Blogbejegyzésemben arra teszek kísérletet, hogy vázlatosan bemutassam a hidegháborús hadászati gondolkodás alakulását, elsősorban a Varsói Szerződésnek (vagyis a szovjet katonai vezetésnek) a Magyar Néphadsereg számára is kötelező elgondolásait. Ez a „hadászati gondolatmenet” érdekes pályát futott be: a második világháború után az atomfegyvereket meglehetősen alábecsülte, majd az 1960-as évek közepére szinte minden katonai feladatot atomfegyverekkel kívánt megoldani, mígnem az 1970-es évekre az atom- és a hagyományos fegyverek felhasználása közötti egyfajta egyensúlyig jutott. Végül a kényszerű „visszavonulás” során, az 1980-as évek második felében az előbbieket egyfajta „végső védelmi garanciaként” kívánta felhasználni. Mindeközben természetesen, számos egyéb mellett, az ellenfél, a NATO (az USA) elgondolásaira is reagált, illetve részben azzal kölcsönhatásban fejlődött.

Az 1945 augusztusában Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák – közismerten – alapjaiban határozták meg a világtörténelem későbbi menetét. Nem volt ez másképp a szűken vett haditechnika és a hadviselés területén sem. Mindazonáltal az akkor megindult folyamatok jelentős része csak a későbbi évek folyamán, fokozatosan bontakozott ki. Fontos hangsúlyozni, hogy ugyanebben az időben egy másik tapasztalati anyag is kulcsfontosságúnak bizonyult a világ katonai gondolkodására nézve. Ez pedig az atombombák ledobásával véget ért második világháború hatalmas, a hagyományos fegyveres erőkre vonatkozó tapasztalata.

1 A „Cár” névre keresztelt, 50Mt-s, AN602 típusú szovjet hidrogénbomba gombafelhője,
Novaja Zemlja, 1961. okt. 30.

A hagyományos fegyverek harci alkalmazása terén szerzett tapasztalatoknak és az új fegyvernek, az atombombának egymáshoz való gyakorlati viszonya a háború utáni időszakban jó ideig tisztázatlan maradt. Ennek okaként legalább két jelenséget érdemes kiemelni. Az egyik, hogy J. V. Sztálin, a Szovjetunió teljhatalmú vezetője, úgy foglalt állást – és ennek védelmében teljes tekintélyét latba vetette –, hogy az új bomba nem teszi idejét múlttá, vagy semmibe vehetővé a háború úgynevezett „állandóan ható tényezői” elméletét, tehát a világháborúból levont tapasztalatokat. Ezen tényezők Sztálin szerint: 1. a hadosztályok száma és minősége, 2. a hadsereg parancsnoki karának tervező és irányító képessége, 3. a fegyverzet, 4. a fegyveres erők politikai és erkölcsi állapota, 5. a hátország szilárdsága. Mindez lehetetlenné tette a kérdéssel kapcsolatban a nyílt vitát, kísérletezést a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban is. Másfelől az atomfegyver valós szerepének a feltárása az Amerikai Egyesült Államokban sem haladt kiegyensúlyozottan, mivel az ottani – részben ugyancsak politikai indíttatású – álláspont az volt, hogy az atombomba és az azt akkoriban még egyedül célba juttatni képes repülőgép szinte önmagában (és viszonylag olcsón) megoldja az ország minden komolyabb katonai problémáját.

