A keleti hadszíntéren szerzett harcászati tapasztalatok alapján a magyar lövészszázadokat 1944 júliusában át kívánták szervezni a hatékonyabb páncélelhárítás érdekében. A magyar 1. hadsereg 7. honvéd gyaloghadosztályánál például július 20-ig kellett kialakítani azt a hadrendet, amelyben a lövészszázadok három lövészszakaszának mindegyikében az 5. és 6. raj páncélromboló kiképzésű és páncélöklökkel felszerelt lett volna, a IV. (géppuskás-) szakasz 4. és 5. raja pedig nehézpuskái mellé páncélrémeket is kapott volna. Sajnos forrásanyag hiányában nem tudjuk, hogy ebből végül mi valósult meg.

Augusztus 8-án a 13. honvéd gyaloghadosztálynál is rendelkeztek a páncélromboló eszközök előírt mennyiségéről. Eszerint például egy lövészszázadnak 20 páncélöklöt, 2 páncélrémet és 10 puskagránátvetőt, a felderítőosztály kerékpáros-századának ugyanakkor 30 páncélöklöt, 4 páncélrémet és 15 puskagránátvetőt kellett volna kapnia. Még a hadosztály törzsében is 40 páncélököllel és 2 páncélrémmel számoltak. A csapatok a náluk lévő eszközöknek és lőszereknek mindössze 10 százalékát fordíthatták kiképzésre. E hadosztály négy tüzérosztálya szeptember 3-án mindössze 2-2 páncélöklöt kapott a páncélrombolók továbbképzését szolgáló éleslövészethez. Ezt is a csapatoknak a saját készletükből kellett „megelőlegezni”.

Honvéd páncélromboló szakasz magyar gyártású 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavetőkkel

A sokszor elégtelen kiképzés és a gyakorlás hiánya ellenére bizonyos, hogy a csapatok egyre többet használták az új kézi páncélelhárító fegyvereket. A 43. gyalogezred például augusztus 2-án két T–34 harckocsit semmisített meg páncélököllel. Az 1. hadsereg 13. gyaloghadosztályának 7. gyalogezrede számára augusztus 17-én 30 páncélöklöt utaltak ki. A 13. tüzérosztálynak 10 nappal korábban már 32 „Faustpatroné”-ja volt (ütegenként nyolc), de szeptember 10-én újabb 11-et vehetett át. A lengyel területen, német alárendeltségben harcoló 1. lovashadosztály augusztus 19-én 300 páncélöklöt és 20 páncélrémet kapott.

A csapatok kiképzése időközben már századszinten is folyt. Ennek azonban megvoltak a maga veszélyei. A kiképzési előírások figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhatott. Az 54. gyalogezrednél a három nyári hónap alatt két halálos és több súlyos baleset is történt a páncélököl vetőcsöve végén kiáramló szúróláng miatt. Rövid részlet az egyik sérült orvosi leletéből:

„A bal mellkasfélen a IV. borda magasságában az elülső hónaljvonaltól a középső hónaljvonalig 6 cm hosszú és 2 cm széles roncsolt seb, melynek nyílásán erősen vérző tüdőszövet türemlik ki. Erős vérzés, légzéskor a nyíláson a levegő ki- s beáramlik. A seb környékén kéttenyérnyi területen s a bal felkar elülső és belső oldalán a bőr megpörkölődött s tele van lőporszemcsékkel.”

Augusztus 23-án a Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke a német főhadiszálláson tárgyalt, és egyebek mellett 1560 páncélrémet (csövenként 20 lövedékkel), valamint 24 ezer páncélöklöt, és hozzájuk elegendő kiképzőanyagot kért a németektől a Póthadsereg alakulatai, illetve a Székely Határvédelmi Erők számára. A pontos leszállított mennyiségről eddig nem leltünk fel adatokat, de az mindenesetre biztos, hogy a tábori pótseregtestek jelentősebb mennyiségben kaptak páncélöklöket.

