A korabeli szárazföldi csapatok páncélosok elleni tűzerejét a háború első éveiben a páncéltörő lövedéket is tüzelő puskákra, ágyúkra és részben a harckocsik lövegeire alapozták. Ha ezek hatékonysága vagy mennyisége elmaradt a szükségestől, a gyalogság tömegei könnyen védtelenül maradhattak. Ezzel 1941 nyarán a német csapatok is szembesültek, amikor a szovjet T–34 és KV–1 harckocsik ellen könnyű páncéltörő ágyúik és a harckocsijaik legtöbbször katasztrofális kudarcot vallottak.

A világháborúban harcoló felek gyalogsága sokáig csupán páncéltörő puskákkal és kötegelt kézigránátokkal harcolhatott az őt legázolni és szétlőni igyekvő páncélozott harcjárművek ellen. A páncéltörő puskák általában 7-20 mm űrméretű eszközök voltak, amelyek acélmagvas lövedékei a vékonyabb páncélzaton még áthatoltak, de a közepes és nehézharckocsik legtöbbje ellen hatástalanoknak bizonyultak. Az egymáshoz erősített kézigránátokból készített kötegelt töltet legfeljebb a lánctalpak ellen lehetett hatásos.

Magyar honvéd tüzelésre készíti elő a Panzerfaustot

A németek – csapataik helyi kísérleteit követően – 1941 őszén kényszermegoldásként bevezették a páncélromboló járőrök rendszerét. Ezek a kis létszámú csoportok megpróbálták észrevétlenül megközelíteni vagy bevárni a harckocsikat, majd különféle rögtönzött eszközökkel harcképtelenné tenni azokat. Elsősorban a lánctalpakat támadták az alájuk csúsztatott tányéraknák és kötegelt robbanótestek segítségével, valamint benzines gyújtópalackokkal és láng-kézigránátokkal igyekeztek felgyújtani a harckocsi motorját. Sokszor eredményre vezetett, ha ködképző anyagokkal gátolták a kezelők egyébként is korlátozott kilátását a páncélosból, mert emiatt azok akár fel is adhatták a küzdelmet. Ritkábban a páncélrombolók a nyitva felejtett búvónyílásokon át kézigránátokat dobtak a harcjármű belsejébe: így ölték meg vagy tették harcképtelenné a bent harcolókat.

A német páncélromboló katonák még arra is kiképzést kaptak, hogy acélrúddal rásújtva elgörbítsék a harckocsik géppuskáinak csövét, vagy a lövegcsőbe kézigránátot dugva használhatatlanná tegyék azt. Mindezt azonban az acélkolosszusokra felmászva, vagy azok közvetlen közelében – lényegében ember és gép közötti közelharcban – kellett végrehajtani. Ez a páncélrombolókra nézve is rendkívül veszélyes volt, és akkor a szovjet páncélosokat kísérő gyalogság tüzét még tekintetbe sem vettük.

A páncélrombolók bátorságának jutalmaként 1942. március 9-én a német szárazföldi haderőben bevezették a minden egyes egyénileg megsemmisített vagy harcképtelenné tett páncélos után adományozható különleges jelvényt (1941. június 22-ig visszamenő hatállyal). Ezt a stilizált harckocsit ábrázoló jelzést a katonák egyenruhájuk jobb felkarján hordták.

Valamelyest javult a helyzet, amikor a németek 1942 májusától olyan páncélromboló eszközöket kaptak, amelyeket a páncélosra erősítve már „magukra hagyhattak”, vagy távolabbról lőhették ki rájuk. Előbbit példázzák az úgynevezett tapadóaknák (a német Panzerhandmine változatai és továbbfejlesztésük, a Hafthohlladung 3 HL), amelyek három U alakú erős mágnessel a páncéltestre vagy a harckocsitoronyra „ragadtak”. Ezek üreges töltetük időzített robbanásakor egy rendkívül magas hőmérsékletű (kumulatív) gázsugarat képezve szabályosan átégették a páncélzatot. A gázsugár – maga előtt tolva az olvadt páncélt – iszonyatos pusztítást vihetett végbe a páncélos belsejében, s legtöbbször felgyújtotta a benne tárolt lőszert vagy üzemanyagot is, amely a harcjármű felrobbanásához vezetett.

