos és tulajdon nélküli, ellenszegülésre hajlamos parasztságát, az államosítások alanyait, a polgárságot, az egyházat, a korábbi politikai és államigazgatási elit tagjait, a kisiparosokat, a kiskereskedőket és családjaikat. 1950. június 23-án Soprontól Szegedig azonos órában, hajnali 2 órakor több ezer embert hurcolt el az ÁVH. A családtagokat a csecsemőtől az aggastyánig azonos címszó alatt fosztották meg szabadságuktól, minden ingó és ingatlan vagyonuktól. Tették mindezt arra hivatkozva, hogy az adott helységben a közrend és a közbiztonság szempontjából jelenlétük aggályos. 1950 novemberére – többnyire a határsávból – 2381 személyt zsúfoltak össze hét zárt táborba az Alföldön.

2. kép: Az 1950-ben létesített déli, illetve nyugati határsáv (Forrás: Gellért-konferenciák tanulmánykötet, 41.oldal)

A Jugoszlávia irányába tanúsított fokozott „éberség” sokszor tényleges határincidensekhez és újabb háborús rémhírek terjedéséhez vezetett. Az 1950. április 4-i ünnepség kapcsán a Bács-Kiskun megyei MDP egy „délszláv határ mentén kialakult etnikai színezetű konfliktusról” számolt be. Az történt ugyanis, hogy egy délszlávokból álló kisebb csoport jugoszláv zászlóval kívánt felvonulni az ünnepségen, ám az ÁVH kemény fellépése mindezt megakadályozta. A helyi lakosság a „Jugoszláv határ menti nehézségek” miatt szétszéledt, és lényegében az ünnepség elmaradt, hiszen az eset „teljesen lerombolta az ünnepséget”. Ez az incidens is jól mutatja tehát, hogy Jugoszlávia „különutasságát” mennyire átszőtte a politikai hangulatkeltés, mely sokszor túlkapásokhoz vezetett. Ez derült ki a megyei pártbizottság döntéséből is, mely egyértelműen túlzásnak ítélte a helyi ÁVH intézkedését. Az 1950. április 4-i ünnepség mentén érdemes még megfigyelni, hogy milyen „háborús rémhírek” kezdtek terjedi a botrányba fulladt ünnepség miatt: „Csávolyon az a rémhír terjedt el, hogy háború készül; Csatalján azt híresztelték, hogy még a május l-jét sem fogjuk megünnepelni, mert az atombomba elpusztítja Magyarországot; Bátmonostoron az a rémhír járta, hogy aki aláírja a békealáírás ívét, úgy fog járni, mint a kitelepített svábok”. Ebből is jól körvonalazódik tehát az a kép vagy elképzelés a párt részéről, hogy a szocialista államrend ellenségeinek kikiáltott külső és belső elemek mindegyike azon dolgozik, hogy megingassa, destabilizálja, mi több, megdöntse a fennálló „demokratikus” hatalmat. Vagyis az összes ilyen háborús rémhírterjesztés egy módszer csupán a „szabotázskísérletek” hosszú láncolatán.

3. kép: Az 1948 februárjában megalakult Magyar Szabadságharcos Szövetség félkatonai szervezetének plakátja, amelyen csatlakozásra buzdítja a fiatalokat (Forrás: MNL BKML XV.76.b, 4. sorozat, 5. tétel)

Míg a déli határ mentén kialakult konfliktus leginkább politikai töltetű volt, és tulajdonképpen felülről generálták, addig a koreai háború valós veszéllyel fenyegetett nemcsak Magyarországra, hanem Európára nézve is. Vagyis a téma szempontjából elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük, miképpen jelent meg a koreai háború (rém)képe a korabeli magyar sajtóban. Ám mielőtt rátérnék erre, essen pár szó arról, hogy miért is törhetett ki ez a háború.