2 Stratégiai bombázók: Tupolev Tu-95 (NATO kódnév: Bear) és Boeing B-52 Stratofortress

Az 1950-es évek második felére azonban, a közben lezajlott események hatására mindkét szuperhatalom felülvizsgálta addigi álláspontját. Az USA esetében például világossá vált, hogy a fenti szisztémában a hidegháború különféle konfliktusaira csak igen rugalmatlanul tudott (volna) reagálni: vagy atomháború kirobbantásával, vagy sehogy. A jelentős részben még második világháborús fegyverekkel és elvek alapján vívott koreai háborúban pedig az amerikai fegyveres erők, a Szovjet Hadsereg erejét meg sem közelítő észak-koreai és kínai csapatokkal szemben is csak egy véres és hosszú háború árán tudták megőrizni pozícióikat és megvédeni szövetségesüket. Mindezek után a hatvanas évek elejére elfogadottá vált, hogy az atomfegyverek mellett jelentős, a szóba jöhető ellenfélnél lehetőleg jobban felszerelt és kiképzett, hagyományos szárazföldi-, tengeri-, és légierőt is fenn kell tartani. Atomfegyverekből egyébként is csupán az 50-es évek közepére birtokoltak annyit, amennyi elég lett volna a szovjet hátország pusztítása mellett a frontokon harcoló szovjet csapatok támadására is. Az USA atombombáinak száma egyébként 1950-ben 298, 1951-ben 438, 1952-ben 832, 1953-ban 1161 db volt.

Sztálin halála után a Szovjetunióban is teret nyert az az elképzelés, hogy az atom-, sőt immár a hidrogénbombák igenis integráns részét képezik az új idők arzenáljának. Megkezdődött a tömegpusztító fegyverek hatásainak igen alapos vizsgálata és különösen annak kutatása, hogyan lehetne a Szovjetunió által hagyományosan nagy számban és igen jó minőségben előállított fegyverkategóriákat (harckocsik, tüzérség stb.) „átmenteni” az atomkorszakba. Ehhez az adott fegyverkategóriákon belül új típusokat kellett létrehozni és az atomfegyvert részben ezek kiegészítésére felhasználni. Ennek keretében a szovjet fegyveres erőknek hagyományosan rendelkezésére álló hatalmas szellemi kapacitás új fegyvertípusok, technológiák, alkalmazási eljárások sorát dolgozta ki. 1954-től több, éles atomtöltet robbantásával egybekötött csapatgyakorlatot hajtottak végre, melyek hatásait részletesen elemezték. Ennek következtében az 1950-es évek végére/1960-as évek elejére kialakult az új hadviselési mód. Ennek egyik karakterisztikus eleme, hogy az atomfegyvereket szervesen integrálták a hagyományos erők keretébe, és háború esetén igen széles körűen alkalmazták volna őket. A szovjetek először a légierő csapatait látták el nagyobb számban atomtöltetekkel 1954-től, majd a szárazföldi és a haditengerészeti erőket is az 1960-as évek elejétől. Ezzel a szűken vett katonai folyamattal párhuzamosan az ötvenes évek második felében a Szovjetunió és szövetségesei viszonyát Hruscsov a korábbinál „egyenlőbbé” kívánta tenni. Ennek eszköze a Varsói Szerződés (VSZ) lett, amely politikai szerepe mellett egy olyan katonai szervezetté is vált, amelynek keretében a „nyugati népi demokráciák” hadseregei felzárkóztatása is megindult a Szovjet Hadsereg szintjéhez. Ennek egyik fontos része volt például, hogy az adott hadseregek a hatvanas évek elejétől képessé váltak atomfegyverek bevetésére (noha atomtölteteket ténylegesen nem birtokoltak). Az ezen a területen született eredmények egyébként a Szovjet Hadsereg tehermentesítését is jelentették.

Utóbbiról azért megjegyzendő, hogy láthatóan a szovjetek még másodrendű hadműveleti irányokat sem hagytak csak és kizárólag szövetségeseikre, mindenhol állomásoztatták saját csapataikat is. Ez alól csak Csehszlovákia volt kivétel 1968-ig, és az akkori bevonulás egyik okaként (természetesen a politikaiak mellett) sokan épp a fenti logika csehszlovák viszonylatra való kiterjesztésének igényét adják meg. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a hatvanas években tartott hadgyakorlatokon, illetve részben később is, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok egy részének Csehszlovákiába való elvonulásával számoltak.

