A háború befejezése után az amerikai csapatok a magyar királyi honvédség állományát nem tekintették a szó szoros értelmében vett hadifoglyoknak, ezért élelmezést és elhelyezési lehetőségeket nem biztosítottak számukra. Miután 1945 júniusától a közigazgatási feladatokat a „katonai kormányzati szervek” (Military Government) és az azokhoz csatolt „különleges politikai felderítő és ellenőrző szervek” (Counter Intelligence Corps stb.) állománya vette át, a magyarok kedvezményezett helyzete megváltozott. Erre utal az amerikai 65. gyaloghadosztály július 6-i intézkedése is, mely a magyar hadifoglyokat illetően az alábbiakat tartalmazta: A magyar haderő minden egysége hadifogolynak tekintendő. Táborokba kell gyűjteni őket, mozgásuk korlátozandó. Szervezetszerű egységek lehetőleg ne kerüljenek szétbontásra vagy felosztásra, maradjanak saját parancsnokaik felügyelete alatt. A magyar parancsnokok felelősek a táboruk ügyintézéséért, beleértve az élelem- és orvosi ellátást, valamint a fegyelem fenntartását. A magyar egységeket szabad mozgásuk korlátozására és szökések megelőzésére őrizet alatt kell tartani. Az amerikai őregységeket magyar őrszemélyzettel kell kiegészíteni és szolgálatuk idejére a szükséges fegyverekkel és lőszerrel ellátni. […] A magyar polgári személyeket megfelelő táborokba kell elhelyeztetni és elhurcolt személynek (Displaced Person) tekinteni. Ahol lehet, kívánatos, hogy a magyar katonák családtagjaikkal együtt maradjanak. Az amerikai katonai parancsnokságok a magyarok mielőbbi hazatérését szorgalmazzák, mihelyt erre felsőbb parancsnokságaiktól utasítást kapnak, elrendelik azonnali elbocsátásukat.[1]

E fenti intézkedésen és irányelven kívül még számos hasonló volt érvényben a magyar hadifoglyokra vonatkozólag. Elsődlegesen a táborparancsnokokon múlott, hogy e fenti előírásokat a rájuk bízott hadifoglyok esetében milyen mértékben veszik figyelembe és tartják be. A német területeken amerikai hadifogságba esett magyar honvédek helyzete lényegesen különbözött azon bajtársaikétól, akiknek alakulatai osztrák területen tették le a fegyvert.

Az amerikai 5. hadsereg fogságába esett magyar alakulat menete Oberweselben, 1945. március 26-án

Hadifoglyok százezrei szabad ég alatt a tömegtáborokban

Miután a németországi területeken nagy tömegben fogságba esett német és részben magyar hadifogoly szállítására, elhelyezésére és őrzésére egyéb lehetőség nem adódott, egymás után hozták létre a Prisoner of War Transied Enclosure (PWTE) elnevezésű, fedett elhelyezést nem biztosító átmeneti táborokat, melyek egy része már a fegyverszünet előtt is működött. Ezekben a táborokban esetenként százezren is felüli hadifoglyot zsúfoltak össze. Általában nagyobb települések határában, nagy kiterjedésű sík területeken és szántóföldeken létesültek, melyeket drótkerítéssel és őrtornyokkal vettek körül. A több kisebb „Cage-ekben” (szó szerint ketrecekben) elkülönített hadifoglyoknak a szabad ég alatt és a szélsőséges időjárási körülményeknek kitéve kellett kialakítaniuk szálláshelyeiket, melyek többnyire földbe ásott gödrök voltak. A foglyok minimális katonai egységcsomagokat (levespor, kétszersült, konzerv, keksz, cigaretta, csokoládé, sajt) kaptak, és akadozott a vízellátásuk is. A honvédség rangidős tisztjei igyekeztek a katonai fegyelemnek a hadifogságra vonatkozó előírásait betartatni, erőfeszítéseik azonban nem jártak sikerrel. A táborok őrszemélyzete és a katonai rendőrség – a legyőzött ellenséggel való kemény bánásmód elvét betartva – meglehetősen durván látta el feladatát. A személyes értékeiktől megfosztott, legyengült hadifoglyok kontrollálatlan mozdulataira idegesen reagáltak és némely esetben fegyverüket is használták.

