Bevezetés

Az utóbbi évszázadokban meglehetősen békés svéd történelemben volt egy korszak – a svéd nagyhatalom kora (Stormaktstiden) –, amikor Svédország uralta a balti területek nagy részét (Észtországot, Lettországot, Ingriát), Finnországot, Pomeránia, Verder és Bremen hercegségeket, és ellenőrizte a balti-tengeri kereskedelmet. Ez a korszak Gusztáv Adolf trónralépésétől a Nagy Északi Háborút lezáró 1721-es Nystad-i békéig tartott. Svédország volt Európa egyik vezető katonai hatalma és a svéd hadseregek dúlták Észak-, Közép- és Kelet-Európát.

Az 1709-es poltavai csata után azonban elkezdődött a katonai katasztrófák hosszú sora, a hódítások néhány éven belül elvesztek és Svédország elvesztette nagyhatalmi státuszát. Helyette egy új hatalom, Oroszország jelent meg Észak- és Kelet-Európában. A Balti-tenger megszűnt svéd beltenger lenni és Nagy Péter megszerezte országa számára a nyugatra nyíló ablakot. Kevés ilyen egyértelműen azonosítható fordulópont van a történelemben, mint a poltavai csata.

I. A Nagy Északi Háború 1707-ig 

1697-ben meghalt XI. Károly svéd király. Fia és kijelölt utóda, Károly ekkor még  csak 15 éves volt, de még ebben az évben Stockholmban megkoronázták és XII. Károly néven elfoglalta a svéd trónt. A korábbi svéd hódítások kárvallottjai azonnal megpróbálták kihasználni az uralkodóváltást és 1699-ben I. Péter orosz cár, II. (Erős) Ágost  lengyel király (I. Frigyes Ágostként szász választófejedelem)  illetve IV. Frigyes  dán-norvég király szövetséget kötöttek Svédország ellen. 1700-ban szász csapatok ostrom alá vették Rigát, a dánok pedig megtámadták a Svédországgal szövetséges Holstein Gottorp hercegséget. Ha a szövetségesek határozatlanságra és erőtlenségre számítottak a 18 svéd éves uralkodótól, akkor alaposan csalódniuk kellett. Károly azonnal reagált. A svéd csapatokat behajózták a flotta hajóira és a dán hajóhadat kijátszva áthajóztak az Öresundön. Itt a svéd flottához csatlakozott egy angol és egy holland hajóraj is és kikötőibe szorították vissza a dán hadihajókat és bombázni kezdték Koppenhágát.  Károly csapatai élén néhány kilométerre Koppenhágától partraszállt, megverte a sebtében összeszedett dán sereget (ez volt élete első csatája). IV Frigyes békét kért és Dánia a következő kilenc évre kiszállt a háborúból. A svéd csapatokat ismét behajózták és Livóniába szállították. Az oroszok ostromzár alatt tartották a svéd Narva erődjét. A decemberi hóviharban a svéd gyalogság és lovasság kb 3-4-szeres túlerőben lévő, de rosszul kiképzett és gyatrán vezetett orosz sereget vert szét, az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek és egy időre megszűnt az orosz fenyegetés. 1701 júliusában Károly a serege élén átkelt a Düna (mai Daugava) folyón és vereséget mért a szászokra is. A lengyel és szász területeken 1706-ig tartó harcokban Károlynak sikerült Ágost helyett a saját jelöltjét – Lesczinszky Szaniszlót – a lengyel trónra ültetnie. Az 1706-os altranstädti békében ebbe (átmenetileg) Ágost is belenyugodott, így már csak Nagy Péter Oroszországa állt szemben Svédországgal.

1. kép: XII. Károly, Isten kegyelméből a svédek, gótok, vendek királya

II. Az 1707-1709-es oroszországi hadjárat

Az első narvai csata és az altranstädti béke között a svéd hadsereg nagy része lengyel és szász területeken hadakozott, így a Livóniában és Ingriában hagyott gyenge erőkkel szemben a cári csapatok egyre több sikert értek el. 1704-ben végül már Narva erődjét is elfoglalták. A szászok felett aratott győzelem és a Svédországból beérkező csapatok azonban lehetővé tették, hogy Károly végre a legerősebb ellenfél, Oroszország ellen forduljon. A hátország biztosítására von Krassow tábornok 8000 fős hadserege és Szaniszló király 16 000 fős lengyel-svéd hadserege lengyel területen maradtak.

