Amikor 1914 augusztusában hadiállapotba kerültek egymással, a németeknek korlátozott lehetőségei voltak arra, hogy a rivális briteket megszorongassák. Anglia szigetország révén közvetlenül nem volt elérhető az európai kontinensről; a túlerőben lévő brit hadiflotta ereje elegendő biztosítékot adott arra, hogy a szigetország ellen ne lehessen kockázat nélkül támadásokat intézni. A partjai közelében történő aknamezők telepítésével lehetett ugyan kárt okozni még a briteknek, de ez legfeljebb hosszú távon okozhatott volna problémákat. Az új fegyverből, a tengeralattjáróból sem rendelkeztek a németek elégséges mennyiséggel ahhoz, hogy a szigetországba irányuló kereskedelem vagy a hadiflotta hajóinak pusztításával térdre kényszerítsék a briteket.

Németország rendelkezett azonban azzal az eszközzel, amelyet szinte kockázat nélkül felhasználhatott Anglia ellen. Ez az eszköz nem volt más, mint a merev szerkezetű léghajó, amely akkor már több évtizedes múltra tekintett vissza, ám a németek fejlesztették olyan tökélyre mind a kialakítását tekintve, mind a kezelését tekintve, hogy támadó harci eszközként is lehessen bevetni. A merev léghajó általában alumínium, vagy dúralumínium vázszerkezettel bírt, ezen belül több gázcellát helyeztek el, amelyeket hidrogénnel töltöttek fel. A vázat kívülről vastag, vízhatlanná tett szövet borította. A test alatt helyezkedtek el a gondolák, amelyekben a személyzet és a motorok kaptak helyet.

A Ferdinand von Zeppelin által kialakított léghajó számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, amely révén lehetővé vált katonai célokra is használni. Nagy repülési távolsága, nagy repülési magassága és hosszú repülési ideje következtében felderítő feladatokat lehetett vele ellátni, de akár teherszállításra is bevethették, sőt, még bombázásra is alkalmasnak tűnt.

A német hadvezetés is felfigyelt az új eszközre. A hadsereg 1907-ben, a flotta pedig 1912-ben hozta létre léghajós különítményét. Miután első vezetője egy zeppelin-balesetben életét vesztette, a tengerészet léghajós egységének parancsnokságával 1913 szeptemberében Peter Strasser (1876–1918) korvettkapitányt bízták meg. Ő nagy lelkesedéssel vetette bele magát új feladatába és megteremtette az alapját annak, hogy az egység háborúban is bevethető legyen.

Peter Strasser, a német flotta léghajós különítményének parancsnoka

Az első világháború kitörésekor a német tengerészet mindössze egyetlen zeppelinnel rendelkezett. A flotta számára épülő léghajókat felderítő küldetésekben akarták használni, tehermentesítve ezzel azokat a hajókat, amelyeknek a német partok körüli vizeken kellett járőröznie. A rendszeres zeppelines járőrözésektől azt várták, hogy időben észlelik az ellenfél közeledését.

Bár a zeppelinek fő és állandó feladata a világháború folyamán a felderítés volt, a flotta vezetése hamar felismerte, hogy a léghajó az az eszköz, amellyel könnyen és gyorsan csapást mérhetnek Angliára. Már 1914 augusztusában kérelemmel fordultak Vilmos császárhoz, hogy engedélyezze a szigetország elleni támadó akciókat. A császár ellenállt, mivel úgy gondolta, a támadásoknak polgári áldozatai is lehetnek. Végül 1915 januárjában mégis engedélyezte a bombázó akciókat, de kikötötte, hogy kizárólag katonai célokat lehet támadni és Londont is el kellett kerülni.