1950. június 25. A Rákosi-korszak kellős közepén a Távol-Keletről hír érkezik, hogy kitört a háború a kommunista berendezkedésű Észak-, illetve a demokratikus, kapitalista berendezkedésű Dél-Korea között. A háború előzményeihez hozzátartozik, hogy a Koreai-félsziget egészen 1910 óta Japán megszállás alatt állt, majd a második világháború alatt a nagyhatalmak határoztak szuverenitásának visszaállításáról. Ebből kifolyólag a 38. szélességi fok mentén felosztották az országot, melynek északi részét a szovjet támogatást élvező Kim Ir Szen, a déli részét pedig az amerikai háttérrel rendelkező Li Szi Man irányította. Bár a felosztás mindösszesen öt évre szólt, s utána elviekben választásokat kellett volna tartani (ami csak délen valósult meg) és egyesíteni az országot, ez azonban nem történt meg. A felek között számos határincidens történt, mely végül 1950-ben háborúhoz vezetett, melyet észak kezdeményezett saját elhatározásból, szovjet, valamint kínai támogatással.

Megállapítható, hogy ez a háború lett az első ún. „proxy”, vagyis helyettesítő háború, ami a két szuperhatalom (USA és Szovjetunió) közötti közvetett konfliktust jelentette a hidegháború évei alatt. Ugyanis a két hatalom kerülte az egymással szembeni nyílt összecsapást, ám a harmadik világbeli országok háborúiba rendszerint beleszóltak ott, ahol nem voltak konkrétan elhatárolva az érdekszférák, a konfliktusok kontroll alatt tartása végett. Ennek okán az ENSZ engedélyezte az USA számára, hogy fegyverrel lépjen fel a támadás ellen, s a háború három éve alatt hol az egyik, hol a másik fél állt nyerésre. Végül 1953-ban döntöttek a felek a fegyverszünet mellett, mely azóta is tart, s ami lényegében konzerválta a megosztottságot és egy demilitarizált övezetet is eredményezett.

A háború híre rövidesen aztán megérkezett Európába is, ahol komoly aggodalmakat szült. Újra felsejlett a harmadik világháború rémképe, de pánik tört ki az európai lakosságban amiatt is, hogy mi lesz Európával, ha az USA minden erejét a koreai háborúra koncentrálja. Éppen ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni, hogy miképpen interpretálták a háború tényét Magyarországon, vagyis a „másik tábor” oldalán.

A Szabad Nép (az MDP központi pártlapja) a háború kitörése utáni második napon, azaz 1950. június 27-én adott hírt először az eseményekről: „A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság védelmi osztagai visszaverték a délkoreai bábkormány csapatainak orvtámadását és előrenyomultak a 38-as szélességi körtől délre”- olvasható nagy betűkkel a szalagcímen, majd eképpen folytatódik: „A töngjangi rádió vasárnap reggel hírül adta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság belügyminisztériumának következő közleményét. Június 25-én kora reggel, a délkoreai bábkormány úgynevezett nemzetvédelmi csapatai váratlan támadást intéztek Észak-Korea területe ellen a 38-as szélességi kör egész hosszában”. Látható tehát, hogy a cikk írója a valóság szöges ellentétét írja le az eseményekről, megfordítva ezzel a folyamatokat. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a magyar vezetést meglehetősen váratlanul érte a koreai háború híre, ugyanakkor mind mindig, most is megragadta az alkalmat, hogy a háborús helyzetért a nyugati „imperialista” hatalmakat vádolja. Így az amúgy is feszült magyar közhangulat (mely évek óta állandó bizalmatlanságban, folytonos ellenségkeresésben élt) még inkább terheltté vált.

4. kép: A Koreai-félsziget a háború kirobbanásakor (1950). A szovjet támogatást élvező Észak-Korea (pirossal) és az amerikai támogatást élvező Dél-Korea (zöld) (Forrás: Wikimedia Commons)

A háború kirobbanása után pár hónappal, a Szabad Nép szeptember 13-ai számában már egyértelműen az amerikai hatalmi elitet vádolja a háború eszkalálódásáért: „az amerikai imperialisták aljas és kegyetlen rablótámadása a koreai nép szabadsága ellen, a tőkés országokban fokozódó terror a munkásosztály és a béke hívei ellen nap mint nap figyelmezteti a világ népeit: a béke ellenségei fokozzák erőfeszítéseiket egy új háború kirobbantására”. Annak alátámasztására, hogy Amerika háborúpárti, minduntalan hangoztatták a megjelenő lapszámokban a következőket: „az amerikai többség a[z] [ENSZ] Biztonsági Tanácsban elvetette a koreai viszály békés rendezésére irányuló szovjet javaslatot, vagy, hogy „a koreai háború „lokalizálásának“ ürügyén a háború kiterjesztésére és fokozására irányul”.

