Az első rész után folytatjuk a válogatást az első világháború legnagyobb tengeri csatájának brit oldalon történt érdekesebb epizódjaiból. Vendégszerzőnk, Kiss László írása.

A szerencsés és a peches

A jütlandi csata minden bizonnyal leghevesebb összecsapása az elővédek csatacirkálói között zajlott le. Ennek során szinte minden résztvevőt találat ért, és két brit páncélos a személyzete túlnyomó részével el is merült. Beatty hajói között azonban volt egy, amelyet nem csak a páncélzata és a legénysége szakértelme védett.

A XX. század legelején létrehozott csatacirkálókat, ezeket a nagy, gyors és erős egységeket nem arra találták ki, hogy libasorban egymás mögött haladva tengeri csatákat vívjanak meg. Ezek a hajók főként abból a célból épültek meg, hogy gyorsan eljussanak akár a világ másik végébe és ott elpusztítsák az ellenség cirkálóit. Ebből következően a páncélzatukat csak akkorára méretezték, hogy kisebb hadihajók ágyúi ellen védjenek. A nagy sebességhez és a nagy tűzerőhöz azonban nagyméretű hajóra volt szükség, ebből következően a csatacirkálók rendkívül sokba kerültek. És az áruk mellett csak korlátozott feladatokra volt érdemes ezeket használni. E két okból kifolyólag még a világ legnagyobb birodalmával bíró, gazdaságilag is erős Angliában is kétszer meggondolták, hogy mennyit építsenek belőlük.

Ezért jött jól, amikor Új-Zéland vállalta egy csatacirkáló építésének költségeit. Az Indefatigable mintájára épült hadihajó 1912-re lett készen. A finanszírozó domínium után New Zealand-nek keresztelt páncélos a következő évben ellátogatott a névadó államba. Ott egy maori törzsfőnöktől a hajó kapitánya egy harci szoknyát (piupiu) és egy jádekőből készült szerencsehozó talizmánt (tiki) kapott. A főnök meghagyta, ha a csatacirkáló harcba indul, a kapitányának viselnie kell a talizmánt is, a szoknyát is, mert ha így tesz, a hajó ugyan nem lesz sebezhetetlen, de túléli a csatákat. A két szerencsehozóra még rá is erősítettek: „volt egy különleges kormánykerék, amelyet harcba induláskor kellett használni – ezt különböző, Új-Zélandon élő fákból készítették, és belevéstek egy maori csatakiáltást” – emlékezett a hajó egy kadétja.

A NEW ZEALAND csatacirkáló (Kiss László gyűjteménye)

Minden alkalommal, amikor a háború során a New Zealand kifutott, a legénység egy matrózt küldött a hídra, kikémlelni, hogy a kapitány betartja-e a törzsfőnök ajánlását. A személyzetnek sosem kellett csalódnia, az aktuális kapitány annak rendje és módja szerint az egyenruhája fölött viselte a harci szoknyát, a nyakában pedig ott fityegett a talizmán. Nem volt ez másként a jütlandi csatában sem. Nem tudni, hogy volt-e összefüggés, de a páncélos nem csak a csatacirkálók összecsapását, de az egész ütközetet megúszta egyetlen találattal, fedélzetén senki sem esett el.

Nem volt ilyen szerencsés a brit főerő előtt haladó 1. Cirkálóraj parancsnokának, Sir Robert Arbuthnot ellentengernagynak Defence nevű páncélos cirkálója. Ugyan csak pár éve állt szolgálatban, ám a világháború idején már nem számított korszerűnek, főleg, mióta a csatacirkálók átvették a páncélos cirkálók szerepkörét. Az ellentengernagy – megszállott sportember – tipikus brit tengerésztiszt volt: még levegőt sem vett anélkül, hogy parancsot ne kapott volna rá, és a kapott utasításokat betű szerint végrehajtotta (sem többet, sem kevesebbet), tekintet nélkül annak értelmére. A háború elején a hibája miatt egy német kötelék kicsúszott az angolok kezei közül, ám ez nem törte meg a karrierjét, és Jütlandnál is kötelékparancsnokként szerepelt. Mivel a rá kiszabott feladatot nem tartotta elégnek, ezért még a csata előtt elhatározta, hogy nem marad a csatavívó egységek árnyékában. Miután Jellicoe dreadnought-jai csatasorba rendeződve felkészültek Scheer páncélosainak felbukkanására, Arbuthnot észlelte maga előtt a megsérült, mozgásképtelen német Wiesbaden kiscirkálót. Azonnal élt is az alkalommal. Mint egy elefánt a porcelánboltban, egyenesen a sérült hajó felé indult, de olyan lendülettel, hogy Beatty csatacirkálóinak is manőverezni kellett, hogy össze ne ütközzenek.