3 Balra: Andrej Antonovics Grecsko, a Szovjetunió marsallja,
a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoka 1960–1967,
a Szovjetunió honvédelmi minisztere 1967–1976;
jobbra: Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij, a Szovjetunió marsallja, 1946

Szovjet stratégiai elképzelések

Mit is tudunk a hidegháború kora, azon belül is különösen az 1950-es évek végére és az 1960-as évekre vonatkozó szovjet hadászati elképzelésekről? Ezekre vonatkozó forrásaink egyrészt a ma is fellelhető, saját korukban a VSZ hadseregein belül széles körben megismert „tananyagok”, másrészt pedig a szűkebb körben elhangzott értékelések, tájékoztatók voltak, például egy-egy hadgyakorlat alkalmával. Az előbbiek legfontosabbja a Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij marsall főszerkesztésében megjelent „Hadászat” című kötet volt.

A háború kirobbanását természetesen elsősorban a két szembenálló világrendszer között várták, bár nem zárták ki a kapitalista államok közötti összecsapás lehetőségét sem.

Az új háború pusztító volta az atomfegyverek tömeges bevetéséből eredt volna. Ez akkoriban a katonai gondolkodás és tervezés minden szintjét meghatározta. Úgy számoltak, hogy a magfegyver adta lehetőségek következtében a háború kiterjed az összes kontinensre, nagy területű államokat és koalíciókat legfeljebb órák alatt szét lehetett volna zúzni vele, és mindezt több ezer kilométeres távolságból. Korábban az ellenség hadászati értelemben vett megsemmisítését/legyőzését – vagyis a háború továbbfolytatására való képességének megszüntetését – egymás után lefolytatott hadműveletek (hadjáratok) sorával lehetett elérni. Mindez most az ellenség csapataira és/vagy hátországára, ipari központjaira mért néhány atomcsapással megvalósíthatóvá vált. Emlékeztetnék itt arra, hogy a második világháborúban a mai Magyarország elfoglalásához a Vörös Hadseregnek három hadműveletet kellett végrehajtania: a debreceni és a budapesti hadműveletet, illetve a bécsi hadművelet első szakasza is magyar földön zajlott. Létfontosságúvá vált – és ez lett a szovjet doktrína egyik alapvetése –, hogy nem szabad hagyni az ellenségnek, hogy csapást mérjen a saját erőkre, hanem az ilyen irányú szándékát mindenképpen időben fel kell deríteni és a végrehajtásban meg kell előzni. Bár ez logikusnak tűnik, a korszakban mégis komoly politikai vádként használták a felek egymással szemben, kölcsönösen azt állítva, hogy a másik fél készül preventív csapásra.

4 Szovjet SS-8 nukleáris rakéta silójának metszete és egy elhagyott siló beton teteje napjainkban

Az első órák hatalmas pusztításai miatt a háború léptéke később összezsugorodhatott volna. Ugyanis a kevés túlélő miatt a frontokon a korábbi háborúkhoz képest jóval kisebb létszámú csapatok maradtak volna meg, és vívták volna ki a „végső győzelmet”. Mindez természetesen a hátországra mindenütt elképesztő pusztulást és szenvedést hozott volna. Azon országok, amelyek a csapások irányába esnek, olyan gyorsan, olyan nagy veszteségeket szenvednek emberben, anyagban és ipari kapacitásban, hogy nem lesz módjuk a hadsereg, az ipar, a polgári védelem, vagy bármi más érdemi mozgósításra. Ez alól a szovjet elképzelés szerint csak a nagy kiterjedésű, nem túl sűrűn lakott országok, mint amilyen pl. a Szovjetunió, jelenthettek volna kivételt. Ez természetesen ugyancsak meghatározta a háború megvívásának lehetséges módjait. Erre reagálva az 1960-as évek elején az USA-ban megjelent az úgynevezett „ellenerő hadászatának” elmélete. Ennek lényege, hogy háború esetén elsősorban az ellenség atomcsapásmérő eszközeit (főleg a hadászatiakat) kell megsemmisíteni, nem pedig a városait és benne a polgári lakosságát. Ez azonban hamar tévútnak bizonyult, mivel az akkori viszonyok között és pláne a jövőre vonatkozóan nem volt garantálható a hatékonysága. Egyrészt ugyanis az USA csapásmérő eszközök száma és találati pontossága nem felelt meg e célnak, a megsemmisítendő szovjet hadászati atomfegyverek száma viszont túl magas, széttelepítettsége igen jelentős volt, és egy részük helyét nem is sikerült pontosan beazonosítani. Másrészt a szovjetek sohasem fogadták el az „ellenerő hadászatát”.

A háború menete Európában a szovjetek elképzelése szerint

Hogyan is nézett volna ki egy lehetséges harmadik világháború az európai főhadszíntéren a keleti tábor, vagyis lényegében a Szovjetunió elképzelése szerint?

A háborút masszív atomcsapások vezették volna be. A szovjetek több hullámban prognosztizálták az USA/NATO csapásokat. Az első csapás első hullámát a hadászati interkontinentális rakéták, a közepes hatótávolságú rakéták (Thor rakéták Nagy-Britanniából, Jupiterek Olasz- és Törökországból), a hadászati bombázóerők egy része (50-60%-a, de esetleg csak a készültségi erők), illetve a tengeralattjárókról indítható (főleg Polaris) rakéták jelentették. Ennek a (fő) csapásnak az elsődleges célpontja maga a Szovjetunió lett volna. A második hullám a harcászati és a haditengerészeti légierő gépeiből állt volna. Ezek a VSZ határaitól maximum 1000 km mélységig hatoltak volna be, tehát főleg ezek mértek volna csapást a kisebb szocialista országokra. A harmadik hullám lett volna az USA honi területeiről induló stratégiai bombázók támadása. A hullámok tevékenységét a lehető legpontosabban összehangolták volna. Például amikor az első hullám rakétái becsapódnak, a második hullám vadászbombázói akkor lépik át a VSZ légvédelmének határát, és ezzel egy időben indulnak meg a szárazföldi hadműveletek is. A második csapás az első után 13-15 órával kezdődne. Ennyi időt igényel ugyanis az első csapás hatásának felderítése és kiértékelése, az új célpontok meghatározása, valamint a bombázógépek felkészítése (a hadászati rakéták 100%-át az első csapásban használnák fel). A Honvédelmi Tanács 1963. április 5-i ülésén előterjesztettek szerint Magyarországra mintegy 300 repülőgép és szárnyas rakéta mérne csapást, mintegy 40-50 atomtöltettel. A magyar honi légvédelem akkori képességei csak a közepes magasságon támadó gépek elleni eredményes harcot tették lehetővé. Sem a nagy magasságban a magyar légtéren át a Szovjetunió irányába támadó, sem a földközeli magasságban repülő gépek ellen nem tudtak volna hatékonyan fellépni.

5 Balra: Thor rakéta indítása, Cape Canaveral, 1959; jobbra: Polaris rakéta indítása tengeralattjáróról

Az első csapás második hullámával egy időben tehát megindulna a szárazföldi támadás is. Európában három hadszínteret különböztettek meg; az északnyugatit, a nyugatit és a délnyugatit. A fő erők mindkét részről a Közép- és Nyugat-Európa nagy részét magába foglaló nyugati hadszíntéren (alapvetően a két Németország határán) vonultak fel. A VSZ részéről itt volt a Szovjet Hadsereg Németországban állomásozó Nyugati Hadseregcsoportja, kb. húsz szárazföldi hadosztállyal és húsz repülőezreddel. Ezek kisebb részt az északnyugati, zömmel a nyugati hadszíntéren harcoltak volna. Ezt egészítette ki a keletnémet Nemzeti Néphadsereg 4-6 hadosztálya és Csehszlovák Néphadsereg erőinek egy része (1969-ben 14 hadosztály), illetve a Lengyel Néphadsereg (15 hadosztály), amely részben az északnyugati, részben a nyugati hadszíntéren került volna bevetésre. A Magyar Néphadsereg hat hadosztályát (és esetleg a Csehszlovák Néphadsereg egy részét) Dél-Németországban (Duna-völgyi irány), illetve a délnyugati hadszíntéren, Olaszország irányában vetették volna be a hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport erőivel (négy szárazföldi hadosztály), vagy azok egy részével, valamint egy román tábori hadsereggel egyetemben. Ez tehát hat magyar, (1963-tól) 5-6 román és legalább 4-5 szovjet hadosztályt jelentett volna. Délen, a balkáni irányban bolgár (1969-ben 12 hadosztály) és szovjet erők harcolhattak volna a török–görög csoportosítással. Ehhez adódtak volna a Szovjetunió nyugati katonai körzeteiben állomásozó hadosztályok tucatjai.

