Belgrád, mint a Habsburg Birodalom utolsó törökellenes háborújának szimbóluma
1. kép: Belgrád 1717.évi ostroma
Belgrád, korábbi nevén Nándorfehérvár évszázadokon át a birodalmak ütközési zónájában feküdt. Az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom egyaránt magáénak akarta tudni a stratégiailag kiemelten fontos erődöt, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a területet és így az aldunai hajózást is. Az elhelyezkedésén túl ki kell emelni azt is, hogy az évszázados harcok, a váltakozó sikerű ostromok, egyfajta szimbólummá formálták a kereszténység védelméért folytatott harcokban.
Savoyai Jenő herceg a század egyik legkiválóbb hadvezére 1717-ben ostrommal sikeresen elfoglalta az erődítményt és megszerezte a várost VI. Károly német-római császár számára. A pozsareváci béke 1718-ban hivatalosan is kimondta, hogy az erőd a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került, viszont, alig két évtizeddel később az 1739. évi belgrádi béke már az Oszmán Birodalomnak juttatta a várost. Mária Terézia uralkodása alatt viszonylagos békével telt Belgrád sorsa, mivel a birodalom az örökösödési háborúk miatt Európa más tájaira kellett, hogy figyeljen. II. József császár uralkodása alatt a keleti expanzió politikája ismét előtérbe került. A II. Katalin orosz cárnővel folytatott több éven át tartó tárgyalások eredményeképpen megszülető osztrák-orosz szövetség, amit 1781 májusában kötött meg a két uralkodó titokban, már előrevetített egy újabb törökellenes háborút.
II. József terjeszkedési politikáját hátráltatta, hogy hatalomra jutásakor a már 1756 óta szövetséges Francia Királyság számított az egyedüli szövetségeseként, viszont a párizsi udvar sem kívánta jelentősen támogatni a császár területszerzési elképzeléseit. A nyugat-európai határvonalak átrajzolása csak komoly diplomáciai tárgyalások és erős szövetségesek révén valósulhatott volna meg. A korábbi nyugat felé történt Habsburg terjeszkedési kísérletek, mint az Osztrák-Németalföld elcserélése a bajor hercegségre vagy akár a hétéves háborúban végleg elveszett sziléziai területek visszaszerzése sem jártak sikerrel, így a császár figyelme a keleti területek felé orientálódott. Ez idő alatt az Oszmán Birodalommal szemben agresszívan fellépő Nagy Katalin, 1768-1774 között már háborút viselt a törökökkel szemben, aminek következtében az 1774. évi kücsük-kajnardrzsi békében az Oszmán Birodalom elismerte a Krími Tatár Kánság függetlenségét. Ez az állapot nem tartott sokáig, mivel II. Katalin orosz cárnő már 1783-ban annektálta a Krím-félszigetet, ami kiindulási bázisként szolgált a következő törökellenes háborúhoz. Az orosz-oszmán fél között a háború elkerületlenné vált, amikor II. József és II. Katalin 1787 nyarán a Krím-félszigeten személyesen találkoztak, ahol több hetes katonai parádéra került sor, illetve az uralkodók megtekintették az orosz tengeri flottát. A cárnő az újonnan elfoglalt területeket kívánta megmutatni a császár számára, katonai parádékkal egybekötve, ami egyértelmű erődemonstráció volt az Oszmán Birodalom felé. Az esemény után néhány héttel 1787. augusztus 24-én I. Abdul Hamid szultán a cárnőt megelőzve kihirdette a háborút az Orosz Birodalommal szemben.
2. kép: II. Katalin cárnő és II. József császár találkozása 1787-ben
A császár jelleméhez híven azonnal hozzákezdett birodalmának felkészítéséhez az Oszmánok ellen. A török háború ellen azonban nyomós érvek is szóltak. Az oszmánok nem támadták hátba Mária Teréziát a poroszok elleni háborúk nyomán, és a viszony kifejezetten szívélyes volt a két hatalom között. Szegény és gyéren lakott balkáni területek meghódítása sem jelentett különöseb vonzerőt. Ugyanakkor a dinamikusan terjeszkedő cári birodalom révén félő volt, hogy Bécs egy gyenge ottomán hatalom helyett egy erős Oroszország szomszédja lesz, amely ráadásul komoly vonzerőt jelent a Monarchia ortodox hitű alattvalói számára. József némi tépelődés után a háború mellett döntött, de ezt csak korlátozott célokkal és eszközökkel kívánta elérni.
