Ha az átlagember a Székelyföld, 1848–49-es szabadságharc és ágyúöntés fogalmakat együtt hallja, akkor azonnal Gábor Áron neve jut az eszébe, akinek mítosza mély gyökereket vert a köztudatban. Olyannyira igaz ez, hogy számos esetben azokat a kutatási eredményeket, amelyekről úgy vélték, hogy a legendát veszélyeztetik, érdeklődő közönség, sőt még a történettudomány egyes művelői részéről elutasítás követte. Ez alól egyik kivételnek tekinthető a neves erdélyi író, társadalomtudós és történész, Bözödi György (1919–1989), aki a halála előtt adott interjújában így foglalta össze a Gábor Áron-kérdésről, illetve a székelyföldi ágyúöntés történetéről vallott nézeteit: „Tovább kutattam Gábor Áron után, s olyan adatokra bukkantam, amelyek egészen más színben mutatják, mint ahogy a köztudatban élt. Idevágó dolgozataimban ezeknek az adatoknak csak egy töredékét közöltem. Például a közhittel ellentétben ágyút már Gábor Áron előtt is öntöttek a Székelyföldön, sőt Háromszéken is; a ledöndült székely harangok nagy része sohasem került beolvasztásra, 1849-ben sértetlenül visszaadták őket a templomoknak, az ágyúöntéshez elsősorban a balánbányai vasércet használták fel; a rakétagyártásban és a lyukasöntésben Gábor Áronnak nem volt akkora szerepe, mint ahogy azt eddig vélték.”

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a székelyföldi hadiipar megteremtésében nem csak Gábor Áron, hanem mások is nagyon fontos szerepet játszottak. A teljesség igénye nélkül emelnénk ki ezek közül Bodor Ferenc bányaművezetőt (1804–1874), a bodvaji ágyúk öntési technológiájának feltalálóját, a csíkmadarasi lőporgyár igazgatóját, Turóczi Mózes (1813–1896) rézműves mestert, az első kézdivásárhelyi ágyú „szülőatyját”, és az ottani ágyúöntöde vezetőjét, a legendás marosvásárhelyi ezermestert, a gyutacskészítő Bodor Pétert (1788–1849), végül az Udvarhelyszéken élő, francia származású Berry Károlyt, akiről rövid írásunk szól.

Marosvásárhely a 19. század közepén

Berry Károly 1810 körül született francia emigráns család leszármazottjaként, más forrás szerint az édesapja, akit egyébként magyarosítva Dupont Mórnak hívtak, hadifogolyként került Erdélybe, pontosabban Marosvásárhelyre. Dupont Mór a városban a Szentkirályi utcában lakott, és két gyermeke volt: Károly és Petronella, akiknek a francia hercegi család után Berry családi nevet adta.

Dupont Mór az 1820-as években költözött Kőhalomra, ahol táncmesterként és francia nyelvtanárként tevékenykedett, de órajavítással is foglalkozott. A Hon cikke szerint: „E táncmester határozottan állította, hogy ő a dauphin [trónörökös], kit egy angol nő szabadított meg Templeből s Simon csizmadia körmeiből. A táncmester itt megnősült, megkapta a honosítási jogot s lett belőle egyszerre székely nemes. A júliusi forradalom idejében eredetét igazoló okmányait Bécsbe vitte, de innen nem adták többé vissza.”

Dupont tehát lelkes Bourbon-rajongó volt, sőt azt is terjesztette, hogy a francia királyi családdal rokonságban áll. A marosvásárhelyi Teleki-téka által vásárolt egyik enciklopédiából a gyanú szerint ő vágta ki a Bourbon-címert.

