Fronthétköznapoknak általában azok a kisebb-nagyobb időegységek számítottak a harctereken küzdő katonák életében, amikor az öldöklő harcoktól mentesen, saját sorsukkal törődhettek és gondolataikban távoli szeretteiknél lehettek. Ezek a napok, hetek, esetleg hónapok is mozgalmasan teltek el, hiszen az ellenséges vonalak figyelése, a védőállások tökéletesítése, fegyverek karbantartása, fogolyszerző és felderítő vállalkozások, illetve arcvonal mögötti esetleges utókiképzések mind-mind velejárói voltak a harctéri szolgálatnak.

A harcoktól mentes fronthétköznapok időszaka a tragikus sorsú 2. hadsereg alakulatainak esetében akkor köszöntött be, amikor az 1942 nyári Don menti hídfőcsaták után négy hónapig nyugodtabb körülmények között folyamvédelmet láttak el. Csakhogy a támpontszerű és tartalékképzés nélküli, hosszú Don menti arcvonal biztosítása miatt a harcos állomány arcvonalból történő kivonására csak részlegesen adódott lehetőség. Ebben még az első világháború véres állásharcainak frontkatonáitól is különböztek, hiszen ők a három-négy hónapi harctéri szolgálatuk után több ízben kerültek tartalékviszonyba, melyet pihenésre, tisztálkodásra és az átélt borzalmak kiheverésére használhattak fel.

Hiú remények a felváltásra, kapcsolattartás az otthoniakkal

A 2. hadsereg állományát leginkább két dolog foglalkoztatta. Az egyik a távol lévő szeretteik sorsa, a másik a mielőbbi felváltásuk volt. Felváltásukról és hazatérésükről számos minden alapot nélkülöző hír terjedt el köreikben. Hónapokon át abban reménykedtek, hogy frontszolgálatuk a Don folyó elérését követően véget ér. Dr. Szabó Sándor tartalékos hadnagy, aknavetőszázad szakaszparancsnokot a következőképpen érintette ez a csalódás: Úgy tudtuk, hogy a mi feladatunk csupán a tyimi előretörés és legfeljebb a Donig való előnyomulás, és legkésőbb ősszel leváltanak bennünket, hacsak addig vége nem lesz a háborúnak a keleti fronton. Most meg azt halljuk, hogy „a Donnál folyamvédelemre és télre berendezkedni”. Erre lehangolódott az egész hadinép, s csak olyasféle megjegyzéseket lehetett hallani, hogy „kiadásban vagyunk elhelyezve”[1] – olvasható visszaemlékezésében. Becsapottnak, kiszolgáltatottnak érezték magukat, amiért a téli hónapokban is az arcvonalban kell maradniuk és élelmezési, ruházati, illetve fegyverzeti utánszállításuk katasztrofális helyzetén a magyar politikai és katonai vezetés nem tud javítani.

Otthonról küldött leveleiket olvasó honvédek fedezékük előtt, 1942. szeptember

A frontszolgálatot teljesítő honvédek és hozzátartozóik közötti kapcsolattartás lehetséges formái rendkívüli jelentőségűnek számítottak. Sokat jelentettek az otthonról érkező levelek, lapok és csomagok. Az efféle kapcsolattartásra leginkább az ún. tábori postai levelezőlapok szolgáltak, melyeknek három fajtája létezett a háborús években. A hadműveleti területről többnyire zöld színű lapokon adtak hírt magukról a katonák. E lapokon – az otthoniak mintegy „figyelmeztetéseképpen” - az alábbi feliratokat lehetett olvasni: „A magyar élet ára: a szovjet halála”, „Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket”. Légipostai továbbításra a kék színű tábori levelezőlapokat használták, amelyben a címzett is hasonlóképpen küldhette el válaszát. A rózsaszínű tábori levelezőlapok a frontkatonák tájékoztatására szolgáltak. 1942 karácsonyára kiadtak egy a karácsonyt idéző tábori postai levelezőlapot is, amely a családok együvé tartását volt hivatott kifejezni.