A távolabbról ható kézi páncéltörő eszközök egyik első képviselője a puskagránát páncélosok elleni változata volt. Ezt a német katona a puskájára szerelt toldatból lőhette ki egy különleges, falövedékű lőszerrel. A puskagránát, amelyet ugyancsak 1942-ben rendszeresítettek, bár 100 m-en belül volt igazán pontos, de akár 70-80 mm-es páncélzatot is átüthetett. A puskagránátvető azonban még alaposabb kiképzést igényelt, és nem is egyéni páncéltörő eszköz lett, hanem a 10-12 fős rajok fegyvere.

A német hadmérnökök már 1942 nyarától dolgoztak egy könnyen kezelhető, távolabbról ható, nagy pusztító erejű kézi páncéltörő fegyveren. Ez lett a mindössze 3,2 kg-os Faustpatrone, amely valójában egy 80 cm hosszú vetőcsőből – hátrasiklás nélkül – kilőhető, rakétahajtású, üreges töltet volt. Becsapódáskor ez az eszköz is kumulatív gázsugarat hozott létre, amely – távolságtól függetlenül – akár 140 mm-es páncélzatot is átégetett.

A fegyver első példányai 1943 augusztusában kerültek a csapatokhoz. A tapasztalatok alapján gyorsan továbbfejlesztették. Így alakult ki a „Faustpatrone 2”, amelyet hamarosan Panzerfaust (páncélököl) elnevezéssel illettek. E fegyverek irányzott lőtávolsága kezdetben csupán 30 m volt, de ezt az újabb változatoknál folyamatosan növelték. 1944 szeptemberében megjelent a 60, majd novemberben a 100 m-ig pontos páncélököl.

Ez az egyszer használatos kézi páncéltörő fegyver már nem igényelt hosszadalmasabb kiképzést, kezelése mindenki számára könnyen elsajátítható volt és bármilyen testhelyzetből (állva, fekve, fél térdről) tüzelhettek vele. Egyetlen hátránya az a kétméteres lángnyelv volt, amely lövéskor a cső végén kicsapott és 10 m-ig mindenkit veszélyeztetett. Emiatt alkalmazása körültekintést igényelt: 2 méteren belül semmiféle akadály nem lehetett, mert akkor a visszaverődő lángcsóva a lövész hátát égette meg.

A vetőcső ugyan „eldobható” volt, de a szabályzatok előírták összegyűjtésüket, mert a gyárakban anyaghiány miatt ezeket újratöltötték. A Faustpatrone és a Panzerfaust változataiból 1943–1945 között összesen 8254300 darabot gyártottak. A katonák végre egyénileg is közel egyenrangú félként vehették fel a harcot az addig rettegett páncélosokkal, akár a legkorszerűbbekkel is.

Tovább növelte a német katona önbizalmát, amikor megjelent a páncélököllel ellentétben újratölthető kézi páncéltörő rakétavető. Ezt a 8,8 cm űrméretű eszközt hivatalosan „nehéz páncéltörő rakétapuska” (schwere Raketenpanzerbüchse 54) néven rendszeresítették, de a katonák alakja után leginkább csak „kályhacsőnek” (Ofenrohr), hatása miatt pedig páncélrémnek (Panzerschreck) nevezték.

A Panzerfaust elsütésének pillanata

Ez a 9,4 kg-os kézi páncéltörő rakétavető nem volt más, mint az amerikai csapatoktól 1943 tavaszán, Tunéziában zsákmányolt 60 mm-es űrméretű „Bazooka” továbbfejlesztett német változata. A fegyver célzott lőtávolsága mintegy 200 m volt, de pontos találat csak 100 m-ig volt elvárható. Rakétahajtású lövedéke – távolságtól függetlenül – 160 mm-es páncélt égetett át. Ezt az eszközt már ketten kezelték: egy katona irányzott, a másik a lőszereket vitte és töltött. Használatához – a lövéskor kiáramló szemcsék miatt – kezdetben védőruházat és gázálarc kellett, de később egy védőpajzzsal ezeket szükségtelenné tették. A vetőcső végén ennél az eszköznél már háromméteres lángnyelv csapott ki.

