2020. ápr 16.

MENNYI VOLT VALÓJÁBAN A SZÁZEZER TÖRÖK?

írta: Domokos György
MENNYI VOLT VALÓJÁBAN A SZÁZEZER TÖRÖK?

TÉNYEK ÉS ADATOK A 16–17. SZÁZADI HADERŐK LÉTSZÁMÁRÓL

 

 asterix_a_gall_1.jpg

Hogy jönnek a gallok a törökökhöz? Úgy, hogy a címkép jelenete kedvenc képregényemből származik, a sorozat legelső darabjából, amikor a varázsitaltól legyőzhetetlenné vált Asterix egymaga „megrendszabályoz” egy egész római őrjáratot. Az ellenfél létszámára vonatkozó kérdés pedig, bármely formában hangozzék el – akár ilyen vicces szituációban –, a hadvezérek egyik legelső kérdése volt és marad is, amíg a háborút emberek és nem gépek vívják.

Természetesen más, komolyabb példát is hozhatok a létszámkérdésre. Gondolom, sokan látták az Egri csillagokat, jobb esetben olvasták Gárdonyi Géza halhatatlanná vált regényét. Idéznék belőle egy passzust:

„Hát itt a török!
Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik a nyáron az ország két legerősebb várát döntötte meg: Temesvárt és Szolnokot, s elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassa-Gyarmatot, - mindent, amit akart. Mert úgy indult el a török had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a szultán hatalmába.
Hát már itt tartanak. Jönnek mint dübörgő istenitélet, világromboló tűz- és vérvihar. Száz-ötvenezernyi emberarcú tigris, pusztitó fenevad. Van tán kétszázezer is. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél: lándsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyuikat Európa legjobb öntői alkotják meg; puskaporuk, golyójuk, ágyujok, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan. Vérszomjuk ördögi.
S velük szemben?
Itt áll ez a kis vár, s alig hat régi, hitvány ágyú, meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakálas puskák.
Mit érezhetett Dobó?”

A kérdés jogos, főleg annak tekintetében, hogy Dobó István tapasztalt, külhoni hadszíntereken is megfordult katona volt, aki, ha pontosan nem is, de nagyságrendileg bizonyosan tisztában volt az erőviszonyokkal. Nem mintha ez segített volna rajta. Viszont ilyen számok biztos nem fordultak meg a fejében.

Pedig Gárdonyi Géza közismerten komoly előtanulmányokat folytatott regénye megírása előtt, megtanult törökül, s Törökországba is elutazott. Nyilván utána járt az egyes történelmi személyiségek életének, cselekedeteinek, s valóban igyekezett hiteles képet festeni a korszakról.

Csakhogy Gárdonyi regényt írt, nem történelmi munkát. Természetes, hogy ha hőseit héroszi magasságokba akarta emelni, akkor rosszul mutatott volna, ha a kétezer védő csupán csak tízszer erősebb ostromló haddal néz szembe, vagy netán leírta volna, hogy az 1900-nál valamivel több egri vitéz az isztambuli levéltárban levő kimutatás szerint pontosan 43891 törökkel nézett farkasszemet. Ám ilyen kimutatás sajnos nincs, viszont a százezer, százötvenezer, kétszázezer szép kerek számok, jól hangzanak, s inkább alkalmasak arra, hogy az egriek hősiességének egyfajta mércéjéül szolgáljanak.

De Gárdonyi másutt sem tartózkodott az efféle túlzásoktól. A tisztek esküjelenetében hangzanak el a következő mondatok Dobótól:

„– A király hada két nagy seregbe jön, – folytatta Dobó, – ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona. Egyiket vezeti Móric szász herceg, a másikat Miksa herceg. A király bizonyára izen nekik, hogy ne vesztegessék az időt, hanem siessenek. S ma már annak a két tábornak a kürtje szava Eger.”