A hadvezetés számára a léghajókat eleve fegyverek hordozására tervezték, így csak az engedély hiányzott a támadó bevetésekhez. A hadiléghajó akár 20-30 órán keresztül is a levegőben tudott maradni, így számára nem okozott problémát a mélyen Anglia fölé való berepülés, majd a német földre visszatérés. A léghajó méretétől és az időjárási viszonyoktól függően 2-4 tonnányi bombát szállíthatott; a jármű közepén kialakított bombakamrákban az akcióra szánt mennyiséget 11 kg-os gyújtóbombákból, illetve 10 kg-ostól 300 kg-os tömegig terjedő, robbanóanyaggal töltött bombákból állították össze.

A zeppelinnek 3-4000 méter magasan repülve nem kellett a földi fegyverektől tartania, az ellene felszálló repülőgépeknek pedig sok idejébe telt, mire arra a magasságra felemelkedett. A támadók ellen a léghajó tetején, az orránál egy megfigyelő platformot alakítottak ki, ahova 2-3 géppuskát helyeztek. A gondolákba jellemzően 2-2 géppuskát építettek és még a farokrész megfigyelő állása is kapott egy géppuskát. Amikor tehát Vilmos császár engedélyezte az angol katonai célpontok elleni bombázásokat, a léghajók szinte kockázat nélkül indulhattak támadásra.

Az első, Anglia elleni légitámadást a flotta hajtotta végre 1915 januárjában. A császár hamarosan a London elleni támadásra is áldását adta, ám komoly korlátozásokkal: csak a Towertől keletre lévő területek katonai objektumait lehetett támadni, polgári létesítmények, lakókörzetek, műemlékek és a királyi család rezidenciáinak bombázása szigorúan tilos volt.

A szigetország elleni léghajós támadások 1915-től kezdve rendszeressé váltak, és ezek 1916 folyamán is folytatódtak. Január 31-én újabb nagyszabású akció indult. A kilenc felszálló zeppelinnek közép- és dél-angliai célpontokat kellett támadnia, beleértve Liverpoolt is, amennyiben lehetséges. Az Északi-tengert sűrű, alacsony köd borította, az angol partoknál pedig esőfelhőkkel és havazással találkoztak. A rossz látási viszonyok miatt mindegyik támadó léghajó célt tévesztett és kisebb településekre szórta le bombáit.

A támadó zeppelinek közül az angol földet utolsóként az L19 érte el, este 19 óra után. A léghajó parancsnoka a tapasztalt Odo Loewe (1884–1916) sorhajóhadnagy volt.

Az L19

Az elmúlt év végén átvett zeppelin már az új, könnyebb, de erősebb Maybach HSLu motorokat kapta, amelyeket még a gyermekbetegségek leküzdése előtt szolgálatba állítottak. A HLSu éppen ezért nem volt megbízhatóbb, mint a korábbi hajtómű. Feltehetően már az Anglia felé vezető úton is gondjai akadtak Loewe-nek a motorokkal. A sorhajóhadnagy valószínűleg Liverpoolt akarta elérni, ám ez a szigetország felett eltöltött mintegy 9 óra alatt nem sikerült. Este 10.45-kor Burton-on-Trent városra dobott bombákat. Az L19 ezután délnek fordult és Birmingham külvárosait támadta, ám Burton-höz hasonlóan a bombák itt sem oltottak ki emberéletet. Ezt követően kelet felé elrepült. Február 1-én hajnali 3.53-kor Loewe rádió-iránymérést kért; a válaszüzenetben a német állomások a pozícióját Norwich és King’s Lynn közé tették. 5 óra 37 perckor az L19 jelentette addigi tevékenységéről: „éjfélkor a nyugati part fölött voltam. Sem tájékozódni, sem támadni nem lehetett a sűrű köd miatt; gyújtóbombákat dobtam le. Visszaúton 1600 kg-nyi bombát dobtam számos nagy gyáregységre Sheffield-ben”.