Az 1945 áprilisa és júliusa között a magyar hadifoglyok az alábbi nagyobb átmeneti táborokban fordultak meg: Bad Kreuznach, Heilbronn-Böckingen, Biebelsheim, Büdesheim, Büderich, Bingen-Dietersheim, Bretzenheim, Rheinberg, Remagen, Sinzig, Mainz, Würzburg, Regensburg, Bad Aibling, Wickrath és Gotha.

Magyar hadifoglyok amerikai hadifogságban, 1945. május

A fentiek közül az egyik legnagyobb átmeneti tábor a Rajna közeli kisváros, Bad Kreuznach szélén létesült. Május és június folyamán közel 160 ezer, többségében német hadifoglyot őriztek itt, a több „Cage”-ekre (ketrecekre) felosztott táborban. A magyar katonák és leventék létszáma több mint 4000 fő körül mozgott. Négy „csoportba” tömörítették őket, majd 300-300 főt számláló századokba kerültek és tízesével alkottak egy sort.[2] Átlagosan 6-7 hetet töltöttek el itt a legmostohább körülmények között. Az élelmezés nyomorúsága végig egyforma maradt. De hogy ne unatkozzunk, kedves, igen gazdag amerikai fogva tartóink ezen a téren is remek ötletekkel kápráztattak el bennünket. Egyszer például sózott halat adtak ebédre, azaz pontosabban: három halat formázó sótömböt. Valamennyien gyorsan felfaltuk a kapott három darabot, mert arra a gonoszságra senki sem számított, hogy ezután három napra elzárják a vízcsapot. (…) Reggelenként indult el a „pokrócmenet”. Pokrócban vitték ki a táborból az éjjel elhalt németek hulláit. Naponként hét-tíz hulla volt. Ezek azokból a leharcolt katonákból kerültek ki, akik már a harctéren legyengültek. Mindannyian meztelenek voltak, mert a fogolytársaknak kellett a ruha, bakancs és egyéb holmi.[3] – emlékezett vissza Sebő Ödön főhadnagy. Akik azonban nem „jelentkeztek” franciaországi munkára, azoknak még két hónapig el kellett szenvedni a francia felügyelet alá került tábor gyötrelmeit. A nyári időszakban – a rendelkezésre álló veszteségadatok szerint – 80 főnél is több magyar fogoly halt meg vérhasban, tífuszban és végelgyengülésben. Miután a német hadifoglyokat folyamatosan szabadon engedték, augusztusban megkezdődött a tábor felszámolása. Az ott maradt magyar hadifoglyokat javarészt franciaországi táborokba szállították.

A 8. számú bingen-dietersheimi táborban hasonlóan embertelen állapotok uralkodtak. A szabad ég alatt tartott több ezer – egyes források szerint 16 ezer – magyar hadifogoly közül a rendelkezésre álló veszteségadatok szerint több mint 70-en haltak éhen és végelgyengülésben rövid egy-másfél hónap alatt. Nem hiába illették e tábort a haláltábor vagy a Holocaust-tábor elnevezéssel. A gyenge élelmezést akkor szorították a létminimum alá, amikor a láger francia ellenőrzés alá került. Az egészségügyi ellátás nem működött, a gyakori elhalálozások elsősorban az éhség miatt következtek be, de a tífuszveszéllyel is számolni lehetett.[4]

Létesültek olyan amerikai felügyelet alá tartozó táborok is, amelyek kezdetben átmeneti tábornak számítottak, majd normalizáltabb körülmények között tovább működtek. A Neckar folyó menti Heilbronn amerikai birtokbavételét követően kezdetben a város sportpályáján, illetve az azt körülvevő területen alakítottak ki hadifogolytábort. Május elején az egy héten belül összegyűlt több tízezer hadifoglyot a közeli Böckingenhez tartozó magaslatra meneteltették, ahol azok kezdetben a szögesdróttal körülkerített szántóföldön és földbevájt gödrökben a puszta ég alatt táboroztak. Többen éhen haltak, egyesek végső kétségbeesésükben öngyilkosok lettek. – írta 1982-ben a helyi újság, a Heilbronner Stimme. E 10. számú átmeneti táborban május közepétől már léteztek olyan szervezeti egységek (blokkok), ahol a hadifoglyokat 4 és 10 személyes sátrakban helyezték el. Jóllehet ezek alacsonyak voltak, és gyakran csak görnyedt testtartással lehetett bennük közlekedni, a tábor azonban rendelkezett konyhával, vízvezetékkel és latrinákkal. A kisebb sátrakat később 25 személyes amerikai sátrakkal váltották fel, melyekben kályhát, ágyakat és asztalt is el lehetett helyezni. A magyar tábori lelkész istentiszteleteit kezdettől fogva megtartották, és amíg az időjárási viszonyok engedték, kívánság-hangversenyeket és nyelvtanfolyamokat is szerveztek. A rendezvények mindig a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című műdallal végződtek. A német–magyar ellentétek ebben a táborban is kiéleződtek. A vezetőségben és a konyhánál mutatkozó teljes német jelenlét miatt a magyar táborlakók mindenben hátrányt szenvedtek. Jobb körülményeket a munkavállalástól és a táboron kívüli élelemszerzési lehetőségektől várhattak, melyekben kevés alkalommal részesültek.[5] Az 1946 februárjáig fogva tartott 10-15000 fős magyar hadifogoly csoportból – a rendelkezésre álló veszteségadatok szerint – közel 50-en haltak meg betegségben és munkavégzés közbeni balesetben.