Az állítás többszörösen is sántít, egyrészt a létszám miatt, másrészt az örökös pénzszűkében levő Habsburg kormányzat hírhedten rosszul fizette katonáit, akik sok esetben egyáltalán nem voltak jól tápláltak. Példaként elegendő itt az 1527-ben történt Sacco di Romára utalni, ahol épp a fizetetlen zsoldosok lázadása nyomán következett be ez a szégyenletes, és sokak szerint az itáliai reneszánsz korszakának véget vető esemény. De e bejegyzés nem Gárdonyi regényének történeti kritikája kíván lenni, csak épp ő az egyik olyan nagyhatású írónk, akinek műve nyomán egy képtelenség mélyen a köztudatba ivódott.

Ha persze most az Olvasó azt hiszi, hogy a hadtörténész a bölcsek kövével a kezében itt és most megoldja a problémát, akkor téved. Ennek egyszerű oka van: a források egyfajta hiányossága, legalábbis a 16–17. században mindenképp. Egy konkrét példával szeretném ezt illusztrálni.

Buda 1686. évi ostromát az elmúlt évtizedekben többször megünnepeltük (300., 325., 333. évforduló), így komoly kutatás zajlott a témában. A különböző kiadott vagy levéltárak mélyén porosodó dokumentumok értelemszerűen eltérő adatokat közölnek az ostromban részt vett katonák számáról. Nagyságrendileg azonban elég közel állnak egymáshoz, mintegy százezer főre teszik a Buda alatt megfordult katonák összlétszámát. Vigyázat, itt nem a 16. század közepéről, s nem az Eger alá egyetlen seregben megérkező, állítólagos százezer törökről van szó, hanem a 17. század végén, az akkor Magyarországon több önálló hadtestben harcoló szinte teljes haderőről, amely eltérő időpontokban érkezett a Vár alá.

Nomármost, hogyan jött ki ez utóbbi a százezer? Roppant egyszerűen: adva volt a hadszíntérre vezényelt ezredek listája, illetve minden ezzel foglalkozó tudta, hogy papíron egy ezred tíz gyalogszázadból, vagy lovas svadronból áll, amelyhez hozzájött még az ezredtörzs. Tehát, mint mondtam, roppant egyszerű, a gyalogezred 1500, a lovasezred 800 főből állt, be kell szorozni és kész. Vagy mégsem?

A valóság bizonyosan eltért a papíron szereplő létszámoktól. Erre azonban mindössze egyetlen forrás utal, az 1686. június 1-én, Párkány mellett végzett számlálás adatai. Eszerint némely ezredek igencsak „leharcolt” állapotban érkeztek meg a gyülekezőhelyre. A dokumentumban felsorolt tizenkét lovasezred, amely elvileg 9600 főt számlált, ténylegesen csak 8866 főből állt. Ezt tovább csökkentette a 874 „übelberitten” (azaz akinek nem volt megfelelő lova), a 698 gyalog (azaz akinek egyáltalán nem volt lova), valamint a 35 beteg, maradt tehát 7259 fő. Ugyanígy, az ott említett hat gyalogezred a hivatalos 9000 helyett csak 6535 főt tudott felvonultatni. Ez, a teljes harcértékű katonákat figyelembe véve, a lovasságnál átlagosan mintegy 76 százalékos, a gyalogságnál pedig kb. 73 százalékos feltöltöttséget jelentett. És ekkor még meg sem kezdődött a hadjárat! Bizton állíthatom, hogy ezt az arányt a többi harcoló alakulatra is ki lehetne terjeszteni.

Ha már példaként hoztam fel, nézzük először az 1552. évet. A hadjáratra induló főseregbe a Porta 50-70000 főt mozgósított. A nagyfokú bizonytalanság abból adódik, hogy bár nagyjából megbecsülhető, mekkora volt a jólképzett, reguláris katonaság (janicsárok, szpáhik, portai csapatok) ereje, de megállapíthatatlan a sereghez csatlakozó irreguláris csapatok (pl. akindzsik), valamint a sereget kísérő gyülevész népség, markotányosok, mesterek, szállítók, muzsikusok, sáncmunkások, rabok, száma. A fősereg magvát elsősorban Hasszán anatóliai és Szokollu Mehmed ruméliai beglerbégek csapatai alkották, amelyekhez néhány kelet-balkáni szandzsák egységei is csatlakoztak. Szulejmán szultán a fő hadművelettel párhuzamosan Hádim Ali budai pasa csapatait a Buda körüli várgyűrű áttörésére rendelte. Ez az hadtest (kb. 12000 fő) a budai vilájet katonaságából állt. A szultán két elterelő támadást is indított, Erdély keleti határa, illetve a horvát végek ellen. Biztosra vehető, hogy a teljes létszám nem érte el a bűvös százezret, a nagy harcértékű reguláris csapatok pedig nagyjából a felét tehették ki e tömegnek. A kérdés most már az, ebből hányan jutottak el Eger alá?