A DEFENCE páncélos cirkáló

A Defence és a mögötte haladó Warrior tüzet nyitott. „Minden rendben haladt, semmi szokatlan, semmi meglepő vagy nyugtalanító. Emlékszem, amikor a második sortüzeink eltalálták az ellenséget, azt mondtam a navigátornak: »soha nem hajtottunk végre koncentrált tüzelést ilyen simán és sikeresen«” – írta a Warrior kapitánya. Miközben a német cirkálót ágyúzták, a víz felszínén szétterülő lőpor- és kéményfüstből kibukkantak Scheer csatasorának páncélosai, Arbuthnot hajóitól mindössze 7-8 km távolságra. A német csatahajók ágyúi megszólaltak; az angolok olyan közel voltak, hogy szinte nem is lehetett őket elvéteni. „A Defence-t hirtelen beborította egy hatalmas, több száz méter magas füstfelhő. Úgy tűnt, totális a pusztulás, a hajó egy pillanat alatt darabokra szakadt. A robbanást követően még sokáig hullottak a roncsok a vízbe, de amikor a füst eloszlott, semmit nem lehetett látni ott, ahol egy perce még a Defence haladt” – emlékezett vissza egy szemtanú. A Defence 903 főnyi személyzetével együtt elpusztult, ugyanazon okból, mint korábban a két angol csatacirkáló: lőporraktár-robbanás miatt.

A (szinte) elsüllyeszthetetlen romboló

A brit és német főerő összecsapása a csata során két alkalommal történt meg. Ez az este fél hét és negyed nyolc között lezajlott két tűzharc összesen nem tartott tovább háromnegyed óránál. A németek este 8 óra előtt már hazafelé vették az irányt. Egy órán belül besötétedett, ezzel a nehéz hajók közötti küzdelem véget ért, ám a harcok tovább folytak. Másnap hajnalig a felek hét alkalommal csaptak össze, ezekben főleg a nagy hajók biztosítását adó cirkálók és rombolók vettek részt. Nem véletlenül: Jellicoe csatahajói a németek útját akarták elvágni, míg Scheer akár harc árán is igyekezett átjutni a kikötői és közte lévő angol páncélosokon. Ahogy a két főerő, mint egy V betű két szára, közeledett egymás felé, a kísérő hajók is egymás közelébe kerültek és harcok robbantak ki közöttük.

Az éjjeli harcok szereplői jellemzően a cirkálók és rombolók voltak. A romboló egy kisméretű, de gyorsjáratú, páncélozatlan hadihajó, amelyet eredetileg az ellenséges torpedónaszádok elleni harcra alakítottak ki még a XIX. század végén. Bár a rombolók jóval törékenyebbnek tűntek, mint a jól páncélozott, nagydarab csatahajók, mégis meglepően jól bírták a sérüléseket.

