Számtalan téveszme és valótlanság rögzült a második világháborús nyugati hadifogságról a hazai köztudatban. Sokan még manapság is úgy vélik, miután a nyugati nagyhatalmak a második világháború európai hadszínterein nagyjából tisztességgel betartották a háborúk írott törvényeit, a vesztes államok kapitulációja után feltehetően elviselhető körülményeket biztosítottak foglyaiknak is. A nyugati hadifogságban sínylődő hadifoglyaink végül is aránylag hamar – legkésőbb 1946 őszén – visszatérhettek, a szovjet lágerekből viszont még 1955-ben is érkeztek haza túlélők.

Ezek a kissé naiv és tévesnek bizonyult vélekedések és remények persze már a két háború közötti magyar közgondolkodásban is jelen voltak. 1945 tavaszán több százezer – az országot kényszerből vagy tudatosan elhagyó – magyar honfitársunk gondolkodott így. A szörnyűségeiről elhíresült szovjet-orosz hadifogságtól való félelem, az ezzel kapcsolatos valóságos és rémhírek, majd a német–magyar hadvezetés háborús propagandája és szövetséges angolszász repülőgépekről leszórt röpcédulák reményt keltő ígéretei egyaránt ebben erősítették meg őket. A magyar királyi honvédség vezető szerveinek, alakulatainak, tan- és egyéb intézeteinek állománya, illetve a kitelepített polgári hivatalok és intézmények, gyárak és üzemek alkalmazottai mind-mind humánus körülményeket és bánásmódot reméltek. Hasonló reményekkel indult útnak a háború pokla és a megszálló csapatok önkényeskedései elől menekült közel 300 ezer polgári személy is.

Német és magyar hadifoglyok

Hiába való törekvések a francia hadifogolytáborok áldatlan állapotainak megszűntetésére

A második világháborús nyugati hadifogság legembertelenebb változata kétségkívül a francia volt. A magyar hadifoglyok kétféleképpen válhattak egy olyan ország hadifoglyaivá, mely a második világháború során nem állt hadiállapotban Magyarországgal. Miután a német kapitulációt követően az amerikai haderő közel kétmillió hadifogoly felett rendelkezett, s eleget kívánt tenni a francia kormány azon kérésének, miszerint a háborús cselekmények és a négyéves német megszállás által megszenvedett ország újjáépítéséhez jelentős számú munkaerőre lenne szüksége, a több százezer német hadifoglyon kívül 15-20 ezer magyart is Franciaországba szállítottak. A kért 1 millió 600 ezer – javarészt német – hadifogolyból az amerikai hatóságok végül csak 600 ezret adtak át a franciáknak, mert e hadifoglyokkal való rossz bánásmód okán a további átadásokat beszüntették.[1] A francia hadifogollyá válás másik módozata akkor következett be, amikor a Németország és Ausztria területén kialakított francia megszállási övezetben számos – magyar hadifoglyokat is őrző – eredetileg amerikai és angol hadifogolytábor került francia irányítás alá. E „modern rabszolga-kereskedelem” következményeképpen összesen 30-35 ezer magyar hadifogoly szenvedte meg a második világháborús nyugati hadifogság e rövid, de legembertelenebb és legmegalázóbb változatát.

Niederbronn-les-Bain-i hadifogolytemető, 45 magyar hadifogoly nyughelye (a szerző felvétele)

A francia hatóságok a magyar hadifoglyokkal szemben kezdetben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy miután ők Franciaország szövetségeseinek hadseregei ellen harcoltak, jogosan kezelhetők hadifoglyoknak. Eleinte nem tettek, s nem is akartak különbséget tenni a német és a magyar hadifoglyok között. Ez az ellenséges magatartás és bánásmód az egyes – magyar érintettségű – franciaországi táborok vezetősége és személyzete részéről még inkább tapasztalható volt. Nekik ugyanis – ahogy a francia állampolgárok zömének – szinte semmi, vagy teljesen hamis ismereteik voltak Magyarországról. Arról pedig egyáltalán nem hallottak, hogy 1941 és 1944 között mintegy 1000-1200 német hadifogságból megszökött francia katona talált hosszabb-rövidebb menedéket magyar földön, s élvezte a lakosság és a hatóságok segítőkészségét. Ezen – a magyar hadifoglyokat körülvevő – elutasító közeg szinte minden egyes tagja a maga módján igyekezett visszafizetni mindazon sérelmeiért, melyeket a német megszállás alatt el kellett viselnie.

