Az 1848–1849. évi önvédelmi, majd függetlenségi háború elvesztése után külföldre menekült volt kormányzó, Kossuth Lajos, valamint a magyar politikai és katonai emigráció többi tagjának legfontosabb célja a szabadságharc újrakezdése, és Magyarország függetlenségének kivívása volt. Az 1848–1849-ben az osztrák császár, majd az orosz cár seregei ellen vívott háború sikertelensége arra a felismerésre késztette ezeket a politikusokat, hogy a tartós függetlenség elérése csak akkor sikerülhet, ha Magyarország nem marad egyedül, és céljai megvalósításában más országok, esetleg nagyhatalmak támogatására is számíthat. Ekkor lehet csak esély Bécs, és esetleges szövetségesei legyőzésére. A másik fontos felismerés az volt, hogy a magyar függetlenségi törekvések nem lehetnek sikeresek a nemzetiségek igényeinek és érdekeinek valamilyen mértékű figyelembevétele nélkül. Kossuth és a magyar politikai emigráció csaknem két évtizeden keresztül igyekezett megteremteni azokat a feltételeket, amelyek segítségével, külföldi támogatással, újraindítható a függetlenségi háború. Ezek az erőfeszítések egészen az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésig tartottak.

1 Kossuth végigvonul a Broadwayn (New York, Egyesült Államok, 1851. december 6.)

Az 1849–1866 közötti időszak szabadságküzdelmei, vagy más szóval, függetlenségi törekvései több szakaszra bonthatók. Az első időszak, a törökországi emigráció, majd Kossuth angliai és amerikai útja, az útkeresés időszaka volt az emigráció számára. Felszínre bukkantak a személyi ellentétek, többen nem fogadták el Kossuthot az emigráció első számú vezetőjének. Ő maga azonban továbbra is kormányzónak, így a magyar emigráns politika vezetőjének tekintette magát. Eközben az anyaországban – Kossuth tudtával és biztatására – meginduló titkos szervezkedéseket az osztrák hatóságok felszámolták. A perbe fogottak elleni halálos ítéletekkel tovább nőtt a magyar szabadság mártírjainak száma. Kossuth külföldi útjai után értesült ezekről az eseményekről és belátta, hogy a szabadságharc újraindításához nem elegendő a belső mozgolódás, hanem egy vagy több külső nagyhatalom beavatkozására van szükség. Erre kínált lehetőséget az egyre inkább éleződő orosz-török ellentét, amely Ausztria háborúba való bekapcsolódását ígérte. A remények azonban meghiúsultak, a krími háborúban (1853–1856) Ferenc József birodalma semleges maradt. Ezután az emigrációnak még kétszer adódott lehetősége bekapcsolódni egy olyan háborúba, amely a magyar függetlenség visszaszerzésének reményével kecsegtetett. Ez a két konfliktus, az 1859-es francia–olasz–osztrák, és az 1866-os porosz–olasz–osztrák háború, szintén a magyar emigrációs politika egy-egy újabb szakaszát jelentik. A nagyhatalmi politika érdekei azonban ekkor sem tették lehetővé a magyar függetlenség megteremtését.

2 Kossuth Lajos

Az új politikai berendezkedés Magyarország számára az 1867-es kiegyezéssel jött el. Megvalósult az 1848-as törvények alapján álló, a két fél érdekeit figyelembe vevő kompromisszum. Amit az orosz beavatkozás következtében felboruló erőviszonyok miatt a szabadságharc nem ért el, az – majdnem két évtized emigrációs erőfeszítései, és az osztrák fél vesztes háborúi után – a hazai politikai elit közreműködésével létrejött. A dualizmus évtizedei alatt és a későbbi korszakok alatt az 1848–1849-es szabadságharc és a neoabszolutizmus idejének hazai, illetve emigrációs ellenállási tevékenysége mítosszá vált. Az időszak érzelemmentes vizsgálatára kevéssé volt lehetőség.

A kiegyezés után több mint 150 évvel érdemes katonai szempontból is megvizsgálni az 1849-es magyar emigráció teljesítményét. Volt-e valós esélye egy hazai felkelés külföldről támogatott kirobbantásának? Volt-e realitása egy, a magyar emigrációval szövetségre lépő nagyhatalom katonai beavatkozásának Magyarország területén? Milyen konkrét katonai terveket szőttek az emigránsok és a hazai szervezkedők a szabadságharc újraindítására, és ezek mennyiben voltak összeegyeztethetők a kor katonai realitásaival, erőviszonyaival?

