Jelen cikksorozat egy készülő számítógépes játékhoz végzett háttérkutatás eredményeit foglalja össze. A témában mélyebben elmerülve, még a II. világháborús tengeri hadviselést kedvelő és ismerő hadtörténészként is olyan rétegei tárultak fel az 1942 augusztusa és 1943 februárja között lezajlott hadjáratnak, melyek az előzetes várakozásokat is felülmúlták. A guadalcanali hadjárat jelentőségét és szerepét, leginkább a Kurszki ütközetéhez tudnám hasonlítani. Mindkét esetben az adott hadszíntér tényleges fordulópontját jelentő csatát elhomályosítja egy ismertebb összecsapás. Ahogy Sztálingrád árnyékot vet Kurszkra, úgy múlja felül Midway a Guadalcanalon lezajlott küzdelmet a köztudatban. Pedig a Nihon Kaigun Dai Icsi Kido Butai, azaz a Japán Birodalmi Hadiflotta Első Csapásmérő Hordozó Egysége (ugyanis volt második is), nem a Midwaynél elsüllyedt négy hordozóval vesztette el erejét, hanem az öldöklő hat hónapos hadjárat során lelőtt, vagy egészségügyi okokból elvesztett körülbelül kétszázharminc főnyi pilótával és repülőszemélyzettel. A készülő játék fókuszában a hadjárat felszíni tengeri csatái állnak, így az olyan hordozócsaták, mint a Keleti-Salamon szigeteki, vagy a Santa Cruz szigeteki legfeljebb említés szintjén kerülnek bemutatásra. A fentiek miatt a szárazföldi küzdelem részletei is csak haditengerészeti vonatkozásaikban lesznek megemlítve. A csendes-óceáni hadszíntér első szövetséges ellentámadásának helyszínéül szolgáló guadalcanali hadjárat tengeri ütközetei számtalan tanulsággal szolgálnak, sokuk napjainkban is felhasználható. Ahhoz azonban, hogy ezek teljes mélységét megértsük, mélyebbre kell visszamenni a történelembe, mint a hadjárat közvetlen előzményei.

1 A guadalcanali tengeri csata egy pillanata: két lelőtt japán gép roncsaiból füst száll fel (1942. nov. 12.)

Ha van valami, ami jellemző a 20. századi nagyhatalmakra, akkor az az, hogy mindegyik a saját kivételességében és küldetésében hitt. „Csak egy maradhat!” – szól a Hegylakó című film híres egysorosa, de a gyarmatosító hatalmak is ennek jegyében igázták le a világot. Hogy napjainkban milyen árat fizetnek érte, az egy másik történet. Éppen ezért úgy az Egyesült Államok, mint Nagy-Britannia gyanakodva figyelte a 1920-as évek közepétől egyre inkább a saját útját járó Japán Császárságot. Erre az útra azonban nagyrészt az amerikai vezetés kegyeit kereső brit politika kényszerítette őket, amit a brit történészek a mai napig nehezen akarnak elismerni. A tengerészeti egyezmények tárgyalásai során évtizedekig fanatikusan hűséges japán szövetségesüket többször arcul csapva, igényeiket, kéréseiket teljesen figyelmen kívül hagyva, sikerült elérnie a briteknek, hogy a japán vezetés végül teljesen a saját útját kezdte járni. Gyarmatbirodalmának kiépítése során a kitűnő tanuló japán elit felismerte a dollár- és a fontsterling-övezetek előnyeit és igyekezett létrehozni egy kizárólagos jen-övezetet. Az amúgy militarista vezetés ugyanis a saját szemszögéből teljesen jogos gyarmati újrafelosztást követelő stratégiájával, a Nagy Kelet Ázsiai Közös Jóléti Övezetnek nevezett koncepcióval (Greater East Asia Co-Prosperity Sphere) egy inkább gazdasági, ideológiai, mint katonai alapokon nyugvó birodalmat készült megvalósítani, „természetesen” japán vezetéssel. A hakko icsiunak is nevezett elképzelésben a nyugati gyarmati uralom alól felszabadított helyi elit bőségesen részesült volna a birodalomhoz tartozás előnyeiből, és a koncepció logikája szerint nyilván az átlagemberek számára is egyértelmű hozadéka lett volna, államuk, közösségük csökkenő önállóságának. A gazdasági övezethez való csatlakozás a volt gyarmatok lakói számára is járt volna bizonyos előnyökkel, persze nem túl sokkal, hiszen pl. a magas munkabér a japán birodalmi nagyvállalatok (ún. zaibatsuk) profitját csökkentette volna. Bár csatlakozó államok számára biztosított előnyökről akár a hakku icsiu, akár a Nagy Kelet Ázsiai Közös Jóléti Övezet leírásánál csak közvetett utalások vannak, azonban aki nem fegyverrel, erőszakkal készül egy területet leigázni, annak a lakosság többsége számára is kell valamit ígérnie. Például egy kávézót Bécsben. Azt hiszem, ilyet már máshol is láttunk. Egy szó mint száz, a harmincas években a feszültség egyre nőtt a nyugati hatalmak és Japán között, hiszen egyértelmű volt, hogy az Ázsiai Közös Jóléti Övezetet kizárólag az ő gyarmatbirodalmuk, vagy az USA esetében befolyási övezetük (pl. Fülöp-szigetek) rovására lehet megvalósítani.

