„Riadó! Riadó! Furcsa hajók érkeznek az öbölbe!”
Az USS Patterson romboló üzenete a Savo szigeti ütközet kezdetekor

Az 1942. augusztus 4-én Nouméából kihajózó 3 hordozó, 17 szállítóhajó, valamint a kíséretüket biztosító 14 cirkáló, és 30 romboló impozáns látványt nyújtott. Ez volt az első nagyobb szövetséges erőösszevonás a Csendes óceánon vívott háború során. A hajók túlnyomó többsége amerikai volt, azonban 3 brit/ausztrál nehézcirkáló és néhány romboló is kötelékhez tartozott, sőt a Task Force 62-nek nevezett erőben a felszíni fedezet parancsnoka és egyben a művelet parancsnokának, Kelly Turner ellentengernagynak a helyettese, Cruthchley ellentengernagy is ausztrál volt.

Amikor három nappal később hajnalban a felszíni fedezet és a közvetlen kíséret hajói elkezdték lőni Tulagi és Guadalcanal szigetét, a meglepetés teljes volt. Mindkét helyen szinte az első sortüzek eltalálták a rádióállomásokat, így a 8. flotta rabauli központja mindössze a támadás tényéről értesült, erejéről nem. A gyenge japán helyőrségek keményen ellenálltak, elsősorban a terület központjának számító Tulagin, azonban a jelentős túlerő ellen esélyük sem volt. Az apró szigeten egy-két nap múlva az utolsó ellenállási gócot is sikerült felszámolni, míg a jóval nagyobb kiterjedésű Guadalcanalon rövid tűzharc után a helyőrség maradéka és az építőmunkások szó szerint mindent hátrahagyva a hegyekbe menekültek. Lunga Pointnál, illetve a hamarosan a – Midway-i csatában elesett ’Lofty’ Henderson után –Henderson Fieldnek elnevezett repülőtérnél a következő napokban sokkal nagyobb gondot jelentett az utánpótlás kirakodása, mint a japánok tevékenysége. A szállítóhajókra ugyanis nem az úgynevezett ’combat load’ szerint rakodták fel a felszerelést, az eszközöket és az utánpótlást. Ezen elv szerint ugyanis a lőszer és az élelmiszer kerül felülre vagy a legkönnyebben elérhető helyekre, hogyha bármilyen ok miatt a szállítóhajóknak gyorsan kellene távozniuk, a partra szállt erők legalább a harc megvívásához szükséges ellátmánnyal rendelkezzenek. A Tulagin kirakodó négy és a Guadalcanal mellett lehorgonyzott 13 szállítóhajóra azonban összevissza rakodták be a szállítmányokat. Ráadásul infrastruktúra híján ezeket először a hajókról csónakokba kellett tenni, majd a parton a csónakokat újra ki kellett rakodni. Mivel a tengerészgyalogosok érthető módon először a védelem megszervezésével voltak elfoglalva, ez a feladat szállítóhajók tengerészeire hárult, akik feladatukat csak napfénynél tudták ellátni, így a kirakodás a tervezettnél is lassabban haladt.