Brit megfigyelők szerint az L19 6.25-kor hagyta el Anglia légterét. Mivel a támadásban részt vett többi léghajó közül az utolsó is leszállt február 1-én 12 óráig, ám az L19-nek nyoma sem volt, három német torpedónaszád-flottillát az elveszett zeppelin keresésére utasítottak. A naszádok már elindultak a kikötőikből, amikor Nordholz-ban délután 16.05-kor újabb adást fogtak az L19-től: „a rádiókészülék több alkalommal is működésképtelen volt, három motor üzemképtelen. Valószínűleg Borkum sziget közelében vagyunk. A szél kedvező”. Az adást bemérve a németek arra jutottak, hogy Loewe járműve jóval nyugatabbra van, mint azt a sorhajóhadnagy feltételezte, ezért visszaküldték neki, hogy 22 tengeri mérföldre északra repül Amelandtól, amely a Nyugati-Fríz szigetek része. Mivel végre híreket kaptak a késésben lévő zeppelinről, a torpedónaszádok keresőakcióját lefújták.

Miután a léghajó nem jelentkezett többé, éjfélkor ismét keresőhajókat küldtek ki. Másnap, február 2-án Borkumtól 20 mérföldre északra az egyik torpedónaszád egy benzintartályt halászott ki a vízből. A tartályban még vagy 40 liternyi benzin volt, így feltételezhetően azért dobhatták ki azt a léghajóból, hogy könnyítsenek a tömegen és feljebb tudjanak emelkedni. Ezen a napon annak is hírét vették, hogy egy léghajót láttak alacsonyan szállni Ameland fölött 1-én délután 17 órakor. A hollandok puskatüzet zúdítottak a léghajóra, amely végül eltűnt a ködben.

Február 3-án a német hadsereg Lille-i adója értesült arról, hogy az angliai Yorkshire grófsági Flamborough Head világítótornyától 110 mérföldre keletre egy halászhajó egy léghajó maradványaira bukkant. Hamarosan a brit lapokban is jelentek meg cikkek az esetről. Ezek szerint a King Stephen halászhajó rátalált a tengerbe esett L19-re, beszélt is az angolul jól tudó Loewe-vel, ám végül sorsára hagyta a zeppelin személyzetét. London püspöke is megszólalt az ügyben és azt mondta, hogy a léghajós támadások fényében – melyek során civilek haltak meg – érthető, ha a halászhajó kapitánya nem mentette meg a bajba jutott németeket.

A The New York Times február 5-i számában is olvasható a King Stephen kapitányának, William Martinnak a nyilatkozata az eseményről. Ő azt állította, hogy Loewe 25 dollárt ajánlott neki, ha megmenti őket. Martin szerint a német „úriember volt és úgy is viselkedett; kedves és udvarias volt. Jól is beszélt angolul.” „Nos, ha nem lennének annyian, fel is venném magukat, de túl sokan vannak” – mondta a sorhajóhadnagynak Martin. Mivel a német tovább kérlelte, a kapitány a cikk szerint azt kiáltotta át neki: „De ha teszem azt, felvennénk magukat, maguk a vízbe hajítanának minket és a hajóval elmennének Németországba? Maguk kapnának egy újabb medált, de attól nekünk már nem lenne jobb.” Loewe a szavát adta, hogy ilyet nem fognak csinálni. „Akkor meg az jutott eszembe – folytatta Martin – hogy ők harmincan voltak, mi meg kilencen. Ők fel voltak fegyverkezve, nekünk még csak egy pisztolyunk sem volt, így nem vállaltam a kockázatot. Ha egy másik hajó a segítségemre lett volna, megkockáztatom, de nem volt semmi a horizonton. Azon felül, eszembe ötlött, hogy mit csináltak a Hunok, és mit csinálhatnak még.”

„Ahogy távolodtunk, a néhány német először ordibált, hogy »Kegyelem! Kegyelem! Mentsenek meg!«, aztán csak az ökleiket rázták, ahogy látták, hogy hiába. Békeidőben természetesen két pillanat alatt a hajóm fedélzetére vettem volna az összes németet” – fejezte be mondandóját Martin kapitány.