A pótseregtestek katonái azokat szeptembertől használták is, és nem csak páncélosok, hanem élőerő ellen is. Az erdélyi harcokban különösen kitűnt Trombitás Sándor címzetes szakaszvezető, a 2. gyalog tábori póthadosztály 6. felderítő tábori pótosztályának katonája, aki helytállásáért – mint a Honvédség 39. tagja – Magyar Arany Vitézségi Érem kitüntetésben részesült. A kitüntetés indoklása szerint:

„[…] amikor rajából csak másodmagával maradt életben, a tömegben rohamozó ellenségre vetette magát, páncélöklöket azokra kilőve, a rohamozókból széles sorokat pusztított el, majd lövészgödréből kiugorva, csípőből lőve – mintegy kaszálva – maradék nélkül semmisítette meg ellenségeit. Állása előtt száznál több megszámlált ellenséges holttest feküdt. Elszánt magatartásának volt eredménye, hogy az ottani arcvonalszakaszt – az ellenség tömegtámadása dacára – meg lehetett tartani. […]”

A magyar katonai felső vezetés tudtával 1944. szeptember végén olyan kormánydöntés született, amely szándéka szerint az országhatárra érkező szovjet csapatok nagyszámú páncélosa elleni harcra – mivel megfelelő, legalább 7,5 cm űrméretű nehéz páncéltörő ágyú, rohamlöveg és korszerű harckocsi még mindig nem állt rendelkezésre elegendő számban – a Honvédség páncélromboló eszközzel alig ellátott állományát földbirtokhoz jutás kilátásba helyezésével kívánta fellelkesíteni. Az 1944. szeptember 28-án hatályba lépett 3480/1944. ME. sz. kormányrendelet 1. pontja kimondta:

„Azt a harcost, illetőleg a m. kir. honvédségnek azt a tagját, aki a most folyó háborúban az ellenséggel vívott harcok során az egyéni küzdelem hősi erényeivel ellenséges harckocsit bármely közelharci eszközzel használhatatlanná tesz vagy harcképes állapotban zsákmányul ejt, minden más igény kielégítése előtt minden egyes leküzdött (zsákmányolt) harckocsi után öt katasztrális hold terjedelmű, mivelhető, legalább középminőségű földhöz kell juttatni. Amennyiben a fegyvertény során a harcos életét veszti, törvényes leszármazóját, ilyen hiányában házastársát, s ha ez sincs, szüleit tíz katasztrális hold ugyanilyen mivelhető földterület illeti meg.”

A rendeletnek visszamenőleges hatálya nem volt. A földhöz juttatásra, illetve a kérésre azt helyettesítő pénzjutalomra igényt biztosító harccselekményt a rendelet 3. pontja szerint földi harcban kellett végrehajtani, közelharci páncélromboló eszközzel (páncélököllel, páncélrémmel, páncélromboló járőr felszereléssel, kötegelt kézigránáttal, puskagránáttal stb.) vagy löveggel. Ám löveggel történő kilövés esetén csak a löveg irányzója volt jogosult a felterjesztésre, a többi kezelő nem. A rendelet 10. pontja kimondta továbbá:

„Azokat a harcosokat, akik különös vitézségükkel három ízben (három harckocsi kilövésével vagy zsákmányolásával) váltak földjuttatásra igényjogosultakká, kérelmükre a hadműveleti területről a póttesthez kell irányítani és ott kiképző szolgálatra kell alkalmazni.”

Ez a bátraknak elvileg esélyt kínált az arcvonalból való kikerülésre, de mivel hamarosan az ország jelentős része hadműveleti területté vált, a póttestek zömét pedig német területre irányították, az elképzelés megvalósítása nehézkessé vált.

