2020. júl 03.

HOGYAN (NE) TERVEZZÜNK TORPEDÓVÉDELMET?

írta: Freiherrvonspaun
HOGYAN (NE) TERVEZZÜNK TORPEDÓVÉDELMET?

ÉRDEKESSÉGEK A TEGETTHOFF-OSZTÁLYRÓL II.

 

 

A hajósok régi vágya az elsüllyeszthetetlen hajó. Persze, mint oly sok más vágyott dolog a világon, elsüllyeszthetetlen hajó sem létezik. Ugyanakkor természetesen óriási különbség van túlélőképességben hajó és hajó között. A TEGETTHOFF-osztály e téren kategóriájában a gyengébbek közé tartozott, és a torpedóvédelem tekintetében ez azért volt különösen bosszantó, mert a németek átadták erre vonatkozó titkos adataikat, mégis, szinte semmit sem használtak fel belőlük. Mindez azért rendkívül fontos, mert az osztály négy tagja közül kettő, sőt, mint látni fogjuk, tulajdonképpen három, vízalatti robbanás (torpedó, akna) miatt süllyedt el.

 A tengeren a hajókra ezer veszély leselkedik, a viharoktól kezdve az alattomos zátonyokig. A hajózás többezer éves története során hatalmas, gyakorlatilag megbecsülhetetlen mennyiségű hajó süllyedt el. A természet erői mellett a hajóknak, különösen a hadihajóknak emberalkotta fenyegetésekkel is szembe kellett nézni. Az egyik legrosszabb, ami egy hajóval történhetett, ha a vízalatti részén méretes léket kapott, okozza azt emberi eszköz, vagy természeti erő – akár egy dühös ámbráscet. Ez utóbbi történt például 1820-ban az ESSEX nevű bálnavadászhajóval, melynek esete inspirációként szolgált Herman Melville-nek Moby Dick című műve megírásához. Mint az sejthető, a hadihajóknak kevésbé dühös ámbráscetekkel, sokkal inkább az emberi elme által megalkotott vízalatti pusztító szerkezetekkel gyűlt meg a bajuk.

A vízalatti lékek jelentette fenyegetésre először a kínaiak találtak megoldást. 1100 körül nagyobb dzsunkáikat már vízhatlan, keresztirányú válaszfalakkal építették, így ha egy-két rekeszt elöntött a víz, a hajó még megőrizte úszóképességét. A nyugati világban a vízhatlan válaszfalak a vashajók építésével a 19. század második felében terjedtek el. Az első ezekkel épült hadihajó a brit WARRIOR (1860) páncélos volt. Az úszóképesség megőrzését szolgálta a szintén e században bevezetett kettős fenék és kettős oldalfal.

kramli03_01.jpg 

A süllyedő SZENT ISTVÁN csatahajó 1918. június 10-én hajnalban
A csatahajót elsüllyesztő két torpedó Fiumében készült a Whitehead gyárban olasz exportra,
a SZENT ISTVÁN-t építő Danubius tőszomszédságában (Kiss László gyűjteménye)

 

A hadihajóknak a 19. század második felében a vízvonal alatt becsapódó gránátok és az ebben az időben újra divatba jövő döfőkos mellett újabb vízalatti fenyegetésekkel kellett szembenézniük: az aknákkal, majd az egyre tökéletesedő önjáró torpedókkal. Előbb-utóbb ezek ellen is kellett valamiféle védekezési módszert találni. Kezdetben elégségesnek gondolták a vízhatlan keresztválaszfalak és a kettős oldal kombinációját, de az 1890-es években Bisher francia mérnök valami újdonsággal állt elő, az úgynevezett torpedófallal. A torpedófal a kettős oldal belső részével párhuzamosan, attól beljebb futó hosszirányú vízhatlan válaszfal volt, de jóval vastagabb, mint a normál vízhatlan válaszfal – utóbbiak a szabványok szerint 9 mm-esek voltak. E válaszfal volt arra hivatva, hogy aknára futás vagy torpedótalálat esetén a beömlő vizet feltartóztassa, megakadályozva a hajó belső részében az adott rekesz vagy rekeszek elöntését. Az első ezzel ellátott hajó az orosz megrendelésre francia hajógyárban épült CEZAREVICS csatahajó, a következő a francia HENRY IV volt. Megjegyzendő, hogy a Bisher-féle elrendezés nagy valószínűséggel nem védte volna meg a hajókat.