A cárnővel kötött szövetség értelmében legkésőbb 3 hónapon belül hadsereget kellett volna küldjön és meg kellett volna üzennie a háborút. Az újoncozások megkezdése, a mozgósítás és a hadsereg több hadtestben az Adriától Moldváig meghúzott hatalmas kordonban való diszlokációja után a bécsi hadvezetés és a császár is Belgrádra szögezte tekintetét. II. József célja egyértelműen az erődítmény bevétele volt a lehető leggyorsabb módon és legkevesebb embervesztességgel.
A háborúba való bekapcsolódás előtt II. József császár előkészületeket hajtatott végre, hogy a várat csellel sikerüljön bevenni. Az erődítményben szolgáló katonák közül többen a császár szolgálatában álltak kémekként. Az ő helyismeretük és információik eldönthettek egy sikeres rajtaütést. Két szerb származású császári tiszt, Davidovich és Mihajlovich kémszemlét végzett Belgrádon belül és annak környékén, így már 1787 októberében tervezetet juttattak el Bécsbe, hogyan és miként lehetne az erődöt a legkisebb emberáldozattal elfoglalni. A terveket átvizsgálva a császár megbízta báró Alvinczy József tábornokot, hogy egy különítménnyel keljen át a folyón és az éj leple alatt a bent lévő kémek segítségével, a helyőrséget kijátszva foglalja el a várat. Alvinczy három rohamoszlopot állított fel, melyekben nagyjából három zászlóaljnyi gránátos és négy ezrednyi gyalogost vont össze Az Alvinczy által kiválasztott alakulatok jelentős része magyar kiegészítésű csapatok voltak. A hadműveletet december 2-áról 3-ra virradó éjjel kívánták végrehajtani. A vállalkozás végül gyorsan meghiúsult, mivel a rossz időjárási körülmények, például a Duna felett gomolygó köd az egységek nagyrészét meggátolta abban, hogy a megfelelő helyen tudjanak kikötni. Az elővárosig viszonylag kevés létszámú katona jutott el, továbbá felkeltették a helyőrség figyelmét, így a császári katonák kisebb összecsapások után visszavonultak. A viszony a két birodalom között a sikertelen rajtaütéssel végérvényesen megromlott. Nem sokkal később, 1788. február 9-én a császár a konstantinápolyi követe útján hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.
3. kép: Belgrád és környéke 1788-ban
Az 1788. évi hadjáratot nagy várakozás előzte meg a Habsburg Birodalom részéről. A császári hadsereg II. József császár és Franz Moritz von Lacy tábornagy irányítása alatt állt. A fősereg Futak és Zimony között szállt táborba, több mint 120 ezer katonával, ami kevesebb mint 15 kilométerre táborozott Belgrádtól a folyó túlsó oldalán. A Belgrádban állomásozó helyőrség száma állandóan változott, megközelítőleg nagyjából 9 ezer főt számlált. Az említett távolság, olyan közeli volt, hogy az ágyúlövéseket, közvetlenül hallhatták a főtáborban és a belgrádi erődítményben egyaránt. Február 9-én egyszerre több irányból indították meg a támadást a császári csapatok és azonnal sikerült kisebb városokat, kastélyokat és területeket a meglepetés erejével elfoglalni. Belgrád környékén viszont nem indítottak meg komolyabb támadást, mivel a folyón való átkelést nem lehetett észrevétlenül előkészíteni a háború megkezdése előtt.