Valahol érthető a status quo fenntartásában érdekelt angolszász hatalmak aggodalma a terjeszkedő Japánnal szemben, azonban Olaszországhoz hasonlóan a japánok is úgy érezték, hogy az I. világháborúban hozott áldozataikhoz képest sincsenek elismerve egyenrangú félként és erőfeszítéseikhez képest nevetségesen alacsony kompenzációt kaptak. Kevéssé ismert tény, hogy Japán pl. 1917-től egy teljes hadihajó-köteléket állomásoztatott Máltán, míg jutalma mindössze a csendes óceáni, amúgy is elenyésző jelentőségű német gyarmatok egy része lett. A korábban hasonlóan terjeszkedő politikát folytató gyarmati hatalmak már a császári Németország ilyen irányú igényeit sem ismerték el, így a húszas-harmincas években folytatott, nagyrészt Kína területén megvalósult japán terjeszkedést is folyamatos támadások érték angol és amerikai részről. A helyzet élezésében és Japán mindenáron történő sarokba szorításában azonban jelentős és azóta sem elismert szerepet játszott az amerikai vezetés, melyet pl. az 1995-ben nyilvánosságra hozott Mccollum-feljegyzés  is igazol.

2 A Mccollum feljegyzés első oldala

Ebben a haditengerészeti elemző azokat a lépéseket sorolja fel, melyekkel Japán sarokba szorítható, az államok közötti katonai egyensúly megváltoztatható, illetve a nyersanyagok behozatalától erősen függő gazdaság az összeomlásáig szorongatható. Az 1940. októberi feljegyzés lépései a brit bázisok átvételének kivételével mind megvalósultak, egészen a Csendes-óceáni Flotta Hawaii szigeteki, előretolt bázison történő állomásoztatásáig. Ez a gyakran nem kellőképpen megmagyarázott lépés talán a legsúlyosabb fenyegetés volt a japán vezetés számára. A döntő tengeri csatára készülő haditengerészeti vezetés ugyanis azzal számolt, hogy egy esetleges háború esetén a Fülöp-szigeteki erőik felmentésére igyekvő amerikai flottával valahol félúton, a szárazföldtől távol fog összecsapni. Erről természetesen, több okból, az amerikai katonai vezetés is tudott. Nem nehéz belátni, hogy az út nagy részét „megspóroló”, a hawaii előretolt bázison állomásozó flotta azzal fenyegetett, hogy felborítja az évtizedek óta gyakorolt és begyakorolt stratégiát, így a japán katonai és ezáltal a politikai vezetés joggal érezte fenyegetve magát. Az azonban csak az előző rendszer erősen cenzúrázott, és ideológiailag irányított írásaiban, valamint a modern konteó-hívők álmaiban egyértelmű, hogy Roosevelt elnök a húszas-harmincas évek izolacionizmusát és az amerikai nemzet békevágyát felülírandó feláldozta a Csendes-óceáni Flottát. Természetesen a fő felelősség a következményekkel és jelzésekkel mit sem törődő elvakult és militarista japán vezetést terheli, mellyel pl. Jamamoto admirális[1] is folyamatosan vívta a maga harcait. Ám ahogy Jamasita tábornok mondta, amikor a háború után felolvasták halálos ítéletét: „Most maguk ítélnek felettem, a győztesek. De a történészek 50 vagy 100 év múlva pontosan fogják látni, ki milyen szerepet játszott.” Azt mindenkinek magának kell eldönteni, hogy a felfegyverzett, de egyelőre üres kézzel hadonászó, szemlátomást nagyon ideges delikvenssel szemben a sorozatos provokáció-e a legmegfelelőbb stratégia.

