III. A szemben álló hadseregek

Háromrészes sorozatunk mostani epizódjában a poltavai csatában egymással farkasszemet néző hadseregeket vesszük górcső alá.

A svéd hadsereg Poltavánál

"A svédek arányos testalkatúak, erőteljesek, mozgékonyak, jól bírják a legnehezebb munkát, valamint az éhséget és az ínséget is, született harcosok..."

Voltaire: XII. Károly

A Károlyok (X. Károly Gusztáv, XI. Károly és XII. Károly) uralkodása alatt Svédország abszolút katonaállamá vált, az államgépezet és az egyház is a hadakozást szolgálta. A svéd egyház hirdette az állami propagandát, nyilvántartást vezetett a katonakorú férfiakról és az adóalanyokról. A tábori lelkészek a hadseregben tevékenykedtek. A hivatalnokok beszedték az adót, a hadkiegészítés pedig biztosította, hogy az alacsony népességszámhoz képest hatalmas létszámú hadsereget tudjon az ország kiállítani. Az egész rendszer óraműpontossággal működött és a rendszer a Poltava utáni katonai katasztrófák, gazdasági válság és a pestisjárvány  ellenére is csak akkor omlott össze, amikor az uralkodó meghalt.

A Nagy Északi Háború kezdeti győzelmeinek alapjait még XI. Károly fektette le az (első) Északi Háború (1674-1679) után. XI. Károly újjászervezte a hadkiegészítés rendszerét, megoldva ezzel a svéd hadsereg legnagyobb problémáját, az emberhiányt. A korban Európában szokásos kényszersorozás vagy toborzás  helyett a svéd hadsereg nagy részét az ún. "indelta" ezredek (indelta regementer) tették ki. Ennek köszönhetően  Svédország az alacsony népességszámához képest hatalmas létszámú  hadseregeket tudott kiállítani.

Az Új Hadkiegészítési Rendszer (Yngra Indelnigsverket) szerint a korona szerződést kötött a megyékkel (län) és a tartományokkal, aminek keretében az adott megye egy gyalogezred felállítására vállalt kötelezettséget. A megye szabad paraszti birtokosai kettesével összeálltak (rota) és finanszírozták egy gyalogos katona felszerelését és ellátását békében és háborúban egyaránt. Cserébe a földbirtokos parasztok mentesültek az egyéni hadkötelezettség alól. A katonák többnyire faluközösségek szegényei közül jelentkeztek, akiknek nem volt saját földbirtokuk. Az is gyakori volt, hogy a katonai szolgálat apáról fiúra öröklődött. A fegyvereket a korona biztosította. Ha a katona elesett, fogságba esett, hadirokkant lett, akkor a birtokközösségnek 3 hónapon belül gondoskodnia kellett a pótlásról.

Az önkéntes nem egy hadjáratra szerződött, hanem kvázi hivatásos katona volt, aki vállalta, hogy háborúban mindig ő teljesít katonai szolgálatot, békében pedig rendszeres gyakorlatokon vesz részt. Békében ez a katona is a birtokán élt (soldattorp), amit a faluközösség biztosított számára. A hadjáratok alatt a katona családja művelte a földet. A lovasezredek esetében adókedvezmény fejében önként jelentkező birtokosok állítottak ki és láttak el egy-egy lovaskatonát és a lovát.

 1. kép: Muskéták cipelése. A büntetés egy formája kisebb bűncselekmények esetén.

Az így szervezett ezredek harcértéke magas volt, mivel egy gyalogszázadon belül személyesen ismerték egymást a katonák, jó volt a harci szellem. Tapasztaltak is voltak, hiszen a szolgálat élethosszig, vagy sebesülésig tartott, ugyanakkor a hadjáratok közötti szünetekben a katonák visszatérhettek a családjukhoz. A tisztek is a környék földbirtokosai közül kerültek ki. A korona  szempontjából a rendszer hatalmas előnye az volt, hogy a költségeket  a megyék/tartományok szintjére tolta és egy kvázi-állandó hadsereget biztosított, ami gyorsan mozgósítható volt, viszont békében minimálisak voltak a költségei. A rendszer nagy hátránya volt, hogy nehezen lehetett pótolni a veszteségeket. A súlyos veszteségek ráadásul koncentráltan érinthettek egy-egy faluközösséget.

A svéd hadseregben az indelta ezredeken kívül voltak hagyományos módon toborzott ezredek is. A városi helyőrségi ezredek, illetve a gárdaezredek, háziezredek, és tüzérség állománya önkéntesekből állt, akiket az ezred toborzott és rendszeres zsoldot, illetve egyszeri belépési összeget kaptak. Gyakran (főleg német) önként jelentkező hadifoglyokból is szerveztek ezredeket.  

A tisztikar

A dán és az orosz hadseregekkel ellentétben (ahol gyakran német tisztek szolgáltak), a svéd tisztek többsége hazai, azaz svéd esetleg finn származású volt. Az állomány mintegy felét kitevő nemesek mellett sok volt  a katona- illetve lelkészi családból származó tiszt is. Formális, iskolai tisztképzés ekkor még nem volt a svéd hadseregben, de a leendő tisztnek végig kellett járnia az altszti beosztásokat, mielőtt megkapta a kinevezését. Nem hivatalos tiszti iskolaként a Stockholmban állomásozó Testőrgárdaezred (Livgardet) működött, az innen kikerülő tisztek zászlóalj- és ezredparancsnokként bárhol megállták a helyüket. 

A hadsereg a végletekig hűséges volt, a tiszteknek írásbeli esküt kellett tenniük az uralkodóra és a dinasztiára is (ezt XI. Károly vezette be 1687-ben), a közkatonák és az altisztek szóban esküdtek fel. Minden katonába beleplántálták a feltétlen engedelmességet a király, Isten és az ezredparancsnok iránt.