Az egyre erősödő Oroszország elleni hadjárat kockázatos volt, de a támadó hadjárat alternatívája, azaz a svéd erők Finnország és a balti tartományok védelmére koncentrálása nem kecsegtetett volna sok sikerrel. Svédország egy elhúzódó háborúban nem rendelkezett volna az Oroszország legyőzéséhez szükséges erőforrásokkal. A szűken vett Svédország (kb. a mai Svédország és Finnország) területén 1,4 millió ember élt a XVIII. század elején. Ha a balti, észak-német és ingermanlandi tartományokat is figyelembe vesszük, akkor a svéd királynak kb. 2,5 millió alattvalója volt. Ezzel szemben Oroszországnak kb. 17 millió lakosa volt. Hosszút távon a védekezésre alapozott stratégia Oroszország ellen nem működhetett volna.

A párhuzamosan zajló Spanyol Örökösödési Háború miatt a legtöbb nagyhatalom, – Svédország hagyományos szövetségese, Franciaország is – Nyugat-Európában volt lekötve, az ő támogatásukra sem lehetett számítani Oroszország ellen. 

A Balti-tenger melletti területek védelme mellett szólt volna, hogy a svéd hadiflotta a brit Királyi Haditengerészet, a francia flotta és a holland flotta  után a negyedik legerősebb volt a világon és jól lehetett volna használni a part menti védelmi műveletek támogatására. A tervezett Moszkva elleni hadjárattal Károly lemondott erről az erős ütőkártyáról.

A hadjárat pontos terve nem ismert, XII. Károly hírhedt volt arról, hogy a terveit még legszűkebb tanácsadói körével sem mindig osztotta meg. Egyes elképzelések szerint elejét akarta venni a tervek kiszivárgásának, ami a svéd udvari körökben gyakran megtörtént. Valószínűleg az elsődleges cél Moszkva elfoglalása lett volna. Erre utal, hogy amikor a hadjárat kezdetén Péter békéről akart tárgyalni, Károly kijelentette, hogy majd Moszkvában közli a békefeltételeket.

A svéd hadsereg 1707 őszén  Szászország felől átlépte a lengyel határt, de télre letáboroztak és csak 1708-ban vonultak tovább keletre. 1708 tavaszán a sereg Minszk környékén táborozott, hogy bevárják a nehéz terepviszonyok miatt lemaradt utánpótlást. Innen két út kínálkozott. Fordulhattak északra, hogy megtisztítsák a Balti-tenger menti svéd területek az oroszoktól illetve indulhattak keletnek, Moszkva felé is. Károly az utóbbit választotta. Károly valószínűleg kereste a döntő összecsapást az orosz fősereggel és úgy gondolhatta, hogy Péter cár nem térhet ki a csata elől, ha a fővárosa a tét. A balti területek megtisztítása ellen szólt, hogy a sűrű erdőségekben nem tudták volna egy ekkora hadsereg utánpótlását megoldani. A Minszk – Szmolenszk – Moszkva környéki falvakban, ha nehezen is, de működött a rekvirálás. A lakatlan vadon lett a veszte annak a 15 000 fős hadseregnek is, amely Finnországból indult Lybecker tábornok parancsnoksága alatt Ingriába, Kronstadt és az épülőben lévő Szentpétervár ellen. A támadás kudarcba fulladt, az erdős, szinte lakatlan területen az utánpótlás megoldhatatlan volt, a katonákat tengeri úton kellett evakuálni. A támadás célja orosz erők elvonása lett volna a főirányból, de ez nem sikerült. 

1708 júniusában megindult a főerő Moszkva irányába. A kb 33 ezer katona és a szokásos tábori népek hat oszlopban meneteltek. Adam Ludwig Lewenhaupt tábornagyot, a Livóniában, Kurföldön és Litvániában állomásozó svéd csapatok parancsnokát utasította Károly, hogy 12 ezer fős seregével, élelmiszer és egyéb készletekkel és a tüzérségi trénnel csatlakozzon a fősereghez Szmolenszknél.

A szemben álló orosz hadsereg ekkor mintegy 67 000 katonát számlált, ezen kívül Ingriában és Kurföldön is állomásozott 24 000, illetve 16000 katona. Az orosz erők nagy területen szóródtak szét, mivel a Szentpétervár és a Moszkva felé vezető utat is fedezniük kellett.