1 Kirakodás Lunga Pointnál 1942. augusztus 8-án

A támadásról szóló jelentés hallatán a területért felelős japán 8. flotta parancsnoka, Mikava Gunicsi ellentengernagy a rendelkezésére álló erőkkel habozás nélkül támadásba lendült. A rabauli légitámaszpontról már augusztus 7-ének délelőttjén felszállt 27 G4M Betty közepes bombázó, melyek torpedókat hordoztak, a vadászkíséretet 19 A6M Zero adta. A célig tartó kb. 1000 kilométeres út során egy közeli bázisról csatlakozott hozzájuk 9 D3A Val zuhanóbombázó is. A köteléket egy közeli szigeten azonban rögtön felszállása után észlelte egy partfigyelő (lásd előző rész keretes írását). A gépek ismert átlagsebességével számolva Turner így előre fel tudott készülni a támadásra, melyre kora délután lehetett számítani. A repülők megérkeztéig folyamatosan folyt a kirakodás, majd amikor már a radarok is jelezték az érkező támadókat, a szállító és hadihajók is elindultak és felvették a légvédelmi (körkörös) alakzatukat. A TF 61 három hordozójának légifedezete miatt a támadás, majd a másnap délelőtt szinte pont ugyanígy lezajlott, megismételt csapás minimális eredménnyel járt. Közel ötven repülőgép elvesztése mellett mindössze egy romboló sérült meg közepesen egy torpedótalálattól, illetve egy szállítóhajó égett ki egy rázuhant géptől. Önfeláldozásukkal a japán pilóták, ha sokat nem is, mindenesetre annyit elértek, hogy az amúgy is túlhajtott tengerészek augusztus 8-a délutánjára erejük határára érkeztek.

Mikava azonban nem csak a légierejét tervezte felhasználni. Összekaparva a rendelkezésére álló összes nagyobb felszíni egységet, elindult az ismeretlen erejű ellenség felé. Saját zászlóshajójával, az impozáns Csokaj (Chokai) nehézcirkálóval vezette a Csapásmérő Erőt, mely csak a törékeny Tenrju (Tenryu) és Jubari (Yubari) könnyűcirkálókból állt. Kötelékét mindössze egyetlen, öregedő romboló fedezte. Kicsivel később csatlakozott hozzá a Goto Aritomo vezette 6. cirkáló divízió négy nehézcirkálója.[1] Jól jellemzi az erőviszonyokat, hogy a felszíni fedezetet biztosító szövetséges kötelék hat nehézcirkálója közül bármelyik komolyabb tűzerővel és védettséggel rendelkezett, mint az öt japán cirkálóból négy.

2 A Furutaka japán nehézcirkáló 1926-ban

A Watchtowernek (Őrtoronynak) nevezett művelet második napjára egyértelművé vált, hogy a kirakodás a tervezettnél jelentősen lassabban halad. Turner admirális parancsnok számára a bajokat tetézte, hogy az óvatos Fletcher admirális már a tervezési konferencián elmondta, maximum három, de inkább csak két napig tudja fedezni a partraszálló erőket az ellenséges tengeralattjáróktól hemzsegő vizeken. Augusztus 8-án délután végül bejelentette, hogy visszavonja hordozóit. Később sok kritika érte az altengernagyot, aki azonban pontosan tisztában volt azzal, hogy a Task Force 61 kötelékében hajózó három hordozón (Saratoga, Enterprise és kisebb mérete miatt nem teljes értékűnek tekintett Wasp), valamint az éppen kisebb átépítésen áteső Horneten kívül kilenc hónapig nem számíthat újabb hordozókra. Későbbi események igazolták Fletchert, ugyanis a hadjárat során az I-19 tengeralattjáró torpedói végeztek a Wasppal, míg egy másik nyolc hónapon belül másodszor is megtorpedózta a Saratogát. A beállt helyzet megvitatására, estére összehívott konferenciára a fedezet parancsnoka, Crutchley ellentengernagy a saját zászlóshajójával érkezett, azonban annak végeztével ismeretlen okból nem tért vissza a három csoportra (Északi, Déli és Nyugati) osztott fedezethez. Így a szállítóhajók védelmével megbízott kötelék estére parancsnok nélkül maradt, mi több, eggyel kevesebb nehézcirkálóval rendelkezett. Meghallgatva beosztott parancsnokait és a törzsét Turner kora estére eldöntötte, hogy másnap délután visszavonul. Emiatt az ausztrál admirális valószínűleg úgy gondolta, hogyha eddig sem támadtak a japánok, most már nem is fognak, így ő is horgonyt vetett a partraszálló hajók környékén.

