2020. máj 03.

ÉLELMEZÉS ÉS ÉTKEZÉS AZ 1848–1849-ES SZABADSÁGHARC HONVÉDSEREGÉBEN

írta: Kemény Krisztián
ÉLELMEZÉS ÉS ÉTKEZÉS AZ 1848–1849-ES SZABADSÁGHARC HONVÉDSEREGÉBEN

 

 

Noha erről a tárgyról általában kevés szó esik, fontossága mégis vitathatatlan, hiszen ahogy azt már I. Napóleon császár, a legendás francia uralkodó és hadvezér megmondta: „A hadsereg a hasával menetel”, vagy magyarul prózaibb megfogalmazásban: „Éhes katonával nem lehet harcolni”. Mit is ettek tehát a katonák a XIX. század közepén?

A kor hadseregében szolgálóknak, így a honvédsereg tagjainak is a legfontosabb alapellátási cikke a „prófunt”, azaz a „komiszkenyér” volt, amelyből egy napra 2 font (kb. 80 dkg) járt, lényegében ingyen. Ez rúd alakú barna kenyeret jelentett, amely rozs-tönkölybúza keverékből készült. Elkészítéséről a hadsereg vezetése gondoskodott, amely a gabonát raktárakba szállítatta, a környékbeli molnárokkal megőröltette, majd a helyőrségi katonai pékségekben, illetve bedolgozó civil pékekkel megsütette, és végül rendszerint a „trén”, a katonai szekerészet, illetve az előfogati rendszer bérelt „országos járműveivel” kiszállította az egységeknek, ahol aztán a létszámnak megfelelően kiosztásra került 4 napra előre. Ehhez járt még naponta fél font (kb. 40 dkg) hús; rendszerint marhahús. Ezt szintén a sereg biztosította, amely az állatokat beszállítatta, leölette, majd feldolgoztatta a bedolgozó hentesekkel. Az ellátás e része már nem volt ingyenes: a katonának napi 3-4 krajcárt kellett érte fizetnie, amely összeget 4 napra előre a manipuláns őrmesterek beszedték. Már csak azért is, mivel a fiatal újonc közhonvédek általában hajlamosak voltak a zsoldjukat (havi 4 forint – 240 krajcár, azaz napi 8 krajcár) „elmulatni”, így nem tudtak volna fizetni. Végül járt még naponta rendszerint 1 icce (7-8 dl) bor vagy 1 meszely (3,5-4 dl) pálinka is. Ez utóbbi rendszerint nem a hangulatjavítást, hanem az egészséget szolgálta: mivel a folyóvizek döntő többsége a korabeli Magyarországon szennyezett volt, és tisztán történő fogyasztása után rendszerint valamilyen betegséget lehetett kapni, ezért az állománynak inkább tanácsosabb volt vizezett bort innia, vagy pálinkával fertőtlenítenie a bélrendszerét. Utóbbit szokás volt csata előtt is osztogatni; egyrészt „szíverősítőnek”, másrészt az előbb említett fertőtlenítő hatása okán.

Ami a főzést illeti, az előírás szerint legénység 12-ed magával ún. „főzési osztályokba” tömörült. Azért ennyi fő alkotta a főzési közösséget, mivel ennyi embernek járt elvileg egy vaskondér, amelyben az „alapebédnek” számító „gulyás-húst” elkészíthette. Ennek a korabeli receptje a következő: „Tisztíts-meg a’ hártyájától egy nem igen sovány darab tehénhúst az oldal-bordájából; vagdald-el apró darabokra, adj hozzá szegy’ kövérét egy casseroléba (mély, nyeles, vasbádog serpenyő) vereshagymával együtt, és tedd hozzá a’ húst és tulajdon levében főzd–sózd és paprikázd meg; utoljára hintsd-be liszttel, hogy a’ leve sűrűbb legyen, és tovább ne főzd.” Vagyis lényegében egy pörköltféleségről van szó, melyet a 12 főből a legügyesebb, az „osztályszakács” készített el, aztán pedig az állomány elfogyasztott kenyérrel. A katona rendelkezett bicskával, kanállal; jobb esetben fa-, vagy bádog tányérral, és általában fából készült kulaccsal is; néhányan pedig fa-, cserép-, vagy üvegpohárral; ezeket a hátböröndjében tárolta. A kondérokat az alakulat poggyászkocsijai szállították. Normál esetben (helyőrségi szolgálat és táborozás idején) a főzés ideje reggel volt, és azt fél 9-ig be kellett fejezni; 9-ig pedig befejezni az étel kiosztását.

