2020. nov 15.

ISMERT EMBEREK, SZERENCSÉTLEN SORSOK – AVAGY A HÁBORÚ NEM VÁLOGAT

írta: Blogvendegszerzo

Az I. világháborút a tömegek és a gépek háborújának is szokták nevezni, és ez a bevetett ember- és hadianyag ismeretében igaz is volt. A nagy számok törvényéből adódott, hogy politikusok, ismert művészek is csatlakoztak a fegyveres erőkhöz, esetenként a hadszínterekre, vagy egyenesen a tűzvonalba kerültek. A harcolók mellett olyanok is a háború áldozatául estek, akiket semmi nem kötött a fegyveres erőkhöz, vagy hazájukat sem a világégéshez, egyszerűen rossz időben, rossz helyen voltak. A korábban elképzelhetetlen veszteségekkel járó I. világháború az ismert, vagy mondhatni, híres emberek közül is szedett áldozatokat. Ezen írás szereplői közül a világégés ötnek az életébe került, az egyetlen túlélő hátralévő életét pedig örökre megváltoztatta.

Roham!

1914 augusztusában Oroszország lényegesen gyorsabban mozgósított, mint ahogyan az Osztrák–Magyar Monarchia katonai vezetésében gondolták. Az orosz előretörés megállítását célzó hadműveletek nagy áldozatokkal és mérsékelt sikerrel jártak. Paul Wittgenstein, az 1913-ban debütált fiatal osztrák zongoraművész is itt harcolt, majd 1914 szeptemberében Lemberg városa mellett a jobb könyökén kapott találatot. Orosz fogságba esését követően amputálni kellett a jobb kezét. Az olvasó joggal gondolhatná, hogy ez minden, zongorával kapcsolatos tevékenységének véget vetett, ám nem így történt: Wittgenstein jövőbeli boldogulásának érdekében az első, de igen fontos lépéseket még a hadifogságban, egy zongora billentyűzetét imitáló deszkán tette meg. Hazatérését követően már egykezes átiratokat kívánt készíteni azokból a művekből, amelyeket korábban repertoárján tartott. Az elgondolásokat tettek követték, és Wittgenstein balkéz-játékának kibővítésével, valamint egyedi pedálhasználatával valóban meg tudta valósítani elképzeléseit. Családja támogatásával a korszak leghíresebb zeneszerzőit kérte fel balkezes művek komponálására. Maurice Ravel neki írta és ajánlotta az 1930-ra elkészült balkezes zongoraversenyt, együttműködésük azonban nem bizonyult tartósnak, ugyanis Wittgenstein a premier előtt belejavított Ravel művébe, amit utóbbi nem bocsátott meg. Az 1938-ban bekövetkezett Anschluss újabb nehézségeket hozott Wittgenstein addig sem könnyű életébe, mivel a hitleri Németországban a nürnbergi törvények értelmében eltiltották a koncertezéstől. 1941-ben feleségével és két fiával New Yorkban telepedett le, itt mások mellett Benjamin Britten segítette, emellett a koncertezést és zongoratanítást egyaránt folytatta egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig.

Paul Wittgenstein (1887–1961)

Nagy-Britannia már 1914 novemberében hadiövezetnek nyilvánította a Németország felségvizeit, mire utóbbi 1915. február 1-től a Brit-szigetek környéki vizekkel tette ugyanezt. Az 1915. május 7-én elsüllyesztett Lusitania, majd az augusztus 19-én végzetes találatot kapott Arabic után 1916. március 24-én egy német tengeralattjáró a Sussex francia szállítóhajót torpedózta meg. A tengeralattjáró-hadviselésnek semleges országok polgárai is áldozatául estek. Közülük talán Enrique Granados spanyol zeneszerző és zongoraművész volt a legismertebb. Granados a híres norvég zeneszerző, Edvard Grieg követője és a zenei nacionalizmus nevű stílusirányzat egyik jeles képviselője volt. Granados 1916. március közepén feleségével egy nagysikerű amerikai szerzői estről indult haza, viszont ezt csak egy Nagy-Britanniát és Franciaországot érintő kerülővel tudták megtenni. Egy rövid londoni kitérőt követően a Sussex fedélzetén indultak Folkestone-ból Dieppe-be. A hajót a La Manche csatornán ért német torpedótalálat után a házaspár még mentőcsónakba tudott szállni, azonban Granados a vízbe esett felesége után ugrott, s egyiküket sem tudták megmenteni.