Felmerül a kérdés: nem volt-e illúzió azt hinni, hogy az emigránsok által kényszerűségből elhagyott haza polgárai csak a kedvező alkalmat várják, hogy a nemzet az 1849-ben levert szabadságküzdelmet, függetlenségi harcot folytathassa és sikerre vigye? Ehhez az emigrációnak csupán a szikrát kell megadni és biztosítani a nyugati hatalmak többségének támogatását, vagy néhányuk pozitív semlegességét és az ország ismét lángba borul, a felkelés szárba szökken? Ahhoz, hogy választ adhassunk a kérdésre, érdemes végigvennünk az emigráció erőfeszítéseit a felkelés katonai előkészületeire, megalapozására. Mindenekelőtt azonban vázoljuk fel röviden, milyen haderők álltak szemben egymással 1848–1849-ben, és az osztrák fél milyen hadsereget vonultathatott volna fel az 1850-es, 1860-as években egy esetleges újabb magyar felkeléssel szemben?

Magyarország új államjogi berendezkedéséről szóló 1848. áprilisi törvények nem tértek ki a haderő kérdésére, mindössze a pesti forradalom követelései között megjelenő nemzeti őrsereg – egyfajta polgári őrtestület – megalakításáról rendelkeztek. Reguláris katonai erővel ebben az időben csak a Habsburg Birodalom rendelkezett, Magyarország nem. A magyarországi kiegészítésű ezredek hazahozataláról és az idegen nemzetiségűek elvezényléséről (amely szintén a 12 pont egyik követelése volt) rendelkező törvényjavaslat elkészült ugyan Pozsonyban, de a milánói forradalom miatt – politikai megfontolásból – lekerült a napirendről. Az új magyar kormány csak a polgári kormányzati intézmények hatásköreiben volt illetékes. A hadsereg továbbra is egységes vezetés alatt állt, és a Bécsben székelő Udvari Haditanács, majd az ennek örökébe lépő császári-királyi Hadügyminisztérium irányítása alatt állt. Ez a birodalom szerte működő főhadparancsnokságokon keresztül felügyelte a területi alapon alájuk rendelt alakulatokat. Batthyány Lajos miniszterelnök ugyan május 7-én elérte egy királyi kézirat kibocsátását arról, hogy az országban található császári-királyi főhadparancsnokságokat a magyar hadügyminiszter fennhatósága alá rendeljék, de ennek gyakorlati megvalósulása kétséges volt.

A nemzetiségi kérdés kiéleződése, főként a délvidéki szerb mozgalom fenyegetése, május közepére egyértelművé tették, hogy az országban polgárháborús helyzet fenyeget. Ezért a Batthyány-kormány egy tízezer fős önkéntes sereg felállítását határozta el. A május 16-án kibocsátott toborzási felhívás nyomán augusztusra létrejött az első tíz honvédzászlóalj, és sor került egy hatfontos lovas üteg felállítására is. A kormánynak emellett sikerült elérni a külföldön állomásozó magyar ezredek egy részének hazarendelését, továbbá a korlátozott mértékben, rendvédelmi feladatokra alkalmazott nemzetőrség mellett is szerveztek önkéntes mozgó nemzetőr alakulatokat, amelyeket 1848 őszére négy táborban gyűjtöttek össze. Így a horvát támadás idejére már jelentős véderő állt a kormány rendelkezésére, melyet az udvarral történt végleges szakítás után a kormány szerepét átvevő Országos Honvédelmi Bizottmány egységes hadsereggé fejleszthetett.

Az 1848. december közepén meginduló császári általános támadás időszakára a honvédsereg létszáma már százezer főre emelkedett. A folyamatos újoncozásnak köszönhetően a létszám a téli hadjárat alatt, a veszteségek ellenére is, szinten maradt, és 1849. március végére mintegy 110000 fő körül állt. Az 1849. április végén elrendelt újabb 50000 fős katonaállítás következtében a nyári hadjárat kezdetére (1849. június közepe) a honvédsereg létszáma elérte a 150000 főt, 1849. július közepére pedig meghaladta a 170000 főt. Ez utóbbi létszámból azonban mintegy húszezer fő nem rendelkezett lőfegyverrel.