Eközben a Mikava-kötelék a terv szerint haladt a partaszállás helyszíne felé. A japán ellentengernagy úgy tervezte meg útvonalát, hogy hajói napnyugtakor még mindenképpen a valahol Guadalcanaltól keletre, vagy délre őrjáratozó amerikai hordozók gépeinek hatótávolságán kívül legyenek. Így érkezésére legkorábban késő estére kerülhetett sor, figyelembe véve a kötelék maximális sebességét. Augusztus 8-a késő délutánján még mindig kb. százhatvan kilométerre jártak célpontjuktól, amikor az ausztrál légierő egyik őrjáratozó gépe észlelte őket. Bár nem a Hudson típusú közepes bombázó volt az első, mely a köteléket jelentette, kommunikációs problémák miatt jelentése nem jutott el időben Turner asztaláig. Ezen felül az S-38 tengeralattjáró, sőt egy Espiritu Santuból felszállt B-17-es is észlelte a csapásmérő erőt. Mondhatni szokás szerint, a japán felderítés ezzel szemben a környéken őrjáratozó tengeralattjáró flottilla ellenére is csapnivaló volt. Mivel az óvatos Mikava rendszeresen változtatta sebességét és irányát, így a tapasztalatlan ausztrál legénység déli-délnyugati irányt jelentett, ráadásul a hajók típusát is rosszul azonosította. A két cirkálóról, két hidroplán anyahajóról és két ágyúnaszádról beszámoló észlelésük, amelyben az ellenséges hajók iránya sem a partraszálló erők felé mutatott, hamis biztonságérzetbe lovallta Turnert, aki a jelentés alapján joggal gondolta úgy, hogy a meglátott kötelék nem felé tart, és ha mégis, nem jelent számára veszélyt. Így a két napja légitámadások, és a (később mind tévesnek bizonyuló) tengeralattjáró észlelések miatt szakadatlanul talpon lévő hadihajók legénysége egy nyugodt éjszakára készülhetett. A védelemért felelős Crutchley admirális elméletileg mindenre felkészült.

3 A szövetséges felszíni erők elhelyezkedése 1942. augusztus 8-án este

Három irányból lehetett megközelíteni a partraszállások helyszíneit. Északról a Savo és a Florida sziget között, Nyugatról a Sealark csatornán, illetve északkeletről a Savo sziget és Guadalcanal között. A nehezen hajózható Sealark csatorna irányát mindössze egy ausztrál és egy amerikai könnyű cirkáló, valamint két romboló fedezte, nem kis mértékben azért, mert ez esett legközelebb a hordozókhoz. Az északi irányt az északi csoport védte három amerikai nehézcirkálóval és két rombolóval. A déli irányt a déli csoport két ausztrál és egy amerikai nehézcirkáló, valamint két romboló őrizte. Itt lett volna Crutchley admirális helye is, aki Australia nevű zászlóshajójával a már említett módon koraeste eltávozott a konferenciára.

A 8. flotta csapásmérő köteléke este 11 óra után 26, majd 30 csomóra gyorsított. Mikava ellentengernagy úgy számította, hogy éjfél körül lépnek harcérintkezésbe az ellenséggel, ezért 23:30 körül kishatósugarú rádión röviden ismertette haditervét. „A Savo szigettől délre megközelítjük Guadalcanalt és meglepetésszerűen megtorpedózzuk az ott található ellenséges főerőt. Utána visszafordulunk és a Tulaginál lévő (hadi)hajókat támadjuk ágyútűzzel és torpedókkal. Végül a Savo szigettől északra visszavonulunk. Mindenki belátása szerint támadja az azonosított célpontokat.” Jól jelzi a terv pontosságát és alaposságát, hogy a csata éppen így zajlott le. Érdekes azonban megjegyezni, hogy egy szó sem esett benne a szállítóhajókról. Éjfél után a nagy sebességgel haladó kötelék élén haladó zászlóhajó figyelői 8 kilométerről észlelték az előretolt, radarmegfigyelő pozícióban hajózó Blue rombolót. Először, de nem utoljára fordult elő, hogy a jól képzett és kitűnő látcsövekkel felszerelt japán figyelők jobbnak bizonyultak az amerikai technológiánál, azaz a radaroknál. Mikava felére csökkentette a sebességét, hogy a fodrozódó víz ne keltse fel az amerikaiak kíváncsiságát, majd ahogy a romboló visszafordult, és távolodni kezdett, hogy folytassa őrjáratát, fényjelzésekkel újra maximális sebességet rendelt el.

