Az első világháború kitörésekor a flottaversenynek és a felfokozott várakozásoknak köszönhetően sokan egy hamarosan bekövetkező nagy tengeri csatát („második Trafalgar”) prognosztizáltak. E csata azonban egyelőre elmaradt. Egyrészt, a németek felismerték, hogy a flottaversenyt elvesztették, másrészt a britek a távoli blokád eszközéhez folyamodtak, mely esetre a németeknek egyszerűen nem volt tervük. A német Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) számára úgy szólt a háborús parancs, hogy ne kockáztassák a flottát, és csak olyan körülmények között vállaljanak csatát, amikor valószínűnek látszik a győzelem. 1916 januárjában Reinhard Scheer altengernagy lett a Nyílttengeri Flotta parancsnoka, aki elődeinél aktívabb és agresszívabb stratégiát hirdetett. Úgy vélte, parti városok lövésével ki tudja úgy csalogatni a brit erők egy részét, hogy az egy erősebb német kötelékkel találja szembe magát.

A német Nyílttengeri Flotta

A németek 1916. május végén Sunderland bombázásával akarták a briteket kihajózásra bírni, de a körülmények változása miatt az utolsó pillanatban átterveztek, és 31-én hajnalban Dogger Bank (Dogger-pad) irányába futottak ki. A Franz Hipper altengernagy vezette csatacirkálók feladata az volt, hogy a Sir David Beatty altengernagy vezette brit csatacirkálókat a Scheer vezette német főerők elé csalogassa. A németek azonban nem is sejtették, hogy a briteknek van egy óriási stratégiai előnyük: azok ugyanis meg tudták fejteni a német rádióüzeneteket, és tudták, hogy valami készül. Ennek köszönhetően a Sir John Jellicoe tengernagy vezette brit főerő, a Nagy Flotta (Grand Fleet) előbb tengeren volt, mint ahogy Hipper csatacirkálói kifutottak. A csapdát állítani készülő németeknek fogalmuk sem volt arról, hogy ők azok, akik valójában a csapda felé tartanak.

Ki lőtt jobban?

A csata főszereplői, a nagy csatavívó egységek (csatahajók, csatacirkálók) nehézlövegeinek tűzvezetése tekintetében elméletileg a brit fél egyértelmű fölényben volt. Kettő kivételével valamennyi nehéz egységük el volt látva központi tűzvezető készülékkel (Director), valamint mechanikus számítógéppel és grafikus ábrázolóval kombinált lőelemképző készülékkel (Dreyer-asztal). A németek csak részben központosított tűzvezetéssel rendelkeztek, a tornyok elforgatása központból meghatározott adatok alapján történt, de a lövegcsövek emelését és a lövegek elsütését a tornyokban végezték. A lőelemszámítás is kevésbé volt gépesítve, valamint nem rendelkeztek grafikus ábrázolóval. A csata idején mindkét fél mutatóban rendelkezett egy-két girostabilizált elsütőberendezéssel (briteknél Henderson, a németeknél az osztrák Petravic konstrukciója), ezekre azonban még ráfért a fejlesztés, ugyanis a saját hajó első sortüze után használhatatlanná váltak.

A fentiek alapján papírforma szerint a csatában a briteknek egyértelműen jobb találati arányokat kellett volna a nehézlövegeikkel elérni, ez azonban nem így történt. A brit rendszer hatékonyságát rontotta, hogy a legtöbb hajó csak 9 láb (kb 2,75 m) bázistávolságú távmérőkkel rendelkezett, melyek csak a háború előtt prognosztizált 10 km körüli harctávolságig voltak megfelelők, a valóságban gyakran 15 km feletti távolságokon igen pontatlanok voltak. A német oldalon pedig előnyt jelentett, hogy Zeiss sztereoszkópikus távmérőik valamivel pontosabbak voltak.

