„A postagalambbal való híradás egyes galambfajok azon tulajdonságán alapszik, hogy – ha megfelelően berepültettük őket – nagyobb távolságokról és hosszabb távollét után is ösztönszerűleg visszarepülnek otthonukba.” Az idézet egy, a híradócsapat számára 1928-ban kiadott utasításból származik. A megfigyelés mikéntjére azonban a mai napig sem tudunk pontos magyarázatot adni.

 A postagalambok katonai célra való újbóli felfedezése a francia–porosz háború idején történt. A poroszok által 1870 szeptemberében körülzárt Párizs – a megrongált híradóvonalak miatt – csupán galambokkal tudta fenntartani a kapcsolatot az el nem foglalt területekkel. A háborút követően – látva és értékelve a francia eredményeket – számos ország hadvezetősége a már addig is meglévő postagalamb-szolgálatának további fejlesztésébe fogott. Így tett a Monarchia hadügyét irányító cs. és kir. Hadügyminisztérium is. A folyamatosan bővülő, a cs. és kir. haderő kötelékében megszervezett állandó postagalamb-állomások hálózatának irányítását, a postagalambok haderőbéli alkalmazását – a minisztérium 3., a haderőben alkalmazott állatokkal foglalkozó osztálya mellett – az 5/TB (Telegraphen- und Brieftaubenwesen) osztálya végezte. A postagalamb-állomások száma – beleértve a katonai támogatással működő egyesületi állomásokat is – az 1910-es évekre Monarchia-szerte 18–20 körül volt. Az igényeknek megfelelően ugyanis évről-évre szüntetettek meg, illetve állítottak fel újabb állomásokat. Az erődökben, pl. Przemyślben, Komáromban, Krakkóban vagy Péterváradon azonban folyamatosan működtettek postagalamb-állomásokat, amelyek egyenként 400–500 galamb számára biztosítottak férőhelyet. A haderő a kötelékében fenntartott tenyészetek mellett a polgári tenyésztést is ösztönözte. A saját tenyészeteiből térítésmentesen tenyészpárokat helyezett ki, valamint anyagilag is támogatta a galambászegyesületek munkáját.

Röptetési gyakorlat a hadszíntéren

Az első világháború kitörésekor a hadviselő felek hadseregeiben már százezres nagyságrendben tartották a kiképzett postagalambokat. A könnyen kiképezhető galambokat hozzászoktatták a helyváltoztatásra képes úgynevezett mozgó dúchoz is – ez lóvontatású, kerekes galambház volt –, nem utolsósorban pedig a harctér zajához. A galambok a domborzati viszonyoktól függetlenül és megfelelő gyakorlat után a napszaktól függetlenül is megbízható partnereknek bizonyultak. Egyedül csak az időjárási viszonyok akadályozhatták alkalmazásuk sikerét.

Német mozgó galambdúc

Az állásháború kialakulása messzemenően visszaigazolta a postagalambok nélkülözhetetlenségét. Az első vonalakba telepített távbeszélő vezetékek a tüzérségi tűz következtében gyakorta megsérültek, használhatatlanokká váltak. Ezért sokszor az egyetlen megbízható híradási lehetőséget a postagalambok biztosították. Az üzenetet egy kis alumíniumcsőbe vagy egy tollszárba helyezték. Az alumíniumkapszulát a galamb lábgyűrűjéhez erősítették, a tollszárat pedig a galamb egyik evezőtollához fogatták. Később egy Löw nevű százados egy, a galamb mellére erősíthető kengyelt szerkesztett, amelyre egy kis tasakot erősítettek, és a tasakba tették bele az üzenetet.

Kapszula típusok, illetve egy felerősített kapszula

Az osztrák–magyar haderő német tapasztalatok alapján 1916–1917-ben, az állandó postagalamb-állomások mellett kiépítette a mozgó postagalamb-állomások hálózatát is. Az alapegységet a mozgó dúccal rendelkező, 60 galambból, a parancsnoki beosztást betöltő 1 fő tisztből,1 fő gondozóból, valamint 2 fő küldöncből álló postagalambszakasz jelentette. Minden hadosztály-parancsnokság mellé 1 postagalambszakaszt osztottak be. A dúcot a parancsnokság közelében meghatározott szabályok szerint telepítették, s innen küldöncök szállították a meghatározott ezredparancsnokságokhoz a 24 órás szolgálatra beosztott galambokat.