Magyar katonák amerikai hadifogságban, 1945. május

A Neu Ulmban létesített tábor hasonlított a Heilbronn-Böckingenben felállítotthoz. Kováts Gyula tanár visszaemlékezéséből az alábbiakat tudhatjuk meg erről: Tudtommal itt 80 ezer ember volt, tízezrenként elkülönítve. Az akadálydróttal körülvett szántóföldön számozott karók jelölték az ún. blokkok határát. 1 blokk = 25 ember. Én a 455. blokkba tartoztam. A foglyok zömének nem jutott fedél a feje fölé. Mi lécekből és a nálunk lévő gázleplekből barkácsoltunk fedelet az eső és a nap ellen. Léceket a tábor melletti gyümölcsös gazdája adott a kerítésből, drótot a drótakadályból vágtunk. Később katonai sátorlapokból csináltunk sátrat, majd az igazolt és szabaduló németek sátraiba költözhettünk, akiknek jutott hely. […] Akit kivittek munkára, az ott is kapott enni és a benti koszt is járt neki. A magyarokat csak később engedték munkára, amikor a németek létszáma csökkent. A vasutasokat, bányászokat és az újjáépítés miatt fontos foglalkozásúakat hamar elengedték, csak az SS-eket tartották vissza. Később önálló magyar konyhát is engedélyezett a parancsnok, mert a német konyhások és géhások sokat elloptak a nyersanyagból és a cigarettakészletből.[6]

Akadtak kizárólag tiszteket fogva tartó táborok is. A riedenburgi karthausi kolostorban kialakított táborban 83 – többségében magas rendfokozatú – magyar hadifoglyot őriztek. 11 tábornok, 31 ezredes, 28 alezredes és 12 legénységi állományú tartózkodott itt. A német és osztrák tisztekkel összezárva gyakran akadtak konfliktusaik. A Saal an der Donau melletti barakktábor magyar tiszti állománya zászlóstól alezredesig 138 főt tett ki.[7]

A felsorolt nagyobb és különösen hírhedt átmeneti táborokon kívül több kisebb ún. csillagtábor is létesült, melyeket rövid időn belül felszámoltak. Ilyenek voltak például Landenzenben, Bayreuthban, illetve Kulmbachban. Az átmeneti táborok állománya is folyamatosan cserélődött. A gothai tábort kiürítés után a szovjeteknek kellett átadni. Büderich foglyait kegyetlen gyalogmenetben irányították át Rheinbergbe és a tábort ezután az angolok felügyelték. A Bad Kreuznachból a szomszédos Bretzenheimbe „költöztetett” foglyok a táborral együtt francia fennhatóság alá kerültek, többek között Remagen, Bingen-Dietersheim és Mainz fogolytábora is.[8]