„Háromnapi utazás után a Párizstól körülbelül 100 kilométerre délnyugati irányban fekvő Voves városba érkeztünk. A táborban „luxus elhelyezésben” részesültünk: két és fél hónapi „ridegtartás” után negyvenfős sátorokba költöztünk, ahol száraz volt a föld. […] A gyengeség és szokatlan, páradús óceáni levegő miatt egész nap feküdtünk. A bennünk érlelődő gyanú 1945. július 3-án 17 órakor valóra vált: az amerikai őrséget francia katonák váltották fel.”[2] – olvasható dr. Kolta László egykori franciaországi hadifogoly 1991-ben papírra vetett visszaemlékezésében. Számtalan szemtanú visszaemlékezésében olvashatunk arról, hogy a vonaton és gépkocsin szállított, vagy gyalogosan meneteltett magyar hadifoglyok mennyire kiszolgáltatottnak és megalázottnak érezhették magukat, amikor francia területre érkeztek, vagy azon haladtak át. A helyi lakosság sértegetései, kövekkel való dobálásai, esetenként durvább, halált okozó atrocitásai szinte általános jelenségek voltak. A hadifogolytáborok francia őrszemélyzete sem bánt emberségesen a reá bízott hadifoglyokkal. Gyakori ütlegeléseik, belövöldözéseik a táborba nem egy szerencsétlen fogoly életébe került. Az algériai és marokkói arab őrök durvasága közismert volt. Az egyes francia felügyeletű táborokat megtekintő magyar egyházi missziók képviselői a foglyok általuk történő kifosztása mellett, a tengerparti Dieppe lágerében őrzött 14 és 16 éves magyar leventék éjszakánkénti megerőszakolásairól is említést tettek korabeli jelentéseikben. A franciaországi lágerviszonyok egyéb jellemzőit Tarcai Béla kiváló személyes ihletésű kötetében az alábbiakban foglalta össze: „Az élelmezés rendszertelenségét és silányságát meg lehetett volna magyarázni az általános élelmiszerhiánnyal, ha mögötte nem húzódott volna meg az ilyen helyzetek szinte törvényszerű kísérőjelensége, a feketepiac, s a foglyoknak szánt élelmiszerek elsikkasztása. Poitiers-ben a civilben bártulajdonos táborparancsnok először azokat a vöröskeresztes adományokat menekítette ki a táborból, amelyeket még a németek foglyaiknak szállítottak ide, s amiből még a mi időnkben is jócskán volt raktáron, hanem a később érkezett szegényes ellátmány jó részét is. […] Hasonlóképpen hiányos volt a higiéniai és egészségügyi ellátás. Nem volt gyógyszer, alig volt szappan és nem egy táborban a víz is ritkaságnak számított. Ilyen körülmények között az alultápláltság, az orvosi ellátás és a gyógyszerek hiánya, a tetű, végül az ezek nyomában járó betegségek, járványok megtizedelték a foglyokat, köztük a mieinket is. […] a táborokban tartott tömeget csak nehézkesen tudták munkára szervezni. Bizonyára ennek is megvoltak az objektív okai, de ebből a foglyok csak azt láthatták, hogy ő szívesen dolgoznának, de nincs munkaalkalom.”[3]