Odo Loewe sorhajóhadnagy, az L19 parancsnoka

Ahogy egyre több részlet került nyilvánosságra, Németországban úgy nőtt a felháborodás. Nem csak azért, mert a császárságban hősként tekintettek a léghajósokra, akik az ellenség fölé berepülve kockáztatják életüket, hanem azért is, mert a King Stephen legénysége a lezuhanás által hajótörötté vált német tengerészeket hagyott a sorsára, ezzel aláírva a halálos ítéletüket. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy az anglikán egyház egy magas rangú vezetője nem, hogy nem ítélte el az embertelen cselekedetet, hanem érthetőnek, elfogadhatónak tartotta. Egyes sajtóorgánumokban azért is háborogtak, mert a halászhajó kapitányának nem volt elég egy német tengerésztiszt becsületszava arra, hogy megmentésük esetén nem támadja meg a számbeli kisebbségben lévő halászokat.

Angliában vegyes fogadtatásban részesült Martin kapitány. A következő hónapokban számos levelet, üzenetet kapott, ezek egy része a támogatásáról biztosította, másokban pedig elítélték tettéért; néha még életveszélyes fenyegetést is kapott.

Február 22-én egy svéd hajó Göteborg közelében egy palackot halászott ki a vízből, amely négy, egymás után íródott üzenetet rejtett az L19 parancsnokától. Az utolsó üzenet arról szólt, hogy a léghajó a vízbe zuhant.

A Nyílttengeri Flotta új parancsnoka, Reinhard Scheer admirális stratégiájának megfelelően 1916. április 24-én a német csatacirkálók kiscirkálók és torpedónaszádok kíséretében kifutottak, hogy Lowestoft és Great Yarmouth lövetésével arra kényszerítsék a briteket, hogy a tengerparti városaik védelme érdekében szétszórják a hadihajóikat. Másnap, 25-én a német kötelék bombázta a britek városait. Eközben a G41 torpedónaszád a tenger fenekére küldött egy felfegyverzett brit őrhajót, a King Stephen-t. Február óta minden német tengerész ismerte ezt a nevet. A hajó személyzetét a torpedónaszád a fedélzetére vette és Németországba vitte.

Az őrhajó személyzetének kihallgatásakor kiderült, hogy ugyanarról a halászhajóról van szó, mint amelyik február 2-án sorsára hagyta a lezuhant L19 léghajó személyzetét. Az őrhajó kapitánya, Tom Phillips tartalékos sorhajóhadnagy elmondta, hogy az esetet követően a hajót a haditengerészet felfegyverezte és őrhajónak alkalmazta, őt pedig Martin kapitány helyére nevezték ki. Mivel Martin képe megjelent az újságokban, tehát a két kapitányt egyértelműen meg lehetett különböztetni egymástól, nem Phillipset tették meg bűnbaknak Loewe-ék haláláért. A King Stephen személyzete hadifogságba került, ahonnan a háború végén, 1918-ban szabadultak ki.

1916 augusztusában a svédországi Marstrand közelében halászok egy palackpostát találtak a tengerben, benne számos üzenettel az L19 legénységétől.

Az L19 egyik tisztje ezt írta apjának címzett üzenetében: „Északi-tenger, 16. II. 2. Két nap és két éjszaka telt már el, nincs segítség! Üdvözöllek titeket. Egy ang. gőzös nem mentett meg minket. Erwin.”

„K. Adám és anyám! Délelőtt 11 óra van, II. 2-án. Mindannyian élünk, bár nincs mit enni. Ma reggel egy halászhajó, egy angol jött, de nem segített rajtunk. A neve King Steffen volt, Grimsby-be való. A hangulat egyre rosszabb, a vihar pedig erősödik. A Mennyországban is rátok gondolok, Hans.” – írta családjának a léghajó kormányosa.

