Az első világháború történetében járatosak minden bizonnyal tudják, hogy a háború legnagyobb tengeri csatáját a németek és a britek vívták egymással.

Az angolok által jütlandinak (Battle of Jutland), a németek részéről pedig skagerrakinak (Skagerrakschlacht) nevezett csata 1916. május 31-e kora délutánján kezdődött és másnap a hajnali órákban fejeződött be. A jó fél napig eltartó harcban a felek különböző intenzitású összecsapásokat vívtak.

A csata maga a XX. század egyik legnagyobb tengeri csatája volt, amelyben 151 brit és 99 német hajó vett részt, mindenféle típusok, a tengeralattjárót leszámítva.

A több óráig tartó küzdelemben számos dolog történt, köztük jó néhány érdekes vagy egyenesen furcsa epizóddal.

A véletlen találkozás

Már magának a csatának a létrejötte sem volt hétköznapi. 1916 elején Reinhard Scheer lett a német Nyílttengeri Flotta parancsnoka. Kezét megkötötte az uralkodói parancs, mely szerint nem szabad olyan akciókba belemenni a már így is túlerőben lévő britekkel, amely komoly veszteségekkel járhat a császári hajóhadra nézve. A frissen kinevezett flottaparancsnok azonban jóval agresszívebb politikát folytatott elődjeinél, és feltett szándéka volt az angol hajók egy részét kicsalni kikötőikből, amelyekkel aztán leszámolhat.

A brit Nagy Flotta (Grand Fleet) (Kiss László gyűjteménye)

A nagy akcióra sorozatos késéseket követően május végén került sor. Május 31-én hajnalban egy csali hajórajt küldött ki a norvég partokhoz, remélve, hogy ez felkelti az ellenség figyelmét. Arra számított, hogy a britek kiküldenek ellenük egy hajórajt, amelyet először a kikötők közelében várakozó tengeralattjáróik megritkítanak, a maradékot pedig ő a csali egységeket követő flottájával elpusztítja.

Scheer azonban nem tudta, hogy a német kódkönyvek tartalmát az angolok már ismerték, így értesültek arról, hogy május utolsó napján akció várható. Ennek megfelelően a brit Admiralitás május 30-án éjjel útnak indította Sir John Jellicoe tengernagyot a Nagy Flottával, hogy lehetőség szerint kényszerítse csatára az ellenséget. Az angolok tehát hamarabb futottak ki, mint a kicsalogatásukra elinduló németek!

Míg Scheer nem tudhatta, hogy ráharapnak-e az angolok a csalijára, főleg, mivel a tengeralattjárói szinte semmit sem vettek észre a kihajózó brit hajókból, Jellicoe legalább abban biztos lehetett, hogy vannak német erők az Északi-tengeren, hajóin fogtak is német távíró-üzeneteket. A csata mégis egy véletlennek köszönhetően jöhetett létre.

Május 31-én kora délután a két főerő előtt haladó elővédek füstöt észleltek a horizonton. Nem az ellenséget látták meg, csak egy dán tehergőzöst, az N. J. Fjord-ot. Mindkét fél hajókat küldött ki, hogy vizsgálják meg, milyen hajó lehet az. Német részről a B109 és B110 torpedónaszádok, a britek oldaláról pedig a GALATEA és PHAETON  kiscirkálók indultak megnézni a füst forrását.

Angol idő szerint 14.20-kor a Galatea zászlójelekkel értesítette az angol elővédet alkotó Csatacirkáló Flotta parancsnokát, Sir David Beatty altengernagyot: „Ellenség a láthatáron”. A németek is értesítették a csali kötelék szerepét játszó Felderítő Flottát vezető Franz Hipper altengernagyot. A csata első lövését a Galatea adta le, és ő is szenvedte el az első találatot is, bár a gránát nem robbant fel. Egyre több és több egység kapcsolódott be a lövöldözésbe és hamarosan a német és brit csatacirkálók is látótávolságba kerültek egymással.