Az éjjel 11 óra körül a német csatahajók közelébe kerülő angol 4. Rombolóflottillához tartozott a Sparrowhawk is. Amikor a császári dreadnought-ok tüzet nyitottak, a rombolók eszeveszett manőverezésbe kezdtek. A Broke is próbálta elkerülni az ellenség tüzét. A hajó navigációs tisztje ezt írta:

„Felpillantottam és előttünk egy másik hajó zöld orrfényét láttam, majd egy szörnyű reccsenéssel a hajón minden a levegőbe emelkedett, minket pedig az ütközés ereje a híd korlátjának vágott… Amint összeszedtem magam, láttam egy másik rombolónkat mellettünk, a hídja közelében az oldalán egy ronda nyílással, ahol eltaláltuk... Elmentem az orrba, hogy kiderítsem, mennyire sérültünk meg, és megnézzem, mi a helyzet, ám meglepetésemre egy idegen tisztet találtam ott; róla kiderült, hogy a Sparrowhawk fregatthadnagya, azé a hajóé, amelyikbe belerohantunk. Elmondta, hogy az ütközés erejétől átesett a mi hajónkra; később kiderült, hogy három ember került így át hozzánk.”

A Sparrowhawk kálváriája ezzel még nem ért véget. „Nem sokkal a Broke-kal való ütközést követően a Contest is nekünk jött, és precíz metszéssel vagy 5 méternyit levágott a rombolónk hátuljából” – emlékezett a romboló egy tisztje.

A SPARROWHAWK romboló (Wikipédia)

Annak ellenére, hogy az orra és a tatja is hiányzott, a hajó még másnap reggel is a felszínen volt. A mozgásképtelen Sparrowhawk-ra egy másik angol romboló rátalált, ám a vontatási kísérletei kudarcot vallottak. A mentéssel próbálkozó romboló végül „üzenetet küldött a főparancsnoknak, mely szerint a vontatás sikertelenül végződött, egyúttal utasítást kért. A főparancsnok válaszában kérte a roncs elsüllyesztését és a túlélők Scapa Flow-ba szállítását. Tizennyolc rombológránátot kellett a hajóba lőni, hogy elsüllyedjen” – emlékezett egy tiszt.

Az életmentő pilóta

A Defence pusztulásakor a német csatahajók a mögötte haladó Warrior páncélos cirkálót is csúnyán helybenhagyták. A hajón egész éjjel azon dolgoztak, hogy minél tovább a felszínen tartsák, ám másnap reggelre kiderült, hogy a cirkáló nem fog megmenekülni. A kapitánya ezért jelzett a közelben haladó Engadine repülőgép-anyahajónak, hogy át kell vennie a személyzetet. Az anyahajó a páncélos mellé állt, majd megindult a Warrior legénységének átszállítása. Először a sebesülteket vitték át, eközben egy ember a hordágyáról a két hajó közé esett. „A Warrior kapitánya, aki a hídon volt, azt az utasítást adta, hogy senki se menjen utána, mivel úgy látszott, hogy mindjárt szétzúzódik a két hajótest között; ám a hajómról Rutland repülőraj-hadnagy elöl, senki által nem látva, leereszkedett, és nagy kockázatot vállalva elúszott az emberig” – írta a repülőgép-anyahajó kapitánya. Rutland addig a felszínen tartotta a sebesültet, amíg ki nem húzták őket. Bár a sebesült később elhunyt, ez a pilóta érdemeit nem csökkenti. Ő a tettéért megkapta az életmentőknek járó Albert Érmet, így egyetlen nap alatt két kitüntetést is bezsebelt.

A hallgatag

Egy tengeri csatáról az embernek általában az jut eszébe, hogy nagy hadihajók lőpor- és kéményfüstbe burkolózva lövik egymást. Volt egy brit csatahajó, amelynek azonban nem adatott ez meg. Az eredetileg török megrendelésre készült, de a háború elején lefoglalt Erin is részt vett az ütközetben, ám nem sütötte el az ágyúit. Ez azért történhetett meg, mert egy másik angol páncélos, a Leveson ellentengernagy lobogóját viselő Orion zavarta a kilövésben. „Sajnos azt kell mondanom, hogy a hajómnak nem állt módjában tüzelni, mivel az alatt a rövid idő alatt, amíg az ellenséget láttuk, az Orion, a csatasorban utánunk következő egység, képtelen volt elfoglalni a helyét mögöttünk, és köztünk, illetve az ellenfél között haladt. Később, Scapa Flow-ban, amikor a kapitányunk… a zászlóshajón tett látogatást több tiszttel együtt, Jellicoe megkérdezte tőle, hogy miért nem tüzelt, mire ő azt válaszolta: »Ott van az oka!«, rámutatva az ellentengernagyra, akinek lobogója az Orion-ra volt felhúzva” – írta az Erin egy kadétja.