Osztrák–magyar mozgó galambdúc

A galambok gyakoroltatására is pontos utasítást adtak ki. A tréning eleinte csak tiszta időben és úgy történt, hogy a madarak még a sötétség beállta előtt elérjék otthonukat, a galambdúcot. Később már esőben, ködben és későbbi időpontokban is útnak indították őket.  A galambok egyébként 1 km távolságot tettek meg 1 perc alatt, „hatótávolságuk” pedig elérte az 500 km-t. A galambokat csak az ápolóik és csak a dúcban etethették. Amennyiben az első vonalba kiküldött galambok felügyeletét ellátó gondozót a hadifogságba jutás veszélye fenyegette, azonnal köteles volt a galambokat szabadon engedni és lehetőség szerint a hordozó kosarat megsemmisíteni vagy elrejteni.

Hordozó kosár

A galambok elhelyezéséről és ellátásáról az állomások számára kiadott, E-62. sz. szolgálati könyv pontosan rendelkezett. A dúcot az üzenetek gyors kézbesítése érdekében a hadosztály-parancsnokság közelébe telepítették, messze az út, a vasút zajától és megfelelő távolságban az esetlegesen működő tüzérség dörejétől. Kerülték az elektromos vezetékek és magas fák közelségét is. Az elhelyezésnél előnyben részesítették a szabad kirepülés, illetve a gondozó számára szabad kilátás lehetőségét. A dúc gyakori mozgatását igyekeztek elkerülni. Amennyiben mégis elkerülhetetlenné vált, a galamboknak az új környezethez való szoktatása 2-3 hétbe telt.

A przemyśli cs. és kir. postagalamb-állomás történetét Hermann Kusmanek gyalogsági tábornok, erődparancsnok által jegyzett, 1914. máj. 8-án kelt jelentés ismerteti. Az erőd galambháza 1884-ben épült, amely 1914 tavaszára felújítandó állapotba került. „A galambház leromlott állaga miatt az elmúlt esztendőben a galambok nagy számban estek áldozatul a különféle ragadozóknak” - írja a jelentés. Az állomás fenntartására 1914-ben évi 2000 korona átalányt kapott az erőd. Ez az összeg kb. 400 madár élelmezését, gyakoroltatását és a tenyésztéshez szükséges eszközök biztosítását fedezte. Az állomás az erődparancsnok közvetlen alárendeltségébe tartozott. A vezető Alois Kittel alezredes volt, aki talán érezve a világháború előszelét, 1914. jún. 30-án nyugállományba vonult. Az átadási dokumentum szerint utódja Romuald Kwiatkovszky főhadnagy lett. A világháború kitörését követően az állomás galambjait szükség esetén a városközpontban lévő parancsnokság és az erődök közti kapcsolattartásra használták. A mindennapi tevékenységre vonatkozó leírás, beszámoló azonban nem maradt fenn. Az bizonyos, hogy az ostromok során a galambok nagy része elpusztult. 35 példányt (21 hím és 14 tojó) viszont bizonyosan Budapestre menekítettek, ők 1915. aug. 27-én kerültek vissza az erődbe. A budapesti katonai parancsnokság által visszaszállított madarakat „név szerint” ismerjük, ugyanis a galambok gyűrűszámait az elszállítás előtt feljegyezték. Az erőd visszafoglalásakor a legnagyobb meglepetésre további 5 galamb, 2 hím és 3 tojó került elő. Igaz, az összesen 40 madárral újrainduló tenyésztés megfelelő szakember hiányában még váratott magára. A Hadügyminisztérium ígéretéhez híven hamarosan egy képzett galambászt küldtek Bécsből, aki végül 1915. szeptember 12-én érkezett meg. Franz Lissy tisztviselő személyében egy ambiciózus vezető került az állomás élére. Összefoglaló jelentése szerint 1915 szeptemberében előbb 150 db, majd 114 db fiatal szárnyas érkezett Klagenfurtból, illetve Görzből.