Bár a torpedófal már ismert volt, a következő években a nagy páncélos hajók jobbára továbbra is enélkül épültek. Az aknák és a torpedók elleni védelem fontosságára az 1904–1905-ben vívott orosz–japán háború keserű tapasztalatai hívták fel a figyelmet. Elég itt csak az orosz Sztyepan Makarov altengernagy zászlóshajójának, a PETROPAVLOVSZK-nak a sorsára utalni: 1904. április 13-án Port Arthurból kihajózva ráfutott egy japán aknára, és pillanatok alatt elsüllyedt, magával rántva a mélybe a személyzet 90 %-át, Makarovval együtt. A tapasztalatok alapján a tengeri hatalmak többsége nagyobb figyelmet szentelt a vízalatti robbanások elleni védelemre, és az ezt követően épült, jellemzően már dreadnought típusú csatahajók nagy részét ellátták torpedófallal.

Komoly gondot jelentett viszont, hogy a páncélvédelemmel ellentétben, ahol a páncéltörő gránátok átütése képletekkel viszonylag jól számítható volt, illetve a lőkísérletek költsége sem volt egetverő, a vízalatti robbanások esetében megbízható elméleti modellszámítások nem álltak rendelkezésre, sőt, a korban az ilyen robbanások hatásmechanizmusával sem voltak teljesen tisztában. Ennek köszönhetően hatásos torpedóvédelmet csak igen költséges, 1:1 arányú szekciókon végzett kísérletekkel lehetett kialakítani. Az elsők, akik ilyen kísérletek végrehajtására rászánták magukat, a németek voltak. Ők 1906-ban végezték az első ilyen, úgynevezett szekciókísérletet. A britek 1911-től tették meg ugyanezt. Az Egyesült Államok haditengerészete 1908-ban kezdett kísérletezni, de ezek kezdetben a Davis-féle torpedóágyú hatásosságát vizsgálták. Ebben a fegyverben a torpedó robbanófejében robbanóanyag helyett egy igen rövid csövű, 20,3 cm-es ágyút helyeztek el. Az első, hagyományos torpedó-robbanófejjel végzett szekciókísérletet 1912-ben hajtották végre, mely során kiderült, hogy az sokkal hatásosabb, mint a torpedó-ágyú, így utóbbi további fejlesztéséről lemondtak. A britek és az amerikaiak korábbi torpedóvédelmi rendszereiket elméleti számításokra alapozva tervezték.

A szekciókísérlet úgy nézett ki, hogy egy csatahajó vagy csatacirkáló oldalát reprezentáló, 8-10 m hosszú, ugyanilyen széles, 12-15 m magas úgynevezett szekciót építettek, majd ballasztokkal megfelelő merülésűre kiegyensúlyozták és lehorgonyozták, esetleg egy speciálisan erre a célra készített bárka oldalához rögzítették. A vízvonal alatt egy robbanótöltetet, jellemzően egy torpedó robbanófejét rögzítették a szekció külső részén, és ezt felrobbantva végezték el a kísérletet. Egy ilyen szekció felépítése idő- és pénzigényes volt, s ha a kísérlet során kiderült, hogy a rajzasztal mellett kitalált védelem nem megfelelő, jöhetett az áttervezés, majd az újabb szekció építése. A torpedófal egyébként csak a legnagyobb hadihajók privilégiuma volt, jellemzően a csatahajóké és csatacirkálóké, mivel a rendszer mélysége és a páncélozott válaszfal nagy tömege miatt kisebb hajókon nem lehetett alkalmazni. Utóbbiaknak maradt a keresztirányú válaszfalakkal való rekeszekre osztás.