3 Jamamoto Iszoroku tengernagy

A Szégyen Napja (Day of Infamy) néven elhíresült 1941. december 7-i, vasárnapi támadás ugyanis sok minden volt, csak váratlan nem. Az 1853 utáni modern Japán ugyanis minden háborúját Szun Ce híres könyvének saját értelmezése szerint adaptált módszertana alapján vívta. A „támadás tűzzel” jegyében az összes háború, melyet Japán indított, egy meglepetésszerű támadással kezdődött, közvetlenül a hadüzenet átadása után. A korai hírközlés nehézkességét kihasználva az 1894–1895-ös japán–kínai, és az 1904–1905-ös japán–orosz háborúk is így kezdődtek, de a Németország elleni I. világháborús hadbalépés is így lett kivitelezve. A fentiek ismeretében nehéz elhinni, hogy az előrelátó és körültekintő amerikai politikai-katonai vezetést nagyon meglephette a támadás ténye. Az csak a washingtoni japán diplomaták kétbalkezességének köszönhető, hogy 1941-ben a hadüzenet egy órával a támadás megkezdése után került a washingtoni külügyminisztériumba. Maga a későbbi győztes, Nimitz admirális, a rá jellemző előrelátással először visszautasította a csendes óceáni flotta parancsnoki pozícióját, mivel annyira egyértelmű volt, hogy a Japánnal vívott háború egy váratlan támadással fog kezdődni, mely az elkerülhetetlen veszteségek miatt a parancsnok azonnali leváltásához vezet.

4 Pearl Harbor 1941. dec. 7.: süllyedő amerikai csatahajó

Ide kapcsolódik az az amerikai közvéleményben uralkodó teljesen téves nézet, hogy az „aljas és indokolatlan” japán támadás nyomán megépített flotta volt az, mely végül térdre kényszerítette a gőgös Nippont. Az 1944-re a világ államainak egyesített flottájánál(!) is jelentősen erősebb US Navy ugyanis nem a Pearl Harbor-i támadás után épült. A nemzetközi helyzet fokozatos romlását (illetve a washingtoni és londoni flottaegyezmények összeomlását) látva az 1934-es Vinson Tremmel Act, az 1938-as flottatörvény, de leginkább az 1940-ben életbe lépett Two Ocean Navy Act által biztosított költségvetésből 1941 decemberére már javában épültek azok hajók, melyek végül megnyerték a Csendes-óceánon vívott háborút. Haditengerészeti stratégák ugyanis már az első világháború alatt felismerték, hogy az átlagban 3-4 év alatt megépülő fő hajóosztályokba tartozó egységek (capital ships) egész egyszerűen nem készülhetnek el időben az adott háborúban történő bevetéshez. Éppen ezért a fejlesztésnek és az építésnek, az aktuális nemzetközi helyzettől függetlenül, töretlenül kell folytatódnia. Ennek az iszonyatos költségeit azonban az I. világháborúban kivérzett nemzetek (ideértve a büszke brit oroszlánt is) nem tudták, nem akarták vállalni. Többek között ez a tény is magyarázza a brit engedékenységet a flottaegyezmények során.