Eltérő állapotok a mailly-le-camp-i és a pockingi hadifogolytáborban

Francia területen léteztek olyan hadifogolytáborok is, melyek mindvégig amerikai felügyelet alá tartoztak. A legtöbb magyar hadifogoly ezen ún. sátortáborok közül a Párizshoz közeli mailly-le-campi hadifogolytáborban fordult meg. Egykori lakóit koránt sem pozitív emlékek fűzték hozzá. A tábor egy elhagyatott repülőtér területén létesült. 1945 októberében a közel 2500 tiszti és tisztjelölti, illetve 11500 legénységi állományú magyar hadifoglyot tartottak itt őrizetben. A foglyok a 10-12 személyes, felfűthetetlen sátrakban több hónapon át a puszta földön feküdtek és csupán 5-6 vízcsap állt korlátozott mennyiségben rendelkezésükre. A szénhidrát, fehérje és cukor nélküli élelmezés miatt fizikai állapotuk, ellenálló képességük leromlott és a hidegebbre fordult időjárás miatt különféle betegségekben szenvedtek. A 16-17 éves leventék súlyos reumafájdalmakra panaszkodtak. A mailly-le-campi hadifogolytábor áldatlan állapotai ugyan nem változtak, de a francia felügyelet alá tartozó táborokhoz képest elviselhetőbbek maradtak. Jelentős számú halálesetek sem fordultak elő.

Magyar hadifoglyok saját maguk által kiásott és sátorlappal fedett gödreikben
a wickrathi amerikai hadifogolytáborban

Az amerikai hadsereg felügyelete alá tartozó pockingi tábor az összes eddig bemutatott tábortól különbözött. Jellegében annyiban tért el a magyar érintettségű többi tábortól, hogy a Ternegg Kálmán altábornagy által egybetartott légierő állomány mellett itt kaptak menedéket a szökés által idáig eljutott honvédek, sok polgári menekült, illetve magyar honvédtisztek és tiszthelyettesek hozzátartozói. A későbbiekben e tábor szolgált gyűjtőhelyéül a felszabadított szövetséges hadifoglyoknak, internáltaknak és deportált zsidóknak is, akik kezdetben repülőgéppel térhettek vissza hazájukba. A tábor egy német katonai repülőtér területén létesült, amelyet a Luftwaffe a földi személyzet kiképző bázisának használt. Őrzését kezdetben magyar, majd amerikai őrszemélyzet látta el. Szabad mozgásában senkit sem korlátoztak, ha valaki külső munkát akart vállalni és a helyi lakossággal „cserekereskedelmet” folytatni, a tábor területét 20-30 km-es körzetben elhagyhatta. Az amerikaiak a laza tábori életbe ritkán szóltak bele, megbíztak a Ternegg Kálmán altábornagy, majd Kesseő László vezérőrnagy irányította magyar táborvezetésben. A közel 300 nagyméretű komfortos (4-6 ágyas szobák, folyosó, mosdó, WC) barakképületet, melyekbe a hadifoglyokat és a polgári menekülteket elhelyezték, egy fenyőerdőben állították fel. A 10-15 ezer fő befogadására alkalmas tábor ellátását hét konyhabarakk-élelmiszerraktár biztosította, az ételeket magyar konyhai személyzet készítette el. A tábor kulturális élete is megszerveződött. Beindult a tábori hangos híradó, mely helyi és világeseményekről nyújtott tájékoztatást. Május végétől megjelent a tábor újsága, a Pockingi Híradó, melyben alkalmanként hazai híreket is közzétettek. A Pockingi Tábori Színház előadásaiban voltak kívánság-hangversenyek, irodalmi estek és énekkari fellépések is. A magyar „emigráns” színház legnagyobb sztárja Vaszary Piroska volt. A kulturális rendezvények mellett a legnagyobb sikere a futballmeccseknek volt, tíz csapat küzdött a bajnoki címért. Jól működött az orvosi ellátás is, kórháza rendelkezett a szükséges gyógy- és kötszerrel. A magyar temető kialakítását és gondozását a táborlakók végezték. Decemberig 38 sírkeresztet kellett felállítaniuk az elhunytaknak.

A pockingi tábor nemcsak hadifogolytáborként, hanem hadifogoly-tranzittáborként is működött. Amikor lehetőség nyílott a magyar katonai és polgári személyek hazabocsájtására, transzportjaik javarésze innen indult el. A szeptember 18-án elindított legelső szerelvényben a betegek, sebesültek és deportáltak utaztak. Őket követték a leventék, a teljes családok, a legénységi állományúak, majd a legvégén tisztek, csendőrök és a hazaszállítást vállaló, de valami formában felelősségre vonandó személyek. November 12-ig a szovjet katonai hatóságok akadályoztatásai miatt mindössze 11 vasúti szerelvény indulhatott el 17572 fővel Pockingból. Csupán az amerikai kísérettel ellátott szerelvények jutottak el biztonságosan Magyarországra. November 10. és december 8. között az Alpok nehéz útviszonyait vállalva10 fogatos karavánt is elindítottak 388 személlyel, 1453 lóval és 523 kocsival. A pockingi magyar táborlakók december 8-i létszáma a kezdeti hazaszállításokat követően 7607 fő volt, amelyből a tisztek 674, a legénységiek pedig 2078 főt tettek ki.[9]

Laczkó Dávid honvéd temetése Neuburg an der Donauban, 1945. április 6.