4 A japán kötelék útja.
Jól látszik, hogy a szigetet megkerülve két részre szakadt, majd csak később állt újra alakzatba

Fél órával később a korábbi légitámadásban megsérült és hazafele tartó Jarvis romboló mellett haladtak el kb. 4 kilométeres távolságban, mely szintén nem adta jelét annak, hogy meglátta volna a japánokat. Néhány perccel később, 01:34-kor, 9 kilométerre délnyugatra a figyelők amerikai cirkálókat jelentettek. A japán éjszakai harcászati eljárásnak megfelelően a Csokaj kilőtt négy torpedót rájuk, de egyik sem talált. Így tíz perccel később a hajókról korábban felbocsátott négy hidroplán világító bombákat dobott a déli csoport felett. A meglepett szövetséges cirkálókon felharsant a riadó. Álmából felriadva a legénység és a kapitányaik is még csak útban voltak harcálláspontjaikra, amikor az első találatok becsapódtak. Jól jelzi a japán tüzérek kitűnő kiképzését, hogy a második-harmadik sortüzek már találtak. Az élen haladó Canberra néhány percen belül több tucat találatot kapott és váratlanul élesen elfordult.

5 A szétlőtt, süllyedő és lángoló Canberra legénységét menti két amerikai romboló

A szorosan mögötte haladó Chicago legénysége még mindig nem vette észre támadóikat és amikor hét perccel később a kapitány a hídra ért, először a vad manőverről tájékoztatták. Mielőtt az amerikai cirkáló viszonozhatta volna a tüzet, a közben lángra kapott Canberra által megvilágított hajót tűz alá vette a japán kötelék. Mindössze néhány percbe telt, míg az amerikai tüzérek elfoglalták helyüket a fő tüzérség tornyaiban, azonban addigra számos telitalálat nyomán a fő tüzérség 8 hüvelykes lövegtornyai és a tűzvezérlés is használhatatlanná váltak. Mindössze a másodlagos, 5 hüvelykes, helyi irányzású ágyúk vették fel a harcot. Nyitott ágyúállásaikban a legénység súlyos veszteségei ellenére folytatta a tüzelést, amíg volt látható célpont. Nem sokkal később a cirkáló egy torpedó találatot is kapott az orrába. Ez elég is volt a kapitány számára. Utólag megkérdőjelezett módon folytatta útját sérült, de még harcképes hajójával és egyenesen tovább hajózott keletre, magára hagyva a szétvert köteléket. Mindezt anélkül, hogy jelentette volna a harcérintkezést. Később, mikorra nyilvánvalóvá vált, hogy tetteiért el fogják marasztalni, új, szárazföldi szolgálati helyén öngyilkos lett. Eközben, a harckészültség elérése után, a szövetséges kötelék hátul hajózó két rombolója is felvette a harcot a túlerejű támadókkal, azonban számos találat elszenvedése után sérült és égő hajóikkal néhány rövid perc után, a saját maguk gerjesztette füst fedezete kénytelenek voltak visszavonulni nyugat, a partraszálló övezet felé. Érdekes módon ők sem jelentették az ellenséggel való találkozást.