A legjobb dolga a katonáknak az állandó helyőrségekben volt, ahol mindig volt elég idő az étel elkészítésére, és az „alapellátmányon” kívül a szükséges fűszereket, zsiradékokat is könnyen be lehetett szerezni. Erre példaképp álljon itt a komáromi erőd parancsnokságának 1849. március 1-én kelt várkormányi parancsa; pontosabban annak ellátással foglakozó része:

A tegnapi napiparancs folytán, mely szerint a Várnak ellentől körülvétele miatt minden katona őrmestertől lefelé mától, azaz március 1-től kezdve az illető étadagért (Ration) járó 3 pengő krajcárt az álladalomnak lefizetni tartozik, a tegnapi parancsot egy részben megváltoztatva, ezennel rendeltetik: hogy a járandó pénzösszegek nem minden hólnap utóján, hanem ½ havonként, az minden hó 15-én és utolsóján az Élelmezési Pénztárba befizetendő. Továbbá Menage részletül egy embernek határoztatik 4 napra:
1½ font marhahús,
3 meszely burgonya,
1 meszely savanyú káposzta, (esetleg, bab, lencse, vagy árpagyöngy)
¼ font szalonna marhahús helyett 4-ik napra,
4 lat (1 lat kb. 18-20 gr) szalonna, mint zsiradék,
3 lat kősó további változtatásig.
Ingyen szétosztatik élelmiszerekből 1 ember számára 4 napra:
1 lat vöröshagyma,
1 lat fokhagyma,
1 lat túró,
¼ lat paprika.
A főtiszt urak a nélkülözhetetlen élelmi cikkeket az élelmezési készletből a szabott ár letétele mellett a csapatok parancsnokaitól aláírt nyugtatványra, melyben a szabott árjegyzék is érintve legyen, felvehetik.”

komarom_izxii_249_1.jpg

Komárom

 