A csata során a német csatacirkálók igen jó találati arányt érték el, 3,89 %-ot, vagyis a kilőtt nehézgránátok ennyi százaléka találta el a célt. A legrosszabb arányt Beatty brit csatacirkálói produkálták, mindössze 1,43 %-ot. Az igaz, hogy a csata első fázisában, a csatacirkálók közti összecsapásban többnyire a németeknek kedveztek a látási viszonyok, azonban ez sem menti a brit csatacirkálók pocsék teljesítményét. A velük együtt harcoló QUEEN ELIZABETH-osztályú gyors csatahajók ugyanis 2,64 %-ot értek el, ugyanolyan látási viszonyok mellett. A számukra kedvező viszonyok közt viszont Hood csatacirkálóinál bejött a papírforma: 4,39 %-os eredményük a csata legjobbja volt. A csatahajók esetében viszonylag kiegyenlített, és a papírformát szintén hozó eredmény született: a brit 3,70 %-a mellett a németek 2,96 %-ot értek el. Mindenesetre megfontolásra érdemes John Campbell (Jutland: An Analysis of the Fighting) megállapítása: „A látási viszonyoknak nagyobb befolyása volt a csatára, mint bármelyik admirálisnak.”

A lőpor, mely megmentett többezer életet

A hadihajózás történetében valamelyest járatosak számára közismert toposz, miszerint az 1915 januárjában Dogger Banknél vívott ütközet tanulságait levonva a németek komoly javításokat eszközölve (pl. kettős tűzzáró ajtók) tűzbiztossá tették volna lövegtornyaikat, s így kerülték el a skagerraki csatában felrobbanó három brit csatacirkáló sorsát.

A SEYDLITZ csatacirkáló

Először lássuk, mi is történt 1915. január 24-én Doggernél. Franz Hipper három német csatacirkálója összecsapott Sir David Beatty és Sir Archibald Moore öt brit csatacirkálójával. Minket jelen pillanatban az ütközet egyik találata érdekel, mégpedig azé a 34,3 cm-es brit gránáté, melyet délelőtt 9:43-kor lőttek ki Beatty zászlóshajójáról, a LION-ról, s mely a német SEYDLITZ csatacirkáló leghátsó lövegtornyának (D jelű) barbettáját találta el. A németek az óramutató járásának megfelelően, azaz orr, jobb oldal, tat, bal oldal jelölték a lövegtornyaikat az abc első betűivel: A (Anna), B, etc. A gránát nem ütötte át egészen a barbettát, melyen csak egy kis lyuk keletkezett. Ezen azonban egy izzó fémdarab berepült a torony belsejébe, mely a lövegtér alatti átrakóhelyiségben meggyújtotta az ott lévő tölteket. A tűz elkezdett felfelé és lefelé terjedni. A torony alsó részének személyzete megpróbált átmenekülni a szomszédos hátsó, emelt lövegtoronyba (C), az ajtó kinyitására azonban a tűz a töltetraktárba, majd a másik toronyba is átterjedt, végül mindkét torony teljesen kiégett, 159 fős személyzetük életét vesztette. A lőszerraktárakat végül sikerült elárasztani, Wilhelm Heidkamp szivattyúmesternek köszönhetően, aki a vörösen izzó szelepek kinyitása közben súlyos égési sérüléseket szenvedett. A német csatacirkálók, részben a britek bénázása következtében, további károk elszenvedése nélkül haza tudtak térni.

Közkeletű tévedés, miszerint a németek az ütközet után, levonva annak tanulságait, fizikailag tűzbiztossá tették volna lövegtornyaikat. Bár a LÜTZOW csatacirkálón valóban beépítettek néhány, tűzbiztosnak gondolt ajtót, a többin, köztük a SEYDLITZ-en nem. A legfontosabb intézkedés, amit tettek, hogy megváltoztatták a lőszerkezelési szabályzatot, és lecsökkentették a torony forgórészében, a lőszerraktárak és az ágyúk között található töltetek számát. Mint később kiderült, a töltetek száma így is túl soknak bizonyult. A német lövegtornyok döntő többsége – a németeknél esetenként még egy hajón belül is nagy különbség volt a tornyok között – a korabeli brit standardok szerint 1916 májusában egyáltalán nem volt tűzbiztosnak tekinthető.