Az orosz stratégia a számbeli fölényük ellenére kerülte a nagyobb összecsapásokat, a svéd sereg előrenyomulását a felperzselt föld stratégiájával próbálták lassítani. A háború elején a svéd hadsereg ellátása minőségében és mennyiségben is jobb volt, mint az ellenfeleké, ami hozzájárult a kezdeti győzelmekhez, ugyanakkor nagy terhet rótt az ellátási rendszerre. A svéd hadsereg hatalmas mennyiségű kenyeret, sört, disznóhúst, zöldséget, brandyt, dohányt, stb fogyasztott. A sebezhető utánpótlási oszlopok elleni támadásokra és a felperzselt földre alapozott  orosz stratégia ezért nagyon hatékonynak bizonyult.  Péter cár katonái megmérgezték a kutakat, fákat döntöttek az utakra, lemészárolták vagy elhajtották a háziállatokat, felégették az elraktározott termést. Ahol a lakosság tiltakozott, erőszakkal is végrehajtották az intézkedéseket.

2. kép: Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy

1708 július 4-en Holowcyzn város (ma Haloŭtjyn Fehéroroszországban) és a Vabitj folyó mentén egy elsáncolt, kb 18 000 fős orosz hadsereg Seremetyev és Repnyin hercegek vezetésével mégis nyílt csatát vállalva próbálta meg útját állni a svéd hadseregnek. A csata hajnalban kezdődött. Károly személyes vezetésével a svéd gyalogság és lovasság súlyos közelharcban megfutamította az oroszokat. A remélt döntő győzelem azonban elmaradt, mivel az orosz csapatok nagy része vissza tudott vonulni. De az egyértelmű volt, hogy az orosz tábori hadsereg még nem állt készen a nyílt csatára, nem tudtak mit kezdeni az agresszív svéd támadó harcászattal. A veszteségek mindkét oldalon súlyosak voltak, és – az oroszokkal ellentétben – a svédek nem tudták pótolni a kb 1 200 elesett és megsebesült katonát

A csata után a svéd hadsereg tovább masírozott Moszkva irányába. Az időjárás nagyon lelassította őket, az esőzés miatt felázott utakon a menetoszlopok csak vánszorogtak. Több kisebb, de súlyos veszteségekkel járó ütközetben sorra megverték az oroszokat, de az orosz főerők kitértek a csata elől.

Ekkorra az utánpótlási helyzet egyre rosszabbá vált, a lovaknak abrak helyett már csak falevél jutott. Az erdőkben az orosz irreguláris csapatok állandó támadásainak voltak kitéve a menetoszlopok. Sok volt a beteg, a legyengült katonák között gyorsan terjedtek a járványos betegségek, az orvosi ellátás minimális volt, a sebesüléseket még csak tudták valahogy kezelni, de a járványokkal szemben tehetetlenek voltak. Az a keserű mondás terjedt a svéd katonák között, hogy három módja van a betegségek elmulasztásának: a brennevin (brandy), a fokhagyma és a halál. A svéd hadsereg élelmiszerellátása a magukkal hozott készleteken és a rekviráláson alapult. A készleteket ekkorra már nagyrész felélték, a rekvirálást pedig nagyon megnehezítette az oroszok felégetett föld stratégiája illetve az orosz irreguláris lovasság állandó jelenléte.

A király tanácsadói, Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy,  Carl Piper gróf, a civil adminisztráció  vezetője  illetve Axel Gyllenkrok táborszernagy három lehetőséget vázoltak fel a Károlynak:

A.) Folytatják az előrenyomulást Moszkva felé: ezt az utánpótlási helyzet nem tette lehetővé.

B.) Visszavonulnak Lengyelországba és felveszik a kapcsolatot Lewenhaupt hadseregével. Az utánpótlással és az erősítéssel folytathatják az előrenyomulást Moszkva felé.

C.) Délnek fordulnak, Ukrajna felé. Ukrajnában egy potenciális szövetséges, Ivan Mazepa hetman, a balparti Ukrajna és a zaporozsjei kozákok vezetője várta a svédeket segédcsapatokkal és ellátmánnyal. Mazepa az orosz uralkodó központosítási törekvései és az kozákság jogainak korlátozása miatt szállt szembe Péterrel és hajlandó lett volna szövetséget kötni Károllyal.