Miután a déli csoportot alig öt perc alatt megsemmisítette, Mikava zászlóshajójával az előzetes terv szerint észak-északkelet irányba, Tulagi felé fordult. Még ez az egyoldalú, rövid küzdelem is szétzilálta a laza, 1200 méteres térközt tartó alakzatot, mely két részre esett. Az kötelék hátsó részén elhelyezkedő Furutaka nehézcirkáló és az őt követő két könnyűcirkáló egy téves fordulást követően a zászlóshajó mögötti, és vele párhuzamos irányt vett fel. Néhány perccel később, a Csokaj élesszemű megfigyelői rekordnagyságú távolságról, 13 kilométerről észlelték a szövetséges északi csoport cirkálóit. A két kötelék nagy sebességgel közelített egymáshoz és a japánok rövidesen kevesebb, mint 10 kilométerre jártak a második, mit sem sejtő köteléktől. A már említett doktrína értelmében újból útjára indították halálos Type 93 torpedóikat,[2] majd 01:50-kor, kb. 7-8 kilométeres, kifejezetten közelinek számító távolságnál a japán cirkálók keresőfényszóróikkal megvilágították célpontjaikat és újra megdördültek a japán nehézcirkálók főtüzérségének 20,3 cm-es ágyúi.

6 A japán fényszórók által megvilágított lángoló és süllyedő USS Quincy

A Quincy nehézcirkáló volt az első, mely áldozatul esett a meglepetésszerű támadásnak. Korán, már a harmadik, ötödik sortűz találatokat ért el rajta, és a déli csoportnál lezajlott eseményeket északon is hasonló forgatókönyv követte. Mire a szövetséges cirkálók elérhették volna a harckészültséget, kivétel nélkül súlyos sérüléseket szenvedtek. Most a japán torpedóindítók kezelői jobban céloztak, és a már lángoló Quincybe néhány másodperces időközökkel három torpedó is becsapódott, melyek megpecsételték a cirkáló sorsát. A hátrányos helyzete ellenére hősiesen küzdő amerikai legénység itt hatékonyabban vette fel a harcot és egyik sortüzük telibe találta a Csokaj tornyát. Ez a találat később komoly következményeket vont maga után. Eközben az élen haladó zászlóshajó, a Vincennes is hasonló sorsra jutott.

7 Amerikai New Orleans osztályú nehéz cirkáló.
A megépült hét hajóból három a Savo Island mellett süllyedt el.
A kép az amerikai flotta hajók azonosítására szolgáló könyvéből (ONI-43) származik

Testvérhajójához hasonlóan, az első néhány sortűz itt is felgyújtotta a katapulton álló felderítő hidroplánt, és a tüzek által megvilágított hajót nem kevesebb, mint 74 találat érte alig fél óra alatt. Sorsát ennek is torpedótalálatok pecsételték meg. A kötelék leghátsó hajóján lezajlódó események kitűnően illusztrálják a zavarodottságot, mely a meglepetés hatására uralkodott el a szövetséges hajókon.

A veterán Astorián a hajó ügyeletes tüzérségi tisztje azonnal utasítást adott a beérkező tűz viszonzására, amint az első sortűz közeli becsapódásai felverték hatalmas vízoszlopaikat hajója mellett. Rövid időn múlva azonban a hídra érkező kapitány, figyelmen kívül hagyva a széteső alakzatot és a már égő Quincyt, utasítást adott a tüzelés beszüntetésére, nehogy véletlenül egy saját hajóra tüzeljenek. Mire átlátta a helyzetet, a főtüzérség három tornyából már kettőt kilőttek, így az Astoria is lényegében harcképtelenné vált. Még néhány percig dörögtek az ágyúk, de ahogy az Astoria utolsó működőképes lövegtornyát is találat érte, a japánok beszüntették a tüzelést. Látva a lángoló, sodródó és harcképtelen amerikai nehézcirkálókat, Mikava hajnali két óra előtt néhány perccel északkeletre fordult.