5 A 3. flotta a Marshall szigetekért vívott hadjárat során

A csendes óceáni háborút a korábban nem látott méretű osztályokban épülő amerikai hadihajók: az Essex osztályú repülőgép hordozók (24 db), a North Carolina, South Dakota és Iowa osztályú csatahajók, a Baltimore (14 db) és Cleveland (27 db) osztályú cirkálók, valamint a 175 egységet kitevő Fletcher osztályú rombolók nyerték meg, a számtalan egyéb fajta és segédhajóról nem is beszélve. Ezek az óriási számok, amelyek mind az Egyesült Államok ipari kapacitásának erejét hirdették. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg egy közgazdász, hogy Európában a közgazdaságtan a szűkös erőforrások minél hatékonyabb elosztásával foglalkozik, addig Amerikában politikai magyarázatokat gyárt a végtelen erőforrások aktuális felhasználásához. (2020-ban ez az ipari kapacitás ott tart, hogy a US Navy kénytelen volt Dél-Koreából úszódokkot rendelni). Még mielőtt azonban a Jamamoto admirális által pontosan meghatározott (hathónapos – egy éves) időtartam után felülkerekedett volna az ipari potenciál, a Déli tengereken az egyensúly eleinte nem az angolszász szövetségesek felé billent.

Ahogy egy történész írta: „1942 első felében olyan helyzet állt elő a Csendes-óceánon, melyet a mai korlátlan amerikai tengeri uralom időszakában igen nehéz elképzelni. Az Egyesült Államok haditengerészete defenzívában volt és jelentős területek felett teljesen elvesztette az ellenőrzést.” Meghaladja jelen írás terjedelmét a brit erőfitogtatásnak szánt Z kötelék (Force Z) elpusztítása fából és vászonból készült japán G3N Nell torpedóvetők által, vagy a Fülöp-szigeteken állomásozó egyesített amerikai, brit, holland és ausztrál (ABDA) felszíni erőnek megsemmisítése, mely a Jáva-tengeri és azt követő ütközetekben kiszorította a nyugati hatalmakat Kelet-Ázsiából. A csendes-óceáni háború első félévében győzelmeik szakadatlan sora létrehozta azt a japán felső vezetésben eluralkodó állapotot, melyet később ők maguk jellemeztek „győzelmi betegségként”. A midway-i fiaskó kiábrándító pofon volt ugyan, de nem halálos csapás. Az akkor még mindig(!), mindkét fél által a flotta főerejének tartott csatahajók száma nem csökkent a japán flottában. Igaz elveszett a két első, csatahajóból és csatacirkálóból átépített hordozó, és a második kettő is, melyek az első modern hordozóik voltak, de ezt csak egy pillanatnyi megingásként fogták fel. Jól mutatja a japán flotta parancsnokságának helyzetértékelését, hogy az 1942 májusában megszállt a Salamon szigeteken, a Tulagi szigeten létesített hidroplán bázishoz közel, Guadalcanalon egy nagy szárazföldi légibázis építésébe kezdtek, nem sokkal a midwayi csata után, 1942 júliusának elején, illetve az új-guineai Port Moresby elleni szárazföldi támadás is folytatódott, mindössze a jóval távolabb fekvő Fiji és Samoa elleni támadásokat fújták le (FS hadművelet).

