A magyar társadalmat Erdély elvesztése érintette legérzékenyebben. A magyar politikai és a katonai vezetés 1939-től több ízben kereste az alkalmat Románia magyarlakta területeinek visszaszerzésére. Mivel a németek és a nyugati hatalmak közötti összecsapás elkerülhetetlennek látszott, Teleki Pál az eddiginél is óvatosabban igyekezett fenntartani Magyarország semlegességét. Külpolitikai céljaihoz a német túlsúlytól tartó olasz szövetséges támogatását próbálta megnyerni és az erdélyi revízió önerőből történő megvalósítása érdekében erőteljesebb katonai felkészülést szorgalmazott. A miniszterelnök álláspontjával Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke kezdettől fogva nem értett egyet, kész lett volna minden lehetőséget kihasználni, akár a szovjet csapatokkal közös hadműveletben is. Telekit aggasztotta a kormány célkitűzéseitől eltérő katonapolitikai vonal. Azt is tapasztalhatta, hogy a semlegesség megóvása már kevésbé összeegyeztethető a revíziós lépések megtételével. Persze ez a semlegesség merőben más volt a román politika részéről: A román „semlegesség” […] kezdettől fogva nem volt más, mint óvatos alkalmazkodás a mindenkori politikai konstellációhoz. […] Utóbb ez a semlegesség lassan és fokozatosan olyan irányban tolódott el, hogy egyik háborús félnek se lehessen panaszra vagy kifogásra oka.[1] – olvasható Bárdossy László külügyminiszter 1940. június 4-ei jelentésében.

Az erdélyi bevonulás és előzményei, magyar-román viszony, 1939–1940

Az erdélyi területek visszaszerzésére a német haderő 1940 tavaszi-nyári nyugat-európai villámháborús sikere nyomán adódott alkalom. A magyar politikai és katonai vezetés május 13-ától két hadtestnél, a hegyidandárnál és a Gyorshadtestnél mozgósítást rendelt el. A mozgósítások és az Erdélybe irányított alakulatok feltöltése következtében a román haderő létszáma május 20-án már közben elérte a másfél milliót.[2] 

Magyar honvédek menetelnek régi határaink felé

Amikor a Németország irányába megnyilvánuló román közeledés miatt az erdélyi terület fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalanná vált, magyar szempontból újabb kedvezőnek ítélt esemény történt a térségben. Szovjetunió június 26-án jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. A magyar kormány – bár a szovjetekkel való közös cselekvéstől elhatárolta magát – elhatározta, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Amikor Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a kormány a Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával elrendelte a honvédség további mozgósítását. Miután a szovjet kötelékek június 28-án beléptek Románia területére, a román kormány a tervezettnél nagyobb szovjet területfoglalás, a belső helyzet bizonytalansága és a többi határszakasz védelme okán az általános mozgósítás elrendelése mellett döntött. Miután a kormány a román mozgósítás valódi okáról nem kapott kielégítő választ, ezt a honvédség egészére kiterjesztette.[3] Közben a magyar-román határon lezajlott incidensek száma fokozatos nőtt, 1940. szeptember 5-ig hetvenkét rendellenes határesemény történt, melyet a legtöbb esetben fegyverhasználat is követett.[4]

A területi igények realizálása továbbra sem nyert kellő támogatást és jóváhagyást Németországtól. Teleki úgy vélte, hogy a tárgyalásos megoldás kierőszakolását, illetve annak befolyásolását a román határra koncentrált magyar erők jelenléte elősegítheti. A magyar kormányfő remélte, hogy a tengelyhatalmak a szembenálló erőket még a hadművelet kezdetekor fegyvernyugvásra szólítják fel és a román kormányt egyezkedésre kényszerítik.

