„A járványok már békében lappanganak, de mikor a háború kitör, előbújnak rejtekhelyeikről, mindent elpusztítanak, ami elébük kerül, büszke hadseregek megsemmisülnek, s ezzel háborúk és népek sorsát döntik el.” Az elmúlt hónapok is bizonyították, hogy a járványok békében sem lappanganak, és nemcsak a hadseregek számára lehetnek pusztító hatással. Persze, amikor Robert Koch a fenti megállapítást papírra vetette, még előtte álltunk a világméretűvé terebélyesedő spanyolnátha járványnak, nem is beszélve a 100 esztendővel később, még napjainkban is sok helyütt tomboló koronavírus okozta járványról.

Betegek és ápolók csoportképe

Mindenesetre az a tény, hogy a háborúk nyomában gyakorta különféle járványok (hastífusz, kiütéses tífusz, tífusz, kolera, vérhas stb.) lépnek fel, már az I. világháború idején közismert volt. Ezt a XIX. századtól már pontos járványtani adatokkal lehet igazolni. Erre jó példa a porosz–osztrák háború. A porosz hadseregben kolerajárvány tört ki, melynek következtében egyik hadtestének 5000 katonája pusztult el, míg fegyver által 3500 katona. A járvány azonban nem állt meg az ellenséges vonalaknál, így az csakhamar begyűrűzött az osztrák területekre. Még Magyarországon is több mint 30000 polgári áldozata lett a betegségnek. A német–francia háborúban a francia hadsereg 23400 katonája esett himlő okozta betegségbe, amely átterjedt a polgári lakosságra és 90000 áldozatot követelt.

Ilyen súlyos tapasztalatok után érthető volt, hogy a világháború kitörését követően az osztrák–magyar hadvezetés is mielőbb megpróbálta a járványos megbetegedések elleni védelem legmegfelelőbb formáját létrehozni. Jelen írás két, tömegesen előforduló megbetegedésről és az ellenük történő védekezésről szól.

Az elhelyezési körülményekre is utaló csoportkép az olasz hadszíntérről

Az osztrák–magyar katonai egészségügy számára alighanem a legnagyobb gondot a kolera elleni védekezés okozta. Ez az Ázsiából származó betegség még a világháborút megelőző években is többször pusztított a Monarchia területén. A legnagyobb veszteséget az 1872. és az 1873. években fellépett járvány okozta. Ekkor Magyarországon félmillió ember betegedett meg, ebből 200000 számára a fertőzés halállal végződött. A betegség kialakulásának leghatásosabb ellenszere az illemhely és az ivóvíz tisztaságának megőrzése volt, ami köztudottan nehéz feladatot jelentett. Az akkori viszonyok között a laktanyákban a kézmosás, illetve az illemhelyek és a járványveszély alkalmával felállított ún. „űrszékek” tisztántartása mindig gondot okozott. Hasonlóan nagy nehézségekkel járt a megfelelő ivóvízellátás biztosítása. Ekkor az ivóvizet nagyrészt még a talajvíz készlete biztosította. Ennek a gyakrabban csak 15-20 méter mélységből nyert víznek a minősége azonban nagyban függött az időjárástól.

A béke idején is rettegett betegséget ár 1914 augusztusában előhívták a nyári forróság és a harcok viszontagságai, párosulva az elégtelen higiéniai viszonyokkal és az elővigyázatlan étkezési szokásokkal. A haderő egészségügyi szolgálata rögtön az első tünetek megjelenésekor azonnali, szigorú intézkedéseket vezetett be. Tilos volt mosatlan gyümölcsöt, zöldséget és nyers tejet, valamint fertőtlenítés nélküli vizet fogyasztani. Miután fertőtlenített ivóvíz nem állt mindig rendelkezésre, folyadékként inkább a teát vagy a kávét javasolták.