6 A Force Z pusztulása: tengerészek menekülnek a süllyedő Prince of Wales csatahajóról, 1941. dec. 10.

1942 júniusának végén a hordozók területén kiegyenlítődő erőviszonyokat, illetve a csatahajók területén továbbra is fennálló hátrányát figyelembe véve, az amerikai haditengerészeti vezetés egy korlátozott ellentámadás tervezését kezdte meg. A flotta számára ugyanis aggasztó volt az angolokkal együtt kialakított Első Németország (Germany First) stratégia. Attól tartva, hogy lemaradnak az erőforrásokért vívott versenyfutásban, az Új-Zéland és Ausztrália területén szétszórva állomásozó 1. tengerészgyalogos hadosztály parancsnoka, Vandergrift tábornok visszaemlékezései szerint már 1942 kora nyarán parancsba kapta, hogy készítse fel hadosztályát egy őszi partraszállásra „valahol a Dél-Csendes-óceánon”. Amikor a hírszerzés a „partfigyelőktől” (Coastwatchers) értesült a már említett szárazföldi repülőtér építésének elkezdéséről Guadalcanal szigetén, meglett a célpont is. Elkészülte esetén ugyanis a repülőtéren állomásozó nagy hatótávolságú japán gépek folyamatosan támadhatták volna az ausztrál és új-zélandi bázisokra utánpótlást és felszerelést szállító konvojokat. Arról, hogy a folyamatos hadrafoghatósági és utánpótlási gondokkal küzdő haditengerészeti 11. légiflottának már nem lett volna ereje, amelyet az elkészült repülőtérre telepítsen, már nem értesült az amerikai hírszerzés.

7 A Salamon-szigetek térképe. Guadalcana a térkép jobb alsó sarkánál látható

Guadalcanal, Tulagi és Savo. Ha lenne lista a civilizációtól legtávolabbi helyekről, akkor a Salamon szigetek joggal szerepelhetne az elsők között. Az Új Guinea és Vanuatu között, a Csendes óceán déli részén elhelyezkedő trópusi szigetcsoport majdnem ezer szigetén szinte semmilyen nyersanyag nem található, csak hegyek és trópusi erdők. Az eredetileg a 16. század közepén felfedezett terület a főbb hajózási útvonalakon kívül helyezkedett el, ezért a manapság sokat támadott gyarmatosítás is viszonylag későn kezdődött meg rajtuk. A németekkel lebonyolított 19. század végi cserével végül teljesen angol kézre került szigetcsoporton évtizedeken keresztül legfeljebb kókuszültetvényeken folyt munka a maga egyhangúságával, egészen 1942-ig, a japán megszállásig. A partközeli síkságon épülő repülőtérre a viszonylag közeli hegyekről kitűnő rálátás nyílt, így a Guadalcanal korábbi gyarmati vezetője által rádión leadott jelentések és a felderítő repülések nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy mindössze egy zászlóaljnyi gyalogság védi a közel 3000, túlnyomórészt koreai építőmunkást. Ezzel szemben az amerikai tervezők semmit sem bíztak a véletlenre, amikor az 1. tengerészgyalogos hadosztály mintegy 12000 főnyi gyalogsága mellett még harckocsik és egyéb olyan egzotikus erők bevetését is tervezték, mint pl. az 1. tengerészgyalogos ejtőernyős ezred. Igaz, ez utóbbi végül Tulagi szigete ellen került bevetésre.

8 Az épülő japán repülőtér egy amerikai felderítőgépről fényképezve.
A háttérben láthatóak a sziget hegyei, melyekért később véres harcok folytak a dzsungelben

A két célpont ellen (Tulagi és Guadacanal) tervezett közel 16000 főnyi gyalogság, több mint 100 löveg és 30 könnyű harckocsi majdnem húszszorosan múlta felül a japán védők erejét, akik pl. semmilyen páncélelhárító eszközzel nem rendelkeztek és tüzérséggel is alig. Az amerikai fegyveres erők Dél Csendes-óceáni Parancsnokságán (SOPAC), a francia Nouméában július közepén megtartott konferencián Robert Ghormley tengernagy akarata érvényesült, aki minél hamarabbi időpontban akart támadni. A kitűnő politikai kapcsolatokkal rendelkező hadszíntér-parancsnoknak ez volt az első önálló parancsnoki beosztása, mely pozíció megszerzésében nagy szerepet játszott az a tény, hogy korábban évekig Roosevelt elnök szárnysegédje volt. Vandergrift tábornok ugyan tiltakozott katonáinak a tervezettnél két hónappal korábbi bevetése ellen, azonban az augusztus 7-i időpontot az árapály és fényviszonyok, valamint a meglepetés miatt hamar eldöntötték a konferencián.  