 kramli03_02.jpg

Az 1914-es osztrák-magyar szekciókísérlet után az úszódokkba helyezett szekció. Jól látható, mekkora léket üt egy, a korban már nem túl nagynak számító (110 kg) torpedó-robbanófej (A szerző gyűjteménye)

 

Az osztrák–magyar haditengerészet első, igazán komolynak tekinthető csatahajóinak (RADETZKY-osztály) tervezése az orosz–japán háborúval párhuzamosan zajlott. Ennek során felmerült, hogy e jövendő csatahajókat el kell látni aknák és torpedók elleni védelemmel. A haditengerészet vezető hajótervezője, Siegfried Popper ezt a védelmet íróasztal mellett tervezte meg, s a torpedófalat saját szóhasználatában „páncélozott aknafenék”-nek keresztelte el. A takarékoskodásról, sőt garasoskodásról ismert osztrák–magyar haditengerészet nem akart költeni valódi szekciókísérletre, így úgynevezett modellkísérlet mellett döntöttek. Ebben a 100 kg robbanótöltetű tengeri aknát egy 10 kg-os robbanótöltet reprezentálta. A kísérletet a KAISER MAX kimustrált kazamatahajó testén (hulk) végezték el. Az első próbálkozás 1906. augusztus 10-én teljes kudarccal végződött, a töltet fel sem robbant. A megismételt kísérlet 1906. november 3-án sem hozott kézzelfogható eredményeket. Így végül maradt a karosszékben kifundált rendszer: ezeken a csatahajókon a torpedófal lényegében a kettős oldal belső héjazata volt, melyet a szokásos 10 mm helyett 54 mm vastagra konstruáltak. E fal vagy héjazat mindössze 1,5-2 méterre volt a külső oldaltól, s mint ez később kiderült, ez a távolság messze nem volt elegendő.

1907-ben a megromlott hallású és látású Popper nyugállományba vonult, s a Monarchia legnagyobb hajógyára, s egyben a haditengerészet fő szállítója, a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino (STT) alkalmazta őt tanácsadóként. A RADETZKY-osztályt követő új csatahajóosztály tervezését hivatalosan 1908. május 7-én kezdték meg. E hajók már a tervezés első percétől kezdve az új dreadnought típust képviselték. 1908 novemberében a haditengerészet addig példa nélküli lépésre szánta el magát. Korábban csak torpedórombolók és torpedónaszádok esetén fordult a magán-hajógyárakhoz hajótervezési ajánlatkérésekkel, a nagyobb egységek, különösen a csatahajók tervezését a saját kezében tartotta. 1908. november 5-én a haditengerészet felkérte a trieszti STT-t és a fiumei Danubiust a 18-20000 tonnás csatahajók általános tervei kidolgozásában való részvételre. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a haditengerészet, illetve parancsnoka, Rudolf von Montecuccoli tengernagy (1904–1913) nem akart Popper szakértelméről lemondani. A Danubius felkérése csak alibi volt, a hadtengerészet politikai okokból nem tehette meg, hogy a tengeri hadihajógyártásba két éve épp csak bekapcsolódó magyar gyárat nem kéri fel. Ugyanakkor, mint az sejthető volt, a Danubius nemet mondott a felkérésre. A trieszti gyár vállalta, s ennek az lett a következménye, hogy a csatahajók tervezése szép lassan átcsúszott az STT és Popper kezébe.

A haditengerészet a saját tervét 1909 februárjára készítette el, az STT márciusban nyújtott be hét (I-VII.), Popper által készített tervet. Április közepén a közös Hadügyminisztérium tengerészeti osztályának hajóépítési osztálya készített egy összefoglaló anyagot a tervekről. Sajnos ezek torpedóvédelméről keveset tudunk. A haditengerészet tervéről csak annyi információ áll rendelkezésre, hogy a torpedófal 54 mm vastag volt, más semmi. A Popper-féle tervek közül a VI. számúról tudjuk, hogy a torpedófal távolsága 2,45 m volt a hajó oldalától. Április végén nagy jelentőségű eseményre került sor: Montecuccoli titkára, Alfred von Koudelka fregattkapitány, miután személyesen II. Vilmos császár adott rá engedélyt, Berlinbe utazott, ahol megismerhette a német csatahajóépítés legféltettebb titkait.