Így nem véletlen, hogy Berry Károlyról 1880-ban elterjedt az a legenda, hogy ő az 1792-ben kivégzett XVI. Lajos francia király unokája lenne. A Politikai Újdonságok cikkírója szerint „Különben tetőtől talpig magyar ember. A francia nyelvet már csak töri, s hozzá a katolikus vallásból Kálvin hitére tért át. Ép oly mechanikai talentuma van, mint állítólagos ősének, s ezt a magyar szabadságharc alatt érvényesítette is. Bem csapatai részére valami mitrailleuse [szórólöveg] félét szerkesztett. Ha jó kedve van, igazi ráczürmös mellett sokat szeret atyjáról, ’Francziaország dauphinjáról’ beszélni.”

Visszatérve Berry Károly életútjához, tehát Marosvásárhelyen élt egy ideig, ahonnan rövidesen a Felső-Fehér megyei Petekre költözött. Még a marosvásárhelyi tevékenysége idején jelent meg a Vasárnapi Újság 1842. évfolyamában az alábbi hirdetés: „Fúrógép. Alólírt még a múlt évben egy szeszgyárt állíttatott föl, melynek kezelései kevesítésére egy forrást kívánt bévitetni az épülettől 106 német öl távolságtól, és az épület melletti kifolyásától 10 láb magasságra. Ezen szándéka elérésére megkívántató cserfa csőknek kifuratásukra Marus Vásárhelyt lakó gépész, képfaragó, és festő Berry Károly úr által egy fúrógépet állíttatott, mely egyszerűségiért annyival is inkább ajálható, hogy egy ló által vonatva 3/4 óra alatt egy ölös és 4 hüvelykes bár mi bogos cserfát kifúr. Az alólírtnál már meglévő fúrógépen illő ár fizetése mellett kinek szüksége leend ily csőkre, mindenkor rendelkezhet bérmentesített levél által a sz[ékely]udvarhelyi postán. — Petek 28dik oct. 1842. Horváth Dániel.”

Berry Károly tehát egy igazi ezermester volt, sőt a korabeli forrásokban mérnöknek is titulálták. A Felső-Fehér megyei Peteken gróf Lázár Józsefnél dolgozott, itt házasodott össze Mihály Amáliával, aki 1852-ben hunyt el. Berry öt évvel később újból megnősült, illetve Székelydályára költözött. A két házasságából öt gyermeke született. Székelydályán élt egészen a haláláig, 1880-ig.

A továbbiakban elsősorban az 1848–49-es szabadságharc alatti tevékenységével kívánunk behatóbban foglalkozni. Berryt az 1848. október 16–19. között tartott agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen Udvarhelyszék nemzetőrségének századosává választották. A későbbi visszatekintések szerint alakulatával részt vett a székely tábor harcaiban. E szerint „…készített megabroncsozott fenyőtörzsbe fúrt ágyút, s faluja határának hegyeire karókra öltöztetett bábokkal tábort varázsolt, s azáltal távol tartotta attól nagy ideig az oláh népfölkelést.” Ez a megjegyzés a székely tábor marosvásárhelyi vereségére (1848. november 5.) vonatkozik, amikor az udvarhelyszéki nemzetőrök próbálták feltartóztatni a törvényhatóságot megszállni akaró román és szász népfelkelést. A fenti adat azonban azért is érdekes, mert megerősíti Bözödi azon állítását, hogy Gábor Áronon kívül és őt megelőzve mások is készítettek ágyút a Székelyföldön.

Az ágyú öntőminta és az öntőforma elkészítésének lépései

Ám joggal merülhet fel az a kérdés, hogy egy 1880-ban megjelent sajtócikkben foglaltak mennyire fedik a valóságot? Azt tudjuk, hogy 1849-ben az udvarhelyszéki hivatalos iratokban „ágyúművésznek” titulálták Berryt. Mivel szolgálhatott rá erre a megtisztelő címre? Berry Károly 1849. május 11-én többek között az alábbiakat jelentette Udvarhelyszék tisztségének: „…a székház konyháján megtalálám azon ágyúmnak két kis kerekét, mejet valahunnat béhoztak, tehát instálom átadni, hogy szerezhessem fel újra azon ágyút, amellyel a hazában legelőbb lőttünk volt a reakcióra és hatvanezer ember között csak é volt, ez is az enyim volt és a legelső erdélyi unió ágyú fatokba béborított rézcsövű volt.” A fenti közlés arra utal, hogy Berry a löveget még az 1848-as székely tábor ideje alatt készítette és azt használták is a harcok folyamán.