Figyelmet érdemel a háború lezárásának tekinthető 1953-as év sajtóbeszámolója is. A panmindzsoni fegyverszünetet (július 27.) megelőzően a Szabad Nép számos cikke ír arról, hogy az észak-koreaiak és a Szovjetunió készek a háború lezárására és annak békés úton való befejezésére, csak éppen Amerika „hátráltatja” ezen törekvéseket. Az első ilyen jellegű beszámoló azonban nem 1953-ban, hanem már két évvel korábban, 1951-ben olvasható: „a kölcsönös „tüzet szüntess”, a 38. szélességi fok környékének katonai kiürítése, a külföldi csapatok kivonása Koreából megfelel a koreai, a kínai nép és a világ minden népe óhajának és követelésének”. A beszámoló érdekessége, hogy a tűzszünet nemcsak Koreának, hanem Kínánk is megfelel, mintegy utalva rá, hogy a háttérben bizony Kína is támogatta az Észak-Koreai felet, ám ezen megnyilvánulás inkább Kína területi védelmével állhatott összefüggésben.

1953 tavaszán, közeledve a fegyverszünet megkötésének dátumához már egészen más hangvétellel találkozhatunk. Olyanokat olvashatunk, mint például: „az Egyesült […] még inkább fel akarja éleszteni a koreai háborús tűzfészket”- ismét utalva Amerika „háborús álláspontjára”. Ezzel szemben a Szovjetunió a békét és a világ biztonságát volt hivatott képviselni, legalábbis ahogy a lapban olvashatjuk: „olyan időkben, amikor az imperialisták minden eszközzel fokozták a háborús uszítást és igyekeztek pánikot kelteni […] a világ népei bizonyosak lehetnek a Szovjetunió szilárd békepolitikájában”. És hogy mit gondoltak az észak-koreai vezetők az eseményekről? Véleményük sok tekintetben megegyezett a szovjetek hangoztatta állásponttal. Azaz egyrészt szinte minden felelősséget az USA, valamint a Nyugati-hatalmak számlájára kívánták terhelni, másrészt viszont markánsan, újra-meg újra felidézték, hogy az észak-koreai katonák elszántságát, végsőkig való kitartásukat. Vagy, ahogy egyik tábornokuk megjegyezte: „Az önök úgynevezett «ázsiaiak harcoljanak az ázsiaiak ellen» terve csúfos kudarcra van kárhoztatva.”

Végül nem lehet kihagyni a Rákosi-korszakban is jelen levő politikai karikatúrákról is híressé vált Ludas Matyi című lap egy-egy karikatúrájának beemelését. Az 1950 és 1953 között készült karikatúrák szinte mindegyike azt kívánta bemutatni, hogy a háború folytatása kizárólag Amerika és a „Nyugat” érdeke, illetve megpróbálta annak felelősségét Eisenhower, valamint Truman amerikai elnök nyakába varrni.

5.kép (Forrás: Ludas Matyi)

Ezen a karikatúrán például jól látszik, hogy amikor kitört a koreai háború az amerikai hatalmi elit örvendezik a háttérben, miközben az amerikai katona csüggedten ül amiatt, hogy háborúba küldik. Ezzel szemben mikor véget ér a háború „fordul a kocka” és az amerikai elit ül csüggedten foteljában, mialatt az amerikai katonák éljeneznek a háború befejezése miatt.

6. kép (Forrás: Ludas Matyi)

Ezen a karikatúrán pedig az látható, amint a rajzoló gúnyosan ábrázolja Eisenhower amerikai elnököt, prezentálva azt, hogy ő hogyan is képzeli el a „békét” a Koreai-félszigeten.