A Carol-vonal egyik erődje Szatmárnémeti közelében

A honvédség 550000 fős mozgósított állományának a magyar–román határra történő felvonulása és elhelyezkedése július 13-ig befejeződött. A három hadsereg-parancsnokság, a hét hadtest és a Gyorshadtest július 1-jén települt át a tiszántúli és a kárpátaljai hadműveleti területre. A seregtestek elhelyezkedését és alárendeltségét a Románia elleni hadművelet terve határozta meg. A hadtestek egyenként három-három gyalogdandárral vonultak fel, rajtuk kívül a két-két gépkocsizó, illetve lovasdandárral rendelkező Gyorshadtest, nyolc határvadász dandár, a folyamerők és a fővezérség-közvetlen tüzér, műszaki, hadtáp, ellátó, szállító, egészségügyi csapattestek vonultak fel. Az 1. repülődandár csapattestei Miskolc környékére települtek. Amennyiben a fent nevezett alakulatok fegyverzeti feltöltése teljes volt, 120 kis- és 72 könnyű harckocsi, valamint 104 közelfelderítő, 24 vadász és 52 könnyű- és nehézbombázó repülőgép képezte a mozgósított honvédség harckocsi állományát, illetve légierejét. Ezeken kívül 56 légvédelmi üteget koncentráltak a román határ közelében. A magyar alakulatok harcértékét erősen befolyásolta, hogy mennyiségi és minőségi felfejlesztésük csak 1938-tól vehette kezdetét. Korszerű fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésekre, a technikai hiányok pótlására és egy erőteljes hadiipari termelés felfuttatására már kevés lehetőség adódott. A honvédállomány vegyes összetétele és kiképzettségi foka is kívánnivalót hagyott maga után.[5]

A román haderő a rendelkezésre álló 33 gyaloghadosztályából és 11 egyéb seregtestéből augusztus 25-ére 16 gyaloghadosztályt, három hegyi dandárt, egy-egy erőd, illetve gépkocsizó dandárt, valamint kettő és fél lovashadosztályt csoportosított a magyar határ közelében. Az erődvonalakra támaszkodó 400–450.000 fős román haderőnek – felderítési adatok alapján – közel 270 harckocsija és 330 repülőgépe volt, s a három gyalogezredből és két tüzérezredből álló gyaloghadosztályaik többek között a páncéltörő ágyúk és a tüzérütegek számát illetően is fölényben voltak. Míg a román haderő az ország más területeiről is vonultathatott fel seregtesteket, addig a honvédség teljes állományát a határ közelébe összpontosította, vagyis nem rendelkezhetett a hadművelet sikeres végrehajtásához szükséges személyi és technikai fölénnyel. A román katonai vezetés bízott az 1939 tavaszától védelmi jellegűvé átalakított erődvonalának leküzdhetetlenségében, holott megelőző romboló tűzzel, bombatámadásokkal és súlypontképzéssel megkerülhető és ártalmatlanná tehető volt. A 300 kilométer hosszú és 320 betonépítményből álló erődvonal csak a Nagyvárad, Oláhapáti és Ottomány közötti szakaszon és a Szamos szinérváraljai völgyszorosánál készült el.[6]

Román harckocsi-akadályok, 1940. szeptember 6.

A tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak. Megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi dolgot. A tengelyhatalmak döntőbíráskodását nem igényelte, s nem számított arra, hogy a hadműveletek megindulását követően Románia ezt majd kérni fogja. Teleki tisztában volt azzal, ha a tárgyalások eredménytelenül fejeződnek be és ő a katonai megoldást nem hagyja jóvá, ellehetetlenül a hazai közvélemény előtt. Továbbra is bízott a kétoldalú tárgyalások sikerében és Hitler remélt támogatásában, azonban nem helyeselte a román kormány által felvetett döntőbírói közreműködést. Werth Henrik gyalogsági tábornok a folyamatosan megerősödött román haderőt tekintve csak a legvégső esetben szánta volna el magát a hadműveletre. Telekivel ellentétben nem vetette el a döntőbíráskodást sem. 