A haza hangja szól valahol Oroszországban

A hadiszolgálatukat megkezdő honvédek a tábori postaszolgálat bevezetését követően azonnal igyekeztek hírt adni magukról. Megnyugtató sorokat írtak családtagjaiknak és rózsásabban festették le a valódi helyzet. Beszámoltak a háború sújtotta területeken tapasztalt mérhetetlen nyomorúságról, az „orosz paradicsom” furcsaságairól, a szokatlan időjárási körülményekről és köszönetet mondtak a szeretetcsomagokért, érdeklődő levelekért. A bakahumor is szerepet kapott az üzenetekben. A Fejérmegyei Napló 1942. december 7-i száma egy tábori levelezőlap szövegét közölte le, amely az újság egyik apróhirdetése kapcsán íródott: Mélyen Tisztelt Kiadóhivatal! A 3973. számú apróhirdetésében a tőlünk keresett lakást végre megtalálván, hajlandók vagyunk Önnel lakást cserélni. Szíveskedjék velünk tudatni az Ön lakása fekvését és milyen helyiségekből áll. A mi lakásunk összkomfortos, szoba, konyhából áll, melynek a dísze egy nagy orosz kandalló, a füst kémény hiányában a konyha eresze alatt talál utat a szabadba, villany nem áll rendelkezésre, mi jelenleg kiraszinnel pótoljuk e hiányt. Mivel a háztulajdonos tartózkodási helye ismeretlen, jelenleg lakbért nem köteles fizetni. E lakáscsere helyes lebonyolítását várva maradunk mély tisztelettel: három honvéd az orosz harctéren. Jelige: 216/66.[2] Leveleiket esetenként a lakóhelyük környéki helyi lapok szerkesztőségébe is elküldték, melyek közzétették az általános érdeklődésre is számot tartó híradásokat. A front és a hátország közötti efféle kapcsolattartás 1943. január 12-étől, a szovjet hadműveletek megkezdéstől egy hónapig szünetelt. A magyarországi napi- és hetilapok szűkszavúan, meglehetős késéssel és jóval az engedélyezett információs kereteken belül adtak hírt a 2. hadsereg arcvonalának 1943. januári áttöréséről és a honvédalakulatok sorsáról.

Karácsonyi és egyben újévi üdvözlőlap a keleti hadszíntérről

A frontkatonák közül többen vezettek naplót és jegyezték fel bennük a velük történt eseményeket. Egyrészt gyötrelmeiket és indulataikat próbálták mintegy kibeszélni, másrészt emlékezetes harctéri élményeiket, a háború sújtotta oroszországi közállapotokat és a helyi lakosságról szerzett megfigyeléseiket akarták megosztani környezetükkel. Gróf Imre tartalékos zászlós egy kisméretű zsebnaptárba írta be feljegyzéseit. Az időrendben rögzített történések mellett nevek, címek, felszerelés és más listák is szerepeltek a noteszben. Leírásaiban a néha egyhangú frontszolgálat unalmát az otthonról kapott levelekről és hírekről, illetve a napi életüket meghatározó ellátásról, étkezésekről[3] szóló beszámolók tették életszerűbbé. A tyúkunkat Gyulával elkészíttettem, mert nem tojt. Eddig mindössze egy tojással produkálta magát. Ilyen háborús időkben naponta egy tojásért nem etetjük a drága orosz búzával. Egy kicsit rágós volt, de azért elfogyasztottuk. Hála Isten kezd rendbe jönni a gyomrom. Dokinak írtam egy levelet. Este megjött hazulról a csomagom és 18 lap, levél. Ez azután a posta! Lámpafénynél a „Hazamegyünk”-ben[4] olvastam el a leveleket, s utána újból katona lettem. Kiszakadva az otthoni légkörből, elindultam a sötét éjben a vasúton, egyedül, lent a Don-parton a Törzsök-rajhoz. – olvasható augusztus 8-ai bejegyzésében.[5]

A kapcsolattartás legsajátságosabb intézménye a háborús távesküvő volt. A Belügyminisztérium 1942-ben lehetővé tette, hogy a frontkatonák házasságot köthessenek jegyesükkel, annak ellenére, hogy ők maguk a hadműveleti területen tartózkodtak.