A svéd hadsereg etnikailag nagyon sokszínű volt, a svédeken kívül németek, finnek, balti népek fiai szolgáltak együtt. A vallás viszont nagyon erős közösségképző erő volt. Mindenki lutheránus vallású, és a Svéd Egyházhoz tartozó volt. Gusztáv Adolf óta a svéd uralkodók szerettek a protestánsok védelmezőjének szerepében tetszelegni. Az oroszok elleni háborúnak is volt egyfajta "vallásháború"  jellege: a svéd elképzelés szerint a  hadsereg az észak-európai protestánsok védelmezőjeként harcolt az ortodox oroszok ellen.

A vallás a harci szellemre is hatással volt. Az istentiszteleteket minden vasárnap és az ünnepnapokon is megtartották (még 1708-09 kegyetlenül hideg telén is a szabad ég alatt), a tábori lelkészek sokszor a csatába is elkísérték a zászlóaljakat. A gå-på taktikában különösen nagy szerepe volt az erős vallásos hitnek: a gyalogságnak rendületlenül kellett az ellenséges tűzben menetelnie egészen addig, amíg közvetlen közelről leadhatták saját sortüzüket. Ebben sokat segített a lutheránus hit, a katonák hittek benne, hogy csakis Isten dönthet életről és halálról, a sorsuk előre elrendeltetett, ezért felesleges is lenne fedezéket keresniük.

A svéd hadseregben szigorú fegyelem uralkodott, a gå-på harcászat megkövetelte a feltétlen engedelmességet. A katonai törvény erejével tartatták be a vallási előírásokat is és a fosztogatásnak, a polgári lakosság elleni erőszakosságnak is próbálták elejét venni. Az oroszországi hadjáratról viszont sok beszámoló maradt fenn a svédek polgári lakossággal szemben elkövetett atrocitásairól. Az orosz katonákkal szemben is sok volt a kegyetlenkedés. 

Harcászat

A gå-på taktika: a svéd hadseregeknek sokszor kellett létszámfölényben lévő ellenséggel szembenézniük, a túlerő kiegyenlítését szolgálta az agresszív támadó taktika, a tűzerő helyett egy vagy két sortűz leadására és utána a hidegfegyverekkel végrehajtott rohamra alapozott harcászat. A lovassági gå-på a zárt, ék alakú svadronok rohamát jelentette. Fontos volt a fegyvernemek közti együttműködés, a lovasság feladata volt a saját gyalogság védelme az ellenséges lovasságtól. A gyalogságnak kellett rést ütnie az ellenséges hadrenden, amibe a zárt alakzatban támadó svadronok betörhettek. Ez a taktika a háború első felében fényes győzelmeket eredményezett, még túlerőben lévő ellenség ellen is (1700, Narva: 3,5x-ös orosz erőfölény, 1708, Holowczyn: több, mint 2x-es orosz fölény).

Fegyvernemek

Gyalogság

A gyalogság alapvető szervezeti egysége az ezred volt. Az ezred parancsnoka egy ezredes volt, akit egy alezredes és egy őrnagy segített. A gyalogezred előírt létszáma 1200 katona  volt, ez a létszám természetesen háborúban a betegségek, veszteségek, dezertálás miatt gyorsan fogyott. Különösen a betegségek követeltek sok áldozatot. Az ezred zászlóaljakra oszlott, amelyek egyenként négy-négy századból (kompánia) álltak. Egy században 5 altiszt és 3 tiszt szolgált. Egy ezred általában 2 zászlóaljat állított ki (de a Livgardet például négyet). 

A zászlóalj  katonáinak harmada még a Nagy Északi Háborúban is pikás volt. Európában ekkor már kezdett kikopni a pika a hadseregek fegyverzetéből, a lovasság ellenni védekezésre már inkább a szuronyos muskétát használták. Azonban a svéd hadseregben a pikát támadófegyverként is alkalmazták, ugyanis a szálfegyver jelentős előnyt jelentett a szuronyos muskétával szemben a közelharc első perceiben – jelentős pszichológiai hatása lehetett a zárt rendben támadó pikásoknak – valamint lovasság elleni védekezésben is. A pika alkalmazásának hátránya volt, hogy kb. harmadával csökkentette a zászlóalj tűzerejét. A pikásokon kívül muskétások és századonként kb. 10-12 gránátos szolgált a zászlóaljban. 1709-ben már minden muskétás kovás fegyverrel harcolt, amit elláttak szuronnyal is (a háború kezdetén sok ezred még kanócos muskétát használt). Ebben az évben még több muskéta-típus volt használatban, de az űrméret egységesen 20 mm volt.

Minden gyalogos csapatnem rendelkezett szúrásra és vágásra is alkalmas, 91 cm pengehosszúságú karddal is (komissvärja). A tisztek és altisztek a legénységinél díszesebb kivitelű kardot viseltek. Inkább rangjelző, illetve  parancsnoki fegyverként a tisztek és altisztek szálfegyvert is kaptak. Partizánról, alabárdról, félpikáról szólnak a források. A gránátosok szuronyos muskétát, kardot és kézigránátot használtak.

A gyalogos zászlóalj támadáshoz általában négy sor mélységben állt fel. Középen a pikások helyezkedtek el, a szárnyakon a gránátosok, köztük a muskétás zöm. De a pikásokat eloszthatták egyenletesen is az arcvonalban. A hangsúlyt a hidegfegyferekkel végrehajtott rohamra helyezték. Támadásban a zászlóalj csak két össztüzet adott le. Kb. a hatásos lőtávolság határán az első két sor letérdelt (vagy a hátsó sor katonái előreléptek), és a hátsó két sor sortüzet adott le. A következő sortűzre már az ellenség közvetlen közelében (akár 10-20 méterre) került sor. Az első két sor adott le sortüzet. Ha ezt sikerült kivitelezni (ha az ellenség tüzében végrehajtott menet után is maradt annyi harcképes katona, aki ezt végre tudta hajtani), akkor a hatás brutális volt. Ilyen távolságból szinte minden lövés talált. A muskétákat nem töltötték újra, rögtön következett  a szuronnyal, karddal, pikával  végrehajtott roham, ami sokszor el is döntötte  a csatát, mivel az ellenség többnyire visszavonult és nem vállalta a közelharcot. Ez a harcmód évekig remekül működött olyan ellenfelekkel szemben, akiknek a tűzgyorsasága, illetve találati pontossága nem volt a legjobb, így a svéd gyalogságnak egy, maximum két sortüzet kell csak átvészelni mielőtt ráronthatott az ellenségre. A taktika tovább javult, amikor bevezették, hogy az első és a második sortűz közötti távot a svéd gyalogság menetelés helyett futólépésben tette meg, tovább rövidítve az ellenség számára rendelkezésre álló időt.