Harc a levegőben

Bár a jütlandi tengeri csata volt, ennek ellenére szerepet kaptak benne repülőgépek is. Mint fentebb is szerepel, tengeralattjárók kivételével a kor szinte minden hadihajó-kategóriája képviseltette magát a harcban. Mind az angol főerő, mind pedig Beatty kötelékéhez rendeltek egy-egy repülőgép-anyahajót. Az anyahajók olyan hadi egységek voltak, amelyek a fedélzetükön kialakított hangárakban vízirepülőgépeket tároltak. Ha a szükség úgy hozta, és nagyobb távolságokra kellett ellátni, mint amire hajók árbóckosarából lehetett, a vízirepülőgépeket daruval a vízre emelték, ahonnan azok felszállva felderítőrepülésre indulhattak. A haditengerészeti repülés az első világháború első felében még eléggé gyerekcipőben járt, és a tervezőasztalokon sem készültek repülőgépek üzemeltetésére való hadihajók. A világháború kitörését követően az angolok a La Manche-on közlekedő átkelőhajókből, illetve bontásra ítélt, kiszolgált óceánjárókból alakították ki a maguk anyahajóit. Jellicoe főerőjéhez a CAMPANIA (egykori ócánjáró utasszállító), míg Beatty flottájához az ENGADINE (egykori csatornai átkelőhajó) csatlakozott. A kifutási parancsról a CAMPANIA nem értesült időben, így lemaradt, ám az ENGADINE rendben elindult.

Brit Short 184 hidroplán, ilyennel repült Frederick Rutland (Kiss László gyűjteménye)

A németekről tudomást szerezve Beatty utasította az ENGADINE-t, hogy indítson egy hidroplánt felderíteni az előtte lévő területet. A parancsnak megfelelően 15 óra után a vízről a levegőbe emelkedett egy gép, Frederick Rutland pilótával és George Trewin helyettes pénztárossal, mint megfigyelővel. „10 percnyi repülés után észleltem az ellenséget. A felhőalap 1000 és 1200 láb [300-360 m] között volt, 900 lábnál felhőfoltokkal. Ezért nagyon alacsonyan kellett repülni. Az észlelt ellenségről nagyon nehezen lehetett megállapítani az összetételét, ezért 1000 láb magasan mintegy 1,5 mérföldre megközelítettem őket. Ők tüzelni kezdtek légelhárító és más ágyúikból, a repülési magasságom miatt a torpedónaszádok elleni lövegeiket is használhatták” – emlékezett vissza Rutland, aki az első lett a tengeri hadviselés történetében, akinek sikerült a levegőből ellenséges hadihajót észlelni. Miután kiszúrták Hipper cirkálóit, nem várt fordulat következett be: a repülő benzinvezetéke eltört, így le kellett szállnia a vízre. A hiba orvoslását követően a gép visszatért az ENGADINE-hoz; a hajó mellé kormányozott gépet visszadaruzták a fedélzetre. A sors fintora, hogy a látottakról nem sikerült értesíteni Beatty-t – nincs nyoma annak, hogy az anyahajóról küldött üzeneteket vették volna az altengernagy zászlóshajóján. Ez Rutland teljesítményéből persze nem von le semmit, ő a csatát követően megkapta a Kiváló Szolgálati Kereszt kitüntetést, és tengerészeti körökben csak úgy ismerték, mint Rutland of Jutland.

Az ENGADINE brit repülőgép-anyahajó (Kiss László gyűjteménye)

Azok a rohadt hajók

A német és a brit elővédek fő erejét a csatacirkálók adták. A csatacirkáló a XX. század elején kialakított, nagyméretű, gyors, erős tüzérséggel rendelkező nehéz hadihajó. Fő jellemzője a nagy sebesség és a nagy űrméretű ágyúk, ezért cserébe a védettsége gyenge. Fő feladata az ellenséges cirkálók elleni harc.

Beatty és Hipper csatacirkálói délután fél négy körül észlelték egymást, majd hamarosan a csata talán leghevesebb összecsapását vívták meg egymással. Érdemes azonban pár mondatot szánni a fegyverzetre is.