Koudelkát Berlinben személyesen Alfred von Tirpitz tengernagy, a Birodalmi Tengerészeti Hivatal vezetője fogadta. Az osztrák–magyar dreadnought tervek iránt a britek is erősen érdeklődtek, ezért Koudelkát berlini tartózkodása alatt mindvégig követte egy angol kém. Az első nap reggelén Koudelka egyenruhában jelent meg, akit a beszélgetés kezdetén Tirpitz az ablakhoz hívott, s megmutatta neki a túloldalon ácsorgó kémet, majd megkérte, hogy a következő nap civilben jöjjön be. A kétnapos látogatás során szövetségesek közt is ritkaságszámba menő nyíltsággal beszélt Tirpitz a legújabb eredményekről és tervekről, s több alkalommal felhívta Koudelka figyelmét a megfelelő torpedóvédelem fontosságára.

kramli03_03.jpg Koudelka saját kezű, emlékezetből rajzolt skicce a német csatahajók torpedóvédelméről
(Kriegsarchiv, Wien, MS/PK I-4/9 1632 ex 1909)

 

Koudelka jelentésében így ír a német torpedókísérletekről: „A létfontosságú részek védelmének legmegfelelőbb kialakítása végett különböző vízalatti szekciókon torpedókísérleteket hajtottak végre. A kettős oldaltól viszonylag kis távolságra elhelyezett páncél-torpedófal nem vált be; a torpedó felrobbanásakor erről a páncélfalról darabok szakadtak le, melyek a következő, egyszerű válaszfalban lövedékként lyukakat ütöttek, melyen a víz beáramlott. Ezt a hiányosságot az egyszerű válaszfal és a páncélozott válaszfal felcserélése tökéletesen kiküszöbölte. A torpedó robbanása szétrombolta az egyszerű válaszfalat, de a páncélozott válaszfal érintetlen maradt. A két válaszfal között elhelyezett szén csillapította a robbanás erejét. A Birodalmi Tengerészeti Hivatal a kísérletek eredményei alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy minden új hajónál az egyszerű válaszfalat kívül, a páncélozott válaszfalat belül kell elhelyezni, és a köztük levő teret szénraktárnak kell felhasználni, melyet csak szükséghelyzetben szabad kiüríteni. A kísérletek során megállapították, hogy a páncélozott válaszfalat 4-4,5 méterre kell elhelyezni a külhéjtól (az alkalmazott robbanótöltet tömege 125 kg), ennél kisebb távolság esetén a robbanás beszakítja a páncélozott válaszfalat.”

Koudelka magával vitte Berlinbe az egyik, Popper által készített csatahajótervet (VI. 151×26 m, 10×30,5 cm ágyú), amit megmutatott Tirpitznek. Tirpitz megkritizálta a tervet, illetve javaslatokat fogalmazott meg annak átalakítására. Ezek torpedóvédelmet érintő részéről jelentésében Koudelka így írt: „A német haditengerészet által lefolytatott lő- és torpedókísérletek alapján [Tirpitz] a következő további javaslatokat tette: [...] A páncélozott torpedó-válaszfal és a második tervezett hosszanti vízmentes válaszfal fordított elhelyezése, az előbbi belül, az utóbbi kívül, melynek következtében a páncélozott válaszfal távolabbra kerül a külhéjtól (2,45 m helyett közel 4 m).”