1848 májusa és szeptembere között viszonylag nyugodt körülmények álltak rendelkezésre a hadseregszervezéshez. A decembertől meginduló folyamatos háború időszakát másfél hónapnyi várakozás vezette be, amely szintén jó hatással volt e munkálatokra. Az egészen 1849 augusztusáig tartó tényleges háború során az újonnan szervezett magyar honvédsereg felnőtt feladatához és egy, a kor színvonalán álló haderővé fejlődött, amely felvette a versenyt a jóval régebben fennálló és nagy hagyományokkal rendelkező császári hadsereggel. A tavaszi hadjárat sikerei ezt az ellenfél számára is bizonyították. A császári hadvezetés a tapasztaltak nyomán kénytelen volt segítségül hívni az orosz cári haderőt. A hatalmas orosz sereg beavatkozása eldöntötte a háború sorsát.

A császári-királyi hadsereg a 19. század közepén a kor általános színvonalán állt, nagy múlttal és tapasztalattal rendelkezett. Csapatait a birodalom területéről toborozták, illetve sorozták, területi alapon kivetett újonclétszámok szerint. Nemzetiségi összetétele vegyes volt. Az egyes csapatok a területi elv miatt gyakran azonos nemzetiségű legénységgel rendelkeztek, tisztjeik azonban más náció fiaiból kerültek ki.

Az 1848–1849-es háborúban Magyarország ellen természetesen nem a teljes császári-királyi hadsereg harcolt. Az Észak-Itáliában állomásozó hadsereg 1848 decemberében mintegy 170000 főt számlált. A Magyarország területén tartózkodó, illetve oda bevonuló hadsereg létszáma összességében ezzel közel megegyező, mintegy 152000 fő volt. A szabadságharc folyamán a császári csapatok létszáma a magyarországi hadszíntéren nem csökkent, a nyári hadjárat kezdetén, 1849 júniusában megközelítette a 165000 főt.

Hermann Róbert a szabadságharc katonai esélyeit az erőviszonyok változásainak tükrében elemző tanulmányában, Deák István megengedőbb véleményével szemben arra a következtetésre jut, hogy Ausztria az orosz beavatkozás nélkül nem tudta megnyerni a háborút, és 1849 után ugyanúgy nem tudta megnyerni a békét sem. Az a tény, hogy osztrák császár orosz fegyveres segítséget kért, egyben a magyar hadsereg teljesítményének elismerése is jelentette, hiszen ez kevesebb mint egy évvel születése után az ország határáig szorította vissza a császári ármádiát.

Az 1848–1849. évi magyar szabadságharc a császári-királyi csapatok egységét megbontotta, hiszen a magyarországi kiegészítésű csapatok jelentős része magyar szolgálatba állt, és az újonnan születő honvédsereg része lett. A feloszlatott honvédalakulatok legénységéből és – korábban a császári-királyi hadseregben nem szolgált – tisztjeiből sokakat besoroztak a császári hadseregbe. A szabadságharc leverése után ez volt a legtöbbekre vonatkozó megtorló rendszabály, hiszen mintegy 40–50000 főt érintett. A magyar oldalon harcolt alakulatokat újjászervezték és a haderő szervezete is átalakult. 1849 végétől a birodalom haderejét négy hadsereg-parancsnokságra osztották. Ebből a III. hadsereg állomásozott Magyarország és Erdély területén, alárendeltségébe pedig négy hadtest tartozott. Az 1850-es években tovább nőtt a Magyarország területéről kiegészített császári-királyi alakulatok száma. Három gyalogezred és egy vadászzászlóalj egészében, további nyolc pedig részben magyar megyékből újoncozott. A lovasságnál két új dzsidásezredet horvát területről egészítettek ki, és a tüzérség is jelentős számban kapott magyarországi újoncokat. Öt tábori tüzérezred felerészben, egy egészében, további kettő pedig kisebb mértékben magyar sorozású lett. 1851-től az erdélyi határőrezredeket betagolták a sorgyalog-, illetve huszárezredek közé. A sorgyalogezredek szervezete is átalakult. Megszűntek a Landwehr-zászlóaljak, az ezredek pedig ezután négy zászlóaljból álltak.