2. kép: Egy svéd gyalogosszázad támadáshoz felállítva

Lovasság

A kor svéd hadseregeiben a Nyugat-Euróbában megszokottnál magasabb – akár 50 százalék – volt a lovasság aránya. A zárt ék alakú formációban támadó svéd nehézlovasság nagyon hatásos volt, ugyanakkor az ilyen zárt formáció nagyon sebezhető volt a tüzérség által, és fegyelmet valamint alapos kiképzést követelt a lovasoktól és a lovaktól egyaránt.

Sorlovasság (nehézlovasság)

A lovasság 800-1000 főt számláló ezrdekbe szerveződött (125 fős századok 4 altiszt, 3 tiszt), amely 250 fős svadronokra tagolódott. Az ezred parancsnoka az ezredes volt, helyettesei az alezredes és az őrnagy voltak. A lovasság fő fegyvere a szúrásra optimalizált, 95 cm-es pengehosszúságú  kard (kavallerievärja) volt. Ezen kívül lovaskatonák rendelkeztek pisztollyal (pisztolypárral) illetve karabéllyal is. 

Támadásban a lovasság a lökőerőre hagyatkozott. A lovasok zárt rendben, "térd a térd mögött" (knä bakom knä) kivont karddal támadtak, kihasználva lovaik súlyát és sebességét is. Az alakzat "hóeke" formájú volt. A szabályzat a lőfegyverek használatát a rohamban kifejezetten tiltotta. Ha a rohamot elég határozottan hajtották végre, közelharcra nem is került sor az ellenség inkább visszavonult. Ha kitartott, akkor a közelharcban előkerültek a pisztolyok is. A támadást ügetésben kezdték majd az ellenségtől kb 100 méterre átváltottak vágtára. A nehézlovasság feladata az ellenséges lovasság elűzése volt a csatatérről, illetve – ha ez sikerült – a saját gyalogság támogatása  az ellenséges gyalogság oldalba, hátba támadása által.

3. kép: Svéd lovasság támadásban. Arméemuséet – Stockholm

4. kép: a hóeke alakzat

Dragonyosok

A dragonyos csapatnem a XVI-XVII. században lovasított gyalogságként jött létre, de Poltava idejére már inkább lovasságnak tekinthetők. Harcértékük valamelyest alacsonyabb volt, mint a sorlovasságé, mivel rosszabb minőségű lovaik voltak (A poltavai csatában a dragonyosok veszteségei magasabbak voltak, mint a nehézlovasságé. Valószínűleg a gyengébb lovaik miatt kevesebb dragonyos tudott elmenekülni a csata végső szakaszában.), ugyanakkor emiatt egy dragonyosezred olcsóbb is volt, mint egy sorlovas ezred. Elvileg alkalmasak voltak gyalogos harcra is, a nehézlovasságtól elérően muskétával és nem karabéllyal voltak felszerelve. A svéd dragonyosok azonban már inkább (középnehéz) lovasságnak voltak tekinthetőek. Feladataik is a sorlovasságéhoz voltak hasonlóak.

Darabontok (Drabantkåren): A kb. 200 főnyi elit lovasság képezte Károly személyes testőrségét, illetve a kíséretét a csatamezőn. Olyan lovastisztek kerülhettek be ebbe az egységbe, akik a reguláris lovasezredekben már kitüntették magukat és elérték a kapitányi (rittmästare) rendfokozatot. A legjobb lovakat és fegyvereket ők kapták (a darabontok számára külön kardot – drabantvärja – is terveztek) és a muskétalövésnek valamennyire ellenálló mellvértet is viseltek. Feladatuk az uralkodó kísérete és védelme volt a csatában. Poltavánál kb 100 darabont harcolt, súlyos veszteséget szenvedtek a király védelmében a csata utolsó szakaszában.

Vlach lovasság (Wallachregementet). 1702-ben jelent meg a svéd hadseregben ez az irreguláris lovasság. A vlachokat Lengyelországban vagy a jobb parti Ukrajnában toborozták. Körülbelül a magyar lovas hajdúkhoz hasonló lovasság lehetett. Értékes szolgálatot teljesíthettek volna azzal, ha sikerül a kozák és kalmük irreguláris lovasokat távol tartaniuk, de ehhez túl kevesen voltak

Tüzérség

A svéd ágyúgyártás nagyon fejlett volt a XVII. század végén, így jelentős volt a tüzérségi eszközök exportja (Oroszországba is). A teljes svéd  tüzérséget egy ezredbe szervezték (Artillerirgementet), ezen belül 8 századba, századonként 100 tüzérrel. Ez csak adminisztratív szervezés volt,  innen osztották be az ütegeket a tábori hadseregekhez és az erődökbe. A tábori tüzérség legnagyobb lövege 12 fontos volt, de a 6 fontos ágyút tartották ideálisnak. Az utóbbi 1,2 tonnát nyomott és 3 pár ló kellett a mozgatásához.

A svéd gyalogság rendelkezett ún. ezredágyúkkal is. Ezek a 3 fontos lövegek elég könnyűek voltak ahhoz, hogy gyalogoskatonák is mozgathassák őket és tűzgyorsaságuk és könnyű kezelhetőségük ideális támogató fegyverré tette őket. Ennek ellenére a tábori tüzérség meglehetősen alárendelt szerepet játszott a svéd hadseregben a Nagy Északi háborúban. A nehezen mozgatható tábori lövegek akadályozták volna a csapatok gyors mozgását a hadszíntéren és a csatában is. Carl Cronstedt altábornagy (1709-ben őrnagy), úgy emlékezett, hogy Károly emiatt egyenesen megvetette a tábori tüzérséget.