A földhöz juttatás elviekben gyorsan zajlott. Részlet az 1. hadsereg október 11-i hadseregparancsnoksági parancsából:

„Szanyi Sándor, a 20. nehéz páncéltörő ágyús század őrvezetője és Deák Mihály ugyanezen századba tartozó honvéd az egyik orosz páncélos-támadás alkalmával egy-egy orosz harckocsit páncélos közelharc eszközzel kilőttek. […]
Mindkettőjük részére azonnali hatállyal két-két heti szabadságot engedélyezek. E szabadság alatt 5-5 hold földet választhatnak ki az általuk megjelölt területen, mely még az idő alatt nevükre lesz írva.”

Magyar 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavető töltése

A valóságban azonban a megítélt földjutalmak legtöbbjének kiosztását a Szálasi-rendszer bizonytalan ideig „felfüggesztette”, mondván, a kiszemelt területek sok esetben – akkor még úgy hitték – „ideiglenesen” szovjet fennhatóság alá kerültek.

A rendelet kapcsán beérkezett felterjesztések szerint a legtöbb páncélost (öt darabot) Mérei Sándor főhadnagy, a 12. tartalékhadosztály 7,5 cm-es gépvonatású lövegekkel felszerelt páncéltörő ágyús századának egyik szakaszparancsnoka semmisítette meg az alföldi páncéloscsatában:

„1944. október 13-án Berekböszörmény nyugaton az ellenség 5 harckocsival a saját 36/II. zászlóaljat hátulról akarta bekeríteni és megtámadni. Mérei Sándor főhadnagy észrevéve a súlyos helyzetet, öntevékenyen a támadás helyére vontatta lövegét és három T–34-es típusú harckocsit kilőve az ellenséget visszavonulásra kényszerítette.
Pár nappal később, 1944. október 17-én Derecske nyugaton a német tüzérségi ütegállásokat két harckocsival támogatott két szakasznyi orosz kerülővel akarta megközelíteni. A nehéz terepen észrevéve az ellenség szándékát, öntevékenyen, saját kezűleg irányozva lövegét mindkét (T–34-es és egy rohamlöveget) harckocsit kilőtte és az ellenség futva, abbahagyva vállalkozását, visszavonult.”

A rendelet az önként jelentkező harmadik korcsoportbeli – 17-22 éves ­– leventékre is érvényes volt. A „Szebb jövőt!” című levente hetilap 1944. november 4-i száma ezekkel a propaganda ízű szavakkal igyekezett minél több fiatalt jelentkezésre bírni:

„[…] Szobányi acélvárakkal száll szembe egyetlen keménykötésű magyar, ki a páncélököl nevű, rakétarendszerű, pompás fegyvert szorítja vállához. Beásva a földbe, vagy kukoricarakások mögé rejtőzve várja be az acélvárat. Megcélozza a tanult, begyakorolt módon elindítja a páncélöklöt, amely villámgyorsan szeli a levegőt, rászáll a páncélosra. A honvéd lapul, füle fogja a jellegzetes, sziszegő hangot, amivel a páncélököl a legvastagabb páncélon is pillanatok alatt átdolgozza magát, s aztán hatalmas robbanás, a gőgös T 34-es megsemmisült, nem fenyegetheti többé a magyar földet, városokat és falvakat. […]”

Eközben tovább folytatódtak a páncélromboló tanfolyamok. A Keleti-Kárpátokat védő 1. hadseregnél például a 2. páncéloshadosztály augusztus 13-tól Uglyán folyamatosan egyhetes kiképzéseket tartott. Október 12-től Beregszászon tartottak ilyen foglalkozást, ahová azonban gyalogezredenként csak egy fegyvermestert vezényeltek.

A német páncélromboló zászlóaljak mintájára, hadsereg-közvetlen alakulatként „az orosz páncélos tömegek előretörésének minden eszközzel való letörése céljából” páncélöklökkel és páncélrémekkel felszerelt magyar páncélromboló osztagokat akartak felállítani.