A magyar hadvezetésnek az volt benyomása, hogy a románok legfőképpen az erdélyi hegyvidék lábánál telepített védőállásaikban fejtenek ki komoly ellenállást, s a határig terjedő terepszakaszon csak kisebb biztosító erők halogató védelmére lehet számítani. A román provokáció esetén az azonnali támadó hadműveletté fejlesztés során a csapatoknak a Szamos, a Kraszna és a Sebes-Körös völgyén át kellett előrenyomulniuk. A tervezett hadművelet fő erejét az 1. hadsereg képezte, amely feladata az volt, hogy a Gyorshadtesttel együtt a Nagykároly és a Szamos vonala között törje át a Carol-erődvonalat és semmisítse meg a Szilágyságban felvonult román erőket. Támadását a balszárnyról a 3. hadseregnek kellett támogatnia, a 2. hadseregnek pedig meg kellett akadályozni a román csapatok esetleges betörését az országba.[7] Csáky István külügyminiszter augusztus 26-án az alábbiakról tájékoztatta a berlini magyar követet: Román kormány különböző bátorítások és elgondolások alapján tárgyalni komolyan nem óhajt. Kénytelenek vagyunk ezért foglalkozni azzal a gondolattal, hogy ne várjuk be, míg a katonai helyzet Romániára nézve lesz legkedvezőbb, hanem magunk fogjuk a fegyveres elintézés időpontját megválasztani.[8] A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett elfoglalniuk megindulási körleteiket, hogy 28-án a hadműveletet megkezdhessék. Az augusztus végére kialakult erőviszonyokat, a hadművelet esélyeit és következményeit illetően a magyar haderő aligha számíthatott komolyabb veszteségektől mentes, gyors sikerekre. A katonai vezetés és a kormány tagjai tudatában voltak a helyzettel. A közvélemény – a propaganda félrevezetése nyomán – könnyed bevonulást várt.

A második bécsi döntés és a honvédség bevonulása Észak-Erdélybe és a Székelyfölre

A fegyveres összecsapásra nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. Augusztus 30-án, a bécsi Belvedere palotában hozott német–olasz döntőbírói ítélet, az ún. „második bécsi döntés” értelmében 43492 négyzetkilométernyi területet csatoltak Magyarországhoz. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt területeken 1344000 magyar, 1069000 román és 47000 német nemzetiségű lakos élt. Románia területén közel 400000 magyar maradt. A természeti kincsekben gazdagabb vidékekkel és a fejlettebb ipari körzetekkel továbbra is Románia rendelkezhetett, Magyarország Székelyföld jelentős erdőállományával, a Nagybánya környéki érctelepekkel és sóbányákkal, valamint Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad iparával gyarapodott. Az új országhatár történelmileg kialakult és gazdaságilag egymásra utalt tájegységeket osztott ketté, vasútvonalakat vágott el és városokat fosztott meg hátterüktől.

Magyar hadikövetek Máramarosban

Az augusztus 30-i német–olasz területrendezés hátterében kizárólag politikai megfontolások húzódtak meg. Erdély területének Magyarország számára roppant előnytelen megosztása legfőképpen Németország, másodsorban pedig inkább Románia, mintsem Magyarország érdekeit szolgálta. E döntés által a magyar–román fegyveres konfliktus prolongálódott, Románia megmenekült az összeomlástól és az aktív szövetségesi kötelességre bírás tekintetében mindkét ország zsarolhatóvá vált Németország részére.

A légvonalban 375 kilométer mélységű visszatért terület szakaszokra bontott megszállását szeptember 13-án kellett befejezni. A megszállást – az átadandó terület várhatóan fosztogatásokkal és rekvirálásokkal együtt járó román kiürítése miatt – minél hamarabb meg kellett kezdeni. A Honvéd Vezérkar főnökének parancsai rendelkeztek a helyi lakossággal szembeni bánásmódról is. Nevezetesen a magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni; a román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért és korrekt legyen, esetleges ellenszegülést vagy fegyveres ellenállást a legnagyobb szigorral kell letörni és minden körülmények között kerülni kell a lakosság javainak megrongálását és a harácsolást.[9]

Horthy Miklós kormányzó Nagyváradon, 1940. szeptember 6.