7.kép (Forrás: Ludas Matyi)

A fenti, karikatúrába csomagolt politikai állásfoglalás a Ludas Matyitól is jól jelzi, hogy Magyarországról nézve a még oly távolinak tűnő Korea és eseményei is állandó napirenden voltak, melyek nagy hatással és kimondottan egyoldalúan befolyásolták a magyar közvéleményt. A politika és a propaganda karöltve háborús vészhelyzetet teremtett és tartott fent, melynek végső következménye az lett, hogy jelentős mértékben megnövelték a háborús kiadásokra szánt összeget (1950-ben például a nemzeti jövedelem 20%-a!) és a fegyverkezés jogosságát a koreai háború veszélyével igazolták. 1950 nyarától kezdve aztán kiemelkedő szerepet játszott a lakosság életében a „koreai hét” vagy éppen a „tíz napos koreai műszakok”, melyek egytől-egyig az észak-koreai lakosság adománygyűjtésének a jegyében teltek. 1950 ősze ismét fordulópontot jelentett a magyar lakosság körében, hiszen ekkortól hivatalosan is „készen kellett állni egy esetleges háborúra”, ami a közeljövőben robbanhat ki.

A fent kifejtett részletek és idézetek alapján jól kibontakozik az kép melyből látható, hogy 1945 után a Szovjetunió vezette Keleti-tömb országaiban, így Magyarországon sem szűnt meg az a háborús légkör, melyet tulajdonképpen a világháború óta tartottak fenn. Egészen Sztálin 1953-as haláláig napirenden voltak a háborúval kapcsolatos rémhírek, egy olyan „készülő” háborúról, mely szerencsére sosem következett be. Láthattuk az állam ellentmondásos szerepét, ami ezen híreket illeti, és arra is fény derült, hogy a valós és vélt fenyegetések sokszor igen súlyos következményekhez vezettek: kezdve az elmaradt ünnepségtől, a mértéktelen fegyverkezési folyamatokon át egészen a halálos ítéletekig, vagy akár tiltott övezet létrehozásáig, ahonnan több ezer ártatlan embert hurcoltak el otthonaikból. Láthattuk tehát, hogy a magyar kommunista vezetés önkényesen állt a háborús rémhírek terjesztésének élére a Rákosi-korszakban, hol a saját maga szolgálatába állítva azokat, hol pedig azoknak ellenségeként próbálta magát feltüntetni.

Végezetül álljon itt egy politikai vicc, mely jól tükrözi eme korszak ambivalens mivoltát: „két ember suttog a Wall Streeten: — Mit szól hozzá? Úgy néz ki a dolog, hogy nem lesz háború. Erre hozzájuk lép egy rendőr, aki mégis meghallotta, hogy mit beszélnek: — Uraim, letartóztatom magukat, mert rémhíreket terjesztenek, melyek itt pánikot idézhetnek elő”.

Remete Adrián 

Felhasznált források

• Az ÁVH Pest megyei osztályának jelentése az MDP Pest Megyei Bizottságához a sülysápi eseményekről. Budapest, 1951. augusztus 22.)
• Szabad Nép 1950, 8. évf. 146. szám.
• Szabad Nép 1950, 8. évf. 209. szám.
• Szabad Nép 1950, 8. évf. szám
• Szabad Nép 1951, 9. évf. 162. szám.
• Szabad Nép 1953, 11. évf. 73 szám.
• Szabad Nép 1953, 11. évf. szám.
• Ludas Matyi 1951, 7. évf. 16. szám.

Felhasznált irodalom

• Gaálné Barcs Eszter: Széljegyzet egy koncepciós perhez. In.: ArchívNet, 16. évfolyam (2016) 2. szám.
• Faludi Péter: Magyarország és a koreai háború 1950—1953. In.: Hadtörténelmi Közlemények, 105. évf. 3. sz. 1992. szeptember.
• Hantó Zsuzsa: „Kulákfalvak létrehozása – mint a Szovjetunióban” Rendőrhatósági őrizet alá helyezett családok. In.: Gellért-konferenciák. Előadások a kommunizmus bűneiről. Kommunizmus Bűnei Alapítvány, Budapest. 2014.
• Szabó Bence: Elrendelt ünnepek: a Rákosi-korszak politikai ünnepei Bács-Kiskun megyei tanácsi és pártbizottsági iratok tükrében. In.: Bács-Kiskun megye múltjából. 23. szám. 2009.
• Orgoványi István: A déli határsáv 1948 és 1956 között. In.: Bács-Kiskun megye múltjából 17, Kecskemét. 2001.