Az 1. hadsereg 10. gyaloghadosztályánál 1944. október 11-én adták ki az erre vonatkozó rendelkezést. Önként jelentkezőket vártak (akár a polgári életből is), de a gyalogság, a tüzérség és a felderítőosztályok állománya nem jelentkezhetett. A m. kir. 1. honvéd páncélromboló osztag október 14. körül alakulat meg Munkácson, az „Árpád fejedelem” laktanyában. Az alakulat parancsnoka Felkey József százados lett, aki korábban nem kifejezetten harcos fegyvernemnél szolgált, ugyanis az 51. híradóezred segédtisztje volt.

Az 1. páncélromboló osztagot hamarosan be is vetették. Ács Gyula szakaszvezető, az osztag katonája, 1944. október 25-én Újtövisfalva területén az osztag védőállására támadó szovjet harckocsik közül egy T–34 típusú harckocsit 10 m-nyire bevárt, majd tüzelőállásából felugorva páncélököllel megsemmisített. A harckocsit követő szovjet kísérő gyalogság tüzétől azonban hősi halált halt. Hóbor József honvéd aznap, ugyancsak Újtövisfalva területén a hídfőállásra támadó szovjet páncélosok közül egy T–34 típusú harckocsit 20 m-ről páncélököllel megsemmisített. Ekkor Papp József tartalékos honvéd is eredményes volt: páncélököllel ő is megsemmisített egy T–34 harckocsit.

Az osztag aznap legeredményesebb katonája azonban Vujevics János honvéd volt, aki a polgári életből jelentkezett (korábban Nyíregyháza közeléből menekült el). Az osztagot támadó szovjet páncélosok közül az egyik 150 m-re a magyar állásoktól megállt és onnan tüzelt. Vujevics előrekúszott, a T–34 harckocsit 20-30 m-re megközelítette, majd tüzelőállásából páncélrémmel megsemmisítette. Utána visszakúszott a közelben lévő századparancsnoka harcálláspontjához, s ott foglalt tüzelőállást. Nemsokára egy újabb T–34 harckocsi mintegy 50 m-ről tűz alá vette a századparancsnoki harcálláspontot. Ekkor Vujevics oldalra kúszott és 10-15 m-ről páncélrémmel ezt a harckocsit is megsemmisítette.

Magyar páncélromboló osztag tüzelőállásban hazai gyártású 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavetővel

A 10. gyaloghadosztálynál október 21-én szabályozták az alakulatok páncélromboló eszközökkel való felszerelését. Eszerint egy lövészszázadnak 16 páncélököllel (szakaszonként néggyel) és két páncélrémmel (csövenként 8 lövedékkel) kellett rendelkeznie. A géppuskás-század ugyancsak 16 páncélöklöt kapott. A hadosztály minden alakulata (beleértve a hadosztályvonatot is) kapott 6-36 páncélöklöt. Ezek kezelésére a hadosztálynál mindenkit ki kellett képezni, de ehhez a kevésbé hatékony „Faustpatrone”-kat használták fel (30 emberenként egyet, ezt is csak szükség esetén). Az utasítás felhívta a figyelmet, hogy a páncélöklök utcai harcokban a megerődített házak vagy erődök lőrései ellen is hatásosak. A páncélököl-igénylést viszont egyelőre csak részben tudták kielégíteni. Október 25-én a hadosztály – nem teljes adatok szerint – 380 páncélököllel, 17 páncélrémmel és 154 „Faustpatrone”-val rendelkezett. Amint azt október 24-én a hadosztály vezérkari főnöke, Parlay István vezérkari alezredes megjegyezte:

„2-3 páncélos megjelenése a hadosztálynak csak örömet kelthet (sic), mert azok a páncélökleink biztos martalékává válnak. Tehát kis számú páncélos megjelenése nem riadalmat, hanem örömet kell, hogy keltsen!”