A kárjelentések minimális sérülésekről számoltak be a japán hajókon, mindössze a Csokaj tornyát ért találatnak voltak komolyabb következményei, az ugyanis a térképszobába csapódott be és teljesen megsemmisítette azt. Így a navigáció a partraszállási övezetek, sekély, homokpados vizein kockázatossá vált. Ráadásul Mikava a hajói lőszer- és torpedókészlet közel felét is elhasználták, sőt, a kötelék is szétzilálódott, a távolság a japán hajók között vagy túl nagyra nőtt, vagy veszélyesen kicsire csökkent. Mikava a törzzsel történt megbeszélés során úgy számolt, hogy két órába kerülne újrarendezni kötelékét és elérni a partraszállás helyszínét, így alig egy óra maradt volna csak napfelkeltéig és az ezzel járó légitámadásokig. Mivel a japán doktrína szerint a terület ellenőrzése, azaz a hadihajók megsemmisítése volt elsődleges fontosságú, így az ellentengernagy joggal gondolta, hogy a felszíni hajók nélkül a partraszállt ismeretlen létszámú, de bizonyosan nem túl sok ellenséges katonát a rövidesen megérkező japán erősítés könnyűszerrel elsöpri majd. Nem először és bizonyosan nem utoljára fordult elő a történelemben, hogy egy harcoló fél tévesen úgy gondolta: az ellenség is az ő elképzelései, lehetőségei és doktrínája szerint harcol. Ezt a jelenséget a pszichológia mirror imagingnek hívja. Hogy az amerikaiak mennyire másképp vívják a háborút, abból a japán katonai vezetés Midway-nél már kapott ízelítőt, de a felismerésig csak az óriási veszteségekkel megvívott guadalcanali hadjárat végére jutott el.

8 A Savo szigeti tengeri csata áttekintő térképe, 1942. augusztus 9.

Mindezek azonban még elég távoliak voltak, amikor augusztus 9-ének hajnalán, negyed háromkor Mikava visszavonuló cirkálói elhaladtak az északi, radarmegfigyelésre kikülönített Ralph Talbot mellett. A sötétben a legtöbb lövés nem talált, míg végül a Jubari könnyűcirkáló megvilágította a makacs rombolót, több találatot elérve rajta. Az amerikai hajónak egy heves helyi zápor esőfüggönye mögött sikerült csak sérülten, üggyel-bajjal elmenekülnie. Jól jellemzi a Guadalcanal környéki viszonyokat, és egyben igazolja Fletcher admirális félelmeit, hogy a japán kötelék legnagyobb veszteségét nem a csatában, hanem hazafelé szenvedte el. Már másnap, jelentős távolságra a csata helyszínétől, a minimális romboló kíséret miatt az amerikai S-44 tengeralattjáró kényelmesen tüzelési pozícióba tudott kerülni és két torpedótalálattal elsüllyesztette a Kako nehézcirkálót. Ez semmit sem csökkent azonban Mikava ellentengernagy érdemein. Megalázó vereséget mért a szövetséges erőkre, és bár utólagosan megállapítható, hogy a guadalcanali hadjárat legnagyobb lehetőségét szalasztotta el, akkor még nem tudhatott Fletcher döntéséről, hogy visszavonja hordozóit.

Kitűnően jellemzi a káoszt, hogy a japán támadás jeleit, a világító bombákat és lövedékeket, valamint az égő hajókat távolról is jól lehetett látni, mégis csak 02:40-re kezdték el annyira aggasztani a partraszállási övezetben horgonyzó Crutchley ellentengernagyot, hogy megkérdezze helyettesét, a Chicago parancsnokát a helyzetről. A felszíni összecsapásról és a súlyos veszteségekről szóló hír kis híján pánikot váltott ki a védtelen szállítóhajók parancsnokai között, akik kezdettől fogva tartottak egy hasonló helyzettől. Utólag Turner altengernagy többször is arról beszélt, hogy eredetileg is csak 48 órát tervezett a kirakodással tölteni, ám állításának több tény is ellentmond, példának okáért az előző napi konferencia jegyzőkönyve. Mindenesetre a hordozók 8-i távozásával és a felszíni fedezet megsemmisülésével nem maradt más választása, mint a hajnal első fényeinél felhúzni a horgonyt. A partraszállt erők pedig magukra maradtak azzal, amit addig sikerült kirakodni.