A fentiekből is látszik, hogy a helyőrségben lényegesebben egyszerűbben lehetett az étkezéshez és a főzéshez szükséges cikkeket megszerezni. Tábori körülmények között mindez jóval nehezebb volt; erre szolgált azonban az egységeként 1-2 fővel rendszeresített markotányosok rendszere. A katonának napi 8 krajcár zsoldból a kötelező leadása után még maradt 4 krajcárja, amelyen bevásárolhatott. Ezt rendszerint a markotányosoknál tehette meg, akik élelmiszert, fűszert, és italt a seregnél áruló vállalkozók voltak. Ők rendszerint a kormánybiztosok által szervezett piacokon szerezték be a szükséges árut, amelyet aztán eladtak a katonáknak. Elméletileg a katonák is járhattak piacra, de kötelmeik miatt jobbára kénytelenek voltak a markotányosoktól vásárolni meg a hiányzó cikkeket, illetve az „extra” élelmiszert, illetve italt. Természetesen a környékbeli fogadók, kocsmák tulajdonosainál is lehetett vásárolni, amennyiben voltak ilyenek. A táborban való főzésre hoz egy szemléletes példát 1849. július elejéről Mihálka Endre őrmester, a 48. (szabolcsi) honvédzászlóalj egyik visszaemlékezője: „Komáromban a hídfőhöz voltam szakaszommal rendelve őrül. Azon nap éppen jó adag lisztet kaptunk főzeléknek, s szalonnát. Miután a húst már úgyis meguntuk, s kívántuk nagyon a tészta-ételt. Elhatároztuk tehát galuskát főzni az egész szakasz számára. De hogyan? Mikor nincsen sem tál, sem medence vagy teknő, amiben harminchárom embernek a tésztát galuskának meg lehetett volna keverni. Az egész szakasznak csak egyetlen egy bográcsa volt. Egyéb edénye semmi, még csak egy tányér sem. A szükségesnél nincs jobb tanítómester! A bográcsot teleöntöttük liszttel, s azután sóba, vízbe megkevertük tésztának. Akkor az egyik legény leterítette köpenyét a földre. Mikor már négy bogrács tészta meg volt keverve, s a szürke köpenyegen pirult javában a napon, akkor a bográcsot telemerítették a Dunából vízzel, azt elhelyezvén, tüzet raktak alá. És midőn felforrt a víz, a kiválasztott két szakács hatalmas barna tenyerével felmarkolt egy darabot, s szépen csipkedte félökölnyi nagyságokban a forró vízbe. A többi pedig körülguggolva leste bádogkanállal. Mikor megfőtt, s szedték ki halászgatva. S a kifőzött tésztát ismét egy másik honvédköpenyre kellett kirakni. Mely, ha egészen meg nem főtt, megsült szép pirosra a napon, mely kíváncsian vicsoroghatta rá onnét felül fogait. Mire valamennyi tésztát kifőzték, olyan két halom gombóc-garmad volt egymás mellett két köpenyen, hogy egy kis kétfontos ágyút el lehetett volna mögé rejteni. Mikor mind kifőzték, akkor a vizet a bográcsból kiöntötték, s ismét feltették a tűzre. Akkor nyolcan beleszelték a szalonna-részletöket, mely midőn megsült, a köpenyről telemarkolták a bográcsot tésztával, megforgatva benne, a többiek sürgetésére gyorsan kellett nekik megenni, mert már a kifőtt tészta három óra óta az erős napon tökéletesen megsült. Még háromszor nyolc ember részére ismétlődött a szalonnasütés, tésztakeverés és evés. Még maradt fenn egy kevés, de mivel szalonnájok nem volt, s különben meg már fülig eltellettek, néhányan zsebre rakták a megmaradt részt vacsorára.”

leiningen-westerburgkaroly_p5184524_1.jpg

Gróf Leiningen–Westerburg Károly

 