A Rajnától nyugatra eső területen június és július hónapoktól francia ellenőrzés alá került amerikai átmeneti hadifogolytáborok (Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Koblenz, Sinzig) csupán néhány hétig működtek tovább. Ez a látszólag rövid időszak azonban még nagyobb megpróbáltatást és szenvedést okozott a hadifoglyoknak, mint az addigi hónapok. Elmaradtak a megszokott amerikai konzervek és egységcsomagok, illetve a táboron kívüli munkalehetőségek, s a kegyetlenségig durva őrszemélyzet a megmaradt csekély értékeiktől is megfosztotta a hadifoglyokat. Az éhezéstől teljesen legyengült foglyok körében már ezen táborokban elkezdődött – a franciaországi munkákra való jelentkezés lehetőségén kívül – az idegenlégióba történő toborzás. Ötéves szolgálat vállalása esetén hat hónapos feljavító tábort, pénzt és a szolgálat letelte után francia állampolgárságot ígértek a légió toborzói. A magyar hadifoglyok között a hazatérni nem kívánok, a kalandvágyók, illetve elsősorban az éhezést és az egyéb gyötrelmes körülményeket el nem viselők választották ezt a menekülési utat. A megfontoltabbak még a legkínzóbb éhezés idején sem szánták el magukat e kockázatos vállalkozásra. Jóllehet a légióba jelentkezők közül sokakat nyilvánítottak alkalmatlannak, többen megszöktek, vagy visszariadtak a nehézségektől, de így is több ezer magyar vett részt a légió zászlaja alatt az 1946 és 1954 közötti indokínai harcokban.

Laskó István hadifogoly sírja a franciaországi Bergheimben, ahol 67 magyar hadifogoly nyugszik
(a szerző felvétele)

A párizsi magyar főkonzulátus a Franciaországba szállított levő magyar hadifoglyok hollétéről kezdetben csak szórványosan kapott értesítést, tekintettel arra, hogy a foglyok érintkezése a külvilággal tiltva volt. Amikor a francia táborokban elhelyezett jelentős számú magyar hadifogoly hányattatott sorsa ismertté vált, a főkonzulátus a párizsi kolónia lelki gondozására kiküldött római katolikus és református lelkészét bízta meg azzal, hogy a magyar hadifoglyok táborait lelkészi minőségükben látogassák. Miután Szalay Jeromos és Kulifay Imre lelkészek lesújtóan szomorú helyzetképet tártak fel, a főkonzulátus szeptember elején memorandumot nyújtott be a francia külügyminisztériumban. E memorandumban felvetett kérései az alábbiak voltak: a magyar hadifoglyokat válasszák külön a németektől és gyűjtsék őket össze magyar adminisztráció alatt két-három nagy táborban; a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek ne kezeltessenek hadifogolyként, a betegeket, rokkantakat és legyengülteket sürgősen utaltassák kórházba. A francia külügyminisztérium illetékes osztályvezetője által közvetített szeptember 10-ei válasz a fenti kérések megfontolásáról és feltehetően kedvező elbírálásáról, illetve a beteg magyar hadifoglyok mielőbbi hazaszállításáról tájékoztatott.

A francia táborokban sínylődő magyarok siralmas állapotáról eközben a franciaországi magyar szervezetek (párizsi Magyar Függetlenségi Mozgalom, magyar újságírók stb.), valamint a volt magyarországi francia hadifoglyok magyarbarát szövetsége (Amicale des Prisonniers de Guerre Français Evades en Hongrie) is tudomást szerzett. Jelentős sajtókampányt indítottak annak érdekében, hogy a magyar hadifoglyokkal szembeni durva bánásmód megszűnjön, s a francia kormány pozitív döntéseket hozzon a magyar hadifoglyok ügyében. A táborokat látogató két franciaországi magyar lelkész közreműködése révén a nemzetközi Vöröskereszt útján 1945. július 15-étől megkezdődhetett a hadifoglyok levelezése, híveik gyűjtései segítségével gyógyszereket és ruhaneműket juttattak el nekik, s több táborparancsnokságnál elérték, hogy a nehéz fizikai munkák (aknaszedés, útépítés, romeltakarítás, erdei munka) helyett inkább földműves munkákra vegyék őket igénybe.[4] A magyar fogolygondozás munkájába a fentiektől függetlenül bekapcsolódott Sipos Béla vezérkari őrnagy, a háború alatti Vichy-kormány magyar követségéhez beosztott magyar katonai attasé is, aki saját kapcsolatai által szintén felkereshette a magyar érintettségű hadifogolytáborokat és igyekezett eljárni ügyükben a francia hadügyminisztériumban.