A skagerraki csatában azután a doggerihez kísértetiesen hasonlók történtek. Hiába voltak a német csatacirkálók erősebben páncélozottak, mint a britek, pont a lövegtornyaik, illetve a barbettáik gyengének bizonyultak. Mint Moritz von Egidy, a SEYDLITZ parancsnoka írja a skagerraki csatáról szóló visszaemlékezésében: „Nem sokkal később a tüzérségi központ a hajó mélyéből jelentette: »A C torony nem válaszol. Füst és gáz jön a C torony szócsövéből.« Mindez úgy hangzott mint Dogger Banknél.” Ezután von Egidy a Dogger Bank után megtett intézkedéseket dícséri, azt állítva, hogy mindössze 20-an haltak vagy sebesültek meg a lövegtoronyban. A jó von Egidy itt azért kissé lódít. Jelen esetben a hátsó emelt helyzetű torony (C) barbettáját ütötte át egy 34,3 cm gránát, begyújtva két töltetet. A torony ismét teljesen kiégett, 64-en meghaltak, hatan tudtak kimenekülni, közülük hárman később belehaltak sérüléseikbe. Az igaz, hogy most legalább a másik toronyra nem terjedt át a tűz, de a biztonság kedvéért Egidy „lefelejtett” 47 halottat.

A legújabb német csatacirkálók egyike, a DERFFLINGER mindkét hátsó lövegtornya kiégett. A leghátsó torony (D) tetejét egy 38 cm-es gránát ütötte át, a 75 fős toronyszemélyzetből két ember tudott kiugrani a hüvelykivető nyílásokon, később egyikük meghalt. Nem sokkal ezután a hátsó emelt helyzetű torony (C) barbettáját ütötte át egy gránát, a 74 fős toronyszemélyzetből hatan élték túl a találatot.

Német csatacirkáló 28 cm lövegtornyának belseje
A kép a török YAVUZ-on (ex GOEBEN) készült, de a SEYDLITZ-é is ilyen volt

A toronytalálatok súlyos következményei ellenére egyik német csatacirkáló sem repült a levegőbe, ellentétben brit társaikkal, bár ott sem minden toronytalálat bizonyult a hajóra nézve végzetesnek. Mint azt fentebb említettük, sokáig tartotta magát az a vélekedés, miszerint a tornyok tűzbiztossá tétele akadályozta meg a katasztrófát. Ezt azonban az újabb kutatások cáfolták. A lőszerkezelés szigorítása ellenére a csata idején így is elegendő, tűznek kitett töltet volt a tornyokban, hogy azok teljesen kiégjenek. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi mentette meg 1915-ben a SEYDLITZ-et, amelyen közel hat tonna lőpor kapott lángra, míg egy brit hajó ennél kevesebbtől óriási robbanással tűnt volna el a hullámsírban.

Mint az már a címből sejthető, élet és halál között a különbséget a lőpor milyensége jelentette. Ha a németeknek olyan lőporuk lett volna, mint a briteknek, a SEYDLITZ és a DERFFLINGER hatalmas robbanással semmisült volna meg, azaz a SEYDLITZ már ott sem lehetett volna a csatában. A brit lőpor, a cordite híres volt heves robbanékonyságától. A cordite-hoz hasonló összetételű régi német lőpor már eleve jobb volt annál, de a németek a háború előtt bevezették az RP C/12 lőport, melyet teljesen új technológiával, és sokkal jobb stabilizáló anyaggal gyártottak. Ez robbanás helyett csak égett, mégpedig viszonylag lassan. További védelmet jelentett, hogy az ékzáras ágyúk miatt a lőpor egy része vastag részhüvelyben volt. Ez azonban önmagában nem magyaráz meg mindent, ugyanis a lőpor egy része az úgynevezett előtöltetekben ugyanúgy csak selyemcsomagolást kapott, mint a brit lőpor. Úgy tűnik, a DERFFLINGER és a SEYDLITZ túlélői, utóbbiak kétszer, leginkább a német vegyészeknek és lőporgyáraknak lehettek hálásak, hogy hazatérhettek, és nem a tenger fenekén végezték, mint szerencsétlen brit kollégáik.