A dél-csendes-óceáni hadszíntéren tervezett hadjáratra szokatlan módon annyira rányomták a bélyegüket az óriási távolságok miatti utánpótlási nehézségek, hogy Nimitz admirális az Operation Shoestring (a.m. hét szűk esztendő) nevet adta neki. Az óriási étvágyú csatahajók számára szükséges üzemanyag-mennyiségnek 1942-ben sem Nouméa-beli tárolására, sem az odaszállítására nem volt kapacitás. Így amikor néhány nappal a partraszállás tervezett napja, a D-Day előtt a három (hordozó, felszíni biztosító és szállító) kötelékbe szervezett, néhány brit és ausztrál hajóval kiegészített amerikai flotta kihajózott, védelmét mindössze cirkálók és rombolók biztosították. Az összefoglalóan könnyű erőknek (light forces) nevezett egységekre történelmük legnagyobb küzdelme várt a később Vasfenekű Szorosnak (Ironbottom Sound) elnevezett területen.

(folytatása következik)

Dr. Somkuti Bálint

Források

Samuel E. Morrison: History of United States Naval Operations in World War II.

Walter Lord: Hihetetlen Győzelem

David Evans, Mark Peattie: KAIGUN

Mark Stille: The Naval Battles for Guadalcanal 1942

Mark Stille: USN Cruiser vs IJN Cruiser, Guadalcanal 1942

James Hornfischer: Neptune’s Inferno

Jon Parshall, Anthony Tully: Shattered Sword

combinedfleet.com

US Naval Institute honlap

Képek

1 A guadalcanali tengeri csata egy pillanata: két lelőtt japán gép roncsaiból füst száll fel (1942. nov. 12.)
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cb/Naval_Battle_of_Guadalcanal.jpg

2 A Mccollum feljegyzés első oldala
https://en.wikipedia.org/wiki/McCollum_memo#/media/File:McCollum_memo_Page1.png

3 Jamamoto Iszoroku tengernagy
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jamamoto_Iszoroku#/media/F%C3%A1jl:Yamamoto-Isoroku.jpg)

4 Pearl Harbor 1941. dec. 7.: süllyedő amerikai csatahajó
https://www.britannica.com/event/Pearl-Harbor-attack

5 A 3. flotta a Marshall szigetekért vívott hadjárat során
https://www.reddit.com/r/HistoryPorn/comments/7zx93g/the_us_pacific_fleet_getting_ready_for_battle/

6 A Force Z pusztulása: tengerészek menekülnek a süllyedő Prince of Wales csatahajóról, 1941. dec. 10.
https://www.historytoday.com/archive/tragedy-force-z

7 A Salamon-szigetek térképe
https://en.wikipedia.org/wiki/Naval_Battle_of_Guadalcanal#/media/File:Map_of_Solomons_area_in_1942.png

8 Az épülő japán repülőtér egy amerikai felderítőgépről fényképezve, a háttérben láthatóak a sziget hegyei, melykért később véres harcok folytak a dzsungelben
https://en.wikipedia.org/wiki/Naval_Battle_of_Guadalcanal#/media/File:Aerial_view_of_Henderson_Field,_Guadalcanal,_in_late_August_1942.jpg

[1] A nem latin betűs neveket és kifejezéseket fonetikusan és eredeti formájukban írom, a tengernagy családneve Jamamoto, ugyanis a magyar mellett a japán is azon kevés nyelvek egyike, mely a családnevet írja előre.