A páncélrémből az első nagyobb mennyiséget a német csapatok 1944 januárjában kapták meg. Változataiból 1943–1945 között összesen 314895 darabot gyártottak.

A páncélrémet tilos volt egyenként alkalmazni. Legkisebb egysége a páncélromboló raj volt, amely két páncélromboló csoport 3-3 rakétavetőjéből állt. A 14 fős raj rendelkezett ezen kívül egy puskagránátvetővel, öt páncélököllel vagy tányéraknával és egyéb páncélromboló eszközökkel is. A felszerelést harcon kívül gyalogsági taligán szállították.

A német katonák egyre több szovjet páncélost semlegesítettek. Ezért 1943. december 18-án bevezették a páncélromboló-jelvény arany változatát, amelyet az ötödik megsemmisített vagy harcképtelenné tett páncélos után adományoztak. Egyben az alapszabály hatályát a páncélököllel vagy páncélrémmel kilőtt páncélosokra is kiterjesztették. A háború végéig egyes adatok szerint összesen 18962 páncélromboló-jelvényt adományoztak a német katonáknak (ebből 421 arany fokozatot). A „csúcsot” Heinrich Zubrod tartalékos hadnagy érte el, aki az 1213. gránátosezredben harcolva a nyugati hadszíntéren három hét alatt 13 harckocsit semmisített meg, ezek közül négyet egy napon. 1945. január 27-én maga is hősi halált halt.

Viszonylag kis célzott lőtávolsága miatt a páncélököl és a páncélrém csak helységharcban és nehezen áttekinthető terepen volt igazán hatékony. Ott viszont nagyon veszélyes volt: például a berlini hadműveletben a szovjet 2. gárda-harckocsihadsereg súlyos veszteségeinek 24 százalékát ilyen fegyverek okozták.

A német propaganda-gépezet természetesen felnagyította a páncélromboló fegyverek jelentőségét és a tömeges harckocsi-támadások tökéletes ellenszereként, szinte „csodafegyverként” reklámozta azokat.

A fentebb említett páncélromboló eszközök mindegyikét rendszeresítették a Magyar Királyi Honvédségben is. Sőt, később a páncélrémet 60 mm-es űrmérettel, 1944 M kézi rakétavető néven a magyar hadiipar is gyártotta. Horthy Miklós kormányzó testőr-lövészzászlóalja például 1944. október 15-én és 16-án „Faustpatroné”-kon kívül ilyen magyar gyártmányú páncélrémekkel is rendelkezett. Egy 1944. december 3-án kelt fegyverzeti helyzetjelentés szerint az 1. huszárhadosztály 2/I. huszárosztályában az 1. századnál és a nehézfegyver-századnál egy-egy, a 2. és 3. századnál pedig kettő-kettő magyar gyártmányú 60 mm-es páncéltörő rakétavető volt.

1944 kora tavaszán már a magyar csapatok is kaptak a Faustpatrone változataiból (hamarosan a páncélrémből is). Először a német alárendeltségben, ukrán és lengyel területen alkalmazott honvédalakulatok rendelkeztek velük: a 12. könnyűhadosztálynak például 1944. március 25-én 139 „Faustpatrone 1” és 124 „Faustpatrone 2” páncélromboló fegyvere volt, amelyeket Kobrinban raktároztak. Sőt, egyes adatok szerint ez a seregtest már 1944 februárjában is használt ilyen eszközöket, mivel abban a hónapban 90 kilőtt csövet szolgáltatott be a németeknek.

Az új kézi páncéltörő eszközökre szükség is volt, mert a szovjet harckocsi-támadások alkalmával sokszor a magyar csapatokon is úrrá lett a németekéhez hasonló „páncélos-rémület”.

