A középkori hadsereglétszámok becslése közismerten rendkívül problémás és bizonytalan, a legkiválóbb történészek munkáiban is egymással szöges ellentétben álló számadatokat találunk. Nagyobb baj, hogy a korabeli források is bizonytalanságban hagyják a mai olvasót, mivel nyilvánvalóan az ott található sok tízezres és százezres számokat nem lehet komolyan venni. 940 körül egy arab forrás szerint a támadó magyarok számát hatvanezerre becsülték, s örültek, hogy nem az általuk lehetségesnek gondolt százezren érkeztek. 954-ben „bőrsisakok ezreiről” írtak, 955-ben pedig a kortárs szemtanú leírása szerint „a magyarok akkora serege lendült támadásba, amekkorát… az akkor élő emberek közül egyetlen vidéken sem látott senki”. Az olvasó megnyugtatására előrebocsátjuk, hogy nemcsak a 10‒11. században tapogatódzunk a homályban, egészen a 16. századi premodern katonai bürokrácia megjelenéséig ez a helyzet: elég, ha a magyar középkort szimbolikusan lezáró mohácsi csatában szembenálló erőkre vonatkozó legkülönfélébb becslésekre utalunk.

1 Az augsburgi csata

Nem véletlen, hogy a kortársak kedvelték a nagy számokat, hiszen annál nagyobb dicsőség volt egy elsöprő fölényben lévő ellenfelet legyőzni. A modern korban a nagy számokkal elsőként ‒ korántsem végérvényesen ‒ egy német hadtörténész, a modernkori hadtörténetírás megújítója, Hans Delbrück (1848‒1929) próbált leszámolni, akinek jótékony hatása a szakmunkákban szerencsére mindmáig érzékelhető. További probléma, hogy korabeli írott forrás a magyarok oldaláról – értelemszerűen – egyáltalán nem maradt fenn, így a magyarok számát kénytelenek vagyunk a nyugati ellenfél becsült létszámához viszonyítani. Egyedül egy arab forrás tud arról, hogy őseink húszezer lovassal vonulnak ki, amiből azonban egyáltalán nem lehet megtudni, hogy az egyes hadjáratokba hányan indultak el. Persze, ha ismernénk a Kárpát-medence népességét, az talán segítene, de ennek becslése jelenleg talán még a harcoló csapatokénál is bizonytalanabb. A ma ismert húszezer honfoglalás kori sírlelet alapján készült áttekintésből arra következtethetünk, hogy a medence ritkán lakott volt, s igen kis lélekszámú településekkel volt benépesítve. Természetesen felmerült, hogy a kalandozó csapatokhoz az itt talált népességből is csatlakoztak, amire elsősorban a morva leletekben előforduló zsákmánypénzekből próbálnak következtetni.

2 Az augsburgi csata

A másik megszívlelendő szempontot a seregek logisztikai szükségletének modellezése hozta. Ezek számszerűsíteni próbálták a harcosok kalóriaigényét, a lovak takarmányszükségletét, a feltétlenül szükséges szállítókapacitást és pihenőidőket. Az elméleti fejtegetések alapján minden tízezer harcoshoz több mint 2700 málháslovat számolhatunk, ha nem tudnánk, hogy a magyarok lovai híresen igénytelenek és „kis fogyasztásúak” voltak, s az esetenkénti zsákmányolás is csökkentette az igényeket. Persze, ekkor még nem számoltunk a harci eszközökkel, a nyíl- és tegezutánpótlással, aminek eredményeként a fenti trén (hadtáp szállítóoszlopa) már csak ötezer embert szolgált volna ki. A valóságban sokkal kisebb trénnel indulhattak harcba, aminek hazafelé a zsákmányt és sebesülteket is szállítani kellett. Ezen persze segített, hogy amint Bölcs Leó is feljegyezte „követi őket nagy csapat ló és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig a sokaság látszatának keltése végett”. Az utánpótlás terén kudarcról ritkán olvashatunk, kivétel talán a 942. évi hispániai hadjárat, amikor egy megbízható arab forrás szerint „Isten ellenségeinek az élelme elfogyott és a takarmánynak is híján lettek”. A sereg vonulási hossza azonban nem volt a végtelenségig nyújtható: a korabeli utakon legjobb esetben kettesével fértek el, s ha az oszlop vége nagyon lemaradt, az a meglepetés rovására ment. Magától értetődő, hogy kisebb csapatokban indultak, s a jelekből ítélve csak nagy ritkán gyűltek egybe és vállalkoztak nagyobb, nyílt mezei csatára. Ez magyarázhatja meg a kalandozók számtalan kisebb kudarcát, amikor – számunkra nehezen megmagyarázható módon – a sebtében egybegyűlt helyi erőknek sikerült megfutamítani őket.