Az 1916. évi tenyészidőszak eredményeit Lissy 1916. szeptember 18-ai jelentése alapján pontosan ismerjük. A dokumentum megemlíti, hogy a galambházat (Flugstation), amely egy kétemeletes épület volt, és az erőd tüzérségi szertárának területén állt, teljesen felújították. A berendezés 260 fészekfakkból állt, amelyekhez 400 db tojótál tartozott. A tenyészetet ekkor 398 madár alkotta. 1916 őszén pedig további 30 db belgiumi postagalambbal gyarapodott a létszám.

Mozgó dúc belső tere

Az állomás 1917. évi létszámadatait és tevékenységét az 1918. március 18-ára keltezett jelentés tartalmazza. Az állomány összesen 430 madarat számlált. Ebből az 1917. évi szaporulat 300 példányt jelentett. A szaporulatot teljes egészében különféle tábori postagalamb-állomások közt szétosztották. Az év során összesen 12 galambnak veszett nyoma. 1917-ben mindösszesen négy gyakorló repülést rendeztek, a gyakorlatokon alkalmanként száz galamb vett részt.

Egy 1918. szeptember 18-án kelt jelentésből tudjuk, hogy egy ellenőrzés számos működési hiányosságot tárt fel. A jelentés megírását megelőző időszakban sem a galambok nyilvántartó lapjait, sem pedig az állománylajstromot nem vezették pontosan. Ráadásul a súlyos betegség következtében elhunyt Franz Lissy halálát követően kinevezett vezető, Alois Gulder fővadász (őrmester) az 1918. évi szaporulattal sem tudott elszámolni. A jelentés némi pozitívumként ugyan megemlíti, hogy a gyakoroltatási napló rendelkezésre áll, de az abban foglaltak szerint a reptetett távolságok túl rövidek. A 40–50 km-es távolságok helyett csupán 5–8 km-esek. A galambház tisztasága sem volt megfelelő. Mindezekért a hiányosságokért az ekkori megbízott vezetőt, Alois Guldert megrovásban részesítették, majd leváltották. A hiányosságok okaként Gulder mentségül azt közölte, hogy ő nem képzett galambász, ráadásul mindent egyedül, beosztott nélkül végez. A fenti megállapításokat megerősíti egy 1918 augusztusában a Hadügyminisztériumhoz érkezett panasz is, amely a trienti erőd galambászatának parancsnokától származik. Leírása szerint Przemyśből 80 fiatal madarat adtak át számára. A beérkezett galambok nagy részén azonban nem volt gyűrű, és igencsak elhanyagolt állapotban voltak. Ezért még megérkezésük napján megfürdették és fertőtlenítették őket, majd megfigyelésre elkülönítőbe kerültek. Az 1918. évi tenyészidőszakról már nincsenek információink. Egy 1918 november első napjaiban keletkezett jelentésből azonban arról értesülhetünk, hogy a Hadügyminisztérium a feloszlatott cs. és kir. 2. hadsereg állományából 200 madarat Przemyślnek utalt ki. A tényleges beérkezésre vonatkozóan már nem maradt fenn dokumentum, valamint azt sem tudjuk, hogy a Monarchia összeomlását követően mi lett a galambok sorsa. Mindenesetre reméljük, nem fazékban végezték.

Galambok azonban nemcsak a szárazföldi haderőnemnél szolgáltak, hanem a haditengerészetnél, illetve a légjáró csapatoknál is. A bevetésre ugyanis számos hajó, tengeralattjáró és repülő vitt magával postagalambokat, amelyeket vészhelyzet esetén vetettek be. Nem egy esetről tudunk, amikor a tenger felett lelőtt repülőgép vagy a szerencsétlenül járt hajó személyzetét az üzenettel hazabocsátott galamb mentette meg.

Természetesen a postagalambok az antant haderejében is megtalálhatók voltak. Sőt: sokkal nagyobb számban használták őket, mint a központi hatalmak haderői.

Emeletes mozgó angol galambdúc

Az antant hadseregeiben például sokszor katonai rendfokozatot vagy kitüntetést is adományoztak a kimagasló képességű szárnyasok részére.