Koudelka hazautazása után megírta szigorúan titkos jelentését, mely nem járta meg a szokásos szolgálati utat, hanem május 3-án személyesen Montecuccoli kezébe került átadásra. A jelentés szó szerint hétpecsétes titok volt. A haditengerészet a titkos anyagokat jellegzetes, sárga borítékokban tartotta, a Koudelka-jelentés borítékán a mai napig hét papírpecsét díszeleg. Azt nem lehet tudni, hogy Koudelkán és Montecuccolin kívül ki láthatta a jelentést, mindenesetre olyan anyaggal nem találkoztam, amelyben konkrétan említik, csak olyanokkal, melyekben homályosan német adatokra utalnak. Koudelka berlini útjának köszönhetően az osztrák–magyar haditengerészet számos olyan adat birtokába jutott, amelyet különben csak rendkívül költséges kísérletek útján szerezhettek volna meg. Ám ez egyben a TEGETTHOFF-osztály tervezés-történetének mindmáig legnagyobb rejtélye: a vízvonal alatti védelemre vonatkozó, átadott létfontosságú kísérleti eredményekből semmi nem hasznosult a végleges tervek kialakítása során.

Két nappal azután, hogy Koudelka átadta jelentését Montecuccolinak, május 5-én érkezett meg Triesztből a haditengerészet parancsnokának személyes kérésére készült VIII. számú terv. Ez volt az első, mely a később megépült csatahajók fő fegyverzetét tartalmazta: tizenkét 30,5 cm löveg, négy darab hármas lövegtoronyban elhelyezve. Ez volt az a pont, amikor a csatahajók tervezése végképp átkerült az STT-hez és Popperhez, a haditengerészet műszaki bizottsága a háttérbe szorulva már csak a díszlet szerepét játszhatta el.

1909. június elején a haditengerészet újabb, módosított specifikációkat adott ki a jövendő csatahajókra. Ennek torpedóvédelemről szóló része a következő volt: „Az aknapáncéllal kapcsolatban megemlítendő, vajon nem lenne-e előnyös a páncélozott válaszfalon kívül, e válaszfal és a külhéj között még egy hosszanti válaszfalat beépíteni, és az így létrejött cellát (Kofferdamm) tartalék széntárolónak felhasználni.” A Kofferdamm a hajóépítésben a következőt jelenti: két helyiség fokozott biztonságú elválasztása céljából egy helyett két vízhatlan válaszfal alkalmazása, köztük üres térrel. A torpedóvédelem fontosságát jelzi, hogy a lap szélére ceruzával még fel is skiccelték a leírt elrendezést. A specifikáció e része alapján arra következtethetünk, hogy a haditengerészet megpróbálta felhasználni németektől kapott adatokat, ugyanakkor bonyolította a helyzetet, hogy egy magáncéggel nem oszthatták meg csak úgy a szigorúan titkos adatokat. A dolog legnagyobb szépséghibája azonban az, hogy nem kötötték ki a rendszer legalább 4 méteres mélységét.

kramli03_04.jpg 

Siegfried Popper, az 1907-ben nyugállományba vonult Generalschiffbauingenieur
(Kiss László gyűjteménye)

 

Popper 1909. június 21-én prezentálta az új specifikációk alapján készített hat tervet (A-F). Ezek torpedóvédelme az összesített adattáblázat szerint így nézett ki: → 1,2 m válaszfal → 0,74 m 50 mm torpedófal. Az sajnos nem derül ki a táblázatból, hogy ezt az összesen 1,94 m mélységet honnan kell számítani, a kettős oldal külső vagy belső héjazatától.

A végleges specifikációkat a haditengerészet 1909. augusztus 6-án adta ki, melynek fő elemei a 20000 tonnás vízkiszorítás, a négy darab hármas lövegtorony és a minimum 280 mm-es övpáncél voltak. Ezek alapján az ősz folyamán megkezdődött a részletes tervek kidolgozása. A tervezéssel kapcsolatos, fennmaradt aktákban a továbbiakban a torpedóvédelemről nem esik szó. Így például arra sincs utalás, hogy bármilyen tesztet, akár hasonló modellkísérletet mint 1906-ban fontolgattak volna a torpedóvédelem hatásosságának vizsgálatára.

