A Habsburg Monarchia fegyveres erejének a 18–19. században jellegzetes és kissé egzotikus elemét képezte a délszláv, román és székely etnikumú határőr-katonaság. A határőrök gyakran formabontó és nem mindig gentlemanlike harcmodora izzasztó pillanatokat szerzett Nagy Frigyesnek és Bonaparte Napóleonnak egyaránt, annak ellenére, hogy az osztrák tábornokok folyamatosan azon ügyködtek, hogy könyörtelen drillel kiöljék a granicsárokból e sajátosságaikat. Kevéssé ismert, hogy brit tudósok csak nemrég állapították meg: a határőrök időnként meglepő módon valóban a határt is őrizték, melynek egyik roppant fontos eleme volt a közegészségügyi feladatok ellátása. A csempészet elleni védekezés volt a Határőrvidék létének másik indoka, azzal az apró szépséghibával, hogy a koldusszegény horvát és szerb katonaság maga is aktívan kivette a részét ebből. A közegészségügyi feladatokat, védekezést azonban nem lehetett elmismásolni. Az Európába általában a Balkánról érkező járványok, elsősorban a pestis, döbbenetes pusztítást tudtak okozni még a 18. század közepén is. Az 1717 és 1720 közötti Erdélyben dühöngő epidémia az ottani kormányszék becslése szerint 18000 családfő életét követelte, vagyis legalább 80000-en áldozatul estek a járványnak, ami az akkori erdélyi népesség 10 százaléka volt! A török háború nyomán kirobbant ragály 1738–1740 között a Habsburg Birodalom és a Balkán területén legalább ötvenezer emberéletbe került. A pestis ellen nem létezett hatásos gyógymód. Az egyetlen védekezés a ragály földrajzi elszigetelése volt. Nem csoda, hogy Mária Terézia császárné és magyar királynő a pestis behurcolása ellen, már csak jól felfogott államérdekből is – az elhaltak viszonylag kevés adót fizetnek –, meglehetősen kifinomult rendszert alakított ki. Ennek működtetője a hadsereg, pontosabban szólva a határőr-katonaság volt. A katonaságot, az állandó hadsereget azonban minden európai ország segítségül hívta, ha a járványgócokat kellett elszigetelni, kordont vonni a fertőzött területek és a még érintetlen térségek közé.

Mária Terézia

A határőrizet infrastruktúráját a Török Birodalommal közös hatalmas határszakaszon tehát kevésbé egy ellenséges hadsereg támadásának elhárításara, mint inkább közegészségügyi védekezésre, a vámhelyek biztosítására, a csempészet, az ellenőrizetlen migráció, illetve az illegális emigráció megakadályozására alakították ki. A járványok elleni védekezés legfőbb intézményei a határon létesített vesztegzár-házak vagy kontumáciák (németül: Kontumaz) voltak. Minden kereskedőnek vagy utazónak meghatározott időt kellett eltöltenie ezekben a veszteglő házakban, amely az aktuális járványhelyzettől függött. Pestises időkben a belépni szándékozók elkülönítése ezekben a műintézményekben minimum 28 napig tartott, de ha halálesetről is szóltak a hírek, ez az idő 54 napra terjedt. A karantén-épületeket az 1750-es évektől már típustervek szerint létesítették, és katonai, illetve katonaorvosi személyzettel rendelkeztek, akiket a nagy korrupciós nyomás miatt igyekeztek gyakran váltani.

A vesztegzár-rendszer felügyeletére 1765-ben életre hívták a korabeli „operatív törzseket”, a tartományi egészségügyi bizottságokat, melynek tagjai katonák, civil pénzügyi hivatalnokok és orvosok voltak. Elnöki tisztét egy magas rangú katona, a tartományi főhadparancsnok látta el. A bizottság hetenként ülésezett, de bármikor összehívhatták, ha a birodalom szomszédságában járvány ütötte fel a fejét. Láthatjuk tehát, hogy a védekezés orvosi, karhatalmi és anyagi eszközeit is igyekeztek egy testület kezébe letenni. Ezek a bizottságok a Bécsben működő Udvari Közegészségügyi Bizottság alárendeltségébe tartoztak. A császári konzulok, diplomaták, informátorok igyekeztek értesüléseket gyűjteni az esetleges járványokról, melyek rendszerint először Indiában ütötték fel a fejüket, majd az Oszmán Birodalom területére és a Mediterráneumba terjedtek át. Ezeket az információkat az Államkancellárián (kvázi Külügyminisztérium) keresztül juttatták el a Közegészségügyi Bizottsághoz. A védekezés alapelveként azonban leszögezték, hogy a határszakaszon bármelyik veszteglőház parancsnoka vagy a helyi szerv azonnal szigoríthat a rendelkezéseken, ha indokoltnak látja, viszont enyhíteni ezeken csak központi utasításra lehetett.

Az Udvari Közegészségügyi Bizottság 1776-ban megszűnt, a birodalom közegészségügyi irányítását a legveszélyesebb „frontszakaszon”, a török határon közvetlenül az Udvari Haditanács látta el. Trieszt és Fiume vesztegzárainak felügyelete azonban a polgári hatóságok gondja maradt.