Az osztrák–magyar haditengerészeti attasé jelentésében leírta, miszerint a csata után a német tisztek rendkívül büszkék voltak, hogy a német flotta a britekkel szemben nem szenvedett el egyetlen úgynevezett Totalverlustot sem. A korabeli német szakzsargonban a Totalverlust egy hajó azonnali pusztulását, felrobbanását jelentette. A fentiek tükrében tényleg volt okuk a büszkeségre, de azért ez nem teljesen igaz. Az éjszaka folyamán megtorpedózott régi német csatahajó, a POMMERN esete ugyanis szintén a Totalverlust kategóriába esett. A találatot követően felrobbant és olyan gyorsan merült el, hogy egyetlen túlélő sem maradt, aki beszámolhatott volna arról, mi történt pontosan. A POMMERN egyike volt annak a hat régi csatahajónak, melyeknek tulajdonképpen ott sem lett volna szabad lennie a csatában, akárcsak a másik oldalon a már szintén elavult páncélos cirkálóknak.  

A LÜTZOW végzete

A csata során Hipper zászlóshajóját, a LÜTZOW csatacirkálót 24 nehézgránát találta el. Az angol tűzvezetés érdekessége, hogy akárcsak több más német hajó esetében, ezt a csatacirkálót is sok találat az orrában érte. Ennek következtében egyre több rekeszt öntött el elöl a víz, aminek köszönhetően a hajó orra egyre mélyebbre süllyedt. Délután fél hét körül Hipper kénytelen volt volt elhagyni a zászlóshajóját, a G39 jelű rombolóra szállva át. A csatacirkáló helyzetét súlyosbította, hogy a vízmentes válaszfalakon a csővezetékek átvezetésénél átszivárgott a víz, újabb rekeszeket árasztva el. Nagyban hozzájárult a LÜTZOW végzetéhez, hogy – feltételezhetően az INVINCIBLE csatacirkáló vízvonal alatti találatai következtében – a hajó előrészében lévő igen nagy köbtartalmú vízvonal alatti torpedóvető helyiséget is elöntötte a víz.

A német flotta után a végére már csak vánszorogni tudó csatacirkálóról éjfél után megállapították, hogy már menthetetlen. Ekkor mintegy 7500 tonna víz lehetett benne, az orrfedélzete két méterrel merült a víz alá, és merülése elöl a normál 9 méter helyett elérte a 17 métert. Az elülső kazánházat is elérte már ekkorra a víz, a szivattyűk pedig már rég nem bírtak a beömlő vízmennyiséggel. Megpróbálkoztak hátramenetben haladni, de a szél és a hullámzás miatt kormányozhatatlannak bizonyult a csatacirkáló. A tat végül annyira kiemelkedett, hogy a hajócsavarok részben kiálltak a vízből, így a hajó teljesen mozgásképtelenné vált. Hajnali egy után Victor Harder kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A becslések szerint ekkor már több mint 8300 tonna víz volt a hajó előrészében. A LÜTZOW-ot kísérő négy romboló a hajó tatjához állt, és felvette a hajó legénységét. Háromnegyed kettőkor a G38 parancsot kapott a csatacirkáló elsüllyesztésére. Az első torpedó az egyre magasabbra emelkedő tatrész alatt átsiklott, ezért a következő torpedóval a hajó közepére céloztak. Ez talált, és a csatacirkáló két perc alatt elsüllyedt.