Károly, aki hallani sem akart semmilyen visszavonulásról, a harmadik lehetőség mellett döntött, a sereg megindult délnek. Futárt menesztettek Lewenhaupthoz, hogy ő is változtasson az útirányon és miharabb egyesüljön a fősereggel. A távolság a két svéd hadsereg között azonban ezzel annyira megnőtt, hogy egy orosz támadás esetén rövid időn belül nem tudtak volna támogatást nyújtani egymásnak. Ezt Péter cár hamar felismerte és dragonyosokból és lóra ültetett gyalogságból gyorsan mozgó erőt szervezett, hogy útját állja Lewenhaupt seregének.

Szeptember 28-án be is következett a katasztrófa. A cár vezette kb. 12 000 katona csatára kényszerítette Lewenhauptot a Lesznaja nevű falu mellett. Az egész napi eldöntetlen harc után Lewenhaupt a sötétség leple alatt akart visszavonulni. A terepviszonyok miatt a rengeteg szekeret nem tudták volna magukkal vinni, ezért fel kellett gyújtani őket. Lewenhaupt seregében ekkorra teljesen felbomlott a fegyelem, a katonák a saját ellátmányukat fosztogatták, sokan lerészegedtek, mások dezertáltak, vagy megadták magukat. A betegeket és a sebesülteket hátra kellett hagyni, mert nem tudták őket elszállítani. Az ellátmányos szekerek és a teljes tüzérség odalett, Lewenhaupt kb 6000 megmaradt katonájával október 23-án, a várva várt készletek nélkül tudott csak csatlakozni a fősereghez. Az orosz veszteségek is súlyosak voltak, de a svédek számára az utánpótlás elvesztése valódi katasztrófa volt, ami a hadjárat célját veszélyeztette; a Moszkva elleni hadműveleteket félre kellet tenni, a hadsereg puszta túlélése volt már a tét. A hadjárat első orosz győzelmét Péter cár később a poltavai diadal szülőanyjának nevezte. 

Október 29-én XII. Károly és Mazepa hetman végre találkoztak. Ivan Sztepanovics Mazepa a Bal Parti – orosz fennhatóság alatt álló – Ukrajna hetmanja volt. Jó kapcsolatokat ápolt Péter cárral, az orosz centralizációs és modernizálási törekvések azonban súlyosan sértették a kozákság érdekeit, ezért Mazepa szembefordult a cárral és az 1708 tavaszi titkos tárgyalások után októberben nyíltan is szövetséget kötött XII. Károllyal. Kozák katonai segítséget és élelmiszert ígért a Moszkva ellen vonuló svéd hadseregnek. A művelt, megnyerő modorú hetman jó benyomást tett Károlyra. Különösen jól jött Mazepa pénzügyi támogatása. A hetman a korabeli Európa egyik leggazdagabb földbirtokosa volt és nem okozott neki gondot, hogy nagy összegű kölcsönnel támogassa a svéd királyt. A kozákok megosztottsága miatt azonban nem az egész Zaporozsjei Had, csak mintegy 3000 kozák tartott Mazepával. Ráadásul élelmiszert – ígérete ellenére – a kozákok sem tudtak biztosítani. Amikor Péter cár tudomást szerzett a svéd-kozák szövetségről, Mensikov herceget küldte Baturin, Mazepa hetman székhelye ellen. Az oroszok 6000 embert – köztük nőket és gyerekeket – mészároltak le, és felégették a várost, elriasztva ezzel Mazepa támogatóit Ukrajnában. A svéd szövetség egyébként sem volt népszerű a kozákok körében. A svéd rekvirálóosztagok kegyetlenkedései miatt sokat szenvedtek az ukrajnai falvak. A svédek az elvileg szövetséges területeken is begyűjtöttek minden élelmet, amit találtak. Ha a helyi lakosság nem volt hajlandó együttműködni, akkor falvakat gyújtottak fel, falusiakat mészároltak le.  A kozákok többsége úgy gondolta, hogy a két rossz közül inkább az oroszokat támogatják és az új, Péter cár által kinevezett hetmanjuk, Szkoropadszkij vezetésével kb.  20 000-en az orosz oldalon vettek részt a poltavai csatában.

3. kép: Adam Ludviwg Lewenhaupt gróf, tábornok

A svéd  hadsereg tovább menetelt dél felé, nem állhattak meg hosszú időre, mivel a rengeteg ember, a hátas-  és málhás lovak nagyon hamar felélték az élelmiszerkészleteket, folyamatosan mozgásban kellett maradniuk. Az orosz sereg árnyékként követte a svédet, és folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb összecsapások, amiket a svédek rendre megnyertek, de csak súlyos veszteségek árán, amit nem tudtak pótolni.