Határőr mesterlövész és gyalogos 1700-1798

Hogyan működött a közegészségügyi védekezés helyi szinten? Erdélyben a határőrizetet a Katonai Határőrvidék (1762–1764) megszervezéséig felfogadott civil őrök, a plajások végezték. A székelyek ekkor már/még csak akkor őrizték a határt, ha saját bevallásuk szerint „midőn nagy veszedelmektől és közönséges hazát illető kártól félelmes hírek voltak, úgymint tatárok vagy más ellenségek irruptiója [betörése], pestis vagy marhák döge hírei kívánták, oly hírekben is pedig csak akkor, midön militia [vagyis reguláris katonaság] elegendő nem volt, azt is a nemes szék tisztei parancsolatjából.” Adolf Nicolas Buccow tábornok érvei (ezek elsősorban kartácstűzből, puskatusból és várbörtönből álltak) előtt meghajolva azonban a székelyek is betagolódtak a határőr-katonaság sorába.

A Buccow utáni erdélyi katonai parancsnok, Hadik András lovassági tábornok némileg rendezte a viszonyokat. 1764. évi utasítása kitért a határőrizet közegészségügyi vonatkozásaira is. A határőrök „social distance” szokásait nem bízták a székelyek egyéni belátására. Hadik rendelkezése szerint a szolgálatban lévő határőrnek akár belföldi (!), akár külföldi lakossal csak jókora távolságból, csak körülbelül húsz lépésről volt szabad szót váltani. Ha egy határőr, legyen akár tiszt vagy közember, leállt társalogni egy idegennel, azonnal karanténba kellett vinni és ott megfelelő ideig őrizetben tartani. Ha egy határőr eltűrt vagy elősegített egy tiltott határátlépést, súlyos büntetés elé nézhetett: a tisztre elbocsátás a szolgálatból és tízévi várfogság, az altisztre és közemberre tíz év sáncmunka várt, „veszélyes időkben” ellenben minden esetben halálbüntetés. Az utakra figyelmeztető táblákat kellett elhelyezni, több nyelven, az „Aki fertőzött vagy fertőzésgyanús helyről tilalmas úton beszökik, kötél általi halállal bűnhődik” – figyelmeztető szöveggel. A fertőzött helyekről az országba erőszakkal betörni akarókkal szemben kíméletlenül kellett eljárni: nem szabadott őket foglyul ejteni, hanem rövid úton agyonlőni, majd tetemüket elégetni. Az őrhelyeken kifejezetten tilos volt kutyát tartani, mivel az őrszolgálatra kirendelt katonát lőfegyvere révén a szükséges védelmi eszközzel ellátták. Az erdélyi határszakaszt a hegyes terep, valamint az alig ismert ösvények és rejtekutak miatt csak nehezen lehetett „légmentessé” tenni, ezért a járványos időkben a helyi lakosokból álló fizetett határőrséget is zsoldba fogadtak. Ezek a plájások rendszeresen ellenőrizték a nehezen bejárható terep eldugott pásztorszállásait, kunyhóit, és az ott talált, törvénytelenül érkezett idegeneket pedig a veszteglőházakba kísérték.

Határőrök 1756

Nemcsak az emberre veszélyes járványokat kellett megállítani a határnál, hanem a marhavészt is. Az uralkodói engedéllyel zajló transzhumáló pásztorkodást, vagyis a jószág tavaszi legeltetését és makkoltatást, illetve átteleltetését Moldvában és Havasalföldön lehetővé tették, azonban ennek meglepően precíz formáját dolgozták ki. A vámhelyek hivatalnokai minden egyes csorda vagy konda után „legeltető cédulát” bocsátottak ki, amin rögzítették a tulajdonos nevét, lakóhelyét és az állatok számát. A veszteglőházakban minden egyes ki- és behajtást jegyzőkönyvben kellett rögzíteni. A határőröknek ellenőrizniük kellett, hogy az Erdélybe való visszahajtáskor a papírok rendben vannak-e, és hogy a csorda vagy a konda megfelelő időt töltsön a veszteglőházban. Ha marhavészről érkeztek hírek a szomszédos tartományokból, akkor a transzhumálást fel kellett függeszteni. Ilyenkor a szabály szerint a visszahajtott állatoknak legalább három hetet kellett vesztegzárban tölteniük.

A Habsburg felvilágosult abszolutizmus államszervezetének egyik kevéssé ismert eredményképpen az 1740-es évek után a pestisjárványok néhány helyi fellángolástól eltekintve már nem okoztak demográfiai katasztrófákat. A 19. század egy új veszély, a kolera időszaka volt, melynek elszigetelésre szintén bevetették a katonaságot. De ez már egy másik írás témája lehet. 

Lázár Balázs

Lázár Balázs: Az erdélyi határőrvidék megszervezése, a határőrizet működése a 18. században. In: Pósán László–Veszprémy László–Boda József–Isaszegi János (szerk.): Őrzők, vigyázzatok a határra! Határvédelem, határőrizet, határvadászok a középkortól napjainkig. Budapest, 2017. 403–429.

Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Budapest, 1927.

Vaníček, Franz: Specialgeschichte der Militärgrenze. Bécs, 1875.