A poltavai csata előestéjén több, mint 30 lövegből állt a svéd tüzérség. Ismeretlen számú ostromlöveg volt állásban Poltava körül, 28 löveg maradt a táborban (16 db. 3 fontos, 5 db. hat fontos, 2 tarack, 5 mozsár), a sereget mindössze 4 könnyű ágyú kísérte el az orosz állások elleni támadásra. Ez a 4 ágyú nem ellensúlyozhatta a hatalmas orosz tüzérségi fölényt, nem is volt semmilyen hatásuk a csata kimenetelére. 

A hadsereg irányítása  a csatában

A feketelőpor korában a csatateret az első néhány sortűz után beborította a lőporfüst. Ehhez jött a lovasság által felvert por. A hadvezéreknek szinte vakon kellett a csapataikat irányítani. A parancstovábbítás bevált módja a lovas küldöncök kiküldése volt.

A gyalogoszászlóaljakat és a lovas svadronokat zászlók és lobogók segítségével irányították a csatában. A harc zűrzavarában a zászlók alatt tudtak gyülekezni a katonák. A gyalogsági zászlók hatalmasak, kb 2x2 méteresek voltak. A lovasság lobogói ezzel szemben csak mintegy 50 cm x 50 cm felületűek voltak. Minden gyalogos századnak volt zászlaja, így egy tipikus ezrednek 7+1 zászlaja volt (ahol a 8. századzászló volt egyben az ezredzászló is). A zászló elvesztése nagy szégyennek számított, ugyanakkor az ellenségtől zsákmányolt zászlók komoly propagandaértékkel bírtak egy olyan korban, amikor a győzelem bizonyításának egyetlen módja a zsákmány bemutatása volt.

A korlátozott látótávolság miatt  a parancsok közlésében fontos szerepet játszottak a zenészek is. A svéd hadseregben több száz dobos és kürtös, illetve fafúvós volt. Az utóbbiak egyike volt egy bizonyos Johann Jacob Bach nevű zenész, a híres zeneszerző, Johan Sebastian Bach bátyja. 1704-ben csatlakozott a svéd hadsereghez, túlélte a poltavai csatát, és a fogságot is sikerült elkerülnie. Sikerült visszajutnia Stockholmba, ahol 1722-ig élt.

A parancsnokok

5. kép: Károly, Isten kegyelméből a svédek, gótok, vendek királya

A XVII. században egymást követték a meglehetősen harcias svéd uralkodók, akik maguk vezették a svéd seregeket és többnyire sikeresek voltak a csatatéren (Gusztáv Adolf, X. Károly Gusztáv, XI. Károly). Jól beleillett ebbe a sorba – legalábbis 1709-ig – XII. Károly is. Fiatal korában alapos elméleti képzést kapott: oktatójával, Carl Magnus Stuart-tal kielemezték X. Károly Gusztáv és XI. Károly hadjáratait és a klasszikus hadtörténetre is sor került, például Livius írására a cannae-i csatáról is, ami a tökéletes "döntő" csata mintapéldája. Elképzelhető, hogy Károly egy második Cannae-ra törekedve vezette seregét egyre mélyebben Ukrajnába.

Stuart főleg harcászatot oktatott Károlynak, a hadműveleti és a hadászati kérdésekre nem fektetett akkora hangsúlyt. A király nagyon tehetséges taktikusnak bizonyult. Ehhez társult a vakmerőséggel határos bátorsága, sokszor az első sorban harcolva vezette rohamra katonáit. Azonban az a rossz tulajdonsága, hogy nem osztotta meg a teljes haditervet a beosztottaival (csak annyit közölt, ami éppen szükséges volt) sok problémát okozott már az 1708-1709-es oroszországi hadjárat korai szakaszában  is. Minden, a hadjáratot érintő döntést egyedül Károly hozott meg, így amikor június 17-én, a poltavai csata előtt néhány nappal egy csetepatéban megsérült, a svéd hadvezetés napokra megbénult. Majdnem belehalt a seblázba és még a csata alatt sem tudott lóra ülni, egy hordágyon vitték a sereg után. Nem ő vezette a csapatokat a csatában, viszont rajta és legszűkebb tanácsadói körén kívül senki nem ismerte a teljes haditervet, aminek döntő jelentősége volt a csata kimenetelére. 

 6. kép: Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy

A teljes tervet ismerők szűk köréhez tartozott Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy. 1673 óta szolgált a svéd hadseregben. Az 1690-es években ő képezte ki a magját annak a lovasságnak, ami a Nagy Északi Háború idejére valószínűleg a legjobb lett Európában. Ott volt az Északi Háború és a Nagy Északi Háború  összes nagy csatájában. Nagy szerepe volt a narvai (1700) a kliszowi (1702) győzelmekben, az 1706-os fraustadti csatát pedig egyedül nyerte meg, kettős átkarolással semmisítve meg a szász-orosz hadsereget.

Az 1707-ben kezdődő oroszországi hadjáratban Károly legfőbb tanácsadója és helyettese lett. Alárendeltjei és munkatársai nem igazán kedvelték arroganciája és heves vérmérséklete miatt. Különösen rossz volt a viszonya Piper gróffal, a kancellária vezetőjével. Ők ketten voltak Károly legfontosabb tanácsadói és próbálták ellentétes irányba terelni Károlyt és ezáltal a hadjárat menetét. Piper, a politikus, amikor csak lehetett, törekedett volna a diplomáciai megoldásra, Rehnskiöld ellenben az agresszív támadó hadjárat híve volt. Kedvenc mondása volt: ”Värjan måste göra det bästa” (Biztos, hogy a kard a legjobb megoldás). Károly szűk tanácsadói köréből Lewenhaupt tábornagy és Gyllenkrok főszállásmester is inkább Piper grófot támogatták.