Szatmárnémeti volt az első nagyobb város, melyet az 1. hadsereg kötelékébe tartozó IV. hadtest alakulatai még szeptember 5-én birtokba vettek. Ugyanezen a napon a II. hadtest alakulatai Érmihályfalvára és Nagykárolyba vonultak be. A 3. hadsereg arcvonalszakaszán, Técsőnél elsőként a 19. gyalogdandár lépte át a határt. Miután e hadsereg seregtesteinek zöme Faluszlatinánál, az utászok által elkészített tiszai hadihídon vonult be Máramaros vidékére, a torlódások elkerülhetetlenek voltak. A VII. és VIII. hadtest Máramarosszigetre érkezett meg ezen a napon. A műszaki alakulatok számos útakadályt és útzárat távolítottak el, hogy a csapatok menetét elősegítsék. Szeptember 6-án az 1. és a 2. hadsereg seregtestei a Nagyszalonta–Nagyvárad–Margitta–Nagybánya vonalat érték el. Ezzel egy időben, a zord időjárási körülmények és megerőltető hegyi menetek közepette a 3. hadsereg VII. hadtestével a Naszód–Óradna vonal felé, VIII. hadtestével pedig Borsa irányába nyomult előre. Szeptember 7-én Szilágysomlyót, Naszódot és Nagybányát szállták meg a honvédalakulatok. A román politikai hatalomváltás vélt következményei miatt a csapatoknak támadásra és védelemre egyaránt felkészülve kellett meneteiket végrehajtaniuk. A magyar hadvezetés Károly király lemondatását és Antonescu miniszterelnök teljhatalommal való felruházását követően ugyanis számolt a Vasgárda fegyveres ellenállásával is. Eközben a Gyorshadtest seregtestei a gyalogságot megelőzve szeptember 8-án a Királyhágó–Dés–Beszterce vonalat, szeptember 9-én pedig a Bánffyhunyad–Szamosújvár–Szászrégen és a Maros völgyének vonalát érték el. Szeptember 10-én a magyar csapatok Bonchidára, Parajdra, Korondra és Marosvásárhelyre érkeztek meg, s birtokba vették a Gyergyó-medencét Gyergyószentmiklós városával együtt. Az ünnepségre megérkezett az egyetlen erdélyi származású hadseregparancsnok, Nagy Vilmos gyalogsági tábornok is.[10] Kolozsvár szeptember 11-én első ízben fogadta a honvédcsapatokat. A 18. gyalogdandárral megerősített III. hadtest seregtestei érkeztek meg Erdély fővárosába. A Gyorshadtest Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát szállta meg, majd szeptember 13-áig Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és az Ojtozi-szoros elfoglalásával a teljes Székelyföldet megszállta. Horthy Miklós kormányzó, a miniszterelnök és a teljes katonai vezetés a szatmárnémeti és nagyváradi ünnepélyes bevonuláson vett részt.[11]

Nagy Vilmos gyalogsági tábornok, az 1. hadsereg parancsnoka a helyi méltóságok beszédét hallgatja. Marosvásárhely, 1940. szeptember 10.

Az erdélyi falvak és városok magyar lakossága nagy tömegben, felejthetetlen fogadtatásban, diadalkapuval, virágesővel, nemzetiszínű lobogókkal és magyar nyelvű feliratokkal feldíszített épületekkel várta és ünnepelte a honvédcsapatokat. Akik ezen felemelő pillanatoknak részesei lehettek, cseppet sem tapasztalták, hogy a fogadtatás hangulata színpadias, vagy mesterségesen szított lett volna. Az erdélyi bevonulás számos felemelő eseményeiről készített korabeli memoárok közül talán a legeredetibb Laborc Gyula százados írása volt: Századom nagyon szépen énekelt és már a falu közelében hangzott az utászinduló, bent pedig a kürtösök fújták. Ennek hallatára a lakosság nagy része már kijött elénk és ők vezettek a diadalkapus főtérre, amelynek terjedelme lehetőséget adott, hogy díszoszlop vonalban álljunk fel [öt szakasz egymás mellett]. A faluban nem volt villany, fáklyák égtek, amit jövetelünk tiszteletére gyújtottak meg. Látszott, hogy valójában végtelen nagy szeretettel és tisztelettel, lelkesedéssel vártak minket. Én a század élén, lóháton vártam az üdvözlést, ami elmaradhatatlan volt. Kb. 5 percet várok már, mire odasettenkedik a kisbíró: „Főhadnagy úr kérem, elsüllyedek a szégyenemben, de be kell jelentenem, hogy ne tessenek várni az üdvözlésre! Már délutántól kezdve várjuk magukat és az elöljáróság, a tiszteletes úr, meg a tanító úr teljesen elkészültek, már egyik sem tud felállni az asztaltól, hiába is nógattuk őket!” Jót mosolyogtam és szívemből meg tudtam érteni őket. Huszonkét év lelki felszabadulása is volt ez a nap. Így, hogy mégis legyen valami ünnepélyessége a „bevonulásnak”, elfúvattam az imát, aztán a szakaszparancsnokoknak kiadtam az intézkedést, hogy a szálláscsinálók vezessék a helyükre az embereket. […]