Lacy tábornagy és II. József az erődítmény ostromát kívánták előkészíteni, de elsődleges lépésként a Dunán való átkelést és pontonhidak készítését adták parancsba. Az árkok és alagutak ásása a Száva és Duna partjáig néhány hét alatt sikeresen végbement, de a kívánt eredményt nem tudták elérni, mivel a folyókon való átkelés még mindig eredménytelen volt. Az április-május hónapban végrehajtott sáncrendszer építése jelentősen lekötötte a belgrádi védelem figyelmét. A védők részéről is hasonló munkálatok történtek a Száva felőli oldalon. Az erődítmény lövetése gyakorinak számított, viszont csak kisebb károkat sikerült okozni, amit szinte azonnal kijavítottak. Belgrádtól kevesebb mint 40 kilométerre feküdt Szabács vára, amelyet szintén erős erődítményként tartottak számon. A császári hadsereg áprilisban sikeresen átkelt a Száva folyón és viszonylag rövid ostrom után, április 24-én rohammal sikerült elfoglalnia az erődöt, így Belgrád megközelítése a nyugati részek felől, illetve az utánpótlás elvágása is lehetségessé vált.
4. kép: Belgrád és Zimony látképe
A Zimonyban állomásozó hadsereg a nyári hónapokban sem szánta el magát a folyókon való átkelésre, aminek több oka is volt. Elsőként fontos megemlíteni, hogy a hadsereg számottevő része szenvedett valamilyen betegségben az Al-Duna területén, illetve a Dunán az oszmán csajkáktól és hadihajóktól mentes szabad hajózást sem sikerült kiharcolni. Az utánpótlási vonalak Belgrád felé keletről és déli irányból sértetlenek voltak. A mocsaras területen a folyó partján, az akkoriban beschániai-sáncoknak nevezett területen szinte naponta történetek összeütközések az őrjáratok és kisebb egységek között. A harcok gyakran magán az úgynevezett kriegsinselen, vagyis a hadi-szigeten folytatódtak vagy alakultak ki. A nyári hónapok alatt sikerült a császár zászlaja alatt harcoló szerb szabadcsapatoknak az utánpótlási vonalakat megzavarni és a kisebb oszmán katonai egységeket, amelyek nagyjából pár száz főre tehetőek megfutamítani.
A hadjárati év második felében a császáriak célkitűzései inkább a védekezés felé orientálódtak, mivel augusztus elején Orsovánál az oszmán hadsereg több lépcsőben átkelt a Dunán és nagy erőkkel tört be a Bánságba és Erdélybe egyaránt. A karánsebesi ütközethez és azt követő pánikhoz (szeptember 21-22) vezető események teljes mértékben ellehetetlenítették az erődítmény további ostromát, sőt a Belgrádot védő helyőrség több rajtaütést is megpróbált a zimonyi tábor ellen, hogy ezzel is lekössön császári erőket a bánsági területek átcsoportosításától. Belgrád több irányból szenvedett ágyúzást és az előfalvaiban gyakran a szerb szabadcsapatok fosztogattak, ennek ellenére a Zimonyban állomásozó főtábor nem tudott átkelni a folyókon és még az ostromgyűrű kialakításához sem tudott hozzáfogni.
Az 1789. hadjárati évre a császár és Lasy tábornagy felhagyott a katonai események vezetésével és Hadik Andrást kérték fel a zimonyi fősereg vezetésére. Hadik nevéhez fűződik a Belgrád elleni ostromterv kidolgozása. Hadik a rossz morálú hadsereg vezetése mellett egészségügyi problémákkal is küzdött, hiszen az 1789.évi hadjáratkor is közel 80 éves volt már Az alig néhány hónapos parancsnoksága alatt megpróbálta rendezni a császári hadsereget és szintén célul tűzte ki a folyókon való átkelést és Belgrád körülzárását. Hadik elődjéhez Lacyhoz hasonlóan nem tudott komolyabb eredményeket felmutatni, egészége is teljesen megroppant és a császár 1789 augusztusában Ernst Gideon von Loudon tábornagyot nevezte ki a császári erők főparancsnokának. Loudon tábornagy 1788 augusztus elején vette át a horvát-boszniai hadszíntér irányítását és sikerese elfoglalta Dubicát és Novit is. 1789 nyarán meghalt I. Abdul Hamid szultán és helyét III. Szelim vette át, aki fiatal és ambiciózus uralkodó volt. A háború folytatását és a birodalom határainak megvédését tűzte ki célul bármi áron. Belgrád erődítményét Oszmán pasa védelmezte, akit a szultán felszólított, hogy az erődítmény védelme a legfontosabb feladata.