Június 17-én Károly megsebesült és Rehnskiöld lépett a helyére, mint a hadsereg főparancsnoka. A poltavai csata tervét Károly Rehnskiölddel közösen dolgozta ki, de a megvalósítás már egyedül Rehnskiöldre maradt, aki egy olyan vezérkarral volt kénytelen együttműködni, akik nem értettek egyet a módszereivel. A csata alatt nem tudta kézben tartani a hadsereget, a svédeken végig a zűrzavar uralkodott, és az orosz ember- és tűzerő-fölénnyel szemben nem sok esélye volt a svéd hadseregnek. Az sem segített, hogy csúnyán összeveszett Lewenhaupttal. A csata katasztrófába torkollt és Rehnskiöld fogságba esett. 1718-ban tudott csak hazatérni Svédországba. A bűnbakkeresést már a kortársak elkezdték, Piper és Gyllenkrok is Rehnskiöldöt hibáztatták emlékirataikban. Rehnskiöld nem hagyott hátra memoárt, így az ő nézőpontja nem ismert. 1722-ben halt meg, valószínűleg egy régi sebe miatt.    

7. kép: Adam Ludviwg Lewenhaupt gróf, tábornagy

Adam Ludviwg Lewenhaupt gróf, tábornagy: művelt, nagytudású, bátor katona volt. A lundi, uppsalai és a rostocki egyetemen is tanult, diplomáciai pályára készült, de végül mégis a hadseregben kötött ki. A korban megszokott módon külföldön is vállalt szolgálatot, 1684-ben Magyarországon harcolt a bajor választófejedelem seregében, Nils Bielke lovasezredében a törökök ellen. 1697-ben tért vissza Svédországba. Amíg Károly és a svéd fősereg Lengyelországban és Szászországban harcoltak, addig Lewenhaupt Kurföldet, Livóniát és Litvániát próbálta védeni az oroszok ellen. Az 1708-as oroszországi hadjárathoz is a balti csapatok parancsnokaként csatlakozott.  Rossz természete volt, hajlamos volt a pesszimizmusra és talán túlzott érzékenysége miatt nem jött ki Rehnskiölddel. Bosszantotta továbbá, hogy Rehnskiöld kapta a főparancsnoki beosztást. A csata után Perevolocsnánál ő döntött a teljes hadsereg fegyverletételéről, annak ellenére, hogy parancsot kapott Károlytól a Krímbe való áttörésre.  Nem  tért többet vissza Svédországba, Moszkvában halt meg 1719-ben.

Az orosz hadsereg Poltavánál

Amikor Péter cár 1689-ben trónra került, hatalmas, de megkérdőjelezhető harcértékű hadsereget örökölt, amiben ugyanúgy megvoltak a feudális elemek (hadviselésre kötelezett nemesek), a kozák lovasság, a török janicsárokhoz hasonló sztrelecek, mint a külföldi (főleg német) tisztek által, nyugati mintára szervezett gyalogezredek. Ezt a  hadsereget teljesen át kellett szerveznie.

1698-ban a sztrelecek fellázadtak Péter uralma ellen, de a felkelést leverték, majd a sztrelec ezredek többségét feloszlatták. A feloszlatott ezredek állományával töltötték fel az újonnan létrehozott gyalogezredek egy részét, a többit pedig  kényszersorozott katonákból állították fel. Péter saját "játékkatonáiból" (az udvartartása saját szórakoztatására bevonultatott tagjai, akikkel "háborúsdit" játszott, mielőtt elfoglalta volna a trónt) létrehozták a gárdát, a Preobrazsenszkij és a Szemjonovszkij ezredeket. 

A Nagy Északi Háború első orosz-svéd csatáját 1700-ban Narvánál vívták, ahol az új, háromszoros túlerőben lévő, tábori erődítmények mögött védekező orosz hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett. Az újonnan szervezett gyalogezredek nagyon gyengén szerepeltek a csatában, egyedül a gárdaezredek harcoltak hősiesen. Péter szerencséjére a svédek ekkor a szászok és Lengyelország ellen fordultak, így az orosz hadsereg kapott néhány év haladékot. 1705-re már 2 gárdaezred, 47 sorgyalogezred, 5 gránátosezred, 33 dragonyosezred és egy tüzérezred állt hadrendben. Ezred szint felett nem volt szabályozott szervezet. A dandárok, hadosztályok, és a hadseregek is ad-hoc szervezeti formák voltak. 

A narvai vereség és az 1707-1709-es hadjárat között az orosz hadsereg főerői állandó harcban álltak a balti és ingriai svéd csapatokkal, és fokozatosan elfoglalták a balti területeket és a svéd erődöket (1702: Nöteborgot bevétele, 1703: Nyenskans elfoglalása, aminek a helyén felépült Szentpétervár. 1704: végül Narvát is sikerült elfoglalni). Jelentős orosz haderő harcolt Erős Ágost oldalán a lengyelországi hadszíntéren is. Ezekben a harcokban az orosz hadsereg az 1700-as narvai mélypont után tapasztalatokra és önbizalomra tett szert. 1707-ben megindult a svéd támadás és innentől a veszteségek pótlása volt csak lehetséges, a hadsereg létszáma nem bővült tovább.

Harcászat

A Nagy Északi Háború kezdetén az orosz hadseregnek nem voltak egységes, kidolgozott harcászati elvei. A sűrűn változó parancsnokok a saját elképzeléseiket próbálták alkalmazni. 1708-ban azonban Péter cár a svédek elleni addigi hadviselés, illetve a törököktől, tatároktól eltanult taktika alapján új, egységes hadműveleti/harcászati utasításokat adott ki.

Hangsúlyozta a tábori erődítések (sáncok, fa-föld erődítmények) szerepét, mint az agresszív svéd támadó taktika hatásos ellenszerét. A tábori hadseregnek ezentúl a meglepetésszerű támadások ellen menettáborokat kellett építenie.

Péter cár felhívta a figyelmet a természeti környezet kihasználására is. Az oroszországi, ukrajnai, lengyelországi hadszíntér sűrű erdőségei alkalmasak voltak a támadások feltartóztatására, illetve a támadások lehetséges irányainak leszűkítésére. Az 1707-1709-es hadjáratban fontos szerepet játszott a számtalan kisebb-nagyobb folyó, amik dél-észak irányban szelték át a hadszínteret, ezáltal jelentős akadályokat képeztek a támadó svédeknek és megkönnyítették a védekező fél dolgát.