A hozzá beérkező számos magánlevél és felszólítás kapcsán a magyar külügyminisztérium is szándékozott lépéseket tenni a franciaországi magyar hadifoglyok ügyében. A Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz intézendő, 1945. október 26-ai keltezésű szóbeli jegyzékében az idegenlégióba való toborzás, a kegyetlen bánásmód, illetve a gyenge élelmezés miatt a hazatérésük érdekében történő közbenjárást kérte. Az elkészült jegyzéket – többszöri véleményeztetés után – végül nem küldték el.[5]

Kovács Károly, Pálinkás Sándor sírja Bergheimben (a szerző felvétele)

Az illetékes francia minisztériumok és hatóságok többsége azonban csak minimális megértést tanúsított a magyar hadifoglyokkal szemben, s ígéreteik beváltatlanok maradtak. A főkonzulátus, valamint a párizsi Magyar Függetlenségi Mozgalom képviselői részvételével megalakult, Magyarországról szorgalmazott ún. fogolygondozó bizottság elismerése függőben maradt, s a francia hatóságok kívánatosabbnak tartották, ha a nemzetközi és a magyar Vöröskereszt képviselői[6] foglalkoznak inkább a fogolyügyekkel. A francia kormány – a november közepén megtartott miniszterközi értekezlet határozata alapján – a magyar hadifoglyok közvetlen hazatelepítésének kérdésével egyáltalán nem szándékozott foglalkozni, sorsukon inkább úgy kívánt segíteni, hogy a magyar hadifoglyoknak külön táborokat szervez, bizonyos részüket a mezőgazdaságban és egyéb termelési ágakban alkalmazza, a betegeket pedig kórházakba utalja.[7]

E kedvezőtlen viszonyok között a fenti franciaországi magyar szervezetek és egyének tevékenysége csekély eredményre vezethetett. Jóllehet erélyes közbenjárásukra az illetékes francia hatóságoknál az egyes táborok korrupt és kegyetlen parancsnokait leváltották, azonban az élelmezés, elhelyezés és a bánásmód tekintetében, valamint a hideg időjárás miatt szükséges meleg ruhaneműk és takarók hiánya miatt a magyar hadifoglyok helyzete kevésbé változott, ez alól csak egyes ún. mintatáborok képeztek kivételt. A 18 éven aluli magyarok (leventék stb.) kérdése is csak részben rendeződött. A francia hatóságok ugyan már nem tekintették őket hadifoglyoknak, s e kiskorúak egy részét feltáplálásuk érdekékében francia családok fogadták be, de 1946 februárjában még mindig közel 250-en sínylődtek táborokban.

A franciaországi magyar hadifoglyok hazaszállítását illetően – Nemestóthy Dénes követségi tanácsosnak a magyar külügyminisztériumhoz eljuttatott 1946. február 2-i jelentése alapján – az alábbiakban lehetett reménykedni: „Megérkezésem után első hivatalos látogatásaim során (külügyminisztériumban a politikai osztályon, a hadifogoly osztályon, a honvédelmi minisztérium illetékes referenseinél) kértem, hogy a magyar hadifoglyok kérdése mielőbb rendeztessék és a francia hatóságok tekintsenek el attól a feltételtől, hogy a magyar hadifoglyok felszabadítása csak akkor kezdődhetik meg, ha helyettük megfelelő számú német hadifogoly érkezik. Annál is inkább, mivel időközben a francia kormány az olasz és osztrák hadifoglyokat felszabadította és ezek hazaszállítása folyamatban van. Intervencióm eredményeképpen [1946 – A Szerző] január 31-én a külügyminisztérium átírt a honvédelmi minisztériumnak olyan értelemben, hogy a politikai szempontok a magyar hadifoglyok sürgős felszabadítását kívánatossá tették. A honvédelmi minisztériumban a kérdés jelenleg tanulmányozás tárgyát képezi. Amennyiben a honvédelmi minisztérium a külügyminisztérium álláspontját elfogadja, ez a legfőbb haditanács elé kerül, amelyben a nagy vezérkar főnöke és a miniszterelnök véleménye lesznek döntőek.”[8]