„15 emberrel az L19 felső platformján és a tetején, gondolák nélkül, a keleti hosszúság 3. foka táján, igyekszem elküldeni utolsó jelentésemet. Három alkalommal is motorproblémák akadtak, a hazaúton enyhe ellenszél hátráltatott minket, és a ködben Hollandia fölé vitt, ahol erős puskatűzbe kerültünk. A léghajó nehézzé vált és egyszerre három motor is tönkrement. 1916. február 2-án déli egy óra van, minden bizonnyal ez lesz az utolsó óránk. Loewe.” – lehetett olvasni a léghajó parancsnokának a palackban lévő üzenetében.

1917 elejére Martin kapitány megtört emberré vált. Nem tudni, hogy az elmúlt évben kapott számos levél hatására, vagy pedig amiatt, hogy embereket hagyott meghalni. 1917 elején már azt képzelte, hogy az életére akarnak törni. Az egészsége is megromlott; végül február 24-én Grimsby-ben szívelégtelenség következtében elhunyt. Jóval a háború után a King Stephen személyzetének tagjai elismerték, hogy aznap a hajó tiltott területen halászott. Ha a kapitány kimenti a németeket, magyarázkodnia kellett volna, és ha kiderül, hogy hol volt, valószínűleg eltiltották volna a halászattól. Grimsby-be visszatérve Martin ugyan jelentést tett a lezuhant léghajóról, de – hogy ne kerüljön bajba – más helyet adott meg, így a keresésére kiküldött hajók nem találtak semmit sem.

Még számos részlet ismeretlen a történetben, de kikövetkeztethető, mi történt.

Az 1915 novemberében szolgálatba állított L19-en már a támadás előtt is gondok akadtak az új motorokkal, ez nem volt másképp az 1916. január 31-én Anglia ellen indított léghajós támadás során sem. Az L19 érte el legkésőbb a brit szigeteket, így feltételezhető, hogy már az odaúton motorproblémákkal küzdöttek. A gondok az L19 szigetország felett eltöltött ideje alatt sem szűntek meg, ennek ellenére Loewe tőle telhetően igyekezett végrehajtani a feladatát. 1600 kg bombát dobott le, komolyabb veszteséget nem okozva. Február 1-én reggel indult vissza, ám a hazafelé vezető úton is folyamatosan műszaki problémákkal küzdött, hol a távíró, hol pedig a négy motor valamelyike romlott el. A sorhajóhadnagy 16 óra után pár perccel jelentette helyzetét a léghajós különítmény parancsnokságának. A szél ekkor még kedvező volt a számára, tehát segítette a támaszpontja felé vezető úton. Vízballasztjának jelentős részétől már megszabadult, hogy magasságot nyerjen. Ha még volt le nem dobott bombája, azt is a tengerbe szórta. Délután 5 órakor Ameland sziget felett holland őrszemek észlelték a zeppelint; a jármű ekkor elég alacsonyan repült, lehetséges, hogy Loewe már leszállóhelyet keresett kényszerleszálláshoz. A hollandok puskatűzzel fogadták, a léghajó gázcellái több helyen is kilyukadhattak. Ezután az L19-et a köd elrejtette a lövöldözők elől, majd a szél visszafújta az Északi-tenger fölé. Ha a zeppelin motorjaiból valamelyik még működött is, már nem volt ahhoz elég, hogy az ellenszéllel megbirkózzon. Minden felesleges tömegtől megszabadultak, a maradék vízballasztot kieresztették, kidobták a kiürült, vagy feleslegessé vált benzintartályokat, megválhattak a géppuskáktól és a hozzájuk való lőszertől. Kihajíthatták az üzemképtelen távírót, a kódkönyveket is, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek.

Az L19 az angol partoktól keletre zuhant a vízbe, valamikor február 1-én késő este vagy másnap hajnalban. A becsapódás előtt a személyzet a gondolákból a testben futó létrákon felmászott a jármű tetején lévő megfigyelő-platformra, illetve a zeppelin tetejére. A tengerbe eső léghajóban annyi sérülés nem keletkezett, hogy gyorsan elmerüljön. A vízhatlan borítás és a gázcellákban maradt hidrogén elég volt ahhoz, hogy az L19 még órákig a felszínen maradjon.