Kerülni kellett a csatát mindaddig, amíg annyi csapatot sikerült összevonni, amennyi  biztosította a túlerőt. Addig is az irreguláris lovasságnak folyamatosan zaklatni kellett a svédeket. A hadsereget két csatasorban kellett felállítani és egy harmadik, tartalék csatasort is kellett képezni. A lovasságot a szárnyakon kellett alkalmazni. A gyalogság harcászatának alapja a tűzerő lett. A képzettebb, gyakorlottabb svéd gyalogsággal szemben el kellett kerülni a közelharcot. A gyalogság 4 sor mélységben állt fel, és a porosz módszer szerint sortüzeket adott le soronként. A négy sor mélység biztosította a folyamatos tüzelést.  

Fegyvernemek

Gyalogság

8. kép: orosz gyalogság (muskétás és gránátos)

Tisztikar: Narva után az új ezredek tisztikara nagyrészt külföldiekből, köztük sok kétes képességű szász tisztből állt. Péter törekedett az orosz tisztek számának növelésére. A nemesifjak számára 16 éves koruktól kötelezővé tette a szolgálatot a hadseregben, a flottában vagy a polgári közigazgatásban. A katonai szolgálatra kötelezett nemesek a gárdaezredekben közkatonaként kezdték karrierjüket, és ezután kerültek a sorgyalogezredekbe tiszti pozíciókba. Sok száz fiatal tisztet külföldre küldtek tapasztalatszerzésre.

Közkatonák: 1705-ben bevezették a kötelező katonai szolgálatot. Elméletileg minden társadalmi rétegre nézve kötelező volt, a gyakorlatban a helyi hatóságok választották ki a katonának küldendő személyeket.  A katonai szolgálat egy életre szólt, (kényszertoborzás) később ez 25 évre csökkent. A betegségek, sérülések, éhezés miatt ez utóbbi is gyakorlatilag életfogytiglant jelentett. A katonáknak nem sok esélyük volt saját család alapítására, vagy visszatérésre a falujukba, ezért sokan az ezredet tekintették a családjuknak. Ez mai kifejezéssel nagyon erős "kisegység kohéziót" eredményezett. A katonák harci szelleme magas volt. Az ortodox hitük is hozzájárult az erős morálhoz. A többség jobbágyi sorból származott, megszokták a kemény életet és a feltétel nélküli engedelmességet. Ez – ha jól vezették őket – előnyt jelentett a nyugati hadseregekkel szemben. A fegyelmezés nagyon szigorú volt, viszonylag enyhe vétségekért is lefejezés járt. A megfutamodott ezredeket időnként megtizedelték. Az ellátmány szegényes volt, ami ugyanakkor könnyített a logisztikai problémákon. A kiképzés az ezredeknél történt, nem volt egységesítve, szabályozva. Probléma volt a megfelelő altisztek hiánya. 

Gyalogsági fegyverzet

A sorgyalogság, a gránátosok és a gárdisták fő fegyvere a kovás muskéta volt. Az 1700-as narvai hadjáratot még importált kovás muskétákkal harcolta végig az orosz hadsereg, de az 1707-1709-es hadjárat idejére már annyira kibővült a hazai gyártás, hogy több tízezer muskétát gyártottak évente. A szabványosítást azonban nem sikerült megoldani, a fegyverek űrmérete még ezreden belül is eltérhetett. Az átlagos kovás muskéta űrmérete kb. 16 mm volt és kb. 35 g-os ólomgolyót lőtt ki mintegy 150 m hatásos lőtávolságra. Az átlagos tűzgyorsaság 3 lövés volt 2 percenként. A muskétára szuronyt tűzhettek. 1700-ban még a csőbe rögzíthető bajonett volt rendszeresítve, de 1709-re már áttértek a cső alá rögzíthető köpüs szuronyra. Az orosz gyalogság Poltava idejére már elhagyta a pikát, de az ezredpoggyászban még ott voltak a fegyverek, amik a túlerőben lévő török és a tatár lovasság ellen jól jöhettek. Az altisztek partizánt használtak, ami inkább a fegyelmezésre, a sorok igazgatására szolgáló szálfegyver volt. A tisztek és a muskétások is viseltek kardot, a tiszti kardok természetesen díszesebbek voltak 

Gárdaezredek

A Preobrazsenszkij és Szemjonovszkij ezredek, az orosz hadsereg rangidős alakulatai alkották a testőrgárdát. Péter cár a Preobrazsenszkij ezred ezredese volt, és ez a tradíció egészen 1917-ig tartott. A meggyilkolt Romanov cár, II. Miklós volt az utolsó orosz uralkodó, aki viselte az ezredesi egyenruhát. A sorgyalogezredekkel ellentétben a gárdaezredeknek 4-, illetve 3 zászlóaljuk volt. Gránátos századaikat nem vonták össze gránátos zászlóaljakba. Hűek maradtak a cárhoz a sztrelec lázadás idején is, és ott voltak a narvai csatában is. A Szemjonovszkij ezred katonái Narva után vörös harisnyát viseltek, emlékeztetőül arra, hogy Narvánál "térdig gázoltak a vérben". Részt vettek Nöteborg ostromában. Poltavánál a tábor előtti végső összecsapásban az orosz hadsereg jobb szárnyán harcoltak. 

Sorgyalogezredek:  A standard sorgyalogezrednek 2 zászlóalja volt, a zászlóaljak egyenként 5 db. kb. 100 fős századból álltak. Minden ezredhez rendeltek egy 3 fontos tüzérüteget is. Ez óriási előny volt a svéd gyalogsággal szemben, ahol szintén voltak ezredlövegek rendszeresítve, de a poltavai csatában ezek nem vettek részt. 

Gránátosok: 4 gránátosezred harcolt Poltavánál. A sorgyalogezredek gránátos századait vonták össze  önálló ezredekbe.