Az osztrák területen történő amerikai hadifogság elviselése többnyire nem jelentett nehézséget a fogságba esett magyar alakulatok számára. A honvédség azon alakulatai, melyek átjutottak az Enns folyón, az attól nyugatra kijelölt szálláskörleteikben a békeviszonyokhoz hasonlóan beszállásolhattak és rendszeres foglalkozásokat tarthattak. A Linz környékén állomásozó 1. huszárhadosztály egy alkalommal látványos lovasbemutatót is rendezett az amerikaiak számára. Kezdetben egyes magyar alakulatokat rendfenntartó feladatok ellátásával is megbíztak. A feloszlatott osztrák csendőrség és rendőrség helyett az 1. huszárhadosztály alakulatait vették igénybe e tevékenység ellátására. Megbízásuk teljesítéséhez alkalmanként fegyvereiket is visszakaphatták. A véletlenen múlott, hogy egyes alakulataik együtt maradhattak, másokat pedig feloszlatták, vagy hadifogolytáborba zárták. A Steyr környékén elszállásolt 2. páncéloshadosztályt kezdetben nem fegyverezték le, és néhány hétig még élelmezték is. A szovjeteknek való átadásuk veszélye miatt azonban fel kellett oszlatniuk.[10]

Átmeneti amerikai hadifogoly-gyűjtőtábor osztrák területen is létesült. Altheim 30-35000 fős hadifogolytáborában 1945 májusában a bajorországi lágerekéhez hasonló állapotok uralkodtak. Egy-két hónapig a kéthelyi magyar leventék is itt sínylődtek. Elviselhetetlen állapotok voltak a németek által épített egykori ebensee-i koncentrációs táborban is, ahol az őrséget az egykori deportáltak közül toborozták. A koncentrációs tábor felszabadított rabjai rendkívül ellenségesen viszonyultak a láger új lakóihoz, olykor indokolatlan lövöldözésüket is el kellett viselni. Az amerikai–szovjet zónahatárhoz közeli Steyr tüzérlaktanyája elviselhető szállást nyújtott a különböző nemzetiségű hadifoglyoknak, internáltaknak és menekülteknek. E tábor magyar hadifoglyai Tábori Újság néven hetilapot is kiadtak, melyben a rádióhíradásokból nyert világeseményeken kívül a tábori életről is tudósítottak.[11]

Magyar katonatemető Ingolstadtban, 1945 őszén

Clark tábornok, az ausztriai megszálló erők főparancsnoka a nem várt tömegű hadifogoly problémáját azok mielőbbi hazaszállításával, vagy a zónahatárok változása okán a szovjeteknek történő átadásával kívánta megoldani. A hadifogságból elbocsátott magyar honvédek és menekültek kötelező jellegű hazaszállítása már 1945 augusztusában elkezdődött. Végrehajtását azonban kevésbé ellenőrizték, így több ízben előfordult, hogy a szovjetek az ezerfős vasúti szállítmányokat a zónahatáron vasúttechnikai okokra hivatkozva nem vették át, vagy visszaindították. Az ennél sokkal rosszabb és tragikusabb esetek akkor következtek be, amikor a szovjet zónába megérkező magyar hadifogoly-transzportok végállomásai nem a magyarországi ún. hadifogoly-szűrőállomások, hanem a szovjet lágervilág különböző helyei voltak. Az osztrák területről augusztusban elindított hadifogolytranszportok közül főképpen a 2. páncéloshadosztály állományát amerikai őrkíséret nélkül hazaszállító transzportokkal történtek meg ezen esetek. Az 1. huszárhadosztály szerencsére nem járt így. Legendás fegyelmét megőrző állományának szeptember 14-ei hazatéréséről Soltész Emil százados, a 2. huszárezred segédtisztje a következőket írta memoárjában: Az itthoniak nagy csodálkozására Győrben még úgy rakott ki parancsnokai intézkedései szerint, alosztálykötelékbe rendezve, mintha nem hadifogságból, hanem kihelyezési gyakorlatról tért volna haza.[12]

 Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

HL HM Eln.
Hadtörténelmi Levéltár, Honvédelmi Minisztérium, Elnöki
HL HM Eln. 1174 /1946.

