A hagyományos múzeumok létrehozásának elsődleges célja a tárgyi emlékek megőrzése és bemutatása. Gondolhatunk itt például a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményének legértékesebb tárgyai közé tartozó 1848-as honvédzászlókra. A forradalom és szabadságharc a magyar történelem és nemzeti identitás egyik sarokpontja, a tárgyi emlékek, köztük a zászlók segítségével pedig úgy érezzük, mintha tapinthatóvá, átélhetőbbé válna, a régi korok hangulata, így a fordulatos 1848-49-es éveké is.

A társadalom- és bölcsészettudományi területeken régről fakadó és napjainkban is egyre fokozódó érdeklődés tapasztalható a materialitás irányába. Nem nehéz belátni, milyen hozadékai vannak ennek a szemléletnek a hadtörténelem számára. A hadviselés története elképzelhetetlen például a hadseregek és civilek számára nélkülözhetetlen felszerelés, fegyverek tanulmányozása nélkül.

Ugyanakkor olyan új típusú, jellemzően traumatikus történeti tapasztalatokat feldolgozó múzeumok (és örökségi helyszínek) is megnyíltak az elmúlt évtizedekben, amelyek témájukból fakadóan tárgyi anyagban szegényebbek. Nem egyszer ugyanis az általuk megjelenített események és korszakok éppen maguk fosztották meg a szemtanúkat személyes eszközeiktől. Ezek a múzeumok tehát tárgyak helyett inkább a vizualitás egyéb eszközeit hívják segítségül, elsősorban a modern technikát, amely a multimédia kellékeivel tudja megidézni egy felejtésre ítélt korszak miliőjét. Emellett igen jelentős teret kapnak az események szemtanúinak, túlélőinek modern technikai eszközökkel megőrzött és közvetített személyes elbeszélései, visszaemlékezései.

A látogató tehát személyes, egyes szám első személyben elbeszélt történeteken keresztül találkozik a múlttal, ami sokkal közelebbi viszonyt jelent, mint a múzeumok hagyományos világa, hiszen ez a típusú elbeszélés sokkal jellemzőbben fordul elő a művészeti alkotásokban, például egy regényben vagy filmen. Az ilyen múzeumokat szokás „emlékezet-múzeumoknak” (memory museums) is nevezni, ahol nem elsősorban „történelmet” mesélnek el egy uralkodó narratíva segítségével, hanem változatos nézőpontból, gyakran a sokáig mellőzött vélemények megszólaltatásával igyekeznek bemutatni egy korszakot.

Éppen az emlékek elvesztésétől való félelem lehet a kutatók szerint az egyik legfontosabb motiváló erő az ilyen típusú emlékhelyek megteremtése mögött. Az az igény hozta létre ezeket a gyűjteményeket, hogy a huszadik század nagy traumáit, a világháborúkat, a holokausztot, a diktatúrákat, vagy a terror egyéb formáit elszenvedő szemtanúk tapasztalata, visszaemlékezései haláluk után is megmaradjanak és elérhetővé váljanak a következő generációk számára. Az alkotók célja ugyanakkor több puszta ismeretközvetítésnél, a kiállítási térben minden azt segíti, hogy a látogató abban mozogva fizikailag és érzelmileg is minél intenzívebben „átélhesse” a múltbeli eseményt, élményszerű tapasztalatot szerezzen róla.

A drezdai Hadtörténeti Múzeum épülete
(forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Milit%C3%A4rhistorisches_Museum_Dresden_13.JPG)

Az átélés helyett máshol a múlttól való távolság válik hangsúlyossá. A drezdai Hadtörténeti Múzeum például éppen a traumatikus a nemzetiszocialista korszak feldolgozása miatt szakít a historizáló szemlélettel, amit maga a múzeum épülete is kifejez. Tömbjét ugyanis egy modern anyagokból készült ék bontja meg, amelyről a történelmet átjáró erőszakra, Németország (és az intézmény) történelmi folytonosságának szakadásaira éppúgy asszociálhat a látogató, mint a második világháborúban bevetett bombázókra, melyek Drezda pusztulását okozták. A kiállítás az előbbiekkel ellentétben nem ajánlja fel a múltbéli események megnyugtató olvasatát, ehelyett a túlzottan egysíkú magyarázatokkal szembeni óvatosságra int.