Dióhéjban a következő történt. A budai pasa először tíz napos ostrommal bevette Veszprémet, majd visszatérve a Budától északkeletre levő várak ellen indult. Bevette Drégelyt, Ságot, Gyarmatot, Szécsényt, Hollókőt, Bujákot és Salgót, végül az augusztus 9-10-én megvívott palásti csatában szétverte a csaknem azonos létszámú királyi hadat. Zsákmányával újból visszatért Budára, majd a szultáni parancsnak megfelelően Szolnok alá vonult. Itt egyesült a Dél felől érkező fősereggel, amely előzőleg szintén súlyos harcokat vívott. A legnagyobb veszteségeket Temesvár 32 napig tartó ostroma okozta, viszont, „szerencséjükre”, számos vár őrsége, mint Lippáé vagy Szolnoké, egyszerűen megszökött a harc elől. Szolnok eleste után tehát az immár ez az egyesült oszmán had indult meg Eger alá.

Ha meg akarjuk becsülni, mekkora lehetett e sereg tényleges létszáma, számos tényezőt kell figyelembe vennünk, mégha ezeket nem is nagyon tudjuk konkrét számokra váltani. A kortársi vélemények is igen eltérőek, olykor erősen túlzóak, feltehetően ezek befolyásolták Gárdonyit is. Ha elfogadjuk a korábban a hadjárat kezdetére megállapított létszámokat, és ebből levonjuk a harcokban – főként a Temesvár ostromában és a véres palásti csatában – elesettek, az őrségekben hátrahagyottak, valamint a hosszú menetelések, a betegségek és az éhezés miatt kidőltek vagy elhaltak lehetséges számát, akkor maximum 30-40000 fő közé tehetjük az ostromló sereg reguláris és félreguláris csapatainak erejét. Ez persze így is tizenöt-hússzoros túlerő, ami annyiban érdekes még, hogy a későbbi katonai doktrínák már öt-tízszeres túlerőt is elegendőnek tartottak egy nagyobb vár ostromára. Egyszerűbben fogalmazva, az egri védők teljesítménye a reálisnak értékelhető létszámadatok mellett is szinte példátlan!

Lépjünk tovább, és nézzük meg, milyen konkrét adatokat lehet találni. Először, még mindig Eger és a török kapcsán, meg kell említenem, hogy a mohácsi csata (1526) idején az Oszmán Birodalom teljes haderejét mintegy 120000 főre taksálják az turkológusok. Bár az utóbbi időben egyesek ennél valamivel magasabb számokat említenek, a lényeget ez nem érinti: ennek a haderőnek 1520-ban egy nagyjából másfél millió négyzetkilométer kiterjedésű területet kellett ellenőrzése alatt tartania, amely Szulejmán halálának idejére 2,5 millió km2-re nőtt. Nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolja, hogy e létszám több mint háromnegyedét egyetlen helyre, jelen esetben a Magyarország elleni hadjáratra vonták volna össze, már csak azért sem, mert valószínűleg teljes mértékben tisztában voltak ellenfelük gyengeségével.

Vizsgáljuk meg most a 16. század európai seregeinek létszámát. A fentiek nyomán persze meg kell különböztetnünk egy állam teljes haderejének létszámát az egyetlen ostromra vagy csatára összevontakétól. Tudnunk kell azt is, hogy itt is meglehetősen sok a bizonytalanság. Ettől függetlenül nyugodtan kijelenthetjük, hogy a század elején húszezer fő már nagy sereget jelentett, például ennyivel kezdte meg VIII. Károly francia király 1494-ben a nápolyi trón megszerzéséért indított hadjáratát. I. Ferenc az 1515. évi marignanói csatában már 30000 fő felett parancsnokolt, ami szokatlanul soknak számított akkoriban. A korszak egyik legnagyobb összecsapásában, Páviánál 1525-ben a francia és a Habsburg sereg is kb. 25000 főt számlált. Kivételek is akadtak, becslések szerint Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella hadereje, amely visszafoglalta a móroktól Granadát, mintegy 60000 főből, jórészt gyalogosokból állt.