Az alábbiakban áttekintjük, mit tartalmazott a Koudelka-jelentés a német csatahajók vízvonal alatti védelméről, és mindez hogyan nézett ki a TEGETTHOFF-osztály végleges tervein, valamint a megépült hajókon. A legfontosabb pont: a torpedófal minimum 4 méteres távolsága a külhéjtól. Bár az osztrák–magyar dreadnoughtok 2 méterrel szélesebbek lettek, mint a Koudelka által Tirpitznek megmutatott VI. terv (28 m 26 m helyett), a torpedóvédelem alapjában nem változott: a torpedófal 2,5-2,7 méterre volt a külhéjtól, mögötte volt egy 0,7-0,8 méteres üres rész (bár valahol ez 0,2 m-re csökkent), majd egy egyszerű válaszfal, s e válaszfal mögött szénraktárak, illetve 15 cm-es és 7 cm-es ágyúk lőszerraktárai. Tartalék szén tárolása a torpedófal előtt: a Popper-féle tervben ez nem valósult meg, a szén torpedófal mögötti elhelyezése a rendszer potenciális mélységét csökkentette. Keresztirányú vízhatlan válaszfalak: Tirpitz többször figyelmeztette Koudelkát, hogy ezekbe nem szabad ajtókat vágni. A TEGETTHOFF-osztályon ezzel szemben több válaszfalban is voltak ajtók, köztük a legkritikusabban, a két kazánházat elválasztóban. Az ajtók tovább gyöngítették a súlytakarékosság miatt amúgy is gyönge konstrukciójú válaszfalakat. Bónuszként, bár erre vonatkozóan Koudelka jelentése nem tartalmazott semmit, Popper megismételte a páncélfedélzet széleinél a RADETZKY-osztályon alkalmazott megoldást. Mindkét osztályon a páncélfedélzet két széle 18+30 mm vastag volt, ám a legszélső, a külhéjhoz csatlakozó kb. 1,2 méteres szakaszon a felső, 30 mm vastag lemezt elhagyták. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy egy akna vagy egy torpedó robbanása következtében nem csak a túl közel lévő torpedófal szakadt át, hanem a páncélfedélzet 18 mm-es része is leszakadt, s így nem csak a páncélfedélzet alatti, hanem az afeletti részeket is elöntötte a víz.

 kramli03_05.jpg

A VIRIBUS UNITIS főbordametszetének részlete, a torpedófallal és a páncélfedélzet ferde részével
A torpedófal távolsága a hajó oldalától itt 2,6 méter. A pirossal bekarikázott részen látható, hogy a páncélfedélzet legszéle csak egy szimpla, 18 mm-es lemezből áll. (A szerző gyűjteménye)

 

Ezek után marad a kérdés, hogy az igen értékes német adatok ellenére miként kerülhetett elfogadásra egy olyan terv, amely lényegében minden ponton fittyet hányt azokra. Miután a döntés hátteréről a mai napig nem került elő dokumentum, csak találgatni tudunk. Valószínűleg bizonyos fontos döntéseket szóban, írásbeli nyom nélkül hoztak meg, a hármas tornyok alkalmazásának az ötlete is ilyen volt. Utóbbinál tudjuk, hogy Montecuccoli telefonon fordult kéréssel a trieszti gyár felé, de ennek tényét csak a gyár választáviratából tudjuk. A SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyesztése után az 1918 nyarán készült vizsgálóbizottsági jelentés Poppert tette felelőssé a hibásan tervezett torpedóvédelemért, ám kérdéses, hogy ez valóban csak az ő felelőssége volt-e. A jelenleg rendelkezésre álló ismeretek alapján úgy vélem, végső soron a fő felelősség Montecuccoli tengernagyot, a haditengerészet parancsnokát terheli. A német adatok birtokában neki meg lett volna a lehetősége Poppert rászorítani egy megfelelőbb torpedóvédelem tervezésére. Már csak azért is, mert vélhetően a kettejük informális megbeszélései nyomán alakult ki a 20000 tonnás csatahajó végleges koncepciója. Miért nem tette? Furcsának tűnhet egy tengernagy részéről, de bizonyos jelek arra utalnak, Montecuccoli egyes technikai kérdések megítélésében nagyon is értetlennek mutatkozott. Ez azért is különös, mert más esetekben, mint a tengeralattjárók vagy a repülés jelentőségének felismerése, pont az ellenkezője derült ki róla. Itt azonban valószínűleg az említett értetlenség játszott szerepet: nem látta be, vagy nem akarta belátni, hogy a Popper által tervezett torpedóvédelem miért nem jó. Erre ráerősíthetett az élete főművének tekintett dreadnought-osztály építésének a siettetése, azaz „jó lesz az úgy is” felkiáltással nem akarta áttervezéssel még tovább húzni az időt.