A LÜTZOW csatacirkáló, Hipper zászlóshajója

Nem mindenkinek sikerült átszállni a rombolókra. Róluk a LÜTZOW egyik tisztje így emlékezett meg: „Az a hat szegény fűtő jár az eszemben, akik még éltek, amikor a hajó elsüllyedt. Az elülső diesel generátor helyiségében ültek, amely búvárharangként funkcionált, és nem tudtak kijönni. Egyszer felhívtak, mert volt velük kapcsolatom, és jelentették, hogy a helyiségben lassan emelkedik a víz szintje. Szivattyúkkal egy bizonyos szinten lehetett tartani a vízbetörést. Végig bátrak és optimisták maradtak.”

A SEYDLITZ kis híjján hasonló sorsra jutott mint a LÜTZOW. Bár a SEYDLITZ-et egy torpedó is eltalálta a 21 nehézgránát mellett, és az orra szintén egyre mélyebbre merült, szerencsés volt, ugyanis a vízvonal alatti torpedóvetők helyiségét nem öntötte el a víz. Mint von Egidy kapitány írta ez a „nagy úszóhólyag” segített fenntartani a csatacirkáló úszóképességét, és megakadályozni, hogy a hajócsavarok kiemelkedjenek a vízből, megbénítva a hajót. A SEYDLITZ orra így „csak” 14 méterre merült. A Jade torkolatában lévő küszöbön végül így is csak úgy tudott átjutni, hogy két gőzős állt mellé, melyekről folyamatosan szivattyúzták a vizet.

A csata után hazafele tartó sérült SEYDLITZ

Gefechtskehrtwendung nach Steuerbord

16:50 környékén kezdődött a csata „futás északnak” nevezett fázisa, amikor Beatty erői 180 fokos fordulót végrehajtva Jellicoe főerői irányába csalták maguk után a német flottát. 18:30-kor Scheer teljes meglepetésére a füstből és ködből kibontakozott a brit Nagy Flotta, amelyről a németek úgy hitték, nincs kinn a tengeren. A taktikai szempontból kedvező helyzetben lévő britek tüzet nyitottak, és Jellicoe zászlóshajója, az IRON DUKE perceken belül hét találatot ért el az élen haladó KÖNIG-en. Scheer érzékelve, hogy halálos csapda felé haladnak 18:33-kor elrendelte az egyidejű 180 fokos fordulót jobbra (Gefechtskehrtwendung nach Steuerbord). Ezzel az ügyesen végrehajtott manőverrel, melyet a rombolók mesterséges ködfejlesztéssel fedeztek, sikerült kivonni magukat a britek tüzéből. 19 óra előtt néhány perccel Scheer egy újabb fordulót hajtott végre, hogy összezavarja az üldöző briteket, és előkészítse a sötétség beálltakor a menekülést, ám ennek következtében szembetalálták magukat a brit csatahajók koncentrált tüzével. 19:15-kor ezért Scheer ismét elrendelte az egyidejű 180 fokos fordulót jobbra, miközben a csatacirkálókat és a rombolókat támadásra utasította. A forduló végrehajtása most nem sikerült olyan rendezetten, de végül Scheer erői a ködben a nyugati irányban kivonták magukat a harcból. Ebben nagy szerepe volt a még harcképes négy német csatacirkáló „halállovaglás” névre keresztelt akciójának, melyet a DERFFLINGER parancsnoka, Johannes Hartog kapitány vezetett. A rövid, de elkeseredett küzdelemben a német csatacirkálók 37 találatot kaptak, de végül túlélték, és a célt, a főerők elmenekülését is elérték.