Az idő előrehaladtával a létszámok egyre nőttek, amelynek több, most nem részletezendő oka volt. Szorítkozzunk most csupán néhány adat elősorolására. V. Károly német-római császár, akinek birodalma felett soha nem nyugodott le a Nap, a 16. század közepén összesen mintegy 148000 katonát tartott fegyverben, de ez a birodalom magában foglalta a német területeket, Spanyolországot, Németalföldet, Dél-Itáliát, az osztrák tartományokat, Csehországot és Magyarország megmaradt részét. Ez a szám már csak azért is hitelesnek tekinthető, mert 1532-ben, midőn Szulejmán szultán másodszor is Bécs elfoglalására tört, és a piciny kőszegi várnál elakadt, Győr körül egy kb. 90000 fős birodalmi had várt rá. (Ez ugyan ellentmond annak, ami a Dobótól vett második idézethez fűzött megjegyzésemben szerepel, de ez egyszeri alkalom volt.) II. Henrik francia király 1552-ben azonban „csak” 32000 katonával fogott Metz ostromához, bár a sikerhez ez is elegendőnek bizonyult. 1576-ban a Németalföldön harcoló spanyol haderő mintegy 60000 főt számlált.

Ha előbbre tekintünk, a 17. század legvéresebb konfliktusára, a harmincéves háborúra, érzékelhető a növekedés. 1632-ben Gustáv Adolf svéd király 183000 katonával rendelkezett, de ennek egyharmada a meghódított német területeket őrizte, egyharmada maradt Svédországban, Finnországban és Baltikumban, így csupán a maradék egyharmadot, mintegy 66000 főt lehetett felhasználni a Habsburgok elleni hadműveletekre. A katolikus haderőből úgyszintén mintegy 58000 fő harcolt a fő hadszíntéren, 43000 fő őrszolgálatot látott el. 1635-ben a háborúba belépő Franciaország kb. 70000 főt tudott kiállítani, de a 17. század közepén, XIV. Lajos uralkodása kezdetén már kétszázezer katonát tudott csatába küldeni, amely a század végére négyszázezerre nőtt!

De hogy visszatérjek a magyarországi hadszíntérre, itt is eljött a százezres seregek ideje, ha nem is a 16. század közepén, hanem a 17. század végén. Az 1683-ban Bécs ostromára induló oszmán hadat száz-százhúszezer fősre becsülték, amelybe persze beleszámították a csekély értékű moldvai, havasalföldi és tatár segédcsapatokat is. Ebből végül mintegy 80-90000 fő jutott el a császárváros alá. Az ellenük felvonuló császári–birodalmi–lengyel szövetséges had papíron csak mintegy 65000 főből állt, de császári gyalogság fegyelmezett kitartása, illetve a húszezer lengyel huszár fergeteges rohama így is meghozta a győzelmet. A Buda ostrománál harcoló keresztények számáról már volt szó, a török felmentő sereget akkor 70000 főre becsülték. A visszafoglaló háború sorsát eldöntő zentai csatában Szavojai Jenő herceg tábornagy mintegy 45000 fővel aratott elsöprő győzelmet a kétszer nagyobb ellenséges had felett, igaz, partváltás közben támadott, így csak a hídfőben maradt 35-40000 főnyi seregrésszel kellett megvívnia.

Eddig a puszta létszámok, most vegyük szemügyre, mit jelentettek ezek a valóságban. Talán akkor járunk el a legszemléletesebben, ha a fenti hadsereg-létszámokat összevetjük a korszak nagyvárosainak lakosságával. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a 16. században a népesebb európai városok lakossága ötven–százezer fő körül mozgott, ám a városok többségében csak öt-tízezer ember élt:
- 1550-ben Párizs 250000, Rouen 75000, Lyon 58000, Toulouse 50000 lakosú; 
- London 1500-ban 40000, 1650-ben 400000 lakosú;
- ugyancsak 1500-ban Amszterdamban 30000, 1550-ben 65000 fő élt, ugyanekkor Antwerpenben 90000;
- a 16. század végén Sevilla 90000, Lisszabon 100000 lakost számlált.