A következő cél Gadjatj volt, azonban a várost az oroszok érték el hamarabb. Minden készletet elpusztítottak és felégették a települést.

Decemberben beköszöntött a tél, az európai történelem egyik leghidegebb tele. Karácsonykor Ukrajnában már olyan hideg volt, hogy a madarak jéggé fagyottan potyogtak a földre. Velencében befagytak a csatornák. A legrosszabb sors a szekereket hajtó kocsisoknak jutott, sokan halálra fagytak közülük. Sok volt a fagyási sérülés és az elfagyott végtagok miatti amputáció. Az orosz csapatok nem mozdultak ki a téli táboraikból és egyébként is jobban fel voltak készülve a télre, így a veszteségeik is alacsonyabbak voltak .

Ilyen körülmények között nem lehetett folytatni a hadműveleteket, téli táborba kellett vonulni, de ehhez biztosítani kellett a környéket. A Pszjol folyó átkelőjét Veprik erődje védte, ezt mindenképpen el kellett foglalnia a svéd hadseregnek ahhoz, hogy ellenőrizhesse az átkelőt. Károly azt remélte, hogy az erődben felhalmozott készleteket is sikerül zsákmányul ejteni. 

A január 7-i rosszul koordinált rohamot az oroszok visszaverték. Az "eredmény" ismét több száz fős veszteség volt. Az erőd végül következő nap kapitulált. A tél hátralévő hetei kisebb ütközetekkel teltek a Pszjol és a Vorszkla folyók között. Hamarosan megkezdődött a hóolvadás és az eső is hetekig megállíthatatlanul szakadt.  A svéd hadsereg a két folyó között minél nagyobb területen próbált szétbontakozni, hogy a rekvirálás valahogy megoldható legyen. A rengeteg lónak is sok legelő kellett, hogy megerősödjenek a téli koplalás után. Ezért a harcok intenzitása csökkent.

Március végén több ezer zaporozsjei kozák csatlakozott a svédekhez. Vezetőjük, Hordienko, Károly rendelkezésére bocsátotta a kozákok folyami hajóit a Dnyeperen, Perevolocsna közelében. Ez a kis flotta lehetővé tette volna, hogy a svéd hadsereg, ha szükséges, átkeljen a Dnyeper déli partjára. Áprilisban azonban az oroszok  elfogták és megsemmisítették a hajókat, aminek majd a poltavai csata után lett szörnyű következménye.

Az 1709-es évre a svéd terv egy déli irányból, Moszkva ellen végrehajtott támadást irányzott elő. Azzal azonban Károly is tisztában volt, hogy a lerongyolódott, éhező, beteg, sebesült katonákkal, puskapor és tüzérség nélkül ez nem kivitelezhető. Erősítésre volt szükség. Lengyelországban állomásozott von Krassow tábornok 8000 svéd katonája és Szaniszló király lengyel hadserege is szóba jöhetett, mint erősítés. Folytak a tárgyalások az Oszmán Birodalommal és a Krími Tatár Kánsággal is egy közös hadműveletről. Poltava környéke megfelelő területenek tűnt  a letáborozáshoz, amíg az erősítés beérkezik, de Poltava városát mindenképpen el kellett foglalni ahhoz, hogy ellenőrizni tudják a környéket.

Poltava ostroma

Május 1-jén a svéd hadsereg hozzálátott Poltava ostromához. Poltava a régi Kijev–Harkov út mellett, a környező síkságból kiemelkedő fennsíkon épült, ott ahol az út keresztezte a Vorszklát. A város helyőrségét megerősítették, de még így is csak kb. 4 000 orosz katona tartózkodott Poltavában. Az erődítmények sem voltak korszerűek, egy komoly ostromnak nem tudtak volna ellenállni. A város elfoglalásával  Károly  ellenőrzése alá tudta volna vonni a Vorszkla átkelőit (amelyek közül az egyik Poltava közelében volt), nehezítve ezzel a Vorszkla jobb partján közeledő orosz fősereg partváltását. Továbbá a városban esetleg zsákmányolható készletek enyhíthették volna a svéd hadsereg szörnyű ellátási helyzetét.