Spanyolországban gyűjtés indult a hat árván maradt Granados-gyermek megsegítésére, amelynek során 120 000 peseta folyt be. Az eseményt maga a királyi család is népszerűsítette. 1916 tavaszán-nyarán számos jótékonysági hangversenyt tartottak olyan világhírű művészek közreműködésével, mint Pablo Casals, vagy Ignacy Jan Paderewski. A gőzös elsüllyesztése után másfél hónappal, 1916 májusában a német diplomácia a Sussex-kompromisszumban a figyelmeztetés nélküli tengeralattjáró támadások beszüntetésére tett ígéretet. A spanyol zeneszerző halálát követő felháborodás azonban nem ért véget: világszerte több zenei intézmény fogalmazott meg tiltakozó jegyzéket a német külügyminisztérium számára. Ezek hatására Németország 660 000 peseta kártérítést folyósított a Granados-árvák számára, majd a német külügyminisztérium hivatalos bocsánatkérésére 1917 januárjában került sor.

Enrique Granados (1867–1916)

Nagy-Britanniában a hivatalban lévő miniszterelnök, Herbert Asquith mind a négy fia (Cyril, Arthur, Herbert és a legidősebb, Raymond) csatlakozott a brit expedíciós hadsereghez. Legidősebbről szónoki tehetsége és tanulmányi előmenetele miatt már a világháború kitörése előtt azt tartották a kortársak, hogy apja nyomdokaiba léphet. Szülei ellenérzéseinek dacára csatlakozott a hadsereghez, majd 1915 októberében került Franciaországba, egy rohamzászlóalj kötelékébe. A katonai vezetés, jelentős sajtótámogatással a háta mögött, gyakran emlékeztetett, hogy a veszteségek dacára a nyugati fronton kell támadásokat vezetni, mivel véleményük szerint ez volt Németország legyőzésének egyetlen módja. A miniszterelnök azonban egyre kevésbé volt derűlátó e stratégia eredményeit illetően, s fiának a hadszíntérről írott levelei szintén ezt támasztották alá. Raymond arról számolt be, hogy a támadások rosszul voltak felépítve, s nem volt összhang a tüzérség és a gyalogság között. 1916. szeptember 15-én támadásra vezette embereit egy francia falu, Lesboeufs térségében. Közvetlenül a lövészárok elhagyása után egy német géppuskától kapott találatot. Noha gyanította, hogy sebesülése halálos, a pánik elkerülése érdekében megőrizte lélekjelenlétét, még cigarettára is gyújtott.

Asquith 1916 decemberében lemondott, utóda David Lloyd George lett. Herbert Asquith számára a hivatali idejének utolsó három hónapja minden bizonnyal élete legnehezebb időszaka volt. Fia gyászolása mellett politikai ellenfelei részéről egyre hevesebb bírálatok érték. Mindkét politikus pesszimista volt a háborús erőfeszítéseket illetően. Amíg a miniszterelnök nehezen szánta rá magát az elhúzódó és nagy veszteségekkel járó háború változatlan formában történő folytatására, addig a fia által megfogalmazott bírálatok a katonai vezetésben is gyakran felvetődött dilemmákat erősítették meg, nevezetesen, hogy az antant erőfölénye nem mutatkozott meg a háború eredményeiben. Asquith ugyan 1926-ig a Liberális Párt elnöke maradt, de 1928-ban bekövetkezett haláláig kormányzati pozíciót már nem töltött be.

Raymond Asquith (1878–1916)

A XX. század elején az egymással szemben álló országok lakói között egyre népszerűbbé váltak azon elgondolások, amely szerint a háború gyorsan véget ér és viszonylag kis veszteségekkel jár majd. Budapesten sem volt ez másképp, ahol Gyóni Géza, a háború kitörésekor már országos hírnévre szert tett költő igyekezett elfogadhatóvá tenni a háborút az abban részt vevők számára. Noha korábban békepárti nézeteket vallott, 1914 augusztusában a korszellemnek megfelelően Gyónit is áthatotta a háborús lelkesedés. Ady Endre – aki nem volt jó véleménnyel róla – úgy látta, hogy a világháború eseményei még egy hozzá hasonló középszerű költő számára is meghozhatták a sikert. „Éljen csak meg a háborújából!” – mondta. Gyóni Pzremysl erődjében szolgált, majd annak 1915. március 22-én történt feladását követően esett orosz hadifogságba. A háború elhúzódása sokakkal együtt Gyónit is békepári irányba befolyásolta. Egyik legismertebbnek tartott verse, a „Csak egy éjszakára” is a pzremysli harcok idején, 1914 novemberében íródott. Fogságba esése után öccse, Mihály közbenjárására tisztekkel együtt utazhatott, majd a krasznojarszki hadifogolytáborban velük lakhatott, a legénységinél lényegesen jobb körülmények között. Privilegizált helyzete ellenére egyre inkább a depresszió jeleit mutatta. A februári orosz forradalmat követően egy pillanatra Gyónit is elfogta a lelkesedés, úgy fogalmazott, hogy „ezt a forradalmat meg kell valósítani otthon is.” Gyóni számára nem adatott meg a Petőfi Sándorhoz hasonló sors, őt lassan emésztette fel a hadifogolyélet egyhangúsága. Öccse halála után már egyre gyakrabban megszakadt kapcsolata a külvilággal, gyakorta magában beszélt, végül megbomlott elmével 1917. június 25-én halt meg. Földi maradványainak hazahozatalára nagyon kevés esély mutatkozik, mivel a krasznojarszki temetőbe az I. világháború után több alkalommal is temettek.