A párizsi főkonzulátus munkatársainak hosszas utánjárását követően, 1946. március 14-én a francia külügyminisztérium hivatalosan közölte, hogy a francia kormány hozzájárult a magyar hadifoglyok elbocsátásához, s hazaszállításuk a szükséges eszközök és engedélyek meglétekor azonnal megtörténhet. A következő napokban ismeretessé vált, hogy a „francia hatóságok a magyar hadifoglyok hazaszállítását április hónapban megkezdik.”[9] A nagyobb franciaországi táborokból (Strasbourg, Haguenau, Tutlingen, Dieppe stb.) történő hazaszállítások a fenti időszakban kezdetüket is vették, viszont a kisebb, illetve a kevés magyar hadifoglyot őrző táborokból csak június és július hónapokban történtek meg ezek a várva-várt események. A francia őrszemélyzet kísérete nélkül útnak indított hadifogoly-szerelvényeket a zónahatárnál a szovjet hatóságok visszairányították.

Franciaország több mint másfél ezer településén működtek francia, kisebb részben amerikai felügyeletű hadifogolytáborok. Csaknem 150-ben magyarok is megfordultak. Kulifay Imrének, a párizsi Magyar Református Egyház lelkipásztorának kimutatása szerint 1945 szeptembere és novembere közötti táborlátogatásai idején 63 francia felügyeletű táborban őriztek magyar hadifoglyokat, szám szerint ebben az időszakban 12345 főt.[10]

Éhséglágerek, járványok, korrupt táborparancsnokok

Az egyik leghírhedtebb francia láger Poitiersben, egy városon kívüli tüzériskola laktanyája mellett működött. Amikor a legnagyobb magyar fogolykontingens augusztus 22-én megérkezett ide, a tábor összes barakkja már zsúfolásig megtelt. „Osztrákok, németek, olaszok laknak még itt rajtunk kívül. Lehetünk vagy hatezren. A régi táborlakóknak kényelmesen berendezett barakkjuk van. Faágyak, összeácsolt polcok, székek vannak benne. A későbben jött osztrákok már kövön-szalmán fekszenek. Nekünk még hely sem jutott a táborban, ezért mi a kinti, hangárszerű, hideg csarnokban éjszakázunk.” – olvasható dr. Soós Imre „Drótkerítés mögött” című, 1964-ben papírra vetett önéletírásában.[11] A szállásviszonyok a későbbiek során ugyan némileg normalizálódtak, de a poitiers-i lágernek nem ezek miatt volt rossz híre. A minősíthetetlen élelmezés (ebéd: liter, majd fél liter víz répadarabokkal, 20 dkg. „fűrészporos Wehrmacht-kenyér”, vacsora: üres kávé), az elégtelen higiéniai körülmények, illetve az orvosi ellátás és gyógyszerek teljes hiánya miatt a lágerben augusztus hónapban már komoly vérhasjárvány tombolt. Voltak olyan időszakok, amikor csak éjszakánként folyt a csapokból némi csekély víz. Az eredetileg újjáépítési munkák elvégzésére szánt magyar hadifoglyoknak csekély, táboron kívüli munkalehetőséget teremtettek. Jóllehet a közeli iparosok és parasztgazdák néhány alkalomra kikértek a táborparancsnokságtól egy-két hadifoglyot, s a szomszédos laktanyában is akadt kisebb látszatmunka (kubikolás, lombtalanítás, sepregetés), de jelentősebb megerőltető műszaki munkálatokra nem vették őket igénybe. A legyengült embereket különösebben nem is vonzotta ez a lehetőség. A tábort 1945. november 21. és 23. között megtekintő Szalay Jeromos, párizsi magyar katolikus lelkész jelentésében ugyan már javuló állapotokról írt, de – az alábbiakban – feljegyezte a korábbi szörnyű időszakról szerzett ismereteit is: „819, legnagyobb többségében középiskolát, főiskolát végzett tisztjelölt /Hajmáskér, Nagyvárad/ érkezett meg [ide]. 70-en haltak meg. 150-en maradtak. A többieket elvitték az amerikaiak, hogy feljavítsák. Mielőtt megérkeztek, elrabolták minden valamire való ruhájukat, ékszereiket, egyetlenegy pokrócot nem hagytak meg nekik. Elvettek kb. 2000-et. Ütötték őket. (…) Beszélgetésben buzdítottam őket, hogy el ne hagyják magukat. Nagyon elhagyták ugyanis magukat a nyomorúság, a régebbi bánásmód miatt.”[12] A rendelkezésre álló veszteségadatok szerint 86 magyar hadifogoly halt meg a táborban, illetve annak kórházában túlnyomórészt vérhasban, illetve éhhalálban. A poitiers-i láger egészen 1946 áprilisáig működött, akadtak olyan magyar foglyai, akik 7-8 hónapot is eltöltöttek benne.