Magyar­-orosz frontbarátkozás a miskolci 43. gyalogezred arcvonalán

Ismeretes, hogy a lövészárkokban egymással farkasszemet néző frontkatonák körében már az első világháború kezdetétől megmutatkozott a másik féllel való barátkozások szándéka. A brit és a német katonák még futballmeccset is játszottak az első hadszíntéren eltöltött karácsonyuk idején. Az osztrák-magyar haderő frontjain is számos ilyen példa akadt. 1916. április 23-án, Galuziában, húsvét reggelén megható jelenetek játszódtak le a debreceni huszárok és a velük szemben álló kozákok között. A második világháború idejéről kevés hasonló esetet ismerünk. Kristóf János tartalékos zászlós 1942. augusztus 20-án az alábbiakat jegyezte fel naplójában a 43. gyalogezred arcvonalán történtekről: Estefelé egyszer csak látjuk ám, hogy kiabáló oroszok közelednek állásaink felé és valami cédulákat szórnak szét. Nem lőttünk rájuk, hanem mitőlünk is elindult hat ember állva, négy meg hason csúszva, köztük egy ruszin fiú is. Parancs volt rá, hogy igyekezzünk elfogni az oroszokat. Alig lehettek egymástól 10 méterre, amikor az oroszok mellett még öt katona felegyenesedett. Erre a mi katonáink közül, a négykézláb menők is felegyenesedtek. Erre megállt mind a két fél és nézték egymást, majd mindkét fél csalogatta egymást. Végül egy-egy katona előrement és megkínálták egymást cigarettával. Erre fel mind a két vonal felegyenesedett a gabonatáblában és bámulták egymást. Ameddig a szem ellátott, mindenütt állt a vonal, majd megegyeztek a „tárgyalófelek” és lassan hátrált ki-ki a maga állása felé. Jó öt perc telt el, amíg beérkeztek a fiúk és hirtelen lehuppantak. Érdekes az ebben, hogy jóformán egyszerre tűntek el mindkét vonal emberei, majd 2-3 perces néma csend és valahol megszólalt egy géppuska, mire rá a másik oldal is válaszolt. Életemben először szívtam orosz cigarettát, de nem nagyon ízlett egyikünknek sem. A miénk is elég pocsék volt, de azoké, kriminálisan rossz.[6]

Ellentmondásos kapcsolat a helyi orosz lakossággal

A 2. hadsereg alakulatai a Don menti terület birtokbavételekor csapatait jelentős ellenállással támogató orosz lakossággal találták szembe magukat. Krausz Tamás és Varga Éva Mária A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című kötetében több olyan lakossági kihallgatási jegyzőkönyvet közöl, amelyek a folyóhoz kiérkező magyar alakulatok kegyetlenkedéseiről számolnak be. A Donhoz elsőként megérkező német egységek atrocitásaival is a magyar csapatokat gyanúsítják meg. A későbbi irányított vallomásokból a cselekmények előzményeit és körülményeit nem tudhatjuk meg. Az egykori szemtanúk feljegyzéseiből azonban teljesebb és hitelesebb kép bontakozik ki e sajnálatos esetekről. Csizmazia Gyula tizedes az alábbiakban vetette papírra az Uriv településen történteket: Július 12-én a hajnali órákban értesítettek bennünket, hogy az oroszok kivonultak a faluból és mi is változtassunk tüzelőállást valahol. Mi azonnal nagy távközökkel beszivárogtunk a falu északi részébe, itt tüzelőállást foglaltunk. De ez a rész annyira tele volt partizánokkal, hogy minden házból lőttek bennünket, azt sem tudtuk honnét, csak jöttek a golyók.[7] A magyar csapatok reakciója az 1941. áprilisi délvidéki pánikjelenségeket idézte. Megtorlásul számos polgári személyt végeztek ki. Hasonló esetek Korotojak és Goldajevka településeken is előfordultak.