3 Magyarok Sankt Gallenben, 926.

Na, de hát akkor mit írnak a források? A korszak négy meghatározó ütközetéről eltérő számaink vannak. 899-ben az észak-itáliai Brentánál a magyarok Berengár itáliai király 15 000 főre becsült seregét futamítják meg. Jánosnak, a velencei dózse káplánjának az adatát nagyjából el szokták fogadni, nagyságrendileg biztosan nem tévedett sokat, egy közel tízezer fős csapatot a viszonylag sűrűn lakott lombard tájról össze lehetett toborozni. Sajnos a magyarokról csak annyit mond, hogy „óriási sokasággal” jártak, amit a feltételezhetően magukkal vitt tartaléklovak nagy tömegével hihetőnek kell elfogadnunk. A magyarok jelentős, több ezres létszáma mellett szól, hogy a rákövetkező telet is Itáliában töltötték, ami olyan magabiztosságra vall, amit a normannok esetében első megjelenésük után csak évekkel később lehetett megfigyelni. Egyébként soha többet nem maradtak ellenséges területen télire, valószínűleg nem szereztek túl kellemes tapasztalatokat 899-ben.

A következő nagy győztes csatáról, a 907. évi pozsonyiról a létszámadatok vonatkozásában semmiféle támpontunk sincsen, miként a 933. évi merseburgi, ezúttal vereséggel végződő csatáról sem. A pozsonyi esetében a németek oldaláról az elesett bajor őrgróf és a három főpap személye alapján egyenként 200‒400 fős kíséretre gondolhatunk, ami persze csak a minimális létszámot sejteti. A merseburgi csata esetében tudjuk, hogy a magyarok még a csata közben rádöbbentek a németek túlerejére, s menekülőre fogták, ami csak azt jelentheti, hogy létszámuk messze elmaradhatott a 899‒900. évi hadjáratban, „kalandozásban” részt vett seregétől. A magyar vezérek a 955. évi augsburgi csatát azonban tudatosan vállalták, noha felderítőik révén nyilván tisztában lehettek vele, hogy sosem látott létszámú német sereg gyűlt össze ellenük. A magyar sereg erejét igazolta, hogy Augsburg városának bevételét is lehetségesnek ítélték, s az ostrom során nem takarékoskodtak az élőerővel. Ez esetben minden attól függ, hogy a németek nyolc légióját hány fős „légióval” számítjuk, egy elméletileg lehetséges ezer fővel vagy kevesebbel. Ennek függvényében jutunk 4‒8 ezres becsléshez, amihez egy megközelítőleg azonos nagyságú magyar sereget rendelhetünk.

4 Magyarok Sankt Gallenben, 926.

A többi hadjárat forrásaiból is levonhatunk következtetéseket, amiket persze ismét nehéz számszerűsíteni. A kalandozó seregek már a gyorsabb haladás érdekében is kisebb egységekben mozogtak, amint azt a Sankt Gallen-i kalandból is tudjuk. A mozgékonyságot részesítették előnyben a nagyobb tömeggel szemben, még azon az áron is, hogy rendre kudarcokat kellett vallaniuk az ellenálló egyházas helyeken, például Cambrai-ban vagy a sebtében egybegyűlt – a normannok és arabok ellen már harci tapasztalatra szert tett – helyi milíciákkal szemben. Persze amint a Sankt Gallen-i apátság rekonstruált épületei is mutatják, a kőből épített, fallal védett, sokszor már-már templomerőd jellegű építmények ostroma nem lehetett egyszerű.