Lovasság

Dragonyosok: A egyik legszembetűnőbb különbség a Narvánál és a Poltavánál harcoló orosz hadsereg között az volt, hogy Poltavánál az orosz lovasságot már szinte kizárólag a dragonyosezredek alkották. Az orosz dragonyos ezred 10 századból állt, századonként 120 katonával. Minden ezrednek volt egy 3 ágyúból álló 3 fontos lovasütege. Fegyverzetük szablya, pisztoly, karabély, vagy szuronyos muskéta volt. Nagy számban rendszeresítettek a dragonyosezredekben sáncszerszámokat (baltát, lapátot, ásót), ugyanis a dragonyosoktól elvárták az erődítési munkák elvégzését is. Péter cár elképzelése szerint a dragonyosezredekből ún. "repülő hadtest"  volt képezhető, amely képes volt a főerőktől függetlenül, akár az ellenség hátában is önállóan működni.  Ezt a gyakorlatban a lesznajai csatában próbálták ki, ahol a dragonyosok és a lóra ültetett gyalogság játszott fontos szerepet. 

A poltavai csatában is döntő szerepe volt annak, hogy olyan mobil erő állt az orosz vezetés rendelkezésére, ami mind gyalogságként, mind lovasságként használható volt. A hadjárat korábbi szakaszában a dragonyosok nagyon hatékonyak voltak a felderítésben, az ellenség zaklatásában. A dragonyosok harcászati formációja a félezred volt – 4-5 század alkotta vonal, ami három lovas mélységű volt. Harcászatuk a tűzerőn alapult, lőfegyvereikkel próbálták megbontani a svéd lovasság alakzatait. Ügetésben közelítették meg az ellenséget kb 30 méterre, kilőtték a karabélyaikat, ezután a közelharcot pisztollyal vagy – szükség esetén – szablyával vívták meg. A dragonyos ezredek legjobb katonáiból hozták létre a 3 lovasgránátos ezredet.

9. kép: orosz dragonyos (1710 körül)

Irreguláris lovasok: A kozákság nagy része nem ismerte el Mazepa uralmát, így továbbra is a cári hadsereget támogatták. Rajtuk kívül nagyszámú kalmük lovas állt Péter cár szolgálatában. Csatalovasságként nem voltak alkalmazhatóak, de sikeresen akadályozták a svédek felderítését és rekvirálását, sőt állandó rajtaütésekkel zaklatták a svéd csapatokat.

Tüzérség

Péter reformjai a tüzérséget érintették leginkább. A háború kitörése előtti utolsó években Oroszország még nagy mennyiségben vásárolt ágyúkat Svédországtól, azonban 1702 és 1708 között már több mint 1000 saját ágyút öntöttek. Összehasonlíthatatlanul nagyobb készleteik voltak ágyúgolyóból és puskaporból, mint a svédeknek. Poltavánál az orosz hadsereg 102 löveget vont össze. Ebből 70 löveg könnyen kezelhető, nagy tűzgyorsaságú 3 fontos ágyú volt. Ez egy XVIII. századi csatamezőn szokatlanul nagy tűzerőt biztosított az orosz hadseregnek. 

Az orosz tüzérség szervezete is fejlettebb volt: létezett külön ostromtüzérség, vártüzérség, tábori- és ezredtüzérség. Az orosz ezredágyúk mai kifejezéssel élve  "gyalogsági nehézfegyverek voltak", az ezred-, vagy zászlóaljparancsnok rendelkezett velük. Feladatuk a gyalogság vagy a lovasság közvetlen támogatása volt, kb. 2-300 m-en belül kartácstűzzel is. Nagyon mozgékony lövegek voltak, egy speciális hámmal maguk a tüzérek is tudták őket mozgatni, rövid távon nem volt szükség lovakra a vontatáshoz.

A tábori tüzérség nagyobb űrméretű lövegei többnyire nem váltottak tüzelőállást a csata alatt (a 12 fontos lövegek egyenként 2,5 tonnát nyomtak,)  de nagyobb volt a hatásos lőtávolságuk és a tűzerejük is.

A parancsnokok

10. kép: I. (Nagy) Péter cár

Pjotr Alekszejevics, a későbbi I. Péter cár 1672-ben született. Nehéz út vezetett a trónra kerüléséig, 2 idősebb fiútestvére, majd a régensként uralkodó nővére, Szófia főhercegnő után sikerült megszereznie a trónt. A 2 méter magas, erőteljes testalkatú cárt uralkodóként sajátos kettősség jellemezte: lelkesedett mindenért, ami nyugati, megreformálta a hadseregét, az ipart, a semmiből létrehozta az orosz flottát. Többnyire egyszerű ruhát, gyakran katonai vagy tengerész egyenruhát viselt. Szerette a kétkezi munkát, hollandiai utazása alkalmával hajógyári munkásnak öltözve állt be a gyárba, hogy eltanulja a hajóépítés fortélyait. Nem kapott elméleti katonai kiképzést, de végigjárta legénységi és altiszti beosztásokat és a hadsereg minden tisztjétől elvárta ugyanezt.

Ezeket a pozitív jellemvonásokat ellenpontozta személyiségének sötét oldala: démoni dühvel csapott le reformjai ellenzőire. Egy sztrelec lázadás után saját kezűleg fejezett le néhány lázadót. Irgalom nélkül kivégeztette a svédekkel szövetkező kozákokat is. Sokat ivott és társaságban sokszor durva tréfákat űzött. Dührohamai alatt előfordult, hogy akár legmagasabb rangú alattvalóit is bottal püfölte, még Mensikov herceg sem úszta meg a verést. Gyerekkorában csak minimális oktatást kapott, élete végéig küzdött a helyesírással.

Legfontosabb célja volt, hogy "ablakot nyisson Európa felé", azaz, hogy jégmentes kikötőket szerezzen Oroszország számára. Emiatt a Fekete-tenger környékén az Oszmán Birodalommal és a Krími Tatár Kánsággal a Balti-térségben pedig a Svéd Királysággal került összetűzésbe. Az utóbbi konfliktus a Nagy Északi Háború, egészen 1721-ig tartott és valószínűleg uralkodása legnagyobb kihívása volt. Péter már az 1690-es években megkezdte a hadsereg reformját, de a narvai katasztrófa megmutatta, hogy még sok a teendő. Péter megújította a löveggyártást és a hadsereg ellátását biztosító manufaktúrákat. Az orosz hadsereg a Narva és Poltava közti években fokozatosan nőtt fel a fenyegetéshez. Péter segédcsapatokat küldött a szász választófejedelemnek és az orosz főerők egyre több sikert értek el a balti államokban.