Cher Ami nevű, az Egyesült Államok hadseregéhez tartozott katonagalamb preparátuma

Az olasz hadszíntéren pedig a Monarchia által megszállt területeken kém-, illetve hírszerző tevékenységre is felhasználták őket. Sokszor előfordult, hogy fonott kosárban osztrák–magyar katonák postagalambokat találtak, amelyek az olasz ellenőrzés alatt lévő területekről származtak, és vélhetően repülőről, ejtőernyővel dobták le őket, nyilvánvalóan hírszerzés céljából. A ledobott galambok beszolgáltatását 50 koronás pénzjutalommal is ösztönözték. A beszolgáltatási lehetőséget, valamint a jutalmat a lakosság számára is lehetővé, illetve elérhetővé tették. A levéltári dokumentumokból eddig egyetlen lakossági beszolgáltatás történetét ismerjük. 1915 októberében történt, hogy egy földműves, aki egyébként engedéllyel galambokat tartott, a madarai közt egy idegen, üzenettel ellátott szárnyast talált. Az üzenet alapján vélhetően Velencébe tartó galambot a hirtelen kialakuló viharos erejű szél leszállásra kényszerítette. Szegény pára annyira kimerült, hogy a számára idegen földművest közvetlen közelébe engedve hagyta magát megfogni. Természetesen a jutalom sem maradt el a „becsületes” megtaláló számára. Mindennek ellenére ki tudja, hány galamb vitte a megszállt területekről a fontos hírszerzési adatokat? Ezt megakadályozandó galambfigyelő posztokat is létesítettek. A galambok röptét figyelve, követve próbálták meghatározni a felbocsátás helyét.  A feladat ellátásához ismertető anyagokat készítettek, amelyekben rajzos és szöveges formában is felhívták az egyszerű házigalamb és a postagalamb közötti különbségekre a figyelmet. A megszállt területeken elővigyázatosságból a lakosság számára a postagalambászatot betiltották. A galambokat az illetékes parancsnokságnál le kellett adni. Akik ezt nem tették meg, és tettük kiderült, hadbírósági eljárásra és galambjaik megsemmisítésre számíthattak.

Az I. világháború során a postagalambok nélkülözhetetlenségüket bizonyították a hadsereg szolgálatában. Ezért az 1922-ben újjáalakuló m. kir. Honvédség is rendszerben tartotta őket. Minden híradó ezred rendelkezett egy postagalamb századdal. A polgári galambtenyésztő egyesületek élére pedig általában katonatiszt került. A honvédség pontos nyilvántartást vezetett a tenyésztőkről és állományaikról.

A postagalambok a II. világháború idején is pótolhatatlan szolgálatokat tettek, és a rájuk erősített miniatűr fényképezőgépek segítségével már fényképezésre is igénybe bevették őket. A II. világháború végével ugyan a magyar hadseregben megszüntették a postagalambok tenyésztését, de a francia hadseregben, Európában egyedüliként még ma is szolgálatban állnak. Igaz, csupán egyetlen állomás tartanak fenn Párizs közelében.

Kiss Gábor

Források

Hadtörténelmi Levéltár, Budapest

Östereichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien

Szikora András: Katonagalambok, hírvivő galambok. Budapest, 1983.

Utasítás a híradócsapat és csapattávbeszélők számára. Postagalamb és jelentőkutya szolgálat. Budapest, 1928.

Képek

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:World_War_I_Carrier_Pigeon_Message_Capsule_with_Original_Message.jpg?uselang=de

https://commons.m.wikimedia.org/wiki/File:Brieftaubenstation_(BildID_15529255).jpg

https://kameradschaft-aufklaerer-eutin.de/brieftauben-teil-3/

https://www.facebook.com/bundesheer/photos/pcb.2770480026371772/2770478733038568/?type=3&theater

https://commons.m.wikimedia.org/wiki/File:Trient,_(Doss_di_Trento)_Inneres_des_Taubenschlages._(BildID_15636102).jpg

https://www.brieftauben-historiker.de/brieftaube/zweiter-weltkrieg/