Nem minden seregtestnél ment könnyen a páncélromboló eszközök alkalmazása. Az alföldi páncéloscsatába belesodródott 25. gyaloghadosztály parancsnoka, Kalkó Gyula vezérkari ezredes október 23-án így rendelkezett:

„[…] Úgyszintén elrendelem, hogy minden zászlóalj azonnal szervezzen meg egy páncélöklös szakaszt. Ebbe a szakaszba össze kell válogatni az önként jelentkező embereket, akik már a páncélököllel kiképzést nyertek. Ezeket névjegyzékbe kell foglalni.
Amennyiben az ezredek elhagyták volna a már nekik kiosztott páncélöklöket, gondoskodom, hogy újból felszereljem őket (igénylést az Ic-nek azonnal leadni!). Ha a jövőben a csapatok ismét elhagyják a nekik kiosztott páncélöklöket, akkor rögtönítélő bíráskodással a legkeményebb eszközökhöz fogok nyúlni. A nagykállói páncélos támadásnál a legjobb alkalom adódott a páncélököl használatára (helységharc), mégis – noha a páncélöklöket a csapatok megkapták – a hadosztály csapatai egyetlen egy harckocsit sem lőttek ki páncélököllel. […]”

A 13. gyaloghadosztály 13. tüzérosztálya sem használta páncélökleit, amikor október 26-án és 27-én Munkács körzetében kb. 20 – lövészekkel megrakott – szovjet harckocsi lerohanta állásait. A tüzérosztály emiatt 277 katonát, 10 löveget, 338 lovat és 74 járművet veszített. Nem véletlenül állapította meg később tapasztalati jelentésében a „Szent László” hadosztály tüzérparancsnoka: „páncél közelharc eszközöknek minden tüzér alakulatnál kell lennie”.

A vontatottan beérkező fegyverzet miatt október 31-én Várpalotán 10 kiképzett, de még fel nem szerelt páncélromboló szakasz vesztegelt. November 6-ától ugyanott három tíznapos turnusban újabb 18 páncélromboló szakasz kiképzése kezdődött meg hat, már bevetett magyar hadosztály számára. Ebből arra következtethetünk, hogy az elégtelen mennyiségű fegyver miatt a csapatoknál felhagytak a lövészszázadok páncélromboló rajainak kialakításával, s helyette áttértek a zászlóalj-közvetlen páncélromboló szakaszok szervezésére. E páncélromboló szakaszokba sokszor önként jelentkezett leventéket is beosztottak. November utolsó hetében Várpalotán 300 katona állt páncélromboló kiképzés alatt. Menetkészültségüket csak a hiányzó fegyverzet beérkezte utáni 14. napon érhették el.

A páncélromboló jelvény ezüst és bronz fokozata

Időközben a szovjet csapatok kísérletet tettek Budapest menetből való birtokbavételére. Ez egyebek mellett Tassonyi Edömér százados 1/I. ejtőernyős zászlóaljának ellenállásán bukott meg, amely november 2–8. között Dunaharaszti és Soroksár körzetében 14 szovjet páncélost lőtt ki, főleg közelharc-eszközökkel.

Rácz Olivér őrvezető, az 1/II. ejtőernyős-zászlóalj 4. századának katonája, 1944. december 12-én a Fót környéki harcokban, az esti órákban támadó négy szovjet páncélos közül egy T–34 típusú harckocsit századának jobbszárnya előtt páncélököllel kilőtt.

A magyar 2. páncéloshadosztály egy páncélöklökkel felszerelt gépkocsizó lövészszakasza 1944. december 9-én Kóspallagnál biztosította a Duna és Ipolyság közötti rendkívül hézagos arcvonalat a szovjet páncélosok beszivárgása ellen.