 kramli03_06.jpg

Rudolf von Montecuccoli degli Erri gróf, tengernagy,
az osztrák–magyar haditengerészet parancsnoka 1904–1913. között. (https://de.wikipedia.org/wiki/Rudolf_Montecuccoli#/media/Datei:Admiral_Graf_Rudolf_Montecuccoli.jpg)

 

Egyébként ami 1909 májusában még hétpecsétes titok volt, bő másfél évvel később, amikor a TEGETTHOFF-osztály első két tagja még a sólyán állt építés alatt, már nem volt az. A különböző hajóépítési folyóiratokban az Egyesült Államoktól Olaszországig 1911-ben már egyre-másra jelentek meg a hatásosnak gondolt torpedóvédelemről írott cikkek, melyekben rendre megírták a bűvös 4 méter távolságot. Érdekes adalék a Koudelka-jelentés utóéletéhez, hogy a műszaki bizottság a következő építendő csatahajó torpedóvédelmét Luigi Orlando olasz hajógyárosnak a Rivista Marittima 1911. decemberi számában megjelent cikkére alapozta. Ez, mint az 1914 júniusában elvégzett, első, egyben utolsó osztrák–magyar szekciókísérlet bebizonyította, működött is, szemben a Popper-féle konstrukcióval.

A többi, ahogy mondani szokták, már történelem. 1918. június 10-én hajnali 3 óra után nem sokkal, a Premuda-sziget magasságában a Luigi Rizzo vezette olasz torpedóvető motorcsónak két torpedója eltalálta a SZENT ISTVÁN csatahajót. A SZENT ISTVÁN mintegy két és fél órás küzdelem után felborult és elsüllyedt. 1918. november 1-jén hajnalban, miután Horthy Miklós flottaparancsnok az előző délután átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek, két olasz búvár a Mignatta nevű szerkezettel behatolt a polai hadikikötőbe, és egy mágneses, időzített aknát helyeztek el a VIRIBUS UNITIS-on. A két búvárt elfogták, akik figyelmeztették a legénységet. A robbanás reggel fél hétkor következett be, a csatahajó 14 perc múlva felborult, majd elsüllyedt. A gyors süllyedést magyarázhatja, hogy az átadást ünneplő délszláv legénység állítólag kinyitotta a háború alatt lepecsételt vízmentes ajtókat. A megmaradt két dreadnought közül a PRINZ EUGEN-t Franciaország kapta meg 1920-ban. A franciák a teljesen kibelezett hajót 1922 januárjában torpedókísérletre használták fel, egy torpedó-robbanófejet robbantottak fel a vízvonal alatt. A torpedóvédelem itt sem működött, a sekély vízben a PRINZ EUGEN elsüllyedt. A csatahajót ezután kiemelték, kijavították, majd június végén a francia csatahajók célhajóként Toulon előtt végleg elsüllyesztették.

(A szerző köszönettel tartozik Tony DiGiuliannak az amerikai kísérletekról szóló információkért, valamint Kiss Lászlónak a gyűjteményéban lévő képek rendelkezésre bocsátásáért.)

Krámli Mihály

Szólj hozzá

20. század I. világháború Osztrák-Magyar haditengerészet Torpedóvédelem