5. kép: Ernst Gideon von Laudon tábornagy
Loudon az erők egyesítését tűzte ki célul, így összevonta a Szerémségben és a Bánságban található 40 gyalogzászlóaljat és 60 lovassvadront, továbbá biztosító erőként Zimonynál 16 gyalogzászlóaljat és 16 lovassvadront hagyott. A pancsovai erődbe négy gyalogos zászlóaljat és hat lovassvadront rendelt. Szeptember 10-én indult Waldeck altábornagy vezetésével a hadoszlop átkelése a Száván. Az elkövetkező néhány napban a hadtest többi része is átkelt a Száván és szeptember 13-án Loudon tábornagy már az erődítményt vette szemügyre a közelben fekvő hegyekből. A sáncmunkálatok, illetve az erődítmény teljes körülzárása mellett egy ellenséges felmentő sereg megállítását tűzte ki célul. A támadás főirányát a tábornagy az erőd déli és nyugati védművei ellen határozta meg és az ostrom előkészítéséhez megközelítőleg 60 ezer fő állt rendelkezésére. A területet, a korábbi ostromokhoz hasonlóan 3 részre osztották fel: A kastély, ami magát az erődítményt jelentette, az elővárosok, ahol a sáncok nagyrésze húzódott és a Víziváros, amit a folyó felől megközelíteni szinte lehetetlen. A tábornagy részletesen tanulmányozta Savoyai Jenő ostromának lefolyását az erődítmény ellen. Az általa létesített sáncrendszert az évtizedek alatt több helyen teljesen felszámolták, de helyenként néhány maradványa még felismerhető volt.
Az ostrom hosszas ágyúzással kezdődött szeptember 16-án. Az ágyúzásnál különböző kaliberű ágyúkat használtak, de az egyik leggyakoribb a 18 és 24 fontos ágyú volt, az utóbbiból közel 120 darab állt rendelkezésre, ami különösen nagy pusztítást tudott végezni. A lövetés után a tábornagy felszólította a várvédőket és a belgrádi basát, hogy adja fel a várat. Az elutasító válasz miatt a tábornagy még hevesebb ágyúzást rendelt el. A futóárkokkal sikeresen megtudták közelíteni a császári katonák a várfalakat és szeptember 20-ra már csak nagyjából 150-200 lépésre voltak. Az első erőtejes rohamot Loudon szeptember 30-án a kora reggeli órákban rendelte el a belgrádi előváros, az úgynevezett „Rácváros” ellen. A nap erős tüzérségi tűzzel kezdődött a parton elhelyezett ütegekből és a hajokról egyaránt, ami több órán át tartott. A támadó egységeket négy fő csoportosításra osztotta a tábornagy, ez megközelítőleg 10 gyalogoszászlóalj és 4 lovassvadronnyi katonának felelt meg, akik a palliszádokon, azaz cölöpfalakon keresztül törve házról-házra harcolták végig magukat az elővárosokban, mialatt a Szávacsúcsnál a császári hadihajók is lőtték a várost. Az előváros szinte egésze, és a Víziváros nagyobb része is sikeresen a császáriak ellenőrzése alá került. Belgrád és Pancsova között sikerült a török hadihajókat kiszorítani, így a vízen való utánpótlást sikerült megszakítani. A Rácváros elfoglalásánál 136 császári katona vesztette életét és 275 fő sebesült meg.