Az 1859. évi francia–olasz–osztrák háború idején a haderő kiegészítésére számos önkéntes gyalogzászlóaljat és lovas osztályt szerveztek. Ezek már nem kerültek ki a hadszíntérre, de egy részükből reguláris ezredeket (két huszárezredet és egy vadászzászlóaljat) alakítottak, a többit viszont feloszlatták. Az Ausztria számára vesztes háború után ismét átszervezték a hadsereget. Az eddigi 62, négy zászlóaljjal felálló gyalogezredet 80, három zászlóaljjal felálló gyalogezreddé alakították át. Ennek kapcsán tovább nőtt (15-tel több lett) a magyarországi kiegészítésű ezredek száma, valamint két új vadászzászlóalj újoncait is Magyarország állította ki. Fentieken kívül a tüzérség, a műszaki és más szakcsapatok is jelentős számú magyarországi újoncot avattak. Összességében megállapítható, hogy a Magyarországról kiegészített csapatok létszáma a neoabszolutizmus éveiben növekvő tendenciát mutatott.

Meg kell még említenünk az 1849 után magyar területen is felállított csendőrezredeket. Ezek szintén a rendfenntartást, az esetleges újabb felkelés elleni fellépést szolgálták. Magyarország (beleértve Horvátországot és a Temesi Bánság területét is) és Erdély területén hat, majd 1854-től újabb kettő, 1860-tól pedig ismét hat csendőrezred működött. 1866 januárjától területi csendőrparancsnokságokat szerveztek. Ezek közül hét volt magyar területen.

Mint láttuk, az osztrák haderő négy hadserege közül egy állomásozott folyamatosan az ország területén. E hadseregnek a fennmaradt levéltári iratok alapján összeszámolt, kerekített létszáma 1851–1853 közötti években 170000–233000 fő között mozgott, 1859-ben pedig 218000 fő volt.

3 Richard Guyon

Természetesen még az említés szintjén sincs lehetőségünk az összes terv és elképzelés felsorolására, melyek az emigráció köreiben a szabadságharc újrakezdésével kapcsolatban ebben az időszakban felmerültek. Nem is ez a célunk. Szeretnénk felvillantani néhányat a leginkább kézzelfogható és általunk ismert tervekből, olyanokból, melyek konkrét katonai célokat fogalmaztak meg, vagy konkrét intézkedésekkel jártak. Véleményünk szerint ezek jól mutatják, hogy esetleges megvalósulásuk esetén milyen lehetőségekkel kecsegtettek volna.

A szabadságharc legfontosabb katonai vezetői közül sokan estek áldozatul a megtorlásnak. Görgei Artúr száműzetésbe kényszerült, Józef Bem, Richard Guyon és Kmety György török szolgálatba állt, az idősebb és sikertelenebb Mészáros Lázár vagy Henryk Dembiński, de Józef Wysocki is visszavonult. Aki egy esetlegesen kibontakozó újabb szabadságharcban számba jöhetett (Czetz János, Gál Sándor, Vetter Antal és Klapka György), az többnyire meg is jelent az emigrációs szervezkedések közelében, vagy a légiók megalakításánál. Közülük Klapka volt az, aki a legtöbb harctéri tapasztalattal rendelkezett. Nem véletlen, hogy idővel ő vált az emigráció első számú katonai vezetőjévé.

4 Kmety György

Kossuth a szabadságharc tapasztalataiból arra a következtetésre jutott, hogy egy esetleges újabb fegyveres küzdelem esetén, a politikai vezető szerep mellett, saját kezébe kell vennie a hadsereg irányítását is. Tényleges katonai ismeretekkel azonban nem rendelkezett, ezért kutahiai emigrációjában hadtudományi munkák feldolgozásával is foglalkozott, és a lengyel emigráns tábornoktól, Jerzy Bułharyntól órákat is vett e tárgyban. Ugyanakkor az emigráció egyszemélyes politikai vezetését is magának kívánta fenntartani. E törekvése azonban csak az emigráció „középkáderei” körében volt népszerű. Vezető emigránstársai kevésbé támogatták ebben, és külön utakon jártak.

Az emigráció első éveiben Kossuth – az olasz függetlenségi mozgalom vezetője, Giuseppe Mazzini hatására – a forradalmi mozgalmak ébren tartása, tevékenységük támogatása, a hazai szervezkedés elősegítése mentén gondolkodott, ettől várta a szabadságharc újrakezdését. Már ekkor megjelent a Szerbia felőli, illetve az erdélyi behatolás lehetősége. Kossuth valamely nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktus, vagy a Habsburg Birodalom súlyos válsága esetén tartotta elképzelhetőnek a szabadságharc újrakezdését. Ekkor egy szerb hadtest tört volna be Magyarországra, hogy támogatásával megkezdődhessen a honvédsereg szervezése. Emellett magyar és román önkéntes csapatok szerb területen történő szervezésében gondolkodott. Az egyik megbízottja Gál Sándor lett, akit 1851. november 19-én az „erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává” nevezett ki.