9 A Cipőfűző (a.m. Szűkre húzott nadrágszíj) hadművelet: kirakodás a parton

Bár a győzelmi jelentések hagyományosan túloznak, a Savo szigeti tengeri csatában elért óriási győzelemről szóló, a japán hivatalos feljegyzésekben és a napilapokban is megjelent hírek kivételesen mindössze kisebb pontatlanságokat tartalmaztak. Az északi kötelék egyenként több tucat ágyú és több torpedó találatot kapott három cirkálója rövid idő alatt, már hajnali 3 óra előtt elsüllyedt. A déli csoportból a még mindig lángoló Canberrát végül amerikai rombolók torpedói segítették a hullámsírba kora délelőtt, és az eloldalgó Chicago sérülései is olyan súlyosak voltak, hogy közel fél évig állt javítás alatt. A szövetséges flotta veszteségei négy elsüllyedt nehézcirkálóra és öt sérült rombolóra rúgtak. Mikava saját veszteség nélkül, gyakorlatilag megszüntette a szövetséges felszíni fölényt, mindössze rövid 20 perc alatt. A néhány nap múlva üzembe helyezett Henderson Fieldre települt tengerészgyalogos repülőszázadok miatt nappal a szövetségesek uralták Guadalcanal környékét, de amint leszállt az éjszaka, amint azt több, kisebb augusztusi összecsapás is mutatta, a japánok voltak az urak. A jelentős győzelem azonban ismét előhozta a „győzelmi betegséget”, és a legyőzhetetlen japán flotta mítosza a következő összecsapásban végleg eloszlott.

(folytatása következik)

Dr. Somkuti Bálint

Források

Samuel E. Morrison: History of United States Naval Operations in World War II.

Walter Lord: Hihetetlen Győzelem

David Evans, Mark Peattie: KAIGUN

Mark Stille: The naval battles for Guadalcanal 1942

Mark Stille: USN Cruiser vs IJN Cruiser, Guadalcanal 1942

James Hornfischer: Neptune’s inferno

combinedfleet.com

US Naval Institute honlap

Képek

Címkép: https://www.goodfreephotos.com/albums/historical-battles/world-war-ii/final116.jpg

1 Kirakodás Lunga Pointnál
https://coastguard.dodlive.mil/files/2016/03/3.-UnloadingSupplies.jpg

2 A Furutaka japán nehézcirkáló 1926-ban
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_cruiser_Furutaka#/media/File:Japanese_cruiser_Furutaka.jpg

3 A szövetséges felszíni erők elhelyezkedése 1942 augusztus 8-án este
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Savo_Island

4 A japán kötelék útja. Jól látszik, hogy a szigetet megkerülve két részre szakadt, majd csak később állt újra alakzatba
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Savo_Island

5 A szétlőtt, süllyedő és lángoló Canberra legénységét menti két amerikai romboló
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Savo_Island

6 A japán fényszórók által megvilágított lángoló és süllyedő USS Quincy
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Savo_Island

7 Amerikai New Orleans osztályú nehéz cirkáló. A megépült hét hajóból három a Savo Island mellett süllyedt el. A kép az amerikai flotta, hajók azonosítására szolgáló könyvéből (ONI-43)
https://en.wikipedia.org/wiki/New_Orleans-class_cruiser

8 A Savo szigeti tengeri csata, 1942. augusztus 9.
Mark Stille: The Naval Battles for Guadalcanal 1942

9 Cipőfűző (a.m. Szűkre húzott nadrágszíj) hadművelet
https://www.usni.org/magazines/proceedings/2019/november/shoestring-logistics-lessons-guadalcanal