A németek később is nagyon büszkék voltak a csatában végrehajtott egyidejű 180 fokos fordulókra. Az Egyesült Államok haditengerészete élénken érdeklődött a csata története iránt, így a háború után több egykori résztvevő német tengernagy tartott előadást Annapolisban a Haditengerészeti Akadémián. Az egyik előadó, Paul Behncke tengernagy, aki a csatában ellentengernagyként a III. Csatahajórajt (KÖNIG és KAISER osztályok) vezette, igencsak értett hozzá, hogy kell egyszerre a német teljesítményt fényezni és a házigazdák hiúságát legyezgetni. Miután hosszasan ecsetelte a fenti manőver nagyszerűségét és nehéz végrehajthatóságát, közölte a hallgatósággal, hogy a németen kívül a világon csak egyetlen másik haditengerészet tudta volna azt végrehajtani: az amerikai.

A karfiol

Felix von Luckner gróf, aki 1917-ben önmagát Seeteufelnek (Tengeri ördög) nevezve a SEEADLER nevű vitorlással kereskedelmi hajók elleni hadjáratával vált híressé és népszerűvé, a skagerraki csatában a KRONPRINZ csatahajó egyik lövegtornyában szolgált. Egy visszaemlékezésében ő írja le ezt az epizódott, mely már azután játszódott le, hogy a német csatahajók sikeresen kivonták magukat a küzdelemből.

„Már egyre sötétedett. Délnek haladtunk, várva, hogy reggel újrakezdjük a csatát. Azt gondolván, hogy az egész fedélzetet gránátrepeszek borítják, a lövegtornyomból kiküldtem egy tengerészt, hogy szedjen össze néhányat szuvenírként. Csodálkozva tért vissza »Uram a britek karfiollal lőttek ránk!« Valóban, egy ölrevaló karfiolt szedett össze. A nehézlövegek tüzelése által okozott légnyomás szétrobbantotta a konyhaládát, mely éppen karfiollal volt tele, így a fedélzet úgy nézett ki, mint egy veteményeskert. Gránátszilánkokból egy darab sem volt. A harc izgalmában felfokozott képzeletünk miatt úgy éreztük, a hajó vagy százszor megrázkódik, de valójában egyetlen találat sem érte, annak ellenére, hogy a KRONPRINZ a lövedékek valóságos záporán hajózott keresztül.”

A WIESBADEN cirkáló

A WIESBADEN túlélője és híres halottja

A POMMERN mellett talán a WIESBADEN cirkáló volt a csatában a németek legpechesebb hajója (bár a FRAUENLOB cirkáló sem járt jobban). A Friedrich Boedicker ellentengernagy vezette II. Felderítő Csoportba tartozó cirkáló Fritz Reiss kapitány parancsnoksága alatt állt. 18:30 körül a csoport egy része harcba került a brit CHESTER cirkálóval (melynek egyik ágyúja ma az Imperial War Museumban látható kiállítva Londonban), de Horace Hood ellentengernagy brit csatacirkálói közbeavatkoztak. Hood zászlóshajója, az INVINCIBLE eltalálta a WIESBADEN gépházát, aminek következtében a cirkáló megbénult. Ezt követően egy brit romboló kilőtt rá egy torpedót, ami szintén talált, de a cirkáló továbbra is felszínen maradt. A Sir Robert Arbuthnot ellentengernagy vezette brit páncélos cirkálók vetették rá magukat ezután, a könnyű zsákmány reményében, azonban alig értek el néhány találatot, amikor rajtavesztettek. A felbukkanó német csatahajók tüzében Arbuthnot zászlóshajója felrobbant, egy másik páncélos cirkáló pedig végzetes sérüléseket szenvedett. A mozgásképtelen WIESBADEN torpedókat lőtt ki, melyek közül az egyik eltalálta a MARLBOROUGH csatahajót. Német rombolók két ízben tettek kísérletet a cirkáló személyzetének megmentésére. Az első alkalommal az erős brit ágyútűz miatt kénytelenek voltak feladni a próbálkozást. A második alkalommal, immár a sötétség beállta után egyszerűen nem találták meg a sérült hajót. A WIESBADEN végül június 1-jén valamikor hajnali kettő és három között süllyedt el. 590 fős személyzetéből egyetlen ember, egy fűtő menekült meg, aki mintegy másfél napig taposta a vizet, míg egy norvég gőzös a fedélzetére vette.