Páncéltörő fegyver pedig kevés akadt. A katonák sokszor rögtönzéssel segítettek magukon, mint az a megszálló feladatot ellátó 54/I. gyalogzászlóalj parancsnokának, Komlóssy Andor alezredesnek 1944. április 16-án kelt jelentéséből is kiderül:

„Jelentem, hogy a páncéltörő fegyverek csekély száma miatt az elhasznált konzervdobozok felhasználásával a csatolt kézigránátot készítettem.
A kézigránát alkalmasnak látszik kisebb műtárgyak [értsd: tereptárgyak] robbantására, gyors sínrobbantásra, harckocsik futóművének megrongálására. Robbanó hatása elég nagy. 20 m-ig dobható is. Erkölcsi és robbanó hatásánál fogva a támpont védelménél használhatónak látszik. […]”

A Faustpatrone és a páncélrém kezelését a katonák kezdetben úgynevezett páncélromboló tanfolyamokon sajátíthatták el, ahol német kiképzők oktatták őket. Az 54. gyalogezrednél például 1944. április 28-án „3 tiszt, 3 tiszthelyettes vagy szakaszvezető, 30 tisztes, illetve ügyes honvéd” tanfolyamra vezénylését javasolták. A német 2. hadsereg mögöttes területét biztosító magyar 23. könnyű- (majd tartalékhadosztály) katonái német szemléltetés és kiképzés keretében 1944. május elején ismerkedhettek meg a Faustpatrone két változatával. Május 15-én a hadosztály 51. és 54. gyalogezredétől és 78. utászzászlóaljától összesen 4 tisztet, 5 tiszthelyettest és négy tisztest vezényeltek a Breszttől 80 km-re délnyugatra fekvő Radzynba, ahol május 22–27. között páncélromboló tanfolyamon vettek részt.

Az új fegyverek iránti bizalmat és a kiképzés hatékonyságát a magyar II. tartalékhadtest parancsnoksága 1944. május 25-én német fegyvertények közzétételével kívánta emelni:

„Április hó 30-án éjjel az oroszok 1 „Valentine” típusú és 7 közepes harckocsival a Mirowiczénél lévő hídfőállásba betörtek és a Turja patakon átvezető hidat igyekeztek elérni.
A várható harckocsi-támadásról a Ski vadászok [a német 1. sívadász-dandár 2. ezredének katonái] már délután értesültek, s az összes meglévő „Faustpatrone 2”-t előkészítették.
A híd felé vezető úton kb. 100-200 m-es távközökkel közeledő harckocsik közül az élen haladó „Valentine”-t egy rohamágyú lőtte ki, a többit „Faustpatroné”-val semmisítették meg.
A harckocsik útvonalának közelébe lopódzó lövészek közül az első a legközelebb eső harckocsira kb. 20 m távolságból tüzelt. […] A találattól a harckocsi harcképtelenné vált, belsejében robbanás volt megfigyelhető. Ugyanezen lövész „Faustpatroné”-ért harcálláspontjára visszatérve, világítórakétával is ellátta magát és a következő két harckocsira már az előzetesen kilőtt rakéta fényénél szabályszerű célzással tüzelt. Az egyik harckocsi kigyulladt, a másiknak a páncéltornyát tépte le a robbanó lövedék.
Az 5. harckocsit egy lövész 5 m-re közelítette meg. A harckocsi páncéltornyát a robbanó lövedék letépte, egy orosz katonát kivetett. A harckocsi kigyulladt. Az állva maradt lövészt repesztalálat érte, mely azonban nem okozott sérülést.
A 6. harckocsit a 10 m-ről leadott lövés harcképtelenné tette, legénységét megölte.
A „Faustpatrone 2” kezelése egyszerű és bárki által könnyen elsajátítható. Fenti eredmény a fegyver hatásossága iránt teljes bizalmat ébresztett minden egyes vadászban úgy, hogy a páncélosoktól való félelem kiküszöböltnek tekinthető. A kitűnően bevált „Faustpatroné”-t a vadászok szívesen viszik magukkal vállalkozásaikra.”