Az 1849. évi udvarhelyszéki közgyűlési jegyzőkönyvek szerint Berry tervezetet készített az ágyúöntésre, amely azonban nem maradt fenn.

Ezzel párhuzamosan Berry Károly nemzetőr százados javasolta a Udvarhelyszék tisztségének, hogy a törvényhatóságban állítsanak fel egy salétromtermelő üzemet. A kezdeményezést K. Horváth János kormánybiztos felkarolta és egyben szakmai segítséget kért Nagy Mózes kézdivásárhelyi salétromtermelési biztostól. Az utóbbi küldött két egyént és egyben egy tervezetet a szükséges személyzet létszámáról és fizetéséről. K. Horváth János az üzem helyéül Székelyudvarhelynek a Szombatfalva felé vezető híd melletti sörfőző gyárát javasolta, egyben elrendelte a szükséges felszerelés, kádak, üstök stb. begyűjtését. Az üzem létrejött és vezetője a kezdeményező, Berry Károly lett. Az első salétromfőzési kísérleteket május elején végezték, a munkáltok azonban nem hozták meg a várt eredményt. Ugyanígy a megismételt második próbálkozás sem, amit Berry azzal magyarázott, hogy a Kézdivásárhelyről küldött szakemberek csak kezelők, a technológiai folyamatot nem ismerik. Ennek alapján május 11-én Udvarhelyszék tisztsége újabb szakembereket kért Kézdivásárhelyről.

A gyár június elején befejezte a működését. A bezárás elsődleges oka az volt, hogy az előállított salétrom nem volt megfelelő minőségű. A szék tisztsége intézkedett a munkások bérének kifizetéséről és tájékoztatta Gál Sándor ezredest, a székelyföldi hadosztály parancsnokát a fejleményekről.  Az utóbbi azonban nem hagyta jóvá a szék döntését és elrendelte a salétromfőzés folytatását. A gyárban lévő 54 font salétromra és a később termelt mennyiségre nézve pedig úgy intézkedett, hogy azt a csíkmadarasi lőporgyárba kell szállítani. Gál azt is közölte, hogy Gábor Áron őrnagy, mint a székelyföldi gyárak igazgatója intézkedési jogkörrel van felruházva.

Salétromfőzés

Így nem tekinthető véletlennek, hogy Berry azon tervezetét, amelyet a kén ellőállítására és salétromfőzés módszerére készített, Szent-Iványi Károly erdélyi teljhatalmú országos biztos Gábor Áronnak küldte el véleményezésre. Az utóbbi 1849. június 18-án írt válaszlevelében így fogalmazott: „n[emzet]őri százados Berry Károly úrnak hozzám átküldött ajánlatát megvizsgálván, azt céliránytalannak találtam, mind a salétromtermelésre, mind a kén felfedezésére nézve, mert itt K[ézdi]vásárhelyen mindkét tárgy körül a felfedezések megtétetvén, azon módok, melyeket e tekintetben követünk, sokkal célszerűbbek.” Az utóbbi vélemény azért érdekes, mert Gál ezredes a július 6-án Csíktusnádon kelt, Bodor Ferenc igazgatóhoz írt levelében a kézdivásárhelyi lőport kifejezetten gyengének minősítette.