 Hadifogolytábor Reimsben

Arányaiban hasonlóan nagy veszteségek mutathatók ki az elszász-vidéki Colmar városának hadifogolytáborában is. A fennmaradt veszteségadatok szerint 80-an haltak meg – javarészt éhhalál következtében – ebben a táborban, ahol 1945 őszi hónapjaiban közel 1000 magyar hadifoglyot őriztek. A strasbourgi hadifogolytábor 36 magyar foglyáról ismeretes, hogy itt pusztultak el. Ezen utóbbi halálesetek zöme akkor következett be, amikor a tábor szálláshelyéül a Maginot-vonal egyik földalatti erődje szolgált, ahol a foglyok a gyenge ellátás mellett éjjel-nappal bűzös szalmán feküdtek. Később egy kaszárnyának használt épület 40 személyes termeiben helyezték el őket, s valamicskét élelmezésüket is feljavították. Számuk 1945 őszén több mint 2500 fő volt.[13]

A Bretagne fővárosában, Rennes-ben működő hadifogolytábor állapotára, viszonyaira sem a legpozitívabban emlékeznek vissza az egykori magyar hadifoglyok. A legfeljebb 50 személyes, sátorponyva oldalú barakkokban egyenként 120-an szorongtak. A kétoldalt durván összeeszkábált, emeletes faágyak kevésnek bizonyultak, ennélfogva az összes ágyon többnyire kettőnek kellett megosztoznia. A szokásosan gyenge élelmezés mellett a hadifoglyoknak az őrszemélyzet céltalan sorakoztatásait, motozásait és ütlegeléseit is el kellett viselniük. Fogságba esésük óta azonban sokan itt részesültek először dohányárúban, első ízben küldhettek húsz vonalsoros levél-űrlapon megnyugtató sorokat szeretteiknek, s december elején svájci vöröskeresztes-csomagokat is szétosztottak között.[14] A rendelkezésre álló veszteségadatok 32 – javarészt végelgyengülésben, éhhalálban, vérhasban és tuberkulózisban – meghalt rennes-i magyar hadifogolyról tanúskodnak. E tábort viszonylag későn, 1946. május elején számolták fel. Magyar hadifoglyainak létszáma az 1945 őszi hónapokban 700 fő volt.

A Közép-Franciaország nyugati részén, az óceántól 60 km-re fekvő Saint Jean d‘Angely város hadifogolytáborában is – jóllehet rövid időre – több száz magyar hadifogoly fordult meg. Július utolsó napjaiban a tábor meglehetősen szűk alapterületén, német fabarakkokba zsúfolva már közel hatezer – zömében német – hadifoglyot őriztek itt. Az élelmezés ebben a táborban a többihez képest némileg jobb volt. Rendszeresen napi 25-30 dkg kenyeret, félliternyi fölözött tejet, s vacsorára vízben főtt árpát, illetve sárgarépa darabokat kaptak a foglyok. A jobb ellátás reményében vállalt munkalehetőség csak a német hadifoglyok számára adatott meg.[15] A fertőző hasmenés a legyengült állapotban levő hadifoglyok között ebben a táborban is felütötte fejét, de viszonylag kevés magyar áldozata volt.