5 Sankt Gallen apátságának rekonstruált 9. századi állapota

Hasonló eredményre juthatunk, ha az I. Ottó német király ellen szerveződött 954. évi német lázadás idején megjelenő magyar sereg útvonalát és haladási sebességét vizsgáljuk. A Rajnán a nagyböjtben kelnek át, nyilván nem sokkal március 19-e előtt történhetett, amikor aznap Wormsnál nagy pénzhez jutnak. Innen vonulhattak tovább a mai Belgium területére, Alsó-Lotaringiába. Szembetűnő azonban, hogy milyen rövid ideig maradnak e területen, április 6-a után már nincsen naphoz köthető adatunk, s úgy tűnik, hogy Burgundián és Észak-Itálián át a lehető leggyorsabban hazatérnek. Rendkívül ellentmondásos a március 19-e és április 6-a közötti Worms–Cambrai útvonaluk rekonstrukciója. Kérdés, hogy – még ha a magyarok kisebb csapatokra váltak is szét – hány egyházas hely megtámadásával számolhatunk, hiszen a Worms és Cambrai közötti, mintegy 540 km útvonalat a magyarok 18 nap alatt teljesítették, amelyre 30 km/nap átlagos menetteljesítmény számolható.

Ekkor szerényebb létszámukra már abból is következtethetünk, hogy a német belháborúba – bár alkalmuk lett volna – tudatosan nem avatkoztak be, s csak a célterület prédálására vállalkoztak. A híres krónikás, Liudprand egy bizánci összeütközésnél 300 harcosból álló magyar seregről tud, ami az egész középkorban egy ütőképes kontingens létszámának felelt meg. Az utóbbi fél évszázad szakmai eredményihez tartozik a logisztika, az utánpótlás szállításának figyelembe vétele a létszám és a haladási sebesség rekonstruálásakor. Ha ezeket a számításokat komolyan vesszük, akkor ebben a korban valószínűleg el kell búcsúznunk a több tízezres seregek fantomjától.

Eddig persze a Delbrück nyomán érvelő ún. minimalista iskola eredményeit olvashattuk. Van azonban egy ettől gyökeresen eltérő módszerrel számító, leginkább az amerikai Bernard Bachrach és fia, David Bachrach nevével fémjelzett iskola is, amely mind a nyugatiak, mint a kalandozó magyarok esetében az előbbi számok többszörösével számol. Feltétlen hitelt adnak a német haderőt számba vevő – mások által hitetlenkedve fogadott – 981-es összeírásnak, amely alapján a nehézfegyverzetűek száma a 15 000-et is elérhette. Ugyanakkor vélelmezik, hogy a szabad germánokra vonatkozó hadkötelezettség révén az uralkodónak szinte korlátlan lehetősége nyílt a seregek létszámának növelésére. Ők Nagy Károly idejében százezer fős hadi potenciállal számolnak, amiből harmincezer nehézfegyverzetű lett volna, de még II. Ottó német király itáliai expedíciós seregét is húszezerre becsülik. A 953‒954-es harcok idején I. Ottó német király hónapokon át húszezer fős sereget mozgatott, és vélelmezik, hogy folyamatos ellátásukat is biztosítani tudták. Az amerikai iskola a magyarok létszámát is a nyugati seregekéhez igazítja, s a korabeli krónikások által pergamenlapra vetett több tízezres számok átkerültek a modern feldolgozások lapjaira.

6 Hadik András tábornagy

A minimalisták és a nagy számok híveinek vitáját nem akarjuk eldönteni, de a kis számok védelmében felidézzük Hadik András berlini kalandját 1757 októberéből (amelyet a legnagyobb terjedelmű magyar hadtörténet szerzője, Bánlaky József „portyázó vállalat”-nak nevez, a németek „Streifzug”-nak, pontosan azzal a szóval, mint korábban a magyar kalandozásokat). 1757. szeptember 15-én merült fel Habsburg részről az ellenfél brandenburgi tartományába való betörés ötlete, amelyet Mária Terézia október 8-án hagyott jóvá. A csapatok mozgósítása nem okozott gondot, hiszen a Hétéves háború ekkor már javában folyt. Ekkor szerencsénkre nincsen bizonytalanság a létszámot illetően, hiszen már mindent adminisztráltak, amint azt Markó Árpád tanulmányában közzétette. A hátvédek felállítása után Hadik csapata 3460 főt számlált, 900 német és részben magyar gyalogost, 1000 horvát gyalogost, 760 német lovast és 800 magyar huszárt.

7 Hadik megsarcolja Berlint, 1757

Október 11-én indultak Drezda‒Meissen magasságából, és erőltetett menetben haladva 16-án már meg is ostromolták Berlint, hogy a sarcot – még aznap éjjel kilenc szekéren készpénzben, illetve váltókban – megszerezve, 17-én hajnalban már odébb