Axel Gyllenkrok főszállásmester kapott parancsot  az ostrommunkálatok irányítására. A svéd csapatok árkokat és ütegállásokat ástak az ostromágyúknak és a mozsaraknak. A tüzérség működésbe lépett, de a kevés löveg és a szűkösen rendelkezésre álló muníció miatt az egyébként gyenge védműveket sem tudták leküzdeni. Az orosz tüzérség és a mesterlövészek sok áldozatot szedtek a sáncmunkára vezényelt katonák közül ezért a svéd csapatokat hamar kozákokkal váltották fel, akik halálbüntetés terhe mellett voltak kénytelen folytatni a munkát. A tervezett rohamot végül lefújták, mivel a tüzérség nem tudta "rohaméretté" lőni az erődítményeket. A város körüli falvak birtoklásáért lovassági harc folyt.

Ha a svédek az ostrommal az orosz erők összevonását akarták kiprovokálni, akkor sikerrel jártak. Június elején az orosz csapatok a Vorszkla keleti partján kezdtek gyülekezni. Tábori erődítéseket építettek és megpróbáltak a Vorszklán át utánpótlást és erősítést bejuttatni a városba. A svédek erre lövészárkokat ástak a várostól keletre, délre és nyugatra. Poltava körül valóságos lövészárok-háború alakult ki.

A heves esőzések miatt a folyó völgye víz alá került, kelet felől nem lehetett megközelíteni Poltavát. Ezért amikor június 5-én Péter cár és az orosz főerő is megérkezett a Vorszkla keleti partjára, nyilvánvaló volt, hogy itt nem tudnak átkelni. Az oroszok végül három másik  átkelőhelyet találtak és június 17-én, Károly születésnapján, megkísérelték a partváltást. Poltavától délre 3 km-re a svédeknek sikerült visszaverni az oroszokat, de Károlyt lövés érte a lábán. Szokása szerint nem törődött a sebbel, tovább irányított a harcot, azonban néhány órán belül  a vérveszteség miatt annyira elgyengült, hogy majdnem leesett a nyeregből. Ekkor hátravitték és egy sebész eltávolította a golyót, de addigra a seb már elfertőződött. Napokig élet és halál között, sebláztól gyötörve feküdt.A svéd hadvezetés megbénult, mivel helyettese, Rehnskiöld tábornagy teljesen passzív maradt. Így az oroszok 21-én Poltavától északra, Szemjonovkánál átkeltek a Vorszklán és erődített tábort építettek. 26-án délebbre költöztették a tábort és most már csak kb. 5 km-re északra voltak Poltavától. 

Június 27-én vasárnap a svéd táborban megtartották a szokásos istentiszteletet, amin Károly király is részt vett. Már felépült a seblázból annyira, hogy az istentisztelet után egy haditanácsot is tudtak tartani Lewenhaupt, Rehnskiöld, von Siegroth ezredes  és  Piper gróf részvételével. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a helyzet tarthatatlan volt. Ostromolták Poltavát, de megjött az orosz fősereg és ezzel a svédek kerültek ostrom alá.

A legnagyobb baj az élelmiszerhiány volt. A mindenütt jelen lévő kozák és kalmük irreguláris lovasság miatt a rekvirálás egyre nehezebbé volt.  A hőség miatt a  felhalmozott készletek is hamar megromlottak. Nem volt só a tartósításhoz, a megromlott puskaport próbálták használni erre a célra, kevés sikerrel. Mazepa kozákjai épp böjtöltek, de amint  véget ér a böjt, még több élelemre lesz szükség és a helyzet tovább romlik. Ha nem történik csoda, a málhás lovak nagy része hamarosan éhenpusztul, mivel rengeteg ló egy kis területre zsúfolódott össze, ami nem volt elég a legeltetéshez. Lovak nélkül pedig mozgásképtelenné vált volna a hadsereg.

Az ostrommozsarakhoz már alig volt muníció, Poltava lövetését már nem lehetett volna sokáig folytatni. A legrosszabb mégis a kézifegyverekhez való lőpor helyzete volt. Alig maradt valamennyi lőpor és ami volt, az is rossz állapotú volt. A maradék lőporral már csak egy csatát lehetett volna megvívni. Golyóból is alig volt, a tisztek evőeszközöket olvasztottak be, hogy golyót öntsenek maguknak. 

Az évek óta tartó hadjárat, az állandó csatározások, a rossz ellátási helyzet, a kilátástalanság a katonák morálját is kikezdte, egyre többen dezertáltak. Az egyenruhák nagyon elhasználódtak. A svéd hadsereg egy csapdában volt, 3 oldalról folyók vették körül, északról pedig több mint 40 000 orosz katona gyűlt össze a Vorszkla nyugati partján. 22-én megpróbálták csatára provokálni az oroszokat, de nem jöttek ki a táborból. Az oroszok folytatták azt a stratégiát, ami eddig is nagyon jól működött. Lehetetlenné tették, hogy a svédek élelemhez és takarmányhoz jussanak.