Orosz asszonyok kemény földmunka közben

A ki nem telepített Don mögötti terület közigazgatásának megszervezése a 2. hadsereg arcvonal mögötti alakulatai által felállított egyes állomásparancsnokságok feladata volt. Ezen parancsnokságok községenként bírót (sztarosztát), községi tanácsot és polgári segédrendőrséget választottak, amelyek elsősorban a lakosság kötelező munkaszolgálatának és a mezőgazdasági termelés folytonosságának biztosításában működtek közre. A helyi lakosság egészségügyi szolgálatát, illetve a tűzrendészetet is megszervezték. A hadtápzászlóaljak alosztályainak tevékenysége főleg a lakosság összeírásából és mozgási szabadságának korlátozásából, idegen egyének ellenőrzéséből, fegyverek felkutatásából, kémtevékenység felderítéséből, merényletek esetén túszok szedéséből és őrzéséből, illetve általános és időszaki intézkedések betartatásából állt.[8]

A 2. hadsereg hadműveleti területén jelentős partizántevékenységgel ugyan nem kellett számolni, de a Don túlsó oldalán védekező szovjet alakulatok igyekeztek hatásos kémhálózatot kiépíteni a magyar csapatok által megszállt térségben. A szovjet felderítést nemcsak a harcterületen történő erőcsoportosítások, hanem a mögöttes területen folytatott mozgások, szállítások és az ellátás menete is érdekelte. A felderítő feladatokat vállaló személyek általában a Don menti falvak kitelepített lakosságából, illetve a Donon innen rekedt, polgári ruhát öltött szovjet katonákból kerültek ki. Többnyire nők vállalkoztak e feladatok ellátására, hogy a falujukba települt magyar csapatokról információkat gyűjtsenek.

Visszaemlékezésekben és korabeli naplókban olvasható, hogy az arcvonal mögött elszállásolt magyar alakulatok – esetenként parancsnokságaik rendelkezéseivel ellentétben – gondoskodáson alapuló kapcsolatot igyekeztek kialakítani a nyomorúságos körülmények között élő helyi lakossággal. Ellátásuk és biztonságuk érdekében végzett munkájukat Hőbe Lajos tartalékos főhadnagy, az egyik Potudany menti falu magyar állomásparancsnoka az alábbiakban igyekezett kompenzálni: Ma ismét engedélyt adtam a lakosságnak, hogy a malomban őröltessen. Két őrt is adtam melléjük az útra, nehogy az esetleg meghúzódó partizánok elvehessék a gabonájukat. Egy orosz asszonyt súlyos műtét miatt átvitettem a tábori kórházba, ahol a szemműtétet végrehajtották. Így a beteg megmaradt, és egyik szemére látni fog. Ellenkező esetben pár napon belül meghalt volna. Ilyen cselekmények és a gondoskodás az oroszok háláját vonja maga után. Bizalmuk irányunkban mindennap erősebb lesz, mert gondoskodunk róluk. Minden kérésüket lehetőleg teljesítjük, amire szegényeknek nagy szükségük van. Ismét járhatnak szabadon a templomukba, ami húsz éven keresztül raktár volt. […] Általában minden lehetőt megadunk nekik, csak a pontosságot követeljük meg tőlük – olvasható korabeli naplójában.[9]

Baán Jenő katolikus tábori lelkész orosz gyermekeket keresztel, 1942. június

Egyes asszonyok egyéb kapcsolatba is kerültek a katonákkal, de erőszakoskodások nem fordultak elő. Láttam, hogy milyen szegények. Nekem köszönhették az életüket. Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizánnő. Mindent tudtam róla, de senkinek nem mondtam. Ő is látta, hogy én nagyon szeretem.[10] – mesélte el románcát Gellért Sándor[11] tizedes Sára Sándor nagysikerű dokumentumfilm-sorozatában.

A 2. hadsereg parancsnoksága és arcvonal mögötti alakulatai egyéves keleti hadszíntéri tevékenységük során igyekeztek normális kapcsolatot kialakítani a helyi lakossággal, azonban szigorú, de szükségszerű katonai közigazgatási és rendészeti intézkedéseikkel csupán részben nyerték el a bizalmukat.