Dieppe, a Normandia keleti peremén elterülő kis halászfalu, magyar vonatkozását tekintve elsősorban az embertelen körülmények között őrzött és dolgoztatott leventék tragikus sorsa okán vált ismertté. Egy szétbombázott tanintézet udvarán barakkokban elszállásolt leventéket, akik közül 160-an 1945 őszén 14 és 16 év közöttiek voltak, arab őrök felügyelték. A 40-50 kg-ra lefogyott gyerekkatonákat nehéz, megerőltető munkákra kötelezték, nevezetesen egy közeli malomban súlyos liszteszsákokat kellett cipelniük, illetve a kikötőben teherhajók kirakodásánál segédkeztek. Az ellenszegüléseket, lopásokat, vagy szökési kísérleteket a tábor parancsnoka különös kegyetlenséggel bűntette. A szerencsétlen áldozatokkal a láger udvarán egy gödröt ásatott, s két-három napig, éjjel-nappal abban kellett feküdniük.[16]

Hadifoglyok útépítésen

A háborús romok eltakarításának, az útjavításoknak, illetve a fel nem robbant aknák és egyéb lövedékek összegyűjtésének nehéz és veszélyes munkáiban – ha csekélyebb mértékben – a magyar hadifoglyok is kivették részüket. Többek között a marseilles-i barakktábor, a Saint-Germain melletti erdei tábor, illetve Fort Cormeilles-en-Parisis-i tábor kihelyezett foglyai is elláttak ilyen jellegű feladatokat.[17] Miután Elszász és Normandia területe különösen megszenvedte a háború következményeit, a kehl-strasbourgi, illetve a rueni tábor magyar foglyait is igénybe vették az itteni romeltakarításban, aknák felszedésében, illetve a lerombolt épületek, közutak, hidak újjáépítésében. Voltak olyan magyar hadifoglyok is, akiket – miután az amerikaiak átadtak a franciáknak – az észak-franciaországi szénbányákban dolgoztatták. A mericouri hadifogolytáborból a lens-i szénbányában munkát vállalt Gáhm György fennmaradt hadifogolynaplójának 1945. augusztus 6-ai bejegyzésében az alábbiak olvashatók: „Reggel 4-kor kelés, munkára megyünk egy félórás időre. Kíváncsian Isten nevében megkezdjük. 900 méterre a föld alatt. A nagy porban meztelenen. Sok lengyel, magyar munkás van. Jól bánnak velünk, de nehéz a munka. 3 órára jövünk fel újra a levegőre, mint a kéményseprők, olyan feketén.”[18]

A francia felügyeletű hadifogolytáborok mindegyikében természetesen nem voltak embertelen és kegyetlen állapotok. Akadtak ugyanis olyan táborok, melyekben már 1945 kora őszén elviselhetők voltak a körülmények. Humánus parancsnokaik a rájuk bízott hadifoglyoknak lehetővé tették, hogy a táboron kívül, többnyire parasztgazdaságokban vállalhassak munkát. Miután a francia köztudatban a magyarokról az terjedt el, hogy „szeretnek hegedülni és értenek a paraszti munkához”, a magyar hadifoglyok általában kelendőbbek voltak a németeknél. Mindezek azonban nem feledtették a megalázó és kegyetlen bánásmódot.

A nyugati hadifoglyok, akár amerikai, angol, vagy francia táborokból tértek vissza mindnyájukat a bizalmatlanság légköre vette körül. Ezt legszemléletesebben Tarcai Béla foglalta össze kötetében: „A volt nyugati hadifoglyok sokáig viselték a „nyugatos” jelző súlyát. Ők voltak azok, akik elsőként kerültek B-listára, akiktől elvették katonai rangjukat, korlátozták szavazati jogukat, akiket internáltak, rendőri felügyelet alá helyeztek, akiket nem vettek vissza előző munkahelyükre, esetleg csak alacsonyabb beosztásba és akiktől megvonták a hadirokkant járadékot.”[19]

 Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

HL – Hadtörténelmi Levéltár

TGY. 3338. – Tanulmánygyűjtemény 3338. Gáhm György: Hadifogolynapló. 1944. december 23.–1946. május 6.

HL HM Eln. – Hadtörténelmi Levéltár, Honvédelmi Minisztérium, Elnöki

HL HDF gyűjt. – Hadifogoly-gyűjtemény

Hadifoglyok írják - Hadifoglyok írják… Hadifogolysors a második világháborúban. Petit Real, Budapest, [1999.]