Ekkorra már az is bizonyossá vált, hogy nem lehet erősítésre számítani. Lengyelország és a svéd hadsereg között megszakadt a kapcsolat, a hatalmas, járhatatlan erdőségeken átvezető néhány utat orosz csapatok ellenőrizték. Kijev is orosz kézen volt, von Krassow és Szaniszló seregei nem juthattak volna el Ukrajnába. A török szultánhoz és a krími tatár kánhoz küldött követek sem jártak eredménnyel. A kán ugyan hajlandó lett volna az oroszok ellen indulni, de csak a  Fényes Porta engedélyével kezdhetett hadjáratot, a szultán pedig egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett

A visszavonulás Lengyelországba a hadsereg biztos pusztulását jelentette volna, egyetlen kiút maradt, erősítés nélkül, a lerongyolódott, éhező hadsereggel csatára kellett kényszeríteni az oroszokat. Egy esetleges svéd győzelem enyhített volna a hadsereg helyzetén, ha sikerült volna zsákmányul ejteni az orosz málhát. Egy győzelem talán a vaciláló törököket és tatárokat is meggyőzte volna, hogy lépjenek be a háborúba. Ezután az egyesült hadakkal folytatni lehetett volna a  Moszkva elleni hadjáratot.

Péter cár súlyos hibát vétett azzal, hogy hadserege nagy részét egy kis alapterületű táborba zsúfolta össze, hátában a Vorszkla meredek partjával. A táborból egyetlen visszavonulási út vezetett északra. Ez jelentette a svéd hadsereg egyetlen esélyét. Egy felderítőjárőr  felfedezte, hogy az oroszok további sáncokat építettek, amelyek a tábor egyetlen megközelítési útvonalát  zárták le a két nagy erdő közti tisztáson.  Minél előbb támadni kellett, még azelőttt, hogy az oroszok teljesen lezárják ezt az irányt. Az idő Péter cárnak dolgozott.

Kijelölték a támadásban részt vevő erőket: 18 gyalogos zászlóaljat (8 200 katona), 109 svadront (7 200 nehézlovas és dragonyos), a darabontokat és a vlach lovasságot. Mivel a gyorsaság mindennél fontosabb volt, ezért lemondtak a tábori tüzérség alkalmazásáról, a csapatokat mindössze négy ezredágyú kísérte. Károly állapota javult, de  továbbra sem tudott lóra ülni, ezért helyettesét, Rehnskiöld tábornagyot bízta meg a parancsnoksággal. Lewenhaupt gróf kapta feladatul a gyalogság vezénylését.

4. kép: Carl Gustaf Creutz báró, altábornagy

A haditanács végül a  következő tervet vázolta fel: a svéd gyalogság 4 oszlopa és mögötte a lovasság 6 oszlopa át kell hogy vergődjön az erdők között az orosz sáncokon. A cél a meglepetés, lehetőleg harc nélkül kell átjutni. Utána a lovasságnak el kell űznie az orosz dragonyosezredeket, amik a tábor és a sáncok között sorakoztak. Ezután a lovasságnak az orosz tábor északi oldalán el kell vágni az oroszok egyetlen visszavonulási útvonalát. A gyalogságnak ezalatt nyugati irányból le kell rohannia a tábort.

Ha sikerült volna véghezvinni ezt a tervet, az egy csapásra megváltoztatta volna a hadi helyzetet, ugyanis a teljes orosz hadsereg megsemmisült volna. Ha az orosz málhát is sikerült volna zsákmányul ejteni, akkor az megoldotta volna a svéd hadsereg katasztrofális ellátási helyzetét, a zsákmányolt lovakkal pedig a sereg mozgékonysága is helyreállt volna.

A svéd vezetés egy második narvai csatát vizionált. 1700-ban Narvánál 3–4-szeres túlerőben lévő, elsáncolt orosz hadsereget sikerült legyőzni. Papíron az esélyek most még jobbak is voltak, de nem vették figyelembe, hogy már nem ugyanazzal az orosz hadsereggel álltak szemben. A győzelem esélye valójában minimális volt. Nagyon valószínűtlen volt, hogy komolyabb harc nélkül sikerül átjutni a sáncokon és a terv mindennel számolt, csak az ellenség aktivitásával nem: Károly és Rehnskiöld feltételezték, hogy az orosz gyalogság nem mozdul majd ki a táborból, hanem türelmesen várja, amíg lerohanják.  