HL GY.
VII. Fondfőcsoport, Tematikus Gyűjtemények, Kéziratok, tanulmányok gyűjteménye

TGY 3054.
Tanulmánygyűjtemény 3054. Soltész Emil: A magyar királyi 2. „Árpád fejedelem” huszárezred harcai
1944. május 1. – 1945. május 9.

HL HDF gyűjt.
Hadifogoly-gyűjtemény

HDF gyűjt. Kaposi László
Hadifogoly-gyűjtemény. 36. doboz. Kaposi László volt francia hadifogoly személyi adatlapja

VHBSZ gyűjt.
A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjtemény

VHBSZ gyűjt. 432/1995.
Kováts Gyula 1995. január 11-én írt visszaemlékezése. A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjteménye. 432/1995.

VHBSZ gyűjt. 6/1993.
Mika József: A kéthelyi leventék kálváriája. A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjteménye. 6/1993.

VHBSZ gyűjt. 412/1995.
Pocskai János: Visszaemlékezés az 1945. évre és az ebben történtekre – kiemelve a pockingi táborban eltöltött hadifogságra. A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjteménye. 412/1995.

Honvédeink idegen földön (14. folytatás) 1983. január, 7. o.
Honvédeink idegen földön. In: Hadak Útján (München) Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége Tájékoztatója.

Honvédeink idegen földön (14. folytatás) 1983. január 7-8. o.
Honvédeink idegen földön. In: Hadak Útján (München) Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége Tájékoztatója.

Hegedűs László 1990.
Hegedűs László: Amerikai fogságban (Heilbronn, 1945.) Baranya. Történeti és honismeretei folyóirat. 1990/2.

Nyári Gábor 2018.
Nyári Gábor: Menekültek az új hazában. A német és osztrák területeken élő magyar emigráció története, 1945-1956.

Ponori Thewrewk Aurél 2004.
Ponori Thewrewk Aurél: Nyugatosok. Hadifogoly-emlékezések. Mundus Kiadó, Budapest, 1992.

Sebő Ödön 2015.
Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj, Gyimesi-szoros 1944. Budakeszi Kultúra Alapítvány, Budakeszi, 2015.

Tarczai Béla 1992.
Tarczai Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban. Kötés Kereskedelmi és Szervező Kft., Budapest, 1992.

Képek jegyzéke

Az amerikai 5. hadsereg fogságába esett magyar alakulat menete Oberweselben, 1945. március 26-án (HTM-104318)

Magyar hadifoglyok amerikai hadifogságban, 1945. május (Laborcz Péter György gyűjteménye)

Magyar katonák amerikai hadifogságban, 1945. május (Laborcz Péter György gyűjteménye)

Magyar hadifoglyok saját maguk által kiásott és sátorlappal fedett gödreikben a wickrathi amerikai hadifogolytáborban (HTM-91034-12)

Laczkó Dávid honvéd temetése Neuburg an der Donauban, 1945. április 6. (Nagy József gyűjteménye)

Magyar katonatemető Ingolstadtban, 1945 őszén (Fellner János gyűjteménye)

[1] Honvédeink idegen földön. (14. folytatás) 1983. január, 7. o.

[2] Ponori Thewrewk Aurél 2004. 49. A magyar 1100 fős tiszti és 3000 főnyi legénységi állománynak a C. 5-ös, majd a C. 14-es szálláshelyet jelölték ki.

[3] Sebő Ödön 276–277.

[4] HL HDF gyűjt. Kaposi László.

[5] Hegedűs László 1990. 177-185. o.

[6] VHBSZ gyűjt. 432/1995.

[7] Nyári Gábor 2018. 33-34.

[8] Tarczai Béla 1992. 38. o.

[9] HL HM Eln. 1174 /1946.; VHBSZ gyűjt. 412/1995.

[10] Honvédeink idegen földön (14. folytatás) 1983. január 7-8. o., Tarczai Béla 1992. 53. o.

[11] VHBSZ gyűjt. 6/1993.

[12] HL TGY 3054. 31. o.