Kolta László 1994. – Dr. Kolta László karpaszományos visszaemlékezése a „francia hadifogságról”. In: Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban. MTT Déldunántúli Csoportja, Pécs, 1994.

Ponori Thewrewk Aurél 2004. – Ponori Thewrewk Aurél: Nyugatosok. Hadifogoly-emlékezések. Mundus Kiadó, Budapest, 2004.

Soós Imre 1964. – Dr. Soós Imre: Drótkerítés mögött. Hadifogolynapló 1945-ből. (kézirat) Budapest, 1964. 35.

Tarczai Béla 1992. – Tarczai Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban. Kötés Kereskedelmi és Szervező Kft., Budapest, 1992.

Tarczai Béla 1993. – Tarcai Béla: Piros volt a parolim. Hadifogságom naplója 1944. október–1946 április. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1993.

 Jegyzetek

[1] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/46. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. február 2.”)

[2] Kolta László 1994. 110.

[3] Tarczai Béla 1993. 72–73.

[4] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz, 172714. („Jelentés Kulifay Imre párizsi magyar református lelkipásztornak a franciaországi magyar hadifoglyok gondozása terén kifejtett tevékenységéről. Párizs, 1945. november 10.”).

[5] MNL KÜM HDF oszt. XIX- J – 1 – q 133. doboz, 172714/1946. („Francia fogságba került magyar katonák sorsa. Magyar Külügyminisztérium szóbeli jegyzék-tervezete a SZEB-hez. Budapest, 1945. október 26.”) E beadvány hitelében Sebestyén Pál, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője kételkedett. 1945. november 11-én az alábbi megjegyzést fűzte hozz: „Eddigi jelentéseink szerint a francia hadifogolytáborok idegenlégiós toborzói a magyar tisztek soraiból kerülnek ki. Sokkal célravezetőbb, ha a sajtóosztály szorgalmazza azoknak a cikkeknek publikálását, melyek a Magyarországra került francia hadifoglyokkal való bánásmódot ismertetik. Ezáltal mindenképpen kedvező légkört teremtenek a közvetlen tárgyalásokhoz.”

[6] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz, 172714. A franciaországi magyar hadifoglyok sorsának intézése terén nagy hátrányt jelentett az a körülmény, hogy a magyar Vöröskeresztnek a háborús években, s egy ideig utána sem, nem volt teljhatalmú megbízottja Franciaország területén, aki e fontos kérdésben a nemzetközi és francia Vöröskereszt elnökségével hivatalosan is felvehette volna az érintkezést. A párizsi magyar főkonzulátusnak 1945. november 10-ei jelentése a franciaországi magyar hadifoglyok érdekében tett intézkedésekről. Binder Károly főkonzul, 1945. november 10. Párizs.

[7] HL HM Eln. 10415/1946.

[8] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/1946. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. február 2.”)

[9] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – 1 – q 140. doboz 173265/1946. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. március 28.”)

[10] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – I – q 133. doboz 172714/46. („A Franciaországban levő magyar hadifoglyok repatriálása (kimutatás), 1945. szeptember-november. „)

[11] Soós Imre 1964. 35.

[12] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/46. („Szalay Jeromos párizsi magyar katolikus lelkész: Beszámoló a párizsi Katolikus Misszió tevékenységéről a foglyok és a menekültek között. Párizs, 1945. november 28.”) HL HM Eln. 10415/1946.

[13] Hadifoglyok Írják...

[14] Ponori Thewrewk Aurél 2004. 124–129.

[15] Kolta László 1994. 112–113.

[16] Hadifoglyok írják, dr. Bodó László (Budapest) írása. 70.; HL HDT gyűjt. Birizdó Sándor: A dieppe-i lágerben 1945 őszén 797 – zömében leventekorú – magyar hadifoglyot helyeztek el. Jelentős számú magyar leventét őriztek még a damigny-i (280 fő), illetve a montech-i (42 fő) hadifogolytáborban is.

[17] HL HDF gyűjt. Kaposi László.

[18] HL TGY. 3338. A mericouri táborban 1945 őszén 152 magyar hadifogoly sínylődött, zöme a közeli szénbányákban dolgozott.

[19] Tarczai Béla 1992. 110.