6 Szovjet csapatok gyakorlaton

Ezzel szemben NATO részről békében jóval kisebb erők álltak. Egy 1960-as magyar hírszerzési anyagban a NATO észak-európai csoportosításába három gyalogos hadosztály (1-1 norvég, dán és NSZK), 450 harckocsi, ugyanennyi tüzérségi löveg, 490 repülőgép és 12 atomtöltet tartozott. A közép-európai csoportosítás két hadseregcsoportból állt: az Északi-, és a Középső Hadseregcsoportból. Az északi (brit, német, kanadai, holland és belga) erők 7,5 gyalogos-, 3 páncélos hadosztállyal, 2320 harckocsival, 1550 löveggel, 1420 repülőgéppel és 58 atomtöltettel rendelkeztek. A középső hadseregcsoport alárendeltségébe (USA, NSZK, francia és luxemburgi erők) 7,3 gyalogos-, 4 páncélos hadosztály, 2880 harckocsi, 2510 löveg, 1630 repülőgép, 230 atomtöltet tartozott. A dél-európai csoportosítás az Olasz Hadsereg hat gyalogos és két páncélos hadosztályából állt, 1300 harckocsival, 2000 löveggel, 385 repülőgéppel (ebből 25db amerikai) és 12 atomtöltettel (ebből 4 amerikai). A dél-európai hadszíntéren 16 gyalogos (11 török és 5 görög), 1 (török) páncélos hadosztály, 1300 harckocsi, 2490 löveg, 525 repülő (ebből 50 amerikai) és 8 atomtöltet állt rendelkezésre. Ez mindösszesen 41 gyalogos, 10 páncélos hadosztályt, 8250 harckocsit, 10550 löveget, 4450 repülőgépet és 370 atomtöltetet jelentett. Ezek a számok csak a NATO-nak felajánlott csapatokat tartalmazzák, amelyekhez háború esetén hozzáadódhattak volna az egyes államok hadseregeinek nem NATO-alárendeltségű, illetve tartalék hadosztályai is.

7 Szovjet SS-9-es (NATO-kód: Scarp) interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM)
egy november 7-i díszszemlén a moszkvai Vörös téren

A szovjetek szerint a háború első 2-3 hetében, amennyiben a NATO képes megfelelően megoldani erői készenlétbe helyezését és felvonultatását, és különösen jól kivitelezni első atomcsapásait, akkor a kisebb szocialista országokat (nyugati irányban az NDK-t, Lengyelországot és Csehszlovákiát, de a délnyugati hadszíntéren, a semleges Ausztrián át gyorsan keresztülnyomulva, Magyarországot is a háborúból kiüti, vagy legalábbis a Szovjetuniótól elvágja és lényegében felzárkózik utóbbinak a határaihoz. Ha a fentiek végrehajtását a VSZ érdemben képes megzavarni vagy megelőzni, és saját (ellen)támadást tud indítani, akkor azonos idő alatt a fő hadszíntéren Franciaországgal bezárólag elfoglalja, de legalábbis a háborúból kiüti a jelentős NATO államokat. Ezen belül a délnyugati hadszíntéren a magyar csapatok a szövetséges erőkkel együtt legalább a Pó völgyét elfoglalva, Olaszországot is semlegesítették volna.

Cseh József

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára:

A Honvédelmi Tanács iratai: MOL XIX-A-98. fond. 8. doboz 41. kötet.

HM HIM HL:

1961T: 7. d./13. őe. (MNVK Titkárság: adatok a NATO-ról)

1961T: 10. d./17. őe. (MNVK Titkárság: Szovjet-NDK gyakorlat anyaga)

Irodalom

Deák János: A hidegháború évtizedeinek katonai doktrínái, különös tekintettel Magyarország rendszerváltozás előtti katonapolitikájára. (Kézirat) Budapest, 2016.