Szintén a helyőrségi, illetve a táborozási időszak egyik kedvelt ellátási rendszere volt a beszállásolás. Ebben az esetben a katonákat paraszti, illetve polgári–nemesi portákon helyezték el. Ekkor lehetősége nyílt a katonáknak arra, hogy a húsporcióját a házigazdával készítesse el. Ezért 3 krajcárt volt köteles naponta adni a házigazdának, aki cserébe a megfőzött marhahúson kívül valamely „főzeléket” (ma inkább köretként mondanánk) is biztosított a katonának, amely tészta, hüvelyes, vagy ritkábban krumpli is lehetett. Persze, a magyarlakta területeken, főleg 1849 dicsőséges tavaszán, sokszor előfordult, hogy a helyiek nem kívántak ellentételezést, hanem ingyen etették–itatták az átvonuló katonákat. Huzamosabb helyben tartózkodás esetén azonban az illető helység vagy város rendszerint összeíratta, hogy mennyibe került neki a katonák ellátása, amely összeget aztán az állam elengedte az évi adóból. Ám néha még az is előfordult, hogy „hazai területen” nem szívesen fogadták a beszállásoló honvédeket, amelyet aztán ők rendszerint zokon vettek. Egy ilyen esetet ír le Major István tüzér, akit 1848 decemberében a komáromi vártüzérséghez osztottak be: „Komáromba mentünk a térden felöl érő hóban és csikorgó hidegben, s ott a városház előtt megálltunk, és dideregve vártuk a városkapitány intézkedését, hogy hol és merre leszünk elszállásolva. … egy jó barátommal az előttünk lévő csinos házba mi is bementünk, azon reményben, hogy bárhová menjünk, mindenhol szívesen fogadnak. De csalatkoztunk, mert alig nyitottam be az udvar ajtaját, midőn egy jól elhízott, vörös képű ember jött hozzánk, előtte véres kötény, kezében nagy kés, mivel folyton hadonászott, és mérgesen kiabálta ékes német nyelven, hogy „nem kell honvéd”. Én bámultam a szemtelen német hentes magaviseletét, hogy merészel velünk így bánni; de barátom sem vette tréfának a dolgot – különösen akkor, midőn az ajtón kifelé kezdte tolni – kirántá kardját és fokával úgy ütött kezére, hogy a nagy kést elejté, és ráadásul jól elkardlapozta. A köztünk történt lármára a még kint lévő bajtársak, úgy az ott lévő városhajdúk is bejöttek, s látták a dühös ellentálló németet, ki folyton azt kiabálta: „Nem kell honvéd, nur hinaus, kifelé.” Ekkor a segélyünkre jött bajtársak, úgy a hajdúk, türelmüket vesztve, jó ellátták a megvadult németet. De ez alatt nők sikoltása és sírása hallatszott ki a szobából, hová már több bajtárs betolakodott, s az ott készletben lévő húst, szalonnát, kalbászt összeszedték és vitték a prédát magukkal – ezt védték és siratták a szobában lévő háziasszony és nőcselédek. De az éhes bajtársak szívét a nők sírása meg nem hatotta, sőt nevettek a jó fogás felett és mentek tovább. Így bosszulták meg a németet, ki sírva nézett a távozó honvédek után. Ekkor mi is elhagytuk a német házát, kinek nem kellett a honvéd.” A magyar többségű országrészekben az ilyesféle erőszakoskodást a parancsnokok szigorúan megtorolták; az, hogy itt erre nem került sor, arra utal, hogy maguk is elítélhették a házigazda fellépését. Más volt a helyzet a nemzetiségi területeken, főleg Erdélyben és a Délvidéken, ahol a román, illetve a szerb lakosság rendszerint igyekezett elrejtőzni a honvédség elől; helyben maradás esetén pedig az élelmiszerkészleteit rejtette el. Ilyen esetekben rendszerint még pénzért sem lehetett ennivalóhoz jutni, ami a katonaság és a helyi lakosság között értelemszerűen konfliktusokhoz vezetett. A parancsnokok ilyenkor „lavírozásra” kényszerültek a fegyelem fenntartását biztosító büntetések, valamint a rekvirálások (a lakossága élelmiszerkészletének elvétele fizetés, vagy utalvány fejében, vagy a nélkül) elrendelése között, hiszen ők is tudták, hogy a katonáknak enniük kell. Ezért is volt meglepő, hogy 1848. december közepén a szerblakta Jarkovácon valósággal tejben-vajban (és főleg borban) fürösztötték a bevonuló honvédeket, akik pukkadásig jóllaktak. Ám csakhamar bebizonyosodott, hogy – gróf Leiningen–Westerburg Károly szavaival élve – „a rác akkor a legbarátságosabb, mikor áruláson jár az esze”. Az éjszaka ugyanis a szerb sereg megrohanta a falut és a támadókhoz a helyi lakosok is csatlakoztak. Az álmukból felriadó honvédek azonban végül visszaverték a támadást, és megtorlásul felégették a helységet.

A legkeményebb próbatétel elé a katona az élelmezés szempontjából az állandó menetek: a támadó hadjárat, illetve az megszakítás nélküli visszavonulás esetén került. Ekkor a trén ritkán tudta követni a megfelelő ütemben a támadó hadsereget, vagy a visszavonulás esetén túlzottan is elől járt; a kenyérellátás akadozott; főzni pedig csak a nap végén lehetett, ha egyáltalán volt miből. Az ilyen esetek elkerülésére rendelték el, hogy egy katonának 3 napi élelemmel (kenyérrel, illetve tartós élelmiszerrel: szalonnával, füstölt hússal, kolbásszal) kell rendelkeznie, ám ezt betartani csak ritkán sikerült. Ekkor rendszerint akadozott az italellátás is, így a honvédek minden elérhető vizet felittak; hiába tiltotta azt a tisztikar. Ez természetesen járványokhoz vezetett, ami megtizedelte az állományt, és csökkentette a túlélők állóképességét. Az 1849. évi nyári visszavonulások alatt előfordult, hogy a megterhelő meneteket teljesítő katonák a hadműveletek következtében „kiélt” területeken napokig nem jutottak ellátmányhoz; az ennek következtében fellépő „lemorzsolódás” pedig nagyobb veszteségeket okozott, mint maguk az összecsapások.