1707-ben jött el a nagy megmérettetés. A korabeli Európa egyik legerősebb hadserege támadta meg Oroszországot. Nem biztos, hogy Péter valaha is olvasott Quintus Fabius Maximus Verrucosus római consulról és a róla elnevezett stratégiáról, mégis tökéletesen alkalmazta azt. Egy lépéssel mindig az ellenség előtt járt. Kerülte a nagy összecsapásokat a svéd fősereggel, helyette az irreguláris lovasság és a dragonyosok állandóan zaklatták a svédeket, elvágták az utánpótlási vonalaikat. A svéd csapatok éheztek, betegség tizedelte őket és a moráljuk is egyre romlott, mindeközben Péter csapatai erősödtek. Remek érzékkel vette észre a hibát, amit Károly vétett, amikor a svéd fősereg délnek fordult megnövelve ezzel a Lewenhaupt vezette erők és a fősereg közti távolságot. Péter azonnal lecsapott és megnyerte a lesznajai csatát. Sikerült mind politikailag, mind katonailag teljesen elszigetelni a svédeket. Nagy ellenfelével, XII. Károllyal szemben Péter nem egyedül hozta a fontos döntéseket,  meghallgatta és figyelembe is vette  tábornokai véleményét.

Amikor 1709. június 28-án végül szembe kellett néznie a svéd főerőkkel, hadserege hatalmas létszámbeli és tűzerő-fölénnyel, minimális saját veszteségekkel tönkreverte az egykor félelmetes svéd hadsereget.

Borisz Petrovics Seremetyev gróf, tábornagy: A Nagy Északi Háború előtt már több évtizedes katonai és diplomáciai tapasztalatokat gyűjtött a tatárok és törökök elleni háborúkban. 1700-ban Narvánál a lovasság parancsnoka volt. A svédeket megpillantva 5000 lovasa pánikba esett és távozott a csatamezőről, magára hagyva a gyalogságot. Seremetyevnek is menekülnie kellett. Néhány éven belül kiköszörülte a csorbát, 1703-ban elfoglalta Nöteborg és Nyenskans svéd erődöket, majd 1704-ben Narvát is sikerült visszafoglalnia.

A holowczyini csatában ismét vereséget szenvedett, de az orosz sereg rendezetten vissza tudott vonulni.  Poltavánál ő volt a rangidős orosz tábornok és Péter cár tanácsadójaként működött. Személyesen fogadta Rehnskiöld tábornagy megadását. A 1711-ben a Prut mentén vezetett hadjáratban csapatait teljesen bekerítették a törökök és csak a békekötés mentette meg a hadsereget a teljes megsemmisüléstől. Nem érte meg a háború végét, 1719-ben halt meg. Szinte végig főparancsnokként – Péter cár mellett – irányította az orosz erőket, óvatos parancsnokként talán nem a győzelemre, hanem a vereség elkerülésére törekedett.

Alexander Danilovics Mensikov herceg: alacsony sorból küzdötte fel magát (rossz nyelvek szerint pirogot árult Moszkva utcáin). A törökök elleni háborúban tüntette ki magát. Nagy Péter belső köréhez tartozott, németalföldi útjára is elkísérte a cárt. Részt vett a holowczyni csatában és Péter cár őt küldte Mazepa székhelye ellen is. A poltavai csatában a sáncerődök körüli harcokban és a balszárnyi lovasság parancsnokaként tüntette ki magát. A csata után Péter tábornaggyá léptette elő.

A csata története hamarosan folytatódik...

Miletits Péter

Képek jegyzéke:

1. kép: Muskéták cipelése – a kisebb bűncselekményekért járó büntetés egyik formája. Arméemuseum – Stockholm. (Magánfelvétel.) Online megtekinthető: To carry the musket – a form of punishment for lesser crimes (Armémuseum – Swedeish Army Museum) https://www.flickr.com/photos/11974439@N05/48753281963/ – Flickr.

2. kép: Egy svéd gyalogosszázad támadáshoz felállítva. Forrás: Mike Glaeser: Swedish Gå På Tactics During The Great Northern War. https://kabinettskriege.blogspot.com/2018/03/swedish-ga-pa-tactics-during-great.html – Kabinettskriege digitális portál.

3. kép: Svéd lovasság támadásban. Arméemuseum – Stockholm. (Magánfelvétel.) Online megtekinthető: Swedish Riders – The Great Northern War – 1700-1721 (Armémuseum – Swedeish Army Museum) https://www.flickr.com/photos/11974439@N05/48452972077 – Flickr.

4. kép: A hóeke alakzat. Forrás: Svensk_Kavalleriformering_1707.JPG – Wikimedia Commons.

5. kép: XII. Károly, Isten kegyelméből a svédek, gótok, vendek királya
Johann Heinrich Wedekind olajfestménye. Forrás: Karl_XII_till_häst_vid_Düna.jpg – Wikimedia Commons.

6. kép: Carl Gustav Rehnskiöld tábornagy. David von Krafft festménye (18. sz.) Forrás: Carl_Gustaf_Rehnskiöld.PNG – Wikimedia Commons.

7. kép: Adam Ludwig Lewenhaupt gróf, tábornok. David von Krafft festménye (18. sz.) Forrás: Adam_Ludvig_Lewenhaupt_2.jpg – Wikimedia Commons.

8. kép: Orosz gyalogság (muskétás és gránátos). Kép forrása: ru.wikipedia.org/wiki/Армия_Петра_I 

9. kép: Orosz dragonyos (1710 körül). Kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Dragoon 

10. kép: I. (Nagy) Péter cár. Jean-Marc Nattier olajfestménye (1717). Forrás:  http://img15.nnm.ru/3/c/9/6/9/3223e6d548f3dff6bc0cb50f947.jpg – Wikimedia Commons.