Régi és új típusú múzeumok, művészeti projektek (akár különböző céllal) egyaránt használnak materiális eszközöket a háborúk és erőszakos múlt emlékezetének megjelenítésekor. Érdekes módon, ezekben az új típusú múzeumokban és emlékhelyeken a kevés tárgy szerepe éppen felértékelődik, ikonikussá válik. Az egyik ilyen tárgy, amely elsősorban a holokauszt vonatkozásában a traumatikus események ikonjaként funkcionál, és ebben a kontextusban a világ számos pontján megjelenik, a cipő. A lábbeli egyik legszemélyesebb tárgyként mintegy hozzáidomul viselőjéhez, és további jelentéseket is hordoz: míg magyarul valakinek a bőrébe bújunk, addig angolul képletesen belelépünk a cipőjébe, hogy átérezzük a sorsát és azonosuljunk vele. A cipő-motívum talán ennek köszönhetően is szorosan összekapcsolódott a történeti traumák emlékezetével. A budapesti rakparton a nyilasok által Dunába lőtt áldozatokra fémcipőket mintázó műalkotás emlékeztet például, amelyet 2005-ben avattak fel Néhány évvel később a szrebrenyicai vérengzésre is az áldozatok számával megegyező számú, több mint nyolcezer pár cipővel emlékeztek Ankara főterén. Egy brit művész pedig felhívást tett közzé, hogy különböző típusú cipőket gyűjtsön egy Kentben található első világháborús emlékműhöz készülő installációhoz. A cipők tehát anyagi létükkel különösen alkalmasnak bizonyultak egykori használóik fizikai hiányának kifejezésére, annak a betöltetlen és szinte tapinthatóvá vált űrnek az érzékeltetésére, ami utánuk maradt.

Cipők a Duna-parton. Can Togay és Pauer Gyula budapesti holokauszt emlékműve
(forrás: Pál Tamás, https://www.kozterkep.hu/194/cipok-a-duna-parton#vetito=682)

Az új típusú múzeumok, kiállítóhelyek, mint az előbbiekből is érzékelhető, szívesen nyúlnak a modern művészet eszközeihez. Ennek alkalmazására szintén a drezdai Hadtörténeti Múzeum egyik kiállítása szolgáltat példát. A kiállítótér egyik termében, egy rendszeres időközönként stroboszkóp felvillanó fényénél az elhaladó látogatók saját árnyéka vetül néhány pillanatra a foszforeszkáló falra. Az installáció egyaránt utal a Hirosimában és Nagasakiban pillanatok alatt életüket vesztett áldozatokra (és árnyékszerű földi maradványaikra), a fényképezés során a tárgyak érzékeny lemezen hagyott nyomára és az emlékezetbe égő traumatikus élményekre, ám további, kevésbé tragikus értelmezéseknek és a kísérletezésnek is teret enged.

A fenti példákból is érzékelhető, hogy a múzeumi tárgyak és a modern technika segítségével régi és új típusú múzeumok néha különféle, máskor hasonló eszközökkel egyaránt a társadalmi emlékezet megörökítői és bemutató helyei. Az emlékművekkel együtt a megemlékezési rítusok helyszínéül szolgálnak, ahol az emlékezet közösségi jellege is kifejeződik. Az emlékezetet az ókortól kezdődően sokszor raktárként képzelték el. Ebben az esetben azonban a hasonlat fordítva is érthető: a raktározásra szolgáló rendszer (például egy múzeum) maga is az emlékezet egy formájaként jelenik meg. Az emlékezethez fűződő szoros kapcsolatuk által a múzeumok az identitás őrzőjeként is funkcionálnak.

Tulipán Éva

Ajánlott irodalom:

Arnold-de Simine, Silke: Mediating Memory in the Museum. Trauma, Empathy, Nostalgia. Macmillan Memory Studies. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2013.

Tulipán Éva: 1848 1948-ban. Múlthasználat és propaganda a néphadsereg születésének hajnalán. Hadtörténelmi Közlemények, 128. (2015) 4. 1105–1112.

Winter, Jay: War Museums. The Historial and Historical Scholarship. In: Remembering War. The Great War between Memory and History in the 20th Century. Yale University Press, New Haven–London, 2006.

Závodi Szilvia: Adalékok a Hadtörténeti Múzeum háború utáni történetéhez. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője, 13. (2012) 285-302.

Ajánlott adatbázisok:

Arcanum

EISZ

Fortepan