godollo_rohbock1.jpg

A gödöllői Grassalkovich–palota

 

Ekkor került előtérbe a katonák „öntevékenysége” akik igyekeztek feltalálni magukat. Az isaszegi csata után a 9. (kassai) honvédzászlóalj éhes legényei az elfoglalt falu egyik égő házának pincéjében egy hordó savanyú káposztát találtak, amit az utcára kigurítva el is fogyasztottak ott helyben. A következő nap ugyanitt a 3. (szegedi) honvédzászlóalj legénysége meglátogatta a gödöllői Grassalkovich–palota cs. kir. bakák által már amúgy is feldúlt vadasparkját, és az ott lévő szarvas- és őzállomány maradékát „felhasználták” a pörkölthöz. Hasonlóan feltalálta magát Imreh Sándor, a 15. (Mátyás) huszárezred közhuszárja, és bajtársai is az erdélyi téli hadjárat idején: „Szelindek magas hegyek közt fekszik. A déli hegyoldalra van építve a szelindeki vár, amelyet mi akkor szalonnás várnak neveztünk. Tele volt az nemcsak szalonnával, de mindenféle drága gabonával is; s mivel a szász atyafiak a községet, illetőleg házaikat elhagyták, mi bizon gazdálkodtunk e várban is. Szabad volt, élnünk kellett. Én is felküldettem egyszer oda szállásparancsnokom által szalonnáért. (…) Egy nagy szalonnát aztán, mint a köpönyeget szokás, a hátamra vetettem s lesétáltam vele a faluba. De ugyan megjártam. A pajkos honvédek csaknem mind levagdalták azt a hátamról; mondának: „szükségünk van egy-egy köpenyeg foltra” stb. Éppen csak a nyakam körül maradt meg abból egy kis vékony rész, mire a szállásomra érkeztem.”

A tiszti-, valamint a tábornoki karnak némileg könnyebb helyzete volt, mivel már komolyabb poggyásszal, ehhez külön kocsival és tisztiszolgákkal is rendelkeztek, akiknek gondoskodniuk kellett elöljárójuk élelmezéséről is. Ezek közül néhány név szerint is ismeretes, mint például Guzmán, a ravasz bánsági sváb, aki Damjanich János „mindenese”, vagy „Ferenc úr”, aki gróf Leiningen–Westerburg Károly tisztiszolgája volt. A kettő közül főleg az előbbi találta fel magát, mivel, ahogy Leiningen írja a tápióbicskei ütközet utáni éjjelről: „Itt meg kell említenem, hogy Damjanich és Földváry (Károly, a 3. honvédzászlóalj parancsnoka) mentettek meg az éhhaláltól, mert nekem sohasem volt mit ennem. Az öregúrral mindig volt egy konyhás szekér, és még a legrosszabb táborban is akadt jó gulyáshús és bor. Jó barátait odagyűjtötte egy nagy tűz köré, melyre mindig ő rakta a fát, mert szerinte ahhoz senki sem ért olyan jól, és jókedvével mindnyájunkat fölvidított. Károly bácsinak is volt mindig mit harapni, és általában jobban gondoskodott rólam, mint saját magáról.”

Az előbbiekből is látszik, hogy noha a honvédseregben a cs. kir. minták alapján szigorúan meg volt határozva, hogy milyen napi ellátmány illeti meg a katonákat, ezt igazából csak állandó helyőrségekben, vagy hosszas táborozások esetén sikerült megfelelően biztosítani. Ám a honvédek, ha gyakran éheztek is, általában feltalálták magukat, harci szellemük pedig szinte végig töretlen volt; ahogy Leiningen írja: „Valóban kitűnő volt akkor a legtöbb zászlóalj kitartása, és jó, bár kissé makrancos a szelleme. Szívesen, jókedvvel tűrték a fáradalmakat, és meg voltak elégedve, ha egy kis szalonnát és pálinkát (és persze kenyeret) kaptak.”

Kemény Krisztián

 

Szólj hozzá

19. század 1848-1849 Hadsereg-ellátás