Az új fegyverekkel való megismertetés a Kárpátok előtt harcoló magyar 1. hadsereg csapataira is kiterjedt. A 16. gyaloghadosztály felderítőosztályából például 2 fő május 29-től június 3-ig Pniowban vett részt páncélromboló kiképzésen.

A tervek szerint a központi tanfolyamokon kiképzettek az ezredeken belül szervezett további tanfolyamok kiképző keretét alkották volna. Miután a csapatok kaptak az új fegyverekből, a páncélromboló kiképzés a zászlóaljakon belül is megindulhatott.

A határon túl harcoló vagy megszálló feladatot végrehajtó honvédcsapatokon kívül Magyarországon is megindult a korszerű kézi páncéltörő eszközökkel való kiképzés. A páncélromboló ismeretek birtoklása a Magyar Királyi Honvédség minden szárazföldi fegyverneme számára kötelező volt. Az első két ilyen központi tanfolyamot 1944. május 22–27., illetve június 12–17. között tartották a várpalotai gyalogsági központi iskolán.

Magyar páncélromboló járőr beásva. A földbe ásott tüzelőállás előtt magyar gyártmányú 1944 M 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavető, kétoldalt pedig német Panzerfaustok láthatók

Időközben a Keleti-Kárpátok védelmére kiépített Árpád-vonal kárpátaljai völgyzárait védő magyar erődcsapatokat ellátták a páncélrém egy kerekes lövegtalpra szerelt nehezebb változatával is. Az úgynevezett Raketenwerfer 43 a „Püppchen” („Babuci”) becenevet kapta. 1944. május elején a magyar 1. hadseregnél két német tiszt és hat altiszt képezte ki a magyar katonákat a hátrasiklás nélküli páncéltörő eszköz kezelésére. A fegyver magyar nyelvű anyagismeretét és kezelési utasítását a Honvéd Vezérkar főnöke 1944. június 2-án adta ki a csapatoknak.

A sietősen, s emiatt sokszor hiányosan kiképzett magyar csapatok hozzáállásával kapcsolatban is gondok adódtak, amint az a 16. gyaloghadosztály felderítőosztályának 1944. június 9-én kelt iratából is kiderül:

„[…] egyes alakulatok legénysége a kézi páncélelhárító fegyvereket menet közben úgy hordja a vállán, hogy az azokhoz tartozó német nyelven írott utasítás, melyből legénységünk nagyobbik része amúgy sem ért egyetlen szót sem, a fegyverek mellé egyszerűen oda van tűzve és onnan kiesve nagyon könnyen az ellenség kezére juthat.”

A különféle segédleteket és szabályzatokat hamarosan magyarul is kiadták. Ettől függetlenül ugyanezen alakulat július 5-i eligazítása szerint a 16. gyaloghadosztály katonái csak lassan fogadták bizalmukba a szerintük megbízhatatlan fegyvereket:

„Ismételten előfordult, hogy egyes alakulatok Faustpatronokat adnak le a felvételező helyen azzal, hogy azok hasznavehetetlenek. Mint megvizsgálásukkor kitűnik, hogy ezek belső alkatrészei helytelen tárolás következtében teljesen berozsdásodtak. Előfordult az, hogy a nyélből csorgatni lehetett a vizet. […]
A rozsda eltávolítása és beolajozása után a Faustpatrone ismét használható.”

A páncélromboló kiképzésben részesültek létszámát folyamatosan jelenteni kellett. Az 1944. június 16-án körvonalazott végcél a 23. tartalékhadosztály esetében például az alábbi volt:

„Az alakulatok a rendelkezésre bocsátandó kiképzési anyaghoz mérten a páncélromboló kiképzést úgy folytassák tovább, hogy végeredményben az alábbi kiképzett legénységgel rendelkezzenek:
lövészszázadonként 6 páncélromboló járőr és 4 Ofenrohr kezelői (8 fő);
lovasszázadnál 4 páncélromboló járőr;
utászszázadnál 6 páncélromboló járőr;
árkászszakaszonként 2 páncélromboló járőr;
egyéb csapat-alosztályonként 2 páncélromboló járőr;
törzsenként és vonat-alosztályonként 1 páncélromboló járőr […]”

Egy páncélromboló járőr 3 főből állt (parancsnok géppisztollyal, biztosító és robbantó puskával). Korábban a 3 katona együttes páncélromboló felszerelése összesen 27 kg-ot nyomott. A mindössze 5,1 kg-os páncélököl nem csak hatékonyabb, de könnyebb is volt. Így a katonák akár többet is magukkal vihettek.