Az 1. gépkocsizó zászlóalj bevonulása Sepsiszentgyörgyre, 1940. szeptember 12.

Reggel az egész falu ünneplőbe öltözve ott állt a főtéren, amikor Hajdú Ottó hadnagy jelentést adott, hogy a század menetkészen, hiánytalanul együttáll. És ekkor ismét kérést jelentettek be az én derék erdélyi magyarjaim. Ők tudnak egy közelebbi utat, mint amin jöttünk. A szekerek menjenek csak azon, és ők pedig elvezetnek minket, ha megengedem, hogy a századdal jöjjenek. Persze, ennek semmi akadálya nem volt! A szószóló intett és a következő percben minden sorban a négy utász mellett négy lecsméri leány állt be és belekarolt a mellette állóba. Mikor „Vigyázz!”-t! vezényeltem, a leányok is összekapták magukat, és az „Indulj!”-ra egyszerre kiléptek. Egy verset fújtak a kürtösök és utána nóta egészen az útig. Egy nagy réten mentünk keresztül, amelyik lefelé vezetett. […] A látvány könnyekig megható volt. Nagyot néztek a menetelő csapatok, mikor meglátták a tarka nyolcas sorokat. Mert a falu népe megvárta, míg a menetoszlopba be nem sorolunk. Arról nem is beszélve, hogy a század minden kenyérzsákja tele volt minden jóval. A falu népe honorálta a részükre megrendelt „bevonulást”. A legszebb erdélyi emlékeim közé tartozik ez az eset.[12]

Az 1848/49. évi szabadságharc idejéből való zászló is előkerült Kézdivásárhelyen,
a magyar csapatok bevonulásakor, 1940. szeptember 13.

Az alig kéthetes időtartam alatt a honvédség több mint 43000 négyzetkilométernyi területet vett birtokba. Ezernél is több visszacsatolt települést kellett megszállnia. A valós és valótlan okok, helyzetek által kiváltott fegyverhasználatok – számarányaikat tekintve – nem számítottak jelentőseknek. A honvédcsapatok az Ördögkúton, Szilágyippen, Márkaszéken és Omboztelkén történt sajnálatos események[13] ellenére fegyelmezetten, többnyire incidensektől mentesen érték el szeptember 13-án az új-régi országhatárt, Sósmezőt. A katonai közigazgatás személyzete már a birtokba vett területek másnapján megkezdte működését. Három hónapos tevékenységük alatt az alábbi fő feladatok hárultak rájuk: a legalsóbb szintű közigazgatás megszervezése, az igazgatásrendészeti, illetve az államrendészeti szolgálat ellátása, gondoskodás a közélelmezésről és közellátásról, a Székelyföld téli ellátásának megszervezése, szociális ügyek kezelése, a közoktatás megindítása és a menekültek ügyeinek intézése.[14]

A 2. felderítő-zászlóalj 38 M Toldi I. könnyű harckocsiszázada Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 13.

Az 1940-es év ünnepi emlékét sem a múló idő, sem pedig a visszatért hatalmi intézkedések nem tudták feledtetni. Különösen érvényes ez az akkori fiatalokra, akik akár katonaként, akár civil polgárként aktív részesei voltak ama történelmi időknek, melyeknek eufórikus hangulatában lelkesedni tudtak mindenért, ami magyar. Meg voltak győződve arról, hogyha bármilyen szinten és formában is, de ők is a történelem csinálói voltak az akkori időben.[15] – írta Pain Lajos, aki húszéves ifjúként jelen lehetett szülővárosa visszatérésének.

 Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

HL TGY. 3055.
Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény 3055. Laborc Gyula: Katonaéletem 1931–1945.