Frontbetegségek és frontkarácsony

A Don menti arcvonal fedezékeiben, bunkereiben tartózkodó frontkatonák számos betegségben szenvedtek. A harcoktól mentes őszi és téli hónapok alatt a 12. könnyű hadosztály 23 tisztje és 1141 főnyi legénysége betegedett meg, 80%-a pedig már nem tért vissza alakulatához.[12] A leggyakoribb betegség a heveny bélhurut, bakanyelven ukránka volt. A két-három napig tartó magas lázzal, hasmenéssel és legyengüléssel együtt járó betegség a nem kielégítő elhelyezési és higiéniai viszonyok, illetve az esetenként fertőzött ivóvíz miatt tömegesen fordult elő a keleti hadszíntéren. Több alakulatnál tetvesedés és kiütéses tífusz is előfordult. A szokatlan hideg, a zsúfoltság és a tisztálkodási nehézségek meglehetősen kedveztek e fertőző betegségnek. A légy, a poloska, az egér, de különösen a kiütéses tífusz kórokozóját hordozó ruhatetű elszaporodása ellen szinte lehetetlen volt bármit is tenni.[13] Az egérinvázió ellen az alábbi módon védekeztek bunkereikben a katonák: A százados, aki egész nap a bunkerben tartózkodott, sehogyan sem akarta megszokni az egerek társaságát. […] Mondom egyszer a tolmácsunknak, Misunak: „Misukám, szerezz egy macskát a faluból, hogy a százados úrnak egy kis nyugalma legyen. Este megjött Misu, a mellén a köpenye alatt egy kis macskával. Volt öröm. A kis macska át volt fázva. Egy darabig csendben feküdt, azután mikor felmelegedett, szimatolni kezdett és elkapott egy egeret. Nem sokat teketóriázott, azon nyomban megette. Ezt a manővert háromszor ismételte meg egymás után, majd szép csendben szunyókálni kezdett. Nevet is adtunk neki, „Sztálin úrnak” neveztük el. Míg az árokban voltunk, hangját sem hallottuk. Szépen fogyasztgatta az egereket és meg volt elégedve a helyzetével. Századosunk, no meg mi is végre nyugodtan aludhattunk, ha éppen nem volt riadó.[14] − olvasható Dömel Zoltán tartalékos karpaszományos honvéd memoárjában.

Betlehemi pásztoroknak öltözött frontkatonák karácsony szentestén

Nehezen találhatunk ellentétesebb fogalompárt, mint a háború és az ünnepek. A Szenteste olyan eseménynek számított, amelyről mind a lövészárkokban, mind az arcvonal mögötti harcálláspontokon, mind a vonatkörletekben[15] igyekeztek megemlékezni a csapatok. Igyekezetük persze nem lehetett problémamentes. Vajon hogyan viselkedik az ellenség? Hogyan lehet a katonáknak megkönnyíteni az otthontól való távollét elviselését a szeretet ünnepén? Az ünnepet megelőző napokban a honvédek nagy izgalommal várták az első levelek és csomagok megérkezését, amelyek részben el is jutottak hozzájuk. Bár a Szenteste meghittségét valamennyien másképpen élték át, az otthonuk és szeretteik utáni vágyakozás és a bizonytalan jövő mindannyijuk gondolataiban jelen volt. A honvédek általában nagyobb bunkerekben összegyűlve, tisztjeik rövid megemlékezését hallgatva csendben ünnepeltek. Újévkor a kecskeméti 13. könnyű hadosztály arcvonalán egyperces díszzárótűzzel adóztak halottaik emlékének. Mint később fogolyvallomásokból kiderült, ezáltal egy készülődőben levő ellenséges vállalkozást is megakadályoztak.[16]

Futballmeccs távol az arcvonaltól

A 2. hadsereg számos parancsnoksága, ellátó, utánszállító, egészségügyi, műszaki és egyéb kiszolgáló alakulatok tagjai, teljesen máshogy élték meg harctéri szolgálatukat. Védőkörleteiket a Don menti arcvonal mögött, egészen az Oszkol folyó vonaláig elhúzódó területen alakították ki. Viszonylag nyugalmas, eseménytelen fronthétköznapjaik, amelyeket esetenként ellenséges légitámadások, illetve kisebb partizán-rajtaütések zavartak meg, merőben mások voltak, mint az állandó veszélyhelyzetekben levő, pihenőnapjaik javarészét is óvóhelyeiken töltő bajtársaiké.[17] Élelmezési és ruházati ellátásukban többnyire nem jelentkeztek fennakadások, veszteségeik minimálisak voltak.

Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

Aradi G. – Szabó P. 2017
Aradi Gábor – Szabó Péter: A tolnai hadosztály a Don-kanyarban. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943. Budapest, 2017.