Az 1. ejtőernyős-ezredet hamarosan a „Szent László” hadosztály hadrendjébe sorolták be. A hadosztály december 22-én 14 páncélrémmel és ismeretlen számú páncélököllel rendelkezett. Ezek segítségével a hadosztály katonái december 21–27. között hét szovjet páncélost semmisítettek meg. Ezek számát szaporította Kocsis Imre őrmester, az 1. ejtőernyős-ezred törzsszázadának katonája, aki 1945. január 6-án a párkánynánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsikat bevárva azok közül kettőt páncélrémmel 80 m-ről kilőtt. Domonkos József tizedes, ugyanannak a törzsszázadnak a katonája, 1945. január 6-án hajnali 4 órakor ugyancsak a párkánynánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsikat bevárta, és egyet közülük 30 m-ről páncélököllel kilőtt.

Azonban nem csak a katonák használták a páncélöklöt. Sebők István csendőrtizedes, a m. kir. csendőr tábori biztonsági zászlóalj 2. puskásszázadának katonája 1944. november 27-én Pécstől 12 km-re délre, Üszög-pusztánál, a szederkényi úton közeledő szovjet harckocsik közül egy T–34 harckocsit páncélököllel 5 m-ről lőtt ki. A páncélos a találat következtében 10 m után árokba fordult és lángolni kezdett. A kilőtt él-páncélost követő nyolc harckocsit német légvédelmi lövegek semmisítették meg.

November 25-én a Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke a csapatok számára különféle teljesítményi jelvényeket rendszeresített. Ezek közül az egyik a páncélromboló jelvény volt, amelynek III. (bronz) fokozatát egy, II. (ezüst) fokozatát kettő, I. (arany) fokozatát pedig három páncélos megsemmisítésével vagy harcképtelenné tételével lehetett kiérdemelni. A bronz fokozattal egy, az ezüsttel kettő, az arannyal pedig három hét szabadság járt, „ha azt a harchelyzet lehetővé teszi”. A rendeletnek 1941. június 26-ig visszamenőleges hatálya volt.

A páncélromboló jelvényt valóban adományozták is: 1945. február elején például az 1/I. gyalogzászlóaljnál, a 42. gyalogezrednél, a 2., 3. és 4. huszárezrednél egy-egy bronzot és ezüstöt, az I. önálló huszárosztálynál és a 15. kerékpáros-zászlóaljnál pedig egy-egy bronz fokozatot. A jelvényt a zubbony bal felső zsebén kellett viselni.

December 20-i adatok szerint Sodró László ezredes 201., 202., és 203. utászzászlóalja 48 páncélököllel rendelkezett. E csapatok a megyeri vízművek, Rákospalota északi és Csömör északi körzetének vonalában védőállást létesítettek, éjjel pedig ugyanebben a vonalban biztosítottak.

A német Waffen-SS magyar állományú 25. „Hunyadi” gránátoshadosztályában szolgáló Kegyes Endre Standarten-oberjunker 1945. február 10-én a hadosztály riadóezredének III. zászlóalja 3. századát vezette Sziléziában, a neuhammeri kiképzőtábor védelmében és ott páncélököllel három szovjet T–34 harckocsit lőtt ki.

Az 1. huszárhadosztály parancsnokának, Schell Zoltán ezredesnek 1945. február 10-i intézkedése arra utal, hogy a magyar katonák a páncélöklöket – saját tűzerejük fokozására – sokféle cél ellen használták:

„Az utóbbi időben igen gyakran előfordult, hogy a csapat a páncélöklöket nem csak páncélelhárításra, hanem egyéb, mellékes célokra is felhasználja. Mivel a páncélöklök utánpótlásával a jövőben csak igen kis mértékben lehet számolni, elrendelem, hogy páncélöklöket a jövőben kizárólag ellenséges páncélosok leküzdésére szabad felhasználni. Kivételt csak egész ritka esetekben engedélyezek, mint pl. ellenséges földerődök kilövése, vagy ellenséges közeltámadás leküzdése.”