5 Giuseppe Mazzini

Gál ekkor egy tervezetet is kidolgozott „Nézetek az Erdélyi felkelést illetőleg” címmel, melyet neves hadtörténészünk, Gyalókay Jenő közölt és bírált meg még 1925-ben. Gyalókay részletesen bemutatja, mitől illuzórikusak Gál elképzelései. Gál csak Erdélyben egy 155000 fős hadsereg felállítását vizionálja, holott, mint korábban láttuk, a szabadságharc végére a teljes magyar hadsereg létszáma is csak kevéssel haladta meg ezt a számot, és egy részük fegyvertelen volt. Gyalókay felhívja a figyelmet a képzett tisztikar, a leendő legénységi állomány, valamint a hadseregszervezéshez elengedhetetlen, legalább viszonylagosan nyugodt körülmények hiányára. Felrója a szerzőnek, hogy írásában semmi sem tükröződik az 1848–1849-es szabadságharcban szerzett tapasztalataiból. Úgy véli, 1851-ben a nemzet egyáltalán nem óhajtott újabb háborút, és az osztrák elnyomó gépezet sem tétlenkedett volna az esetleges szervezés idején. Gyalókay emellett számba veszi az Erdély területén ekkor állomásozó császári-királyi csapatokat, melyek létszáma jelentősen meghaladta a Gál tervei szerint kezdetben velük szemben bevetésre kerülő kis gerillacsapatok létszámát, valamint nem magyar nemzetiségi összetételük miatt nemigen lehetett átállásukra számítani. Végül így foglalja össze a tervezet tanulságait: „Gál Sándor javaslata elejétől végéig utópia, de azért minden hibája mellett is tanulságos, hacsak negatív értelemben is. A mi magyar fajtánknak egy, nemzedékről-nemzedékre szálló, nagy hibája: az ellenség ok nélkül való kicsinylése, fitymálása nyilatkozik meg benne. Nagyon sokszor megadtuk már az árát, de még mindig nem okultunk eléggé rajta, hogy terveinket ellenfelünk bizonyosnak hitt vigyázatlanságára, gyöngeségére, tudatlanságára vagy gyávaságra alapítottuk. Holott még az a haditerv is csütörtököt mondhat, amelyet a legrosszabb eshetőségre — magunknál mindenben különb ellenfélre — számítva alkotunk meg.”

6 Gál Sándor

A magyarországi konspiráció egyik tagja, Jubál Károly Kossuthoz eljutatott, 1851. augusztus 23-án kelt levelében beszámolt a szervezkedés megkezdéséről. Levele mellé csatolta „A honmentés tervezete” című iratot, melynek „A had ügy” című része leírja a katonai kérdésekkel kapcsolatos nézeteket. Ebben a szerző 110000 főre tette a császári hadseregbe besorozott és demokrata érzelmű volt honvédek számát. Jubál terve szerint a katonák egymást meggyőzve alulról fölfelé haladva vonnák be társaikat a szervezkedésbe, míg végül egész zászlóaljak állnának készen a felkelésre. A magyar felkelés az Európában egyszerre meginduló mozgalmakkal egy időben történne.

A rendkívül ambiciózus Gál Sándor 1852 nyarán külön tervet dolgozott ki az Erdélyben tervezett felkeléshez szükséges fegyverek a határhoz történő szállítására. Kossuth korábbi elképzelése helyett – amely csempészek igénybevételét javasolta – egy osztrák dunai gőzös elfoglalását indítványozta. Úgy vélte, 35–40 megbízható ember elegendő erre. A hajóra berakodott fegyverek továbbszállítását 600–800 ló igénybevételével oldotta volna meg. Az első szabadcsapatokat bukovinai csángó magyarokból és székely önkéntesekből tervezte megalakítani. Ezek felfegyverkezve érkeztek volna Erdély területére, hogy a felkelést támogassák.

Tervekben és vállalkozó szellemű, bátor hazafiakban tehát nem volt hiány. Az 1850-es évek elején indított magyarországi szervezkedések azonban teljes kudarccal végződtek. Az osztrák elnyomó gépezet jól működött. A fő szervezőket letartóztatták, egy időre Kossuth édesanyja és két nővére is börtönbe került. A hadbíróságok számos esetben halálos ítéletet hoztak, melyek nagy részét végre is hajtották.