Gyóni Géza (1884–1917)

Az I. világháború kitörése után néhány nappal az Egyesült Államok deklarálta semlegességét. E lépés azonban nem jelentette azt, hogy a hadügyek iránt semmi érdeklődést nem tanúsítottak volna. A felkészülés (preparedness) a korszak Amerikájának egyik legnépszerűbb vitatémája lett. A fegyveres erők fejlesztése mellett kardoskodó Felkészülési Mozgalom egyik legismertebb személyisége Augustus Peabody Gardner, Massachusetts állam republikánus képviselője volt. Gardner már a vita kezdetétől, tehát 1914 októberétől kezdve a fegyveres erők nagymérvű fejlesztése mellett szállt síkra. A valóban kis létszámú és nehézfegyverzettel rosszul felszerelt hadsereg mellett a modern és jól felszerelt haditengerészet jelentős erősítését is szorgalmazta. Több alkalommal is az a vád érte, hogy a jelentős fegyverkezésre buzdító javaslatai mögött lobbitevékenység húzódott, őt magát is sokan csak egy kitartó lobbistának tartották. Ennek az állításnak ellentmond, hogy miután az Egyesült Államok 1917 áprilisában hadat üzent Németországnak, a republikánus politikusa tettek mezejére lépett. Képviselőségéről való lemondását követően a hadseregbe századosként visszaért Gardnert azonnal előléptették, így már őrnagyi rangban készült a franciaországi frontszolgálatra. Nyomatékosította, hogy a francia hadsereget szeretné támogatni, amelynek a morálja valóban nem volt a csúcson az 1917 májusában lezajlott zendülés miatt. A német hadsereggel vívott harcra azonban már nem volt lehetősége, mivel 1918. január 14-én, 52 éves korában egy Georgia állambeli kiképzőtáborban tüdőgyulladásban meghalt.

Augustus Peabody Gardner (1866–1918)

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok volt elnöke (1901-től 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget) szintén a fejlesztéspártiak egyik legismertebb személyisége volt. Woodrow Wilson elnököt ugyanakkor a véleménye szerint gyenge fegyveres erők mellett külpolitikájáért is bírálta. A hadba lépés után Roosevelt is Franciaországba törekedett. Gardnerrel ellentétben viszont a volt elnök nem elégedett meg tiszti rangjával, ő ugyanis a hadra fogható önkéntes csapatok parancsnoki tisztét szerette volna megkapni. Wilson ezt elutasította, amit Roosevelt úgy értékelt, hogy e döntés miatt az antant országai jelentős segítségtől estek el. Apjukkal ellentétben Roosevelt gyermekei jelentős mértékben kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. Lánya, Ethel Roosevelt, nővér volt egy franciaországi hadikórházban, míg négy fia az I. világháború hadszíntereire érkezett, ahol tevékenyen kapcsolódtak be a hadműveletekbe. Kermit a brit csapatokkal szorította vissza Kis-Ázsiában a török hadsereget, míg Archibald és Theodore Roosevelt Jr. az I. amerikai hadosztályban harcoltak. A legfiatalabb, Quentin Roosevelt, 1917 májusában az 1. vadászrepülő századhoz csatlakozott. Franciaországba érkezését követően kiképzési feladatokat látott el, majd a 95. vadászszázadhoz került. Felettesei és bajtársai körében egyaránt vakmerő katona hírében állt, ami még a jelentős antant és az amerikai fölény ismeretében sem volt jó ajánlólevél. A II. marne-i csata idejére a szemben álló felek légi tevékenysége is jelentősen növekedett. Quentin Roosevelt 1918. július 14-én egy légiharcban találatot kapott, majd a német vonalak mögött ért földet. A németek katonai tiszteletadással temették el három nappal később. Gépének maradványairól és holttestéről Németországban postai levelezőlap készült, ez azonban katonai körökben nagy felháborodást szült. Sírját néhány nappal később egy véletlennek köszönhetően fedezték fel az előrenyomuló amerikai csapatok, majd a francia hadvezetés posztumusz egy magas kitüntetést, a hadikeresztet (pálmaággal) adományozta számára. A mai napig Quentin Roosevelt az egyetlen, aki amerikai elnök gyermekeként hősi halált halt.