A WIESBADEN egyik árbocőre Johann Kinau, író és költő volt, aki leginkább írói álnevén, Gorch Focként ismert. Regényei főleg a halászok és a tengerészek küzdelmes életéről szólnak. Kinau 1916 tavaszán kérte át magát a hadseregből a haditengerészetbe, pedig tudta, a tengeren permanens tengeribetegségben szenved. A flottában rögtön a WIESBADEN-re került. Holttestét hetekkel a csata után egy svéd sziget partján találták meg, azonosításában a zsebében lévő vízhatlan dobozba zárt, „Utolsó kívánság” című verse segített, melyben megjövendölte halálát. Mint író, igazán felkapottá 1933 után vált, részben hithű náci unokatestvérének köszönhetően, aki Kinaut a nemzetiszocializmus úttörörőjeként propagálta. Tény, hogy Kinau erősen nacionalista és angolellenes volt, ám sem rasszistának, sem antiszemitának nem nevezhető. 1933-ban a német haditengerészet új vitorlás iskolahajóját GORCH FOCK-nak keresztelte. A hajó 1945-ben szovjet kézbe került. A nyugatnémet haditengerészet 1958-ban az eredeti tervek alapján egy újabb iskolahajót épített, melyet ismét GORCH FOCK-nak kereszteltek, s a mai napig szolgálatban áll. 

Johann Kinau, alias Gorch Fock, a WIESBADEN matróza

Az emberi oldal

A tengeri csatákat akkoriban (még többnyire) hajókkal vívták, ám a hajókon mégiscsak emberek szolgáltak. A német flotta 99 egysége futott ki 1916. május 31-én, fedélzetükön mintegy 45000 emberrel. A hajók közül egy csatacirkáló, egy régi csatahajó, négy cirkáló és öt romboló nem tért vissza. A német flotta a csatában 2551 halottat és 507 sebesültet vesztett. A halottak mintegy 70 %-a három hajón szolgált: a POMMERN-en, a WIESBADEN-en és a FRAUENLOB-on. Az alábbiakban egy-két epizódot villantunk fel arról, miként, milyen körülmények között küzdötték végig az emberek a csatát.

A szerencsétlenségben szerencsésnek mondhatta magát a SEYDLITZ lelkésze, vagy ahogy a hajón nevezték, a Padre. A csatahajókon és a csatacirkálókon a közepes tüzérség 15 cm-es lövegeit a hajótest két oldalán lévő kazamatákban helyezték el. A SEYDLITZ-en ezekből tizenkettő volt, oldalanként  hat, melyek közül a csata során az egyik oldalon négyet, a másik oldalon kettőt ért telitalálat. A brit csatacirkálókkal való összecsapás kezdeti szakaszában a Padre éppen útban volt a hajó mélyén lévő harcálláspontja felé, amikor úgy gondolta bekukkant az egyik kazamatába. Ezt azzal magyarázta, hogy fiatal korában a tüzéreknél szolgált, és egy kicsit nosztalgiázni akart, nomeg egy pillantást szeretett volna vetni a brit hajókra. Épp benyitott a kazamatába, amikor azt egy 34,3 cm gránát telibe találta, megölve a tízfős személyzetet, őt magát pedig súlyosan megsebesítette.