Ezekből az adatokból kiindulva látnunk kell tehát, hogy egy nagyobb hadsereg egy városnyi embert jelentett, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy ennél még jóval többet. Ez a seregnyi-városnyi ember ugyanis nemcsak evett, ivott, aludt, hanem magával hurcolt mindent, amire csak egy hadjáratban szüksége lehetett, a sáncszerszámoktól, sátraktól kezdve a muníción, fegyvereken át az élelemig mindent. Ehhez a mozgáshoz rengeteg igavonó állat kellett (pl. egy 24 fontos, kb. 3 tonnás löveghez 20-24 ló), amelyekhez számítsuk hozzá a lovasság olykor több tízezer jószágát. Ha valakinek kedve lenne számolni, az szorozzon: egy főre naponta átlagosan 2 font (kb. 1 kg) kenyeret, 1 font (kb. 0,5 kg) húst, 1 pint (kb. 1,5 l) sört számoltak (vizet inni veszélyes volt). Egy korabeli, két ló vonta szekér sík vidéken, jó úton 1 tonnát tudott elvinni, ám a feltételek romlásával – és azok bizony romlottak – ennél jóval kevesebbet. És ne feledjük el, az élelmet szállító fuvaros és a lovai is ettek.

Aki ismeri a törökkor történetét, az az elmondottakra rögtön rávágja: az Oszmán Birodalom a 16. század közepén seregeinek fegyelmét, morálját, küzdőszellemét tekintve keresztény ellenfelei fölé magasodott, és ha ez az előny idővel el is enyészett, létszámbeli fölénye, és hatékonyan, szervezetten működő logisztikája mindvégig megmaradt. Csakhogy a kor technikája nyújtotta korlátokat ők sem tudták legyőzni, ezért húzódott legfőbb felvonulási útvonaluk a Duna mentén, ahol hajókkal biztosítani tudták a megfelelő, nagytömegű utánpótlást. Amint azonban a hadi helyzetből adódóan arra kényszerültek, hogy a folyóktól eltávolodjanak, a törökök is ugyanolyan nehéz helyzetben találták magukat, mint a keresztények. Erre két példát említenék. Az egyik épp Eger ostroma, ahol egy egész hétig lőszerhiánnyal, és szinte állandó élelemhiánnyal küszködtek. A másik példa az 1664. évi hadjárat, amikor a Dél- és Nyugat-Dunántúl vált fő hadszíntérré, és Perjés Géza találóan állapította meg, hogy a szentgotthárdi csatát nem annyira a stratégiai helyzet kényszerítette ki, hanem inkább az, hogy mindkét sereg éhezett és fogytán volt a muníciója.

Zárásképpen még egy megjegyzés. Nyilván ki lehet számítani, hogy egyetlen álló ember mekkora helyet foglal el, azután azt is, hogy tíz, száz, ezer, százezer mekkorát. Ugyanakkor megbecsülni, hogy egy téren, mondjuk egy gyűlésen hány ember jött össze, már meglehetősen nehéz ügy, csupán a nagyságrendet tudjuk tippelni. Hogyan tudták volna ezt a becslést elvégezni egy olyan hadseregen, amely több oszlopban, olykor több napi járóföldre elnyúlva menetelt, s amelynek csak bizonyos részét adták a harcoló alakulatok? Mindezt egy olyan korban, amikor gyakorta előfordult, hogy a hadsereggel együtt vonuló civileket alig lehetett megkülönböztetni a katonáktól, akik jószerével azt öltötték magukra, amit találtak.

Mindezeket végiggondolva, újból felteszem a címbeli kérdést, csak kicsit másképp: lehetett-e százezer fős a török sereg?

Domokos György

Szólj hozzá

16. század 17. század Egri csillagok Török hódoltság kora Hadsereg-létszámok Hadsereg-ellátás