Betegek és ápolók csoportképe egy hátországi egészségügyi intézményben

A védekezés során néha már-már értelmetlennek tűnő eszközökkel is éltek. Ilyenek voltak például a napi 3 csepp jódtinktúra vagy a napi 300 gramm higított sósav, amelyből 5 napon át étkezés előtt 10 cseppet kellett egy fél pohár vízben feloldani, s úgy meginni. 1914-ben a betegség elleni küzdelemben fontos mérföldkő volt a már rendelkezésre álló védőoltás lehetősége. Az oltóanyagból ekkor azonban még kevés állt rendelkezésre, és a harcvonalba juttatásuk is körülményes volt. Kezdetben az oltás mellékhatásairól (esetleges láz, levertség, gyengeség) alig állt rendelkezésre megfelelő tapasztalat, bár a balkáni háborúk időszakában a görög hadseregben már eredményesen alkalmazták, és a hozzáférhető leírások egyértelmű sikerről számoltak be. Ennek ellenére a hadvezetőség a szolgálatképtelenségtől való félelmében csak kis körben engedélyezte a legénységi állomány oltását. 1914 októberétől azonban az enyhe mellékhatások pontos ismeretében széles körben kezdték alkalmazni az oltást, bár ekkor még csupán maximum 3–4 hónapra adott védettséget. Ezért 1914. okt. 23. és nov. 15. között az 1., 2., 3. és 4. hadsereg teljes állománya megkapta az oltást. A csapattestek és a különféle harctéri intézetek az oltásokról heti jelentésekben számoltak be az illetékes hadsereg-hadtápparancsnokságoknak. Pontosan megjelölték a beoltottak számát, valamint az oltás nyomán fellépett mellékhatásokat és azok súlyossági fokát. Az oltás mellett természetesen a megfelelő higiéniai rendszabályokat is bevezették, illetve szigorúan betartatták. Ezért a kolera csak a világháború első három évében jelentkezett érezhető mértékben, elsősorban az északi és a szerb harctéren. Összességében az osztrák–magyar haderő 1914 és 1917 között 80000 kolerás megbetegedést regisztrált, s ez nem tekinthető magas számnak. A betegségben meghaltak arányszáma azonban magas volt. 1914 utolsó negyedévében 2361 fő kolerabeteget jelentettek, akiknek a 28,9 %-a halt meg. A legtöbb kolerás beteg 1915 harmadik negyedévében jelentkezett, számuk 6054 fő volt, és 33,1 százalékuk halt meg.

A kolera bacilus

A járványos megbetegedések, különösen a tífusz elleni védekezés szükségszerű eleme volt a ruházat élősködőktől való megszabadítása. A zsúfolt, alapos tisztálkodásra legfeljebb 10–12 naponta alkalmat adó lövészárokélet kényelmetlen, sőt életveszélyes velejárói leggyakrabban az emberi ruházatban megtelepedett társbérlő vérszívók: a tetvek voltak. A parányi élőlények ugyanis a tífuszos megbetegedések leggyakoribb terjesztői. Ezért a tetvek elleni védekezésben az ismeretterjesztő, figyelemfelhívó brosúrák mellett kiemelt szerep jutott az úgynevezett tetűtlenítő állomásoknak. Itt a katonákat megszabadították hajuktól és szőrzetüktől, majd alapos fürdőt kaptak. Eközben a ruházatukat kénsavas, paprikás gőzben fertőtlenítették. A fertőtlenítés általában két óra időtartamban, mobil fertőtlenítő kocsikban történt. Persze erre nem mindenhol adódott lehetőség, ezért e célra egy főzőüst is rendelkezésre állt, amelyben megfelelő hőfokon kifőzték a ruhaneműt. Az eljárást Genersich Andor Montenegróban szolgáló főorvos így írta le: „…a legénység tiszta fehérneműjét a zászlóalj főzőüstjében főzés útján fertőtlenítettük és tetűmentesítettük. Már most a legénység a felszerelést és felsőruházatát a szabadban gondosan lekefélte és tiszta helyre tette. A testén lévő esetleg tetves fehérneműt összegyűjtve szintén az üstben fertőtlenítettük, majd mindenki tetőtől talpig szappannal és vízzel megmosakodott, s ezután az előre kiforrázott és megszáradt fehérneműt, a megtakarított felsőruhát és szerelvényt vették fel.”

Oltás tífusz ellen. Karikatúra tábori levelezőlapon

Annak ellenére, hogy a világháború elhúzódásával az osztrák–magyar haderő élelmezése egyre romlott – 1918 márciusában az osztrák–magyar haderő egyik századának 22%-a alultáplált volt, amivel együtt járt a betegségekkel szembeni ellenálló képesség csökkenése is –, az egészségügyi szolgálatnak mégis sikerült megakadályozni a nagyobb, a hátországra is átterjedő járványok kialakulását.

Kiss Gábor

Képek

Betegek és ápolók csoportképe
Fortepan/Fortepan

Az elhelyezési körülményekre is utaló csoportkép az olasz hadszíntérről
Fortepan/Barna Imre

Betegek és ápolók csoportképe egy hátországi egészségügyi intézményben
Fortepan/Kelemen Zsuzsa

A kolera bacilus
https://www.informed.hu/betegsegek/infections/bacillaris/cholera/a-kolerabakterium-titka-219156.html

Oltás tífusz ellen. Karikatúra tábori levelezőlapon
https://www.darabanth.com/hu/gyorsarveres/295/kategoriak~Kepeslapok/Katonai~80/1915-Die-Impfung-gegen-Tifus-Vedooltas-tifusz-ellen-Elso-vilaghaborus-eredeti-kezze~II1566210/