A közeli találkozás

Azt gondolhatnánk, az első világháború idején, amikor a hajók ágyúikkal már kilométerekről lőtték egymást, elmúltak már azok az idők, amikor az ellenfelek olyannyira megközelítik egymást, hogy akár kézitusába is bonyolódhatnának. A jütlandi csatában azonban nem csak a saját egységek nagyon közeli találkozására került sor.

Az éjjel folyamán a németek már hazafelé tartottak, míg a britek igyekeztek a császári hajók és azok kikötői között maradni, hogy másnap reggel ismét csatára kényszerítsék Scheert. Mivel a hazautat az angolok elállták, ezért a német Nyílttengeri Flottának valahogy át kellett vergődnie az ellenséges páncélosokon. Ez óhatatlanul is azzal járt, hogy a két fél „testközelbe” került egymással. Az éjszaka számos összecsapás alakult ki, ezek jellemzően a német főerő csatahajói, illetve Jellicoe csatasorának hátulját biztosító rombolók között alakultak ki. Mivel a két kategória nem tartozott egy súlycsoportba, általában a britek húzták a rövidebbet.

Az angol 4. Rombolóflottilla egységei 23 óra körül ismeretlen hajókat vettek észre a közelükben. Mivel nem tudták, kik lehetnek azok, a flottilla vezérhajója várt, míg közelebb jönnek, majd leadta az azonosítást kérő jelet. Azonnal fényszórók vetültek rá, majd ágyúk dördültek el; az ismeretlenek a Scheer csatasorát vezető dreadnought-ok voltak. A Tipperary flottillavezetőt ronccsá lőtték. Az angolok elkeseredett ötlettől vezérelve torpedótámadással próbálkoztak, ám a császári páncélosok kitérő manővert hajtottak végre. A szétlőtt angol vezérhajó után haladó Spitfire romboló is fordulásba kezdett, hogy kikerülje azt, ami a Tipperary-ból megmaradt, ám eközben a németek is visszaálltak eredeti irányukra. A romboló összeütközött a Nassau csatahajóval.

A Spitfire első tisztje ezt írta az ütközésről: „a két hajó durván összeütközött, az orruk balfelével; mi 27 csomóval haladtunk, és ő sem ment 10 csomónál kevesebbel (talán 20 csomóval, vagy még többel is). Elképzelhetik, mennyire bírja ki a rombolónk 1/8 hüvelyk [0,3 cm] vastag hajófala egy ilyen behatást. Emlékszem a félelmetes csattanásra, aztán végiggurultam a fedélzeten, és a Spitfire úgy megbillent, mint addig a tenger hullámzásakor soha. Ahogy összeütköztünk, az ellenség tüzet nyitott az orri ágyúiból, bár szerencsére nem tudta a csöveket olyan alacsonyra ereszteni, hogy eltaláljon minket, ám a lövés ereje így is letarolt mindent maga előtt… Az ellenség… végigsúrolta a bal oldalunkat, szétzúzva mindent, ahogy haladt; a csónakok összetörtek, és még a csónakdaruk is kiszakadtak a helyükről, miközben a német hajó a fejünk fölött ellőve tüzelt... Végül a hajó végigsúrolt minket teljes hosszunkban, távozott a far felé és el is tűnt; a felszínen maradtunk, bár meglehetősen siralmas állapotban sodródtunk.”