Eközben Kossuth 1851 decembere és 1852 júliusa között az Egyesült Államokban tartózkodott, ahol elsősorban nyilvános előadásokon sikerült elnyernie a közvélemény szimpátiáját a magyar ügy iránt. A politikusok azonban semmilyen támogatást nem ígértek. Kossuth az útja során gyűjtött pénzadományokat jórészt Amerikában használta fel. Részint fegyvervásárlásokra, és az így megszerzett hadianyag raktározására, részint önköltségen működő hadiüzemek létesítésére költött. Kossuth elutazása után a gyárak még egy ideig működtek. Későbbi megszűnésükről és az elkészült felszerelések, valamint elraktározott fegyverek további sorsáról nincsenek adataink.

Miután 1852-ben és 1853-ban is sorra elbuktak a különböző hazai és nemzetközi szervezkedések, felkelési kísérletek, Kossuthnak be kellett látnia az eddig követett politika kudarcát. Az 1848–1849-es szabadságharc titkos szervezkedések és proklamációk kibocsátásával, a hazai és európai elnyomott nemzetek szabadságvágyára építve, valamint az emigráció számára rendelkezésre álló jelentős anyagi eszközök híján nem volt folytatható. Kossuth koncepciót is váltott. Ezután a nagyhatalmi politika kedvező változásaitól várta a helyzet jobbra fordulását. Elképzelése szerint egy olyan nemzetközi konfliktus, melyben az Osztrák Császárság is részt vesz vagy érintett, lehetőséget biztosít majd a magyar függetlenségi törekvések megvalósítására, a szabadságharc újrakezdésére.

7 Klapka György

Az első ilyen lehetőség 1853-ban, az orosz–török konfliktus eszkalálódásának idején látszott feltűnni. A várható háborúban a nagyhatalmak közül Anglia és Franciaország is érintett volt, és a magyar emigráció arra számított, hogy az Orosz Birodalom természetes szövetségeseként Ausztria is belesodródik. A remények aktivizálták az emigráció eddig háttérbe vonult tagjait is. Gál Sándor, aki ekkor már Kossuth konstantinápolyi megbízottjaként működött, feladatául kapta a birtokába jutott információk továbbítását és közvetítette Kossuth szándékát egy török-magyar együttműködés megkötésére. Klapka György és Czetz János is Konstantinápolyba utazott. A Kossuthtól független kezdeményezés célja az volt, hogy Klapka valamilyen fontos török katonai beosztáshoz jusson, és maga köré gyűjtve a katonai emigráció tagjait, felkészüljön egy esetleges osztrákellenes háborúra. A török vezetés számára azonban fontosabb volt Ausztria semlegességét megőrizni, mint a magyar törekvéseket támogatni, így mind Kossuth, mind Klapka és körének törekvései eredménytelenek maradtak.

Folytatás következik...

Solymosi József

Irodalom

Alföldy-Boruss Dezső: Dessewffy Dénes felső-magyarországi szervezkedés-tervezete 1859-ből. Hadtörténelmi Közlemények, 33. (1986) 4. sz. 751–757.

Borsi-Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a románok 1847–1868. In: A kompromisszumok embere. Tanulmányok Klapka György tábornok (1820–1892) életéről. Bukarest–Kolozsvár, 2000. 89–235.

Farkas Katalin: Magyar függetlenségi törekvések 1859–1866. Budapest, 2011. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára.)

Gyalókay Jenő: Gál Sándor terve az erdélyi felkelésről (1851). Hadtörténelmi Közlemények, 26. (1925) 179–187.

Hermann Róbert: A magyar szabadságharc katonai esélyei az erőviszonyok változásának tükrében. In: Uő.: Reformkor, forradalom, szabadságharc. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2016. 75–92. (’48-as Könyvtár)

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Budapest, 1984.

Solymosi József: A szabadságharc újrakezdésének katonai esélyeiről. Hadtörténelmi Közlemények, 130. (2017) 4. sz. 923–950.

Képek

1 Kossuth végigvonul a Broadwayn (New York, Egyesült Államok, 1851. december 6.)
https://nypl.getarchive.net/media/when-kossuth-rode-up-broadway-below-left-louis-kossuth-the-great-hungarian-be0d31

A további képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak