A falak ereje tehát nem a kövekben vagyon... no, de meg kell kérdeznem, falak nélkül mit lehetett volna tenni a tizenöt-hússzoros túlerő ellen? Egy ostromló sereg elleni védekezésben mindkét elemnek, tehát az emberi és az építészeti tényezőnek megvan a maga szerepe, optimális esetben tökéletesen kiegészítik egymást. Természetesen nem szabad elfelejteni azt az örök igazságot, hogy a legjobban kiépített erődítmény a legtökéletesebben felkészített védelemmel együtt sem képes a végtelenségig kitartani, s ha nem jön felmentő sereg, az erődítmény elég nagy valószínűséggel a támadók kezére kerül. Eger 1552. évi esete egyébként ennek éppen ellentmond, de egyrészt kivétel erősíti a szabályt, másrészt az oszmán részről sorozatosan elkövetett hibák is kellettek a sikerhez, bár ez egy fikarcnyit sem von le a védők teljesítményéből.

Eger 1552. évi ostromának virtuális rekonstrukciója (©Pazirik Kft.)

Kérdés tehát az, hogy 1552-ben megvalósult-e a fent említett optimális eset? A válasz korántsem egyszerű. Kétségtelen, hogy Dobó kiválóan megszervezte a védekezést, kellő mennyiségű élelmet és muníciót halmozott fel. Ez azonban önmagában még nem lett volna elegendő, ha az ostromot megelőző évtizedekben Dobó és elődei nem hajtanak végre kulcsfontosságú átépítéseket a váron. Ezek egy része közismert, ezért csak felsorolom őket: a vár kettéválasztása és a Szentélybástya kialakítása, továbbá a Varkoch-kapu, a Dobó-bástya, a Sándor-bástya, a Földbástya megépítése. Maradt azonban néhány olyan egykor volt elem, amely legalább annyira fontosnak bizonyult a védelem szempontjából, mint az imént felsoroltak, de mégsem került be a köztudatba.

Amióta a tüzérség elérte azt a szintet, hogy bármely várfalat szét tudott lőni – és ez a 14–15. század fordulójától nagyjából igaznak tekinthető –, a vékony, de magas falú középkori várak csak ritkán tudtak ellenállni az ostromoknak. Jó példa erre a franciák 1449–1450. évi normandiai hadjárata, ahol korszerű tüzérségüknek köszönhetően hatvanegynéhány várat foglaltak vissza az angoloktól nem egész egy év leforgása alatt. Természetes azonban, hogy hamarosan rájöttek arra is, miként lehet hatékonyan védekezni az ágyúgolyók dühe ellen. 1500-ban történt, hogy Firenze vissza akarta állítani fennhatóságát a korábban tőle elszakadt Pisa felett. Ehhez a franciákat hívták segítségül, akiknek ágyúi hamar rohamra alkalmas rést törtek a régi városfalon. A támadó gyalogságot azonban halálos meglepetés érte. Amint átjutottak a fal omladékán, egy földből és fából emelt, magas, félköríves sánccal találták szemközt magukat, előtte pedig széles és mély árok húzódott. A sánc tetejéről a pisaiak ágyúi ontották a tüzet, és a szövetségesek véres fejjel menekültek vissza. Három hétig próbálkoztak még, ágyúzással és rohamokkal, de a földtöltéssel nem tudtak mit kezdeni, s végül feladták az ostromot. A sebtében emelt földsánc tehát megmentette a várost.

A várfalon tört rés elzárása földsánccal
(Viollet-le-Duc: Dictionnaire Raisonné de l'Architecture Française du XIe au XVIe siècle.
Tome premier. Párizs, 1875. 420.)

Nem tudjuk, Dobó ismerte-e az elmondott példát, de külhont megjárt és gyakorlott katona lévén nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a püspökvár magas, de vékony falai a török tüzérségnek nem jelentenek akadályt. Bár képi forrásokkal nem tudjuk alátámasztani, de az ostrom eseményeiből következik, hogy Dobó a középkori falak mögé földsáncokat hányatott. Pontosabban, rendelkezésünkre áll Tinódi leírása is, bár a 16. századi szöveg értelmezése és főként „lefordítása” valós építményekre nem épp egyszerű feladat.[2]

Nám, az kilső várnak keskön rakása,
Kívöl vagyon egy kis keskön árokja,
[175] Belől az Csabi bástyájátúl fogva
Mind ím ez megmondott szegletig vala.

Ám egy erős palánkot alkottanak,
Mellette fiúpalánkot állattak,
Aszt erőssen földdel megrakták, nyomták,
[180] Gyakor bástyákat abban alkottanak.

Kapu bástyájában es ilyen módon
Palánk, kőfal között nagy árok vagyon,
Gyakor helyen általszaggatva vagyon,
Az töltésből gyakor lövőhel vagyon.

[185] Helyre, oltalomra minden megvala,
Vár árokjátúl egy palánkja vala,
Aszt régi ó kapuig fonták vala,
Viszont az kőfaltúl más palánk vala.

Ím az meg visszamégyen az árokra,
[190] Ne lőhessenek emelcsős kapura,
Hegyekről es ne lássanak az várba,
Ez palánkok lőnek ott nagy hasznokra.[3]

A nehézkes leírásból két megjegyzéssel kell itt foglalkozni. Az idézet második versszakában Tinódi a korai püspökvárnak az Almagyarra felfutó, a 14. század első felében felhúzott kőfalairól beszél, amelyeket minden valószínűség szerint kívül-belül földdel és palánkkal erősítettek-támasztottak meg. E kőfalhoz az 1470-es években kis kerek tornyokat építettek, ezek lennének a „gyakor bástyák”.[4] A 15. század végén és a 16. század elején e középkori falöv elé egy másikat emeltek, amely mögött az ostromot megelőzően szintén földtöltés készült. Így magyarázható az a megjegyzés, hogy „Palánk, kőfal között nagy árok vagyon”. Magyarán, a külső vár védelmi rendszere 1552-ben két vonalból állt: a tényleges külső várfalból és mögötte a palánkkal megerősített középkori falból a kerek tornyokkal. A külső fal mögötti és a belső fal előtti földtöltések megléte kelthette Tinódiban azt az érzést, hogy a két fal közt árok van. A belső, középkori fal meglétét, továbbélését a kora újkorban egyébként már egy alaprajz is bizonyítja, nevezetesen Pietro Feraboscho itáliai származású építész munkája, bár ez jóval az ostrom után, 1568-ban készült (ez a vár jelenleg ismert legkorábbi hiteles alaprajza). A belső védelmi övről feltételezzük, hogy a külső fallal legalább azonos magasságúnak kellett lennie, de inkább fölé kellett érnie, hogy a védők innen is szabadon tüzelhessenek a támadókra. Másfelől viszont nem takarhatta el az Almagyar tetejét a Töltésen, illetve a Szentélybástya tetején elhelyezett tűzfegyverek elől. 

Eger 1552. évi állapotának rekonstrukciója (©Pazirik Kft.)
A képen jól megfigyelhető a külső várban egymás mögött elhelyezkedő két falöv, a belsőn a kis kerek tornyokkal, amelyeket visszabontottak az összekötő falak magasságáig
(nagyobb felbontású változat)

Ugyancsak a földtöltések tudatos használatát bizonyítja a püspöki palota esete, ahol a törökök „Annak utánna kezdék törettetni,/[775] Paloták hátúsó részét rontatni,/Dobó és Mecskei kezde sietni,/Pincéket, boltokat földdel töltetni.” A Földbástya pedig, noha az egyik legjobban ágyúzott pontja volt a várnak, szerkezetéből adódóan szinte szétlőhetetlennek bizonyult, s a törökök minden rohamának ellenállt.

A Szentélybástya Gárdonyi regényében is számtalanszor felbukkan, tehát nagyjából közismert, milyen szerepet töltött be a védelemben. Építészeti problémáiról azonban valószínűleg jóval kevesebben tudnak. Tinódi így írta le a várat kettéválasztó falat (a Töltést) és benne a Szentélybástyát:

Régön Príni Péter kettészakasztá,
Az nagy várat fallal általrakatá,
Az monostort belső várba hagyatá,
[120] Szanktuáriomát egy bástyának hagyatá.

De az külső részt más várnak hagyatá,
Szanktuáriomig egy nagy töltést hagyata,
Kin sok álgyú három felé szolgála,
Napkeletre, hegyoldalra, északra.

[125] Ím az szanktuáriomba alkottak,
Teteiglen baronából felróttak,
Egy nagy töltést vitézök csináltanak,
Az tetején töltött kasok állának.

Nagy szép álgyúk arról délre szolgálnak,
[130] Napkeletre és északra szolgálnak.

A leírásból most az utolsó előtti szakasz az érdekes, amelyből megtudjuk, hogy itt is a palánkszerkezetet alkalmazták, amelybe minden bizonnyal belefoglalták a hatalmas gótikus szentély falait is. Eddig rendben is volna a dolog, csak menet közben felmerült egy „aprócska” probléma. A várat kettéválasztó fal építésekor előtte egy szárazárkot ástak, amelynek a régészek megtalálták a fenekét (185 m körüli tengerszint feletti magasságon). Ugyanakkor, ha az utolsó két sort nézzük, a Szentélybástya tetején felállított ágyúk Dél és Észak, valamint Kelet, azaz az Almagyar felé tudtak tüzelni. Ez utóbbihoz azonban, mint fentebb említettem, elég magasnak kellett lennie (legalább 202-205 m) ahhoz, hogy a keleti várfal felett az Almagyaron felállított török ütegeket közvetlenül lőhessék. Közvetett irányzásról, vagyis amikor a tüzér nem látja a célt, csak a megfigyelőtől kapott adatok alapján célozza be a löveget, ekkor még szó sem lehetett. Igen ám, csakhogy így olyan falmagasság jött ki (17-20 m), amely palánkszerkezettel nagy valószínűséggel megépíthetetlen. Ha ugyanis a Szentélybástyát földdel töltötték fel (ahogy a mondott szakasz harmadik sorában áll), akkor annak súlya biztosan szétnyomta volna az egész szerkezetet, nem beszélve arról, mekkora munkát jelentett volna ezt az irdatlan földtömeget felszállítani a várba.

A Szentélybástya az egri vár 1552. évi rekonstrukciójában (©Pazirik Kft.)
A rekonstrukción a kikövezett, meredek és magasra nyúló támasztó lábazatot láthatjuk, felette a gerendákból összerótt palánkot. Az előtérben balra a Csaby-bástya, jobbra a Sándor-bástya látható

Ennek a problémának több lehetséges megoldását tudtuk elképzelni. Az egyik az, hogy a Szentélybástya belül mégis üreges szerkezetű volt, azaz tetejét egy hatalmas faállványzat tartotta. Ennek azonban elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy elbírja a lövegek és a földdel töltött kasok súlyát. Ennek megépítése sem tartozott volna az egyszerű feladatok közé, de semmiképp sem lett volna lehetetlen. Olyannyira nem, hogy ismerünk hasonló megoldást a törökkorból. Buda 1686. évi ostromakor a szétlőtt Esztergomi rondellában ugyanilyen szerkezetet találtak a támadók.

A másik lehetséges elképzelés szerint az árok, jóllehet annak sziklás alja tényleg a mondott magasságon van, de valójában alaposan fel volt töltődve. Emellett Feraboscho rajzán egy, minden valószínűség szerint valamiféle támasztó lábazatot jelölő vonal látható. Ebből arra lehet következtetni, hogy az építők is tisztában lehettek a problémával. A rajzról ugyan nem derül ki sem a földtámasz szerkezete, sem a magassága, de mivel földtöltést a megcsúszás veszélye nélkül nem nagyon lehet 45 foknál meredekebbre építeni, így kiszámítható a magassága. Ez 195-198 m körülire jött ki, a fennmaradó mintegy 7, maximum 10 méter viszont már inkább megépíthetőnek tűnik, főleg akkor, ha a szerkezetbe belefoglalták az egykori szentély kőfalait. Ha azonban a földtámaszt kifalazták, lényegesen nagyobb lejtés is elképzelhető, ezzel együtt viszont a szükséges magasság eléréséhez megépítendő palánkszerkezet mérete még elfogadhatóbb szintre csökken.

Pietro Feraboscho itáliai építész felmérése Eger 1568. évi állapotáról
A külső várban a főfalon belül látható vékony vonal jelöli a korai püspökvár falát, amelyet 1552-ben második védelmi vonallá alakítottak
(Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Kartensammlung G I h 158)

Végül szeretném megvilágítani, miért is fontosak az elmondottak. Induljunk ki abból, hogy a védőknek mintegy tizenöt-hússzoros túlerővel kellett szembenézniük (erről itt olvashatnak). Vegyük ehhez hozzá, hogy a török támadások főként a védelem szempontjából meglehetősen hátrányos pozícióban levő külső vár ellen irányultak. A vékony középkori fal előtt ugyan volt árok, de mivel azt a sziklába kellett vágni, túl mély nem lehetett, tehát könnyen be tudták tölteni. A magasabb pozíció minden előnyét élvező török tüzérség mind a keleti falat, mind az Ókapu barbakánját és tornyát hamar szétlőtte, tehát elvben minden feltétel adott volt a sikeres rohamokhoz. Mégsem jártak eredménnyel!

Az okok meglehetősen összetettek. Az egyik mindenképp az, hogy a kőfalat ugyan szét lehetett lőni, de a földtöltés a romokkal együtt ott maradt, elpusztíthatatlan védővonalat képezve.[5] A másik talán az, hogy minden legenda és híresztelés ellenére közelharcra csak elvétve került sor. Ha ugyanis a támadók tömegesen elérték volna a rések tetejét, és kézitusába keverednek a védőkkel, hiába a legendás önfeláldozás és bátorság, menthetetlenül lekaszabolták volna őket. Az ugyanis csak a hollywoodi filmekben fordul elő, hogy a hőst százan körülveszik, majd udvariasan megvárják, míg egyenként legyőzi őket. Ha tehát az egri várvédőknek nem volt húsz keze és ugyanannyi szeme, akkor másképp történt a dolog. Másképp, mégpedig azért, mert a rohamozó oszmán gyalogság a legtöbb esetben nem tudott fizikai kontaktusba kerülni a védőkkel. Ennek pedig a korszakból fennmaradt várleltárakban és az ostrom eseményeinek leírásában találjuk meg a magyarázatát.

Taplós szakállas (Doppelhaken), Suhl, 1535. 
Teljes hossza 153 cm, csőhossza 117 cm, űrmérete 19 mm, tömege 8 kg
(http://www.vikingsword.com/vb/showthread.php?t=8185&page=3&pp=30)

Kanócos lakatszerkezetű szakállas (délnémet, 16. század)
Kultur- und Museumszentrum Schloss Glatt, Hakenbüchse, Süddeutsch 16. Jahrhundert
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9d/PS8004050.jpg

A már említett előző blogbejegyzésemben idéztem az Egri csillagokból Dobó véleményét a szakállasnak mondott „lyukas vascsövekről”. Kétségtelenül otromba, nehézkes, körülményesen kezelhető jószágról van szó. De akkor el kell képzelnünk a jelenetet, midőn a török rohamoszlop éle már elég közel jár a szétlőtt várfal omladékai között, a földtöltések, illetve a mögöttük magasodó, fentebb bemutatott második védvonal tetején megbúvó védőkhöz, akik ötven vagy száz, vagy még több ilyen „lyukas vascsővel” várják őket. Ha valaki nem tudná, azért nevezték szakállasnak, mert kb. 1,5-2 cm-es kaliberű fegyver hatalmas visszarúgó erejét ember nem tudta volna felfogni, ezért a cső elejéről alányúló horgot, a szakállt kellett valamilyen szilárd támaszba beakasztani, legyen az várfal, egy gerenda, egy szikladarab. A fegyver erejéhez még annyit, hogy Adolf Schwarzenberg tábornokot, Győr visszafoglalóját 1598-ban, Pápa ostrománál 1600-ban több száz méter távolságból ilyennel lőtték fejbe. Nos, az ezekből a fegyverekből közvetlen közelből leadott sortűz rettenetes pusztításra volt képes. Ha ólomgolyóra töltötték, az bizony simán le tudta tépni a katona karját, lábát, ha vasgolyót lőttek, az két-három emberen is keresztül ment, főleg akkor, ha nem volt rajtuk valamilyen vértezet. Ez a vérfürdő a legbátrabb és legfanatikusabb támadókat is megtorpanásra kényszerítette. Arra is megtalálták a módot, hogy a lassú töltési folyamat mellett is folyamatosan tudjanak tüzelni. Valószínű, hogy a legjobb lövészek adták le a lövést, mögöttük pedig két-három ember töltögette a kilőtt fegyvereket. Természetesen nem csupán a szakállasokat használták, hanem a kisebb kaliberű arkebúzokat és muskétákat is, amelyek pusztító ereje nem sokkal maradt el a nagyobbaktól.

Szakállasok I. Miksa császár Zeugbuchjából, Innsbruck, 1502 körül
A fegyver mérete jól érzékelhető a két kezelő személy mellett
(nagyobb felbontású eredeti változat)

Ha pedig támadók mindezek ellenére tovább nyomultak előre, hullottak közéjük a „tüzes lapták”. Az elnevezés mögött ezerféle gyújtó-robbanó eszköz rejtőzik, amilyet csak emberi elme ki tudott találni. A várleltárak szerint ezerszámra tárolták ezeket már az ostrom előtt is, lévén azonban rendkívül egyszerű szerkezetűek, menet közben is könnyen elő tudták állítani az utánpótlást. Alapvetően ugyanúgy működtek, mint a modern kézigránátok vagy gyújtógránátok, és legalább olyan pusztításra voltak képesek a tömött sorokban rohamozó ellenség között.

"Tüzes csupor", azaz kőtörmelékkel és vassulyommal töltött cserépedény,
közepében egy vas kézigránáttal, benne a lőportöltettel
(Faulhaber, Anton - Faulhaber, Johann Matthäus von:
Artilleriekunst II. Tafelband. BSB Cod.icon. 226. Ulm, 1671 - 1702.)
(https://daten.digitale-sammlungen.de/0005/bsb00056244/images/index.html?id=00056244&groesser=&fip=qrsenyztsyztseayaweayawxdsyd&no=3&seite=13)

 Tüzes koszorú
Schirvatt, Hans Georg: Kunst- und Artillerie-Buch. BSB Cod.icon. 232. [S.l.] Süddeutschland, 1622.
https://daten.digitale-sammlungen.de/0002/bsb00020958/images/index.html?id=00020958&groesser=&fip=193.174.98.30&no=&seite=57

Nyilvánvalóan kedvesebb a szívünknek elképzelni, amint a hős Zolthay főhadnagy csákánnyal a kezében, jóízű káromkodások közepette, sorban veri fejbe a létrán a várfalra kapaszkodó ellenséget. Sajnos azonban, a tűzfegyverek korában ez a romantika legalábbis kiveszőben volt, mondhatnánk az ágyú, a szakállas, a muskéta sokkal hatékonyabbnak bizonyult a kézitusa „kisipari módszerénél”. Az egri védőknek pedig nem nagyon maradt más választásuk, minthogy a sokszoros túlerő ellenében és a siker érdekében éljenek ezekkel az eszközökkel. De, ismételten és nyomatékosan hangsúlyozom, ettől még az egri vitézek a magyar történelem igazi hősei maradnak.

 Domokos György

[1] Jelen blogbejegyzésben nem csupán saját ismereteimet kívánom megosztani a nyájas Olvasóval. Az itt leírtakhoz elvezető kutatásokban és munkálatokban ugyanolyan szerepet vállalt egykori kollégám, Kelenik József, az Egri Vármúzeum jelenlegi szakmai igazgatóhelyettese, illetve Buzás Gergely régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma igazgatója, az utóbbi évek egri feltárásainak vezetője, továbbá Berecz Mátyás történész-muzeológus, a Dobó István Vármúzeum volt igazgatója. Együttesen dolgoztuk ki azokat az alapokat, amelyekből kiindulva a Pazirik Kft. elkészítette a vár különböző építési korszakait bemutató, rendkívül színvonalas, háromdimenziós számítógépes modelljeit. Az ezekből készült képeket az ő szíves engedélyükkel teszem e helyütt is közzé.

[2] Berecz Mátyás nagyon sokat foglalkozott e kérdéssel, az értelmezésben jelentős előrehaladást ért el, de minden problémát ő sem tudott megoldani.

[3] https://mek.oszk.hu/01100/01100/01100.htm#6

[4] A szakirodalomban sokszor használták Tinódi szavait valamiféle bástyatípus-meghatározásként, holott egyszerűen csak arról volt szó, hogy a kis kerek tornyok sűrűn egymás mellett álltak. Az egri vár Buzás Gergely által készített periodizációs alaprajzát lásd: https://archeologia.hu/content/archeologia/458/buzas-eger-var-2017-1.pdf.

[5] Gondoljunk csak arra, mi történt Monte Cassinónál 1944-ben. Az efféle földsáncok egyszerűen elnyelték a tömör vasgolyókat, robbanólövedéket még nem tudtak ágyúból lőni, csak mozsarakból, ám ezek célzási pontossága annyira alacsony volt, hogy csak a megtámadott erődítmény területbombázására gondolhattak. A földtöltések elleni leghatásosabb fegyvert, a lőporos aknát viszont a sziklás talaj miatt nem lehetett használni.