A kor legfejlettebb páncélosai, a csatahajók és a csatacirkálók fő fegyverzetét a nagy űrméretű, tehát 30 és 38 cm közötti hajóágyúk adták. Ezeket és a kiszolgáló berendezéseiket lövegtornyokban helyezték el, melyeket egyenként 70-80 ember kezelt és egy alacsony rendfokozatú tiszt irányított. A hajófenéktől a legfelső fedélzet fölé felérő torony több szintből állt, ezek közül a vízvonal táján elhelyezkedő, többé-kevésbé erősen páncélozott fedélzet alatt kaptak helyet a raktárak, melyek egy részében a kivető tölteteket, másokban pedig a lövedékeket tárolták. Ezekből a páncélozatlan célok ellen a rombológránátot alkalmazták, amely becsapódáskor robbant és szórta meg repeszekkel a célt. Erősen védett célok ellen a páncéltörő gránáttal tüzeltek, amely először áttörte az ellenséges hajó páncélzatát, majd ezután robbant fel, hogy minél nagyobb károkat okozzon. Néhol – például a briteknél – létezett a normál, vagy általános célú gránát is, a romboló és a páncéltörő közötti átmenet; ilyen lövedékkel jellemzően gyengén páncélozott hajókat támadtak.

A HMS INDEFATIGABLE csatacirkáló, még vizen (Kiss László gyűjteménye)

Tüzelés előtt a gránátot és a kivető tölteteket a raktárakból egy, a lövegtorony közepén lévő lifttel felszállították az átrakodó helyiségbe. Itt a lövedéket és a tölteteket lepakolták és felküldték a helyiség felett elhelyezkedő lövegtérbe, ahol az ágyúk álltak. A lövegtér maga is erősen páncélozva volt, főként oldalt és elöl, míg a teteje és a hátulja gyengébb védelmet kapott. A töltést követően az ágyúkat a központilag kiszámított lőelemek alapján becélozták, majd parancsra helyben, vagy központi irányítás esetén távolról sütötték el. Több ágyú egyidejű elsütését nevezték sortűznek. A sortűz gránátjai egy területre hullottak le és remélhetőleg egy vagy több lövedék eltalálta a célhajót.

16 óra előtt valamivel mindkét fél tüzet nyitott és többszáz kilós gránátok indultak útnak az ellenség csatacirkálói felé. „Olyan gyakran és olyan gyorsan követik egymást a sortüzek, hogy sokat meg sem hallani közülük; az elme hozzászokik a négy vagy nyolc 13,5 hüvelykes [34,3 cm-es űrméretű] ágyúhoz, amelyek hatalmas lökéshullámai már rég levitték a fejemről a sapkát” – írta később Beatty vezérhajójának, a Lion-nak a kapitánya.

Az adok-kapok során a britek szenvedték el a nagyobb veszteségeket, több okból is. Egyrészt, az ő csatacirkálóiknál a nagyobb űrméretű ágyúk miatt kevesebb páncélzattal kellett beérni. Másrészt, a nagyobb tűzgyorsaságra való törekvés miatt szinte minden biztonsági előírást figyelmen kívül hagytak: nyitva voltak a lőporraktárak és az ágyúk közötti útvonalon a biztonsági ajtók, emellett a tűz- és robbanásveszélyes kivető tölteteket még a lövegekhez való felküldés előtt kivették a tárolórekeszeikből. Harmadrészt pedig, a németek jobban céloztak.

Az INDEFATIGABLE pusztulása (Wikipédia)

16 óra után pár perccel elpusztult az INDEFATIGABLE, alig néhány találat után. „A robbanás nyomán lángnyelvek csaptak fel, ezt sűrű, sötét füst követte, amely a hajót teljesen elborította. Mindenféle tárgy repült a levegőbe, köztük egy 15 méter hosszú gőzbárka, amely vagy 60 méter magasra emelkedett, látszólag ép állapotban, bár felfordulva” – emlékezett egy szemtanú. Húsz perccel később követte a QUEEN MARY is. Mindkét csatacirkáló a személyzete túlnyomó részét, hajónként több, mint 1000 embert magával vitt a hullámsírba; a két páncélosról összesen kevesebb, mint 20 ember menekült meg. A QUEEN MARY-vel elveszett Simomura Csiuszuke fregattkapitány is, egyike a csatába induló angol hajókon tartózkodó három japán tengerészeti megfigyelőnek. Miután a szeme láttára két csatacirkálója is elmerült, Beatty-ből kibukott a híressé vált egysorosa: „Úgy tűnik, ma valami baj van a rohadt hajóinkkal!”

 Kiss László