Babucs Z.–Maruzs R.–Szabó P. 2008.
Babucs Zoltán – Maruzs Roland – Szabó Péter: „Légy győzelmek tanúja…” A kecskeméti magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Nagykovácsi, 2008.

Bak M. 1987.
Bak Mihály: Orvosok – Sebesültek. Kórházvonaton a Dontól Dániáig. Budapest, 1987.

HL - Hadtörténelmi Levéltár 2. hadsereg iratai. II. 1453. Hadseregek. 2. hadsereg-parancsnokság iratai. 1942-1943.

TGY - VII. Fondfőcsoport, Tematikus gyűjtemények, kéziratok, tanulmányok gyűjteménye.

TGY. 3330. Tanulmánygyűjtemény. 3330. Kristóf János: Harcok a Donnál, 1942–1943.

Gróf P.−Szabó P. 2015.
Gróf Péter–Szabó Péter: Somogyi bakák szakaszparancsnokaként a Don-kanyarban. Gróf Imre élettörténete és oroszországi harctéri naplója. Budapest, 2015.

Hol vannak a katonák? 2005. - Hol vannak a katonák? Szemelvények a Don-kanyart megjártak vallomásaiból és korabeli hadijelentésekből. Szerkesztette: Tál Gizella és Raffai István. Veszprém, 2005.

Hőbe L. 2008.
Hőbe Lajos: Orosz földön. Napló 1942–43. Veszprém, 2008.

Molnár A. 2016. – Molnár András: Sebesültszállító írnokként a Donnál. Tumbász Gyula karpaszományos tizedes harctéri naplója, 1942. május 4.–1943. március 13. Archívnet, 2016/1. sz.

Molnár A.–Szabó P. 2014
Molnár András – Szabó Péter: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942–1943. I-II. k. Zalaegerszeg, 2014.

Képek jegyzéke

Otthonról küldött leveleiket olvasó honvédek fedezékük előtt, 1942. szeptember (Bálint Sándor tulajdonában)

A haza hangja szól valahol Oroszországban (Takács Péter tulajdonában)

Karácsonyi és egyben újévi üdvözlőlap a keleti hadszíntérről (a szerző gyűjteményéből)

Orosz asszonyok kemény földmunka közben (a szerző gyűjteményéből)

Baán Jenő katolikus tábori lelkész orosz gyermekeket keresztel, 1942. június (MNL ZML)

Betlehemi pásztoroknak öltözött frontkatonák karácsony szentestén (Fortepan, 141041)

Futballmeccs távol az arcvonaltól (MNL SML)

[1] Közli: Molnár A.−Szabó P. 2014. II. 345–346.

[2] Fejérmegyei Napló, 1942. december 7. 3.

[3] A magyaros ételekhez szokott honvédek keserűen vették tudomásul, hogy csapataik élelmezéséről a hadszíntéren saját normaadagolásuk szerint a német haderő fog gondoskodni. Műméz, kondenzált tej, sajt, margarin, pudingpor, csokoládé és számtalan konzerv váltotta fel az ízes és tartalmas ételeket.

[4] A katonák által elnevezett fedezék.

[5] Közli: Gróf P.−Szabó P. 2015. 58.

[6] HL TGY. 3330. 62. o.

[7] Csizmadia Gyula naplójegyzetei 1942–43. 1942. július 12.

[8] HL 2. hadsereg iratai. 28. doboz. Tájékoztató a VII. hadtest anyagi helyzetéről, 1942. 12. 31-ig. 10–11.

[9] Hőbe L. 2008. 122–123.

[10] Hol vannak a katonák? 2005. 88.

[11] Gellért Sándor (1916–1988) erdélyi költő és műfordító.

[12] HL 2. hadsereg iratai. 26. doboz. A 12. könnyű hadosztály négyhavi állásharcának számszerű adatai, 3. számú melléklet.

[13] Bak M. 1987. 33–34.

[14] Közli: Aradi G.−Szabó P. 2017. 201–202.

[15] Az első vonalban küzdő csapatok arcvonala mögötti terület, ahonnan azok mindennemű ellátását biztosítják.

[16] Babucs Z.−Maruzs R.−Szabó P. 2008. 68.

[17] Bővebben lásd Molnár A. 2016.