„A dolgozó népet szolgálom.” Forráskiadvány a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból 1957–1972. szerkesztette: Ehrenberger Róbert. Budapest, 2006.

Hadtudományi Lexikon. Főszerkesztő: Szabó József. Budapest 1995.

Horváth Miklós–Kovács Vilmos: Magyarország az atomháború árnyékában. Fejezetek a hidegháború korszakának had- és haditechnika történetéből. Budapest, 2016.

Jordan Baev: The Organizational and Doctrinal Evolution of the Warsaw Pact (1955–1969)
http://www.coldwar.hu/ a letöltés ideje: 2018.03.27.

Kárpáti Ferenc: Puskalövés nélkül… Duna International, 2011.

Kőszegvári Tibor: Katonai stratégiák és doktrínák a hidegháború időszakában. Egyetemi jegyzet. ZMNE. Budapest, 2000.

Krüger, Dieter: Cold War Alliences’ Strategic Thinking and Operational Planning. Some Comparative Considerations. In: Past through Present on Military History at the Strategic, Operational and Tactical Level of War. Heeresgeschlichtichen Museums, Wien 2013.

Szabó Miklós: A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Története 1961–1969. Budapest, 2008.

William E. Odom: The Collapse of the Soviet Military. Yale University Press. New Haven–London, 1998.

Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945–1956. Budapest, 1998.

D. Szokolovszkij (szerk.): Hadászat. Budapest, 1964.

Képek

1 A „Cár” névre keresztelt, 50Mt-s, AN602 típusú szovjet hidrogénbomba gombafelhője, Novaja Zemlja, 1961. okt. 30.
https://nationalinterest.org/blog/buzz/why-you-shouldnt-fear-biggest-nuclear-weapon-ever-exploded-56422

2 Stratégiai bombázók: Tupolev Tu-95 (NATO kódnév: Bear) és Boeing B-52 Stratofortress
https://en.wikipedia.org/wiki/Tupolev_Tu-95#/media/File:Russian_Bear_'H'_Aircraft_MOD_45158140.jpg
https://en.wikipedia.org/wiki/Boeing_B-52_Stratofortress#/media/File:B-52_Stratofortress_assigned_to_the_307th_Bomb_Wing_(cropped).jpg

3 Andrej Antonovics Grecsko, a Szovjetunió marsallja, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoka 1960–1967, a Szovjetunió honvédelmi minisztere 1967–1976
https://en.wikipedia.org/wiki/Andrei_Grechko#/media/File:Andrei_Grechko_3.jpg

Vaszilij Danyilovics Szokolovszkij, a Szovjetunió marsallja, 1946
https://en.wikipedia.org/wiki/Vasily_Sokolovsky#/media/File:Vasily_Sokolovsky.jpg

4 Szovjet SS-8 nukleáris rakéta silójának metszete és egy elhagyott siló beton teteje napjainkban
https://www.globalsecurity.org/jhtml/jframe.html#https://www.globalsecurity.org/wmd/world/russia/images/silo-r-16u-image01.jpg|||%20-%20Soviet%20cross%20section
https://warontherocks.com/2016/05/the-ghosts-of-soviet-past-crawling-through-the-decayed-nuclear-missile-bases-of-the-ussr/

5 Thor rakéta indítása, Cape Canaveral, 1959; Polaris rakéta indítása tengeralattjáróról
https://en.wikipedia.org/wiki/PGM-17_Thor#/media/File:Thor_launch_May_12,_1959_Cape_Canaveral.jpg
https://www.usni.org/press/oral-histories/polaris-program

6 Szovjet csapatok gyakorlaton az 1960as évek végén
https://www.pinterest.com/pin/567383253034170460/

7 Szovjet SS-9-es (NATO-kód: Scarp) interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) egy november 7-i díszszemlén a moszkvai Vörös téren
https://www.rbth.com/history/330532-only-russia-nuclear-weapons