A sebesülteket bajtársaik függőágyakban juttatták el a gyűjtőhelyekre, innen már a betegápolók vitték tovább őket a kötözőhelyekre. Egy jelentés megjegyezte, hogy ezekben a szellőztetés hiányosságai miatt a levegő rendkívül fülledt, nyirkos és rossz volt. A csata során a sebesültek személyes értéktárgyait a gazdasági tisztekre bízták. Irántuk nem lehetett túlságosan nagy a bizalom, mivel az említett jelentés megjegyezte, hogy a sebesültek emiatt nagyon aggódtak. Visszaemlékezésében von Egidy is említést tesz a gazdasági tisztekről: az előírások szerint a feladatuk a haldoklók végakaratának feljegyzése volt, ő azonban jobbat talált ki nekik a SEYDLITZ-en – szendvicskészítésre osztotta be őket.

A hajók személyzete a csata során, pontosabban a kifutástól a befutásig, több mint 24 órán keresztül talpon volt. A normál esetben szokásos négyórás váltásokról szó sem lehetett, legalábbis a délutántól a másnap hajnalig tartó időszakban. A tartalékos őrséget általában lékszolgálatra és javításokra osztották be. A megfeszített munka és az erős stressz mellett  igen fontos volt a folyamatos ellátás. Míg máskor tiltva volt az alkoholfogyasztás, most bőségesen osztották az alkoholos savanyúvizet, a bort és a konyakot. Emellett hektoliter-, a nagy hajókon köbméterszámra főzték folyamatosan a kávét, teát és a levest, mindenki annyi kenyeret, húskonzervet, vagy csokoládét fogyasztott, amennyit akart. Természetesen a csata során nem lehetett wc-re kijárni, így a harcálláspontokba, a parancsnoki hídtól a kazánházakig, szükségvécéket helyeztek el. Ezek szalmával töltött faládák voltak, klórmeszes vagy hipemangános fertőtlenítéssel.

A hadiszerencse

A németek kezdetben hatalmas győzelemként ünnepelték a csatát, különösen, hogy egy ideig hivatalosan csak a POMMERN elvesztését ismerték el, a LÜTZOW-ét nem. A fiatalabb tisztek jelentős része is így értékelte Skagerrakot. Az osztrák–magyar haditengerészeti attasé jelentéséből tudjuk, hogy a flotta vezetése másként gondolkodott. Bár Mansfeld-Colloredo gróf csak futólag tudott találkozni Scheerrel és Hipperrel, mivel a két altengernagy folyamatosan az elesett bajtársak temetéseire járt, a beszélgetések nyomán világossá vált, hogy a magasabb rangú tisztek tisztában voltak vele, a hadiszerencsének köszönhetően egy esetleges jelentős vereségtől menekültek meg. Különösen két faktort emeltek ki: a brit gránátok pocsék minőségét, illetve a nelsoni szellem teljes hiányát a brit flottában. Scheer II. Vilmosnak írott jelentésében, annak ellenére, hogy a valóságosnál is nagyobb brit veszteségekről számolt be, azt javasolta, hogy a jövőben ne kockáztassanak meg egy hasonló összecsapást, hanem inkább térjenek vissza a tengeralattjáró-hadviseléshez.

A skagerraki csata legnagyobb nyertesei a német iskolásgyerekek voltak: a siker örömére a császár ugyanis egynapos iskolaszünetet rendelt el.  

 (Köszönet Kiss Lászlónak a csatáról szóló kéziratának átengedéséért, valamint a képekért)

 Krámli Mihály

Képek

A német Nyílttengeri Flotta (Kiss László gyűjteménye)

A SEYDLITZ csatacirkáló (Kiss László gyűjteménye)

Német csatacirkáló 28 cm lövegtornyának belseje. A kép a török YAVUZ-on (ex GOEBEN) készült, de a SEYDLITZ-é is ilyen volt (Audrey Houston Bowden collection, IWM photograph Q71789)

A LÜTZOW csatacirkáló, Hipper zászlóshajója (Kiss László gyűjteménye)

A csata után hazafele tartó sérült SEYDLITZ (Kiss László gyűjteménye)

A WIESBADEN cirkáló (Kiss László gyűjteménye)

Johann Kinau, alias Gorch Fock, a WIESBADEN matróza (Kiss László gyűjteménye)