[1] A nehézcirkáló születése: az I. világháború sok haditengerészeti elképzelés, hajótípus és koncepció végét jelentette. A technológiai fejlődésnek és a Jütlandi csatának a páncélos cirkálók voltak az egyik kevéssé ismert áldozatai. Feladataik azonban: a konvojkísérés, az összeköttetés a gyarmatokkal, a torpedórombolók és a többi cirkáló elleni harc, valamint a felderítés továbbra is megmaradtak. A Royal Navy már a háború közben elkezdte építeni az I. Erzsébet korabeli, azaz 16. századi kalózokról elnevezett, Hawkins osztály cirkálóit. A Danae, vagy D osztályú könnyűcirkálók megnövelt változataként megtervezett, 9750 tonna standard vízkiszorítású hajók több előremutató megoldással épültek. Az egymás felett tüzelő (superfiring) 7,5 hüvelykes (19,1 cm-es) ágyúkat ugyan még csak lövegpajzzsal rendelkező, egy ágyús tornyokba építették be, azonban a hajó páncélzata és annak elrendezése, a korábbi cirkálóknál magasabb, 31 csomós sebessége, és nagy hatótávolsága már mind egy új kort vetítettek előre. A japán vezetésnek nagyon megtetszett a koncepció, mivel ők is hasonló feladatokra kerestek megoldást, mely ráadásul erősebb a vetélytárs amerikai flotta felderítő cirkálóinál. Még össze sem ült a Washingtoni Haditengerészeti Konferencia, amikor az akkor még szoros brit–japán együttműködés eredményeképpen elkezdődött két 7100 tonnásra tervezett, de 8000 tonnás tényleges standard vízkiszorítású, Furutaka osztályú cirkáló építése, melyek erősebbek és gyorsabbak voltak, mint tervezett ellenfeleik, az Omaha osztályú felderítők. A Konferencia végül 10000 tonnában maximalizálta a kategória felső határát, és 8 hüvelykesben (203 mm) ágyúik legfelső kaliberét. Ezek után az összes tengeri hatalom a korlátozás felső határát megközelítő, sőt sokszor azt meg is haladó vízkiszorítású, magyarra nagyjából szerződési cirkálóknak fordítható hajókat épített (treaty cruiser). Így a Hawkins, de még inkább a Furutaka osztály tekinthető ezen kategória prototípusának.

[2] Type 93 oxigén meghajtású torpedó (Long Lance): A japán haditengerészet egyik sikerrel titokban tartott fejlesztése volt a nagy teljesítményű, oxigénhajtású torpedó (a Yamato szupercsatahajó és annak 46 cm-es ágyúi mellett). Ahogy a Blitzkrieget sem a németek nevezték el, úgy a Hosszú Lándzsa (Long Lance) is másoktól kapta nevét. A japánul csak oxigén(hajtású) torpedónak nevezett fegyver messze jobb volt a hasonló célú II. világháborús eszközöknél. 490 kilós robbanófeje 25–30%-al, 40 km-es hatótávolsága 150–250%-al, 93 km/h-s maximális sebessége 50–70%-al múlta felül kortársaiét. Mivel tényleges képességeinek a töredékét vallották csak be, az amerikai vezetés csak több súlyos veszteség, valamint fel nem robbant példányok vizsgálata után kezdte csak el megismerni tényleges képességeit. Természetesen ez a hatalmas teljesítmény jelentős hátrányokkal is járt. A nagyméretű, 9 méter hosszú, 24 hüvelyk (610 mm) átmérőjű, 5 tonnás fegyvert, 225 bar nyomáson, csatahajó páncélok anyagából készült tartályban tárolt, tiszta oxigén hajtotta, mely érzékeny volt a rázkódásokra. A 3-4 csöves kialakítású, forgatható torpedóindítókban a nagyméretű robbanófejek/oxigéntartályok detonációja több japán hajó vesztét okozta. Így a kapitányoknak hamar szokásává vált légitámadás, vagy elhúzódó felszíni küzdelem során az összes torpedót kilőni, vagy élesítés nélkül kidobni, még mielőtt találat érhette volna őket.