Az L19 és a KING STEPHEN találkozása a tengeren, korabeli rajz

Február 2-án a délelőtti órákban a Grimsbyből kifutó, és tiltott helyen halászó King Stephen észlelte a vízen úszó objektumot, melyet megközelített. Amikor közelebb értek, látták, hogy egy német léghajóra bukkantak. Loewe angolul fordult Martin kapitányhoz és segítséget kért tőle. A kapitány látta, hogy többen vannak, mint az ő legénysége; ha megszámolta őket, akkor arra juthatott, hogy majdnem kétszer annyian szoronganak a léghajó tetején, mint ahányan a hajóján dolgoznak. Lehet, hogy arra gondolt, hogy még a léghajóban is lehetnek elbújva németek. Martin tehát húzódozott, így a sorhajóhadnagy pénzt is ajánlott neki. A kapitány hajthatatlan maradt, és úgy döntött, hogy elhajózik. Loewe-ék tudták, hogy a King Stephen távozásával az egyetlen reményük is elszállt, hogy életben maradjanak. A parancsnok 13 óra körül lejegyezte utolsó jelentését, majd ezt a maga és a személyzet tagjainak búcsúleveleivel palackposta formájában a tengerre bízta, remélve, hogy előbb-utóbb rátalál valaki, és értesíti a német felet arról, hogy mi történt velük. Valószínűleg, aki tehette, külön is írt üzenetet hozzátartozóinak, amelyet a termoszába vagy egy üvegbe zárva indított útjára a tengerben. A léghajó néhány órán belül elmerült, a legénysége pedig meghalt. Közülük néhánynak a holttestét hetekkel később Skandináviában partra vetette a víz. A palackposták közül egyet februárban, egyet pedig augusztusban halásztak ki a tengerből a svéd partoknál.

A Grimsby-be vezető úton Martin úgy döntött, hogy jelenti a léghajóval történt találkozását, ám hogy ki ne derüljön, hogy tiltott területen tartózkodott, szándékosan rossz helyet jelöl meg a hatóságoknak. A lezuhant L19 keresésére kifutó hajók így a hibás koordinátákon semmit sem találtak. A kapitányt megkeresték különböző újságoktól, ő pedig a saját verzióját adta elő: félt tőle, hogy a felfegyverzett németek elfoglalják a hajóját, ezért hagyta őket a léghajó roncsán; ha lett volna más hajó a környéken, szólt volna neki, de nem volt, így csak a kikötőbe visszatérve tudta jelenteni az esetet. Miután a történetet megírták a lapok, a kapitányt támogató és fenyegető levelekkel árasztották el.

Odo Loewe és embereinek halála gyalázatos volt, még a háború pusztításai közepette is. Hogy gyávaságból, bosszúból, félelemből vagy gazemberségből kellett meghalniuk, nem lényeges. Csak az számít, hogy segítségre szoruló hajótöröttek voltak, akiket meg lehetett volna menteni, és akiket meg is kellett volna menteni.

 Kiss László

Képek

Az L19 egyik matróza, amint az L19 roncsán kapaszkodik (korabeli rajz részlete)
https://www.rafmuseum.org.uk/blog/the-few-and-the-first-battle-of-britain/

Peter Strasser, a német flotta léghajós különítményének parancsnoka (Wikipedia)

Az L19 (Wikipedia)

Odo Loewe sorhajóhadnagy, az L19 parancsnoka (a szerző gyűjteményéből)

Az L19 és a KING STEPHEN találkozása a tengeren, korabeli rajz 
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d7/Der_Untergang_des_deutschen_Marineluftschiffes_
L_19_am_2._Februar_1916_in_der_Nordsee.jpg