Mindeközben kb. 5 km-re északra az orosz táborban folyamatosan bővítették a tábori erődítményeket, árkokat ástak, sánckosarakat töltöttek meg földdel. A tábort 3 oldalról árkok és a kiásott földből épített falak, spanyollovasok és a tüzérség védte. Keletről meredeken szakadt le  a partvonal a Vorszkláig, ezért itt nem volt erődítés. A lovasság tovább zaklatta a svédeket, tűzpárbajokat kezdeményeztek, rajtaütöttek a túl messzire merészkedő őrjáratokon. Délután Péter cár megszemlélte a sereget. 52 gyalogoszászlóalj mintegy 25 000 katonája zsúfolódott össze a táborban. További 4-5 000 gyalogos (8 zászlóalj) a tábor megközelítési útvonalát lezáró sáncerődöket védte. A lovasságot 85 svadronba osztott 9000 dragonyos alkotta és több tízezer kozák és kalmük irreguláris lovas tartózkodott nem messze a tábortól 

A telet az orosz fősereg Harkov környékén töltötte és megerősödött, míg a svéd hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett a hideg, a betegségek és az élelemhiány miatt. Az orosz stratégia eddig a felperzselt földre, az ellenség kifárasztására és a döntő összecsapás  elkerülésére épült Most már azonban nem lehetett kitérni a csata elől. Még ha csak korlátozott céllal, az ostromlott Poltava felmentése miatt vonult is fel az orosz fősereg,  az összecsapás a svéd hadsereggel elkerülhetetlenné vált.

A poltavai csatatér meghatározó helyszínei  ma már nem beazonosíthatóak. De a korabeli leírások alapján a csatatér kb így nézhetett ki: a csatateret keletről a Vorszkla  folyó határolta. A folyót széles, 1–2 km-es mocsaras árterület övezte, ami néhány gázlóra korlátozta az átkelőhelyek számát. A Vorszklától nyugatra síkság terült el, amit vízmosások, patakvölgyek szabdaltak és két nagy erdő, a Jakovetszkij és a Budischenszkij terült el rajta. Északról egy, a Vorszklába ömlő patak, vagy vízelvezető árok határolta a csatateret. Az oroszok a Vorszkla partján a pataktól délre, a Jakovetszkij erdőtől néhány 100 m-re északra építették fel a táborukat. A tábortól nyugatra széles, száraz löszös síkság húzódott, amit a Budischenszkij erdő határolt nyugatról.

A két nagy erdő között 1–2 km széles, füves rét terült el, mintegy kaput képezve a két hadsereg között. Az oroszok, hogy lezárják ezt a kaput, sáncerődöket építettek. Poltava városa a Jakovetszkij erőtől délkeletre épült fel, Poltavátol északnyugatra 1 km-re, egy dombon állt egy kolostor. Itt volt a svéd főhadiszállás és a csata előtt itt táborozott a svéd gyalogság is.A svéd lovasság és a kozákok a Budischenszkij erdőtől délre táboroztak. A csata előtt közvetlenül a csatában nem részt vevő csapatok, a nem harcolók Puschkarjovkához vonultak. Ide vonták össze a málhát és a tüzérséget is.

1709 június 27-én este ezen kis területen két hadsereg kb 80-100 000 katonája nézett egymással farkasszemet.   

A csata története hamarosan folytatódik...

Miletits Péter

Képek jegyzéke:

1. kép: XII. Károly, Isten kegyelméből a svédek, gótok, vendek királya
Johann Heinrich Wedekind olajfestménye. Forrás: Karl_XII_till_häst_vid_Düna.jpg – Wikimedia Commons

2. kép: Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy. David von Krafft festménye (18. sz.) Forrás: Carl_Gustaf_Rehnskiöld.PNG – Wikimedia Commons

3. kép: Adam Ludwig Lewenhaupt gróf, tábornok. David von Krafft festménye (18. sz.) Forrás: Adam_Ludvig_Lewenhaupt_2.jpg – Wikimedia Commons

4. kép: Carl Gustav Creutz báró, altábornagy. Ismeretlen festő, 18. sz. Forrás: Carl_Gustaf_Creutz.PNG – Wikimedia Commons