HL VKF /Főv./ 600/hdm biz. – 1940, 631/hdm, biz. – 1940. Irányelvek a Románia elleni hadműveletek megindításához. Budapest, 1940. VIII. 23. (Werth Henrik gyalogsági tábornok, Honvéd Vezérkar főnöke)

HL I. hadtestparancsnokság 289/I. hdt. I. b. – 1940. A magyar fővezérség irányelvei az Erdélybe bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve. 1940. augusztus 31.

Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához
Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941. Összeállította: Juhász Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

Illésfalvi P. 2004.
Illésfalvi Péter: Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során. Székelyföld, 2004. 9. szám. 77–101.

Illésfalvi P. 2005.
Illésfalvi Péter: A román-magyar kapcsolatok katonai vonatkozásai 1940–1944 között. In: Háború, hadsereg, összeomlás. Szerkesztette: Markó György. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.

Illésfalvi P.–Szabó P. 2010.
Illésfalvi Péter – Szabó Péter: Erdélyi bevonulás, 1940. Tortoma Kiadó, Barót, 2010.

Nagybaczoni Nagy Vilmos 1986. 
Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők. Gondolat, Budapest, 1986. 57-58.

Pain Lajos 2000.
Pain Lajos: Felsőbánya visszatérésének évfordulója (1941. szeptember 6.) Honismeret, 2000/6.

Sebestyén E.–Szabó P. 2008.
Sebestyén Elemér – Szabó Péter: Magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben és a Székelyföldön 1940 őszén. Századok, 2008. 6. szám. 1382–1420.

Wilhelmstrasse és Magyarország
A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933–1944. Összeállították: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt, Juhász Gyula. Kossuth Kiadó, Budapest, 1968.

Képek jegyzéke 

1. Magyar honvédek menetelnek régi határaink felé. (Fortepan 107465)

2. A Carol-vonal egyik erődje Szatmárnémeti közelében (Fortepan 76935, Klenner Aladár)

3. Román harckocsi-akadályok, 1940. szeptember 6. (Fortepan 150991, Varga Csaba, dr.)

4. Magyar hadikövetek Máramarosban (Fortepan 9255)

5. Horthy Miklós kormányzó Nagyváradon, 1940. szeptember 6. (szerző gyűjteményében)

6. Nagy Vilmos gyalogsági tábornok, az 1. hadsereg parancsnoka a helyi méltóságok beszédét hallgatja. Marosvásárhely, 1940. szeptember 10. (Fortepan 92499)

7. Az 1. gépkocsizó zászlóalj bevonulása Sepsiszentgyörgyre, 1940. szeptember 12. (Hídvégi Sándor felvétele)

8. Az 1848/49. évi szabadságharc idejéből való zászló is előkerült Kézdivásárhelyen, a magyar csapatok bevonulásakor,1940. szeptember 13. (Fortepan 92491)

9. A 2. felderítő-zászlóalj 38 M Toldi I. könnyű harckocsiszázada Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 13. (Fortepan 92510)

[1] Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 168.

[2] Illésfalvi P.–Szabó P. 2010. 11.

[3] Wilhelmstrasse és Magyarország 12.

[4] Illésfalvi P. 20.

[5] Illésfalvi P–Szabó P. 2010. 15–18.

[6] Uo. 23–25.

[7] HL VKF /Főv./ 600/hdm biz. – 1940, 631/hdm, biz. – 1940. Irányelvek a Románia elleni hadműveletek megindításához. Budapest, 1940. VIII. 23. (Werth Henrik gyalogsági tábornok, Honvéd Vezérkar főnöke)

[8] Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 321.

[9] HL I. hadtestparancsnokság 289/I. hdt. I. b. – 1940. A magyar fővezérség irányelvei az Erdélybe bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve. 1940. augusztus 31.

[10] Nagybaczoni Nagy Vilmos 1986. 57.

[11] Illésfalvi P: - Szabó P. 2010. 38–39.

[12] HL TGY. 3055.

[13] Lásd bővebben: Illésfalvi P. 2004. 77–101.

[14] Lásd bővebben: Sebestyén E.–Szabó P. 2008. 1382–1420.

[15] Pain Lajos 2000. 45.