A németek által átadott páncélromboló anyag mennyisége azonban sok alakulatnál elmaradt a szükségestől. Ez kihatott a magyar csapatok kiképzésére is. Amint az Kenessey Gyula ezredes, az 54. gyalogezred parancsnokának június 22-i intézkedéséből kiderül:

„A zászlóaljankint régebben kiadott 16-16 darab Faustgránátot kiképzési célokra tilos felhasználni. Azon támpontoknak kell kiadni, hol felhasználása páncélos járművek ellen a legvalószínűbb.”

A kormányzó lefegyverzett testőrlövész-zászlóaljának páncélrémei 1944. október 16-án a Királyi Palota udvarán

A németek által magyar katonáknak tartott tanfolyamokon is adódtak problémák. Az 1944. június 5-15. között, illetve 14-től 22-ig Oltuszban, az 54/I. zászlóaljnak megtartott foglalkozásokon nem volt elég fegyver, csupán minden 20 főre jutott egy. A csapatok csak a „Faustpatrone”-val ismerkedhettek meg, páncélréme a német kiképzőknek sem volt. A magyarok közül alig akadt németül tudó. A szemléltető harckocsi, amelynek a katonákat hozzá kellett volna szoktatnia a páncélosok látványához és zajához, csak négy napos késéssel, az első tanfolyam befejezése után érkezett meg. Az 54. gyalogezred jelentése június 22-én meg is állapította:

„Panzerschreck (volt Ofenrohr) kezelésében a folyó hóban az ezrednél senki sem nyert kiképzést, mert az kiadva nem lett, de a német fegyvertanfolyam sem rendelkezett vele. […]
Páncélromboló járőr kiképzésben a folyó hóban (a műszaki anyagok részbeni hiánya miatt) szükségszerűen kiképzést nyert 15 tiszt, 2 tiszthelyettes és 88 fő legénység. Pillanatnyilag is folyik újabb páncélromboló kiképzés. Összes kiképzettek száma: 16 tiszt, 3 tiszthelyettes, 91 fő legénység.”

Bár a vontatott fegyverszállítások sok helyen jellemzőek maradtak, akadtak azért kivételek is. A 18. tartalékhadosztály például július 3-án – nem is teljes adatok szerint – 750 „Faustpatrone”-val és 12 páncélrémmel rendelkezett. Ebből a 40. gyalogezred 394 „Faustpatrone”-t és 9 páncélrémet birtokolt.

A német alárendeltségben 1944. június végén bevetett 1. lovashadosztálynak kezdetben alig voltak páncélöklei vagy páncélrémei. Ahogy N. Bodnár Károly, a 3. huszárezred 5. lovasszázadának őrmestere visszaemlékezett:

„Páncélököl csak nekem volt a századnál, azt is egy visszavonuló német őrmestertől kértem el négy darab kockakávéért cserébe.”

Számvéber Norbert

Képek

Magyar honvéd tüzelésre készíti elő a Panzerfaustot (korabeli magyar filmhíradó állóképe)

A Panzerfaust elsütésének pillanata (korabeli magyar filmhíradó állóképe)

Magyar páncélromboló járőr beásva. A földbe ásott tüzelőállás előtt magyar gyártmányú 1944 M 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavető, kétoldalt pedig német Panzerfaustok láthatók (Magyar Futár)

A kormányzó lefegyverzett testőrlövész-zászlóaljának páncélrémei 1944. október 16-án a Királyi Palota udvarán (internet)