A SPITFIRE romboló a csata után (Wikipédia)

Ahogy a két hajó elcsúszott egymáson, a csatahajó oldalpáncéljának egy darabja levált, és a Spitfire fedélzetére esett. A rombolók, bár törékenynek tűntek, rendkívül súlyos sérüléseket is kibírtak. A Spitfire sem süllyedt el, mozgásképes maradt, haza tudott vánszorogni, és 36 órával később a Tyne folyó mentén kikötött Jarrow-ban. A német hajó darabja azután rohamosan fogyni kezdett, a lelkes szuvenírgyűjtők áldásos tevékenysége nyomán.

Korai légvédelmi próbálkozások

Ahogy a dátum május 31-ről június 1-ére változott, a császári hajóhad a brit főerő mögött áthaladva tartott a kikötői felé. Hajnali két órakor Jellicoe-nak továbbra sem volt fogalma arról, hol van az ellenséges főerő. Három óra körül megfordult, remélve, hogy összetalálkozik a németekkel; ők azonban már messze jártak.

Az L14 jelű zeppelin. Ennek testvére volt az L11 (Kiss László gyűjteménye)

Hajnali három órakor a brit páncélosokról észrevették a német flotta L11 jelű zeppelinjét, amely felderítő repülést hajtott végre. Végre találtak maguknak egy célpontot, így amelyik angol hajó látta, az mind rálőtt. Több csatahajó is így tett. Ezek a nehézágyúikkal is támadták a léghajót, mivel ez volt a legegyszerűbb módja a lövegcsövek kiürítésének. Az Agincourt dreadnought egyik sorhajóhadnagya így írt: „a hajnali órák során észleltünk egy zeppelint; mivel a lövegtornyom mellett én voltam a hajó légvédelmi tisztje is, gyorsan üzembe helyeztük az egyetlen légvédelmi fegyverünket, egy 12 fontos [7,6 cm], magas röppályájú ágyút. Ennek a maximális lőtávolsága 8000 vagy 9000 yard [kb. 7300-8200 méter] volt. Mindazonáltal vidáman rálőttünk a léghajóra, amely nyolc vagy kilenc mérföldre [14,8-16,6 km-re] lehetett tőlünk, hogy csináljunk valamit és nevessünk egyet. A Revenge elszántan tüzet nyitott rá a 15 hüvelykes [38,1 cm-es űrméretű] ágyúiból, a maximális csőemelkedéssel.”

A REVENGE csatahajó (Kiss László gyűjteménye)

A dreadnought nehézágyúi a léghajót nem találták el, de majdnem bajt okoztak. „Ahogy világosodni kezdett, amikor a horizont tiszta volt, sehol egy ellenség, hirtelen az égből egy sortűz gránátjai estek le, tőlünk nagyjából egy mérföldnyire [kb. 1,8 km-re]. A kapitány ordibálni kezdett: »Hol vannak? Hol vannak?« Később megtudtuk, hogy ez csak a Revenge volt, amely vagy 15 mérföldnyire [kb. 27 km] rálőtt egy zeppelinre!” – emlékezett a Malaya csatahajó egy tisztje.

Egy roncs, meg még egy

A Beatty csatacirkálói mellé rendelt rombolók is kivették a részüket a harcokból, ezek során több egység is megsérült. Bár az angoloknál nem volt szokás csata közben mentésbe fogni, mégis több hajó bajbajutott társai segítségére sietett. Így tett az 1. Rombolóflottillához tartozó Defender is, amely rátalált a 13. Rombolóflottillához beosztott Onslow-ra. Utóbbi első tisztjének leírása szerint „feltűnt a Defender, megközelített, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Ő is eléggé lerobbant, a sebessége 10 csomóra csökkent, mert egy, a vízen megpattanó 12 hüvelykes [30,5 cm-es] gránát bevágódott az elülső kazántermébe, így, mivel ő sem volt már valami harcképes, a kapitány elfogadta a segítséget, és megtette az előkészületeket a vontatásunkra.

Ekkor megkezdődött a két lerobbant romboló hosszú útja hazafelé, amelyet Rudyard Kipling is megírt »A rokkant és a béna« címmel. Leírás tekintetében nem akarok versengeni Rudyard Kiplinggel, és nem nagyon lehet nála többet elmondani, leszámítva azt, hogy ez az út meglehetősen bizonytalan és rendkívül kényelmetlen volt.”