A heves harcok ellenére a csapatoknál is folytatódott a páncélromboló kiképzés, ám az továbbra is „veszélyes üzem” maradt. A 16. gyaloghadosztály 1945. február végén kelt dokumentuma szerint:

„A jelenlegi kiképzési idő alatt már másodízben fordult elő baleset a páncélököl-lövészettel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a hadbírói kivizsgálás a baleseteknél gyártási hibát állapított meg, megállapítom, hogy a sebesültek nagy száma miatt a gyakorlatvezetők és oktatók felelősek, mert a józan ész és lelkiismeret diktálta óvórendszabályokat, melyek egyik komoly fegyver lövészeténél szükségesek, elmulasztották.
A jövőben fedezékből, rohamsisakban kell a páncélöklöt kilőni és a gyakorló lövészen és oktatón kívül 100 m-es körzetben senki sem tartózkodhatik.”

Páncélrém a háborús propaganda szolgálatában

Bizonyos mennyiségű páncélromboló fegyverzetet a hátországi magyar raktárak is tároltak. Legalább is erre utal, hogy például 1945. március végén a német területre áttelepülő agyagosszergényi 22. számú lőszerraktár a központi készletből 3000 páncélöklöt adott ki a csapatoknak.

Ebben az időszakban – március 25. körül –, de még e fenti mennyiség nélkül a magyar 3. hadsereg csapatai összesen 618 páncélököllel és „Faustpatroné”-val, valamint 42 páncélrémmel rendelkeztek. Említésre érdemes, hogy a teljesen leharcolt 2. páncéloshadosztálynak, illetve a 25. gyaloghadosztálynak már egyetlen ilyen fegyvere sem maradt. Ugyanakkor a 13. tüzérosztály március 20-án 20 páncélöklöt és 15 „Faustpatrone”-t kapott utánpótlásként.

Az Felvidéken visszavonuló 1. hegyidandár 1944. november 27-én páncélöklei mellett még 10 páncélrémmel és 10 „Püppchen” páncéltörő vetővel is rendelkezett. A dandárból szervezés alatt álló 1. hegyihadosztály erői 1945. március utolsó harmadában a Marcal folyó vonalán védtek. A magyar hegyicsapatokat öt 7,5 cm-es páncéltörő ágyú és egy páncélromboló század is támogatta 12 páncélrémmel. Március 26-án 11 óra után a magyar hegyivadászok felfogták a szovjetek támadását, és 13 harckocsijukat kilőtték (főként közelharc-eszközökkel), majd öt nappal később, 31-én a Mosonszolnok felé támadó 20 szovjet páncélosból is többet megsemmisítettek.

A páncélöklöt és a páncélrémet tehát a második világháborúban magyar katonák is használták, az ország határain belül és azokon túl egyaránt. Noha a nagy többség – elsősorban kiképzésbeli hiányosságok és a gyakorlatlanság miatt – idegenkedett e fegyverektől, mégis voltak, akik ezeket az eszközöket eredményesen használták. Az általuk közelharcban megsemmisített páncélosok száma sajnos a hiányos források miatt nem állapítható meg pontosan. Mi a magunk részéről ezt a mennyiséget mintegy 150 darabra becsüljük.

Egy ilyen fegyvertény végrehajtásához rendkívüli bátorság és nem ritkán önfeláldozás kellett. Ez minden katonában tisztelendő tulajdonság, nemzetiségtől és politikai rendszertől függetlenül.

Számvéber Norbert

Képek

Honvéd páncélromboló szakasz magyar gyártású 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavetőkkel (korabeli magyar filmhíradó állóképe)

Magyar 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavető töltése (korabeli magyar filmhíradó állóképe)

Magyar páncélromboló osztag tüzelőállásban hazai gyártású 60 mm-es kézi páncéltörő rakétavetővel (korabeli magyar filmhíradó állóképe)

A páncélromboló jelvény ezüst és bronz fokozata (https://roncskutatas.com/node/6150)

Páncélrém a háborús propaganda szolgálatában (korabeli sajtótermék)