Lovas nemzetőr

1849 nyarán Berry Károlyt, mint nemzetőr századost mozgósított alakulatával hadszíntérre vezényelték. Udvarhelyszék Szászfölddel határos határszélét (Segesvár-szék) két század (székelykeresztúri és a siménfalvi) nemzetőrrel biztosította. Elsősorban az utakat és a stratégiailag fontos pontokat kellett védenie. A feladat nem volt könnyű, mivel Berry nem volt képzett katona, ráadásul a két században ő volt az egyedüli tiszt. Emellett a kimozdított nemzetőrök nehéznek találták a tábori szolgálatot és hazakívánkoztak.

A szabadságharc leverése után Berry Székelydályán élt, ahol faragóműhelye és laboratóriuma volt. A felesége teljes vagyonát a kísérleteire költötte, így rövidesen elszegényedett.

Református templom, Székelydálya

A rövid alkotmányos időszakban, 1861-ben, vargyasi Daniel Gábor főkirálybíró és későbbi főispán visszaemlékezése szerint Berry az alábbi javaslatot tette: „Berry K. Lajos - a Dupon vagy Berry Móric fia az ősgyűlés után egy magában nem kifogástalan indítványt tett. E szerént a főtéren az alkotmányos élet felújulása emlékére egy szobor lenne felállítandó, melyhez jó ivóvizet vezetve egy szökőkút létesíttetnék. Természetes, hogy ez tárgyalás alá sem kerülhetett.”

1867–1868-ban a Belügyminisztérium honvédsegély alapjához folyamodott támogatásért. 1880-ban hunyt el Székelydályán.

Süli Attila

Irodalom

Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 2008–2009.
(https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Bona-bona-tabornokok-torzstisztek-1/szazadosok-az-184849-evi-szabadsagharcban-96F2/eletrajzi-adatok-989D/b-991B/berry-karoly-99B5/)

Bözödi György: Gábor Áron 1849-ben. In: Arcok, eszmék, tettek. Bukarest, 1974. 234–257.

Gálfalvi György: Bözödi György galibái. In: Bözödi György: Halott-világítás. Novellák. Bukarest, 1990. A hivatkozott rész: 12–13.

Hon. Budapest, 1863–1882. Főszerkesztő: Jókai Mór. A hivatkozott rész: 18. évf. (1880) 32. sz.

Kolumbán Zsuzsánna: Udvarhelyszék 1848–49-ben. In: Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok. III. Székelyudvarhely, 2003. 140–166. A hivatkozott rész: 155. o.

Pál-Antal Sándor–Zepeczaner Jenő: Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc Udvarhelyszéken. Korabeli iratok, jegyzőkönyvek, lajstromok. Székelyudvarhely, 2005. 254–256., 329., 334–335., 379–380., 384., 402.

Politikai Újdonságok. Budapest, 1855–1886. A hivatkozott rész: 26. évf. (1880) 6. sz. 69. és 7. sz. 81.

Süli Attila: Erdély hadiipara 1848–49-ben. In: Ágyúba öntött harangok. Tanulmányok Gábor Áron születésének 200. évfordulójára. Szerk. Hermann Róbert és Benkő Levente. Barót–Sepsiszentgyörgy. 2014. 122–188. A hivatkozott rész: 126., 181., 373–374.

Vargyasi id. Daniel Gábor visszaemlékezése. Kézirat. Haáz Rezső Múzeum gyűjteménye. Székelyudvarhely.

Vasárnapi Újság. Kolozsvár, 1834–1848. Szerk. Brassai Sámuel. A hivatkozott rész: 1842. 32. sz. 744. (1842. november 20.)

Képek

Marosvásárhely a 19. század közepén. Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján

Az ágyú öntőminta és az öntőforma elkészítésének lépései. Surirey de Saint Remy, Pierre: Memoires d’Artillerie, Párizs, 1707.

Salétromfőzés.
http://provertes.hu/index.php/naturparki-kincsestar/neprajz-kultura/eltuno-eletformak-osi-mestersegek/744-a-fa-hasznositasa)

Lovas nemzetőr. Domonkos Imre rajza

Református templom, Székelydálya. (Wikipedia)