A problémák azonban még csak ekkor kezdődtek. Vízoszlopok emelkedtek fel a közelükben, ami biztos jele volt annak, hogy valaki lő rájuk. Végül elhagyták a veszélyes vizeket, de az izgalmak ekkor sem hagytak alább. „21 órakor kisebb ijedtséget okozott, amikor a hátulsó őrszemek egy gyorsan közelítő nehéz hajót jelentettek, de megkönnyebbülésünkre az a Warspite volt, amelyik jelzett nekünk: »soroljanak be mögém; sebesség 16 csomó«, majd gyorsan eltűnt az orrtól balra. Mi nem tudtunk 16 csomóval haladni” – emlékezett az Onslow első tisztje.

Másnapra az időjárás is rosszabbra fordult. A vontatókábel többször is elpattant. „Nem nyugtattak meg az Onslow-ról kapott jelentések sem, melyek alapján úgy tűnt, nem tudjuk hazahúzni, mert vontatás közben elsüllyedhet. Nem tudtuk volna gyorsan elereszteni a vontatókábelt, és nem tűnt valószínűnek, hogy meg tudnánk menteni a személyzetét. Idegesen figyeltük az időjárást… A sebességünk egyre csak csökkent, és már csak annyira haladtunk, hogy még éppen lehetett manőverezni” – írta a Defender első tisztje. Végül az emberfeletti erőfeszítés kifizetődött, a két roncs romboló június 2-án a kora esti órákban befutott Aberdeen kikötőjébe.

A harc szörnyűségei

Bár a csata során számos érdekes, furcsa, vagy éppen mulatságos történet esett meg, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy sok ember számára ez azért nem volt olyan könnyed dolog. A hajókat eltaláló gránátok néha semmilyen kárt nem okoztak, más esetben viszont rendkívül nagy pusztítással jártak. A felrobbanó lövedékek, vagy az ezek nyomán kialakuló tüzek a személyzet számos tagjának komoly sérüléseket okozhattak. A résztvevő hajókon brit részről több mint 6000 ember halt meg. A sebesülteket igyekeztek megfelelően ellátni, bár az égési sérülteket nem tudták hatásosan kezelni. A halottak nagy részének még a visszaúton tengeri temetést biztosítottak.

„A testeket összegyűjtötték és zsákvászonba varrták – a lábbelijeik kilógtak. Ezután a felépítmény jobb oldalán helyezték el őket. Voltak problémák azok esetében, akiknek a testét széttépték a találatok – egy-két esetben a testeket tartalmazó zsák nem volt nagyobb 2 láb és 6 hüvelyknél [75 cm]… Asztalokat állítottak fel a tat jobb oldalán, egyik végükkel kissé kijjebb a hajótestnél, és rájuk két testet raktak. Egy hathüvelykes gránátot tettek a sarkuk alá, és hozzákötötték a cipőikhez, ezzel biztosítva, hogy a testek a fenéken maradjanak. Mindannyian összegyűltünk és az anglikán egyház lelkésze elmondta a temetéskor szokásos szövegét, majd én is az enyémet, aztán közösen mondtuk a végső búcsúztató szavakat” – emlékezett a Tiger csatacirkáló katolikus papja.

Brit csatahajó lövegtornyának belseje (Kiss László gyűjteménye)

A csatát minden egyes résztvevő máshogy élte meg. Közülük minden bizonnyal az egyik legérdekesebb tanulságot az Indomitable csatacirkáló egyik lövegtornyának tisztje vonta le: „Ha a jószerencse úgy hozza, hogy részt veszek még ütközetben, ügyelnem kell arra, hogy csak egy gramofon legyen a lövegtoronyban. A tornyomban kettő volt, egy a lövegtérben, egy pedig az átrakodó helyiségben; az összecsapás szüneteiben ezek egyidőben megszólaltak, természetesen két különböző lemezzel. Ez pedig a háború egyik igazi szörnyűségét jelentette.”

Kiss László