6. kép: Belgrád 1789. évi ostroma
A napokon át több irányból tartó ágyúzás megtette hatását, mivel október 5-én már a basa lakhelye is kigyulladt, illetve a fontosabb épületek is lángokban álltak. A basa utolsó lehetőségként megpróbálta húzni az időt, hátha sikerül megtörni az ostromgyűrűt külső segítséggel, és követeket küldött a tábornagyhoz egy 15 napos fegyverszüneti kérelemmel. Loudon elutasította a fegyverszünet lehetőségét és folytatta az ostromot. 1789 október 8-án a basa átadta a várost Loudon tábornagynak, aki megengedte a Belgrádban tartózkodó helyőrség szabad elvonulását. A császári katonák vesztesége az ostromnál több mint 300 fő volt és a sebesültek száma megközelítette a 800-900 főt. Október 11-én a tábornagy meglátogatta az erődöt és közös Te Deumot tartatott. Ernst Gideon von Loudon tábornagy kevesebb mint egy hónap alatt bekerítette az erődítményt és sikeresen megostromolta azt, míg az egész előző hadjárati évben a folyókon való átkelést sem tudták a császáriak tartósan kivitelezni. Az erődítmény bevételének híre hamar elterjedt a Habsburg Birodalmon belül. Az újságok és hírlapok a legnagyobb örömüket és tiszteletüket fejezték ki a tábornagy felé, akiről több hősi költemény is született. Bécsben és a nagyobb városokban napokon át tartó ünnepségeket tartottak és hetekkel később is befolyásolta a birodalom lakosainak lelkiállapotát, hogy a legerősebb oszmán erődítmény újra osztrák kézre került.
Az erődítményt szinte azonnal elkezdték újjáépíteni és bázispontként szolgált a déli és keleti irányba megindított területfoglalásokhoz. A tél közelsége miatt Belgrád bevétele után már csak néhány hét maradt a hadjárati évből, amiben később csak néhány kisebb erődítményt sikerült elfoglalni. Az 1790. február 20-án II. József császár meghalt és az utódja, öccse II. Lipót már sokkal békepártibb hozzáállást mutatott, aminek a legfőbb okait ott kell keresni, hogy az 1790. évre a jozefinizmussal elégedetlen Magyar Királyság forrongani kezdett és egy porosz katonai beavatkozás lehetősége egyre erősebb volt. Még ebben az évben, 1790. szeptember 23-án aláírták az Oszmán Birodalommal kötött gyurgyevói fegyverszünetet, aminek következtében a hódítási hullám megszakadt. Közel egy évvel később 1791. augusztus 4-én Szisztovóban békét kötött a Habsburg Birodalom az Oszmán Birodalommal, ahol a hódításokról lemondott II. Lipót, így Belgrád végleg visszakerült az Oszmán Birodalom fennhatósága alá. A Habsburgok számára az erődítményt utoljára elfoglaló Loudon tábornagy 1790. július 14-én halt meg, még abban a tudatban, hogy az erődítmény egy győztes háborúval a császár kezén marad, akár örökre.
Timári Krisztián
Képlista:
1: https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Belgrade_%281717%29
2: https://en.m.wikipedia.org/wiki/File:L%C3%B6schenkohl_Joseph_II._Katharina_II.jpg
6: https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Belgrade_%281789%29#/media/File:Belagerung_Belgrad_2.jpg
Szakirodalom:
- Zachar József (1990), Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat.
- Janko, W. E. (1868), Die Eroberung Belgrads im Jahre 1789 durch den kaiserlichen Feldmarschall Gideon Ernst Baron Laudon, Österreichische Militarische Zeitschrift,Streffleur, 1868,9 Jahresgang, 3 .S,1-45
- Rédvay István (1940), Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, In: Magyar Katonai Szemle, 1940. 5. szám, 510-516.
- Bánlaky József (1941), A magyar nemzet hadtörténelme, 19. kötet, Budapest, Athenaeum Kiadó.
- Eichler, A.K. (1790), Vollständige Geschichte von der Belagerung und Einnahme der Festung Belgrad,Prag, in Schönfeld Handlung.
- Criste, Oscar (1904), Kriege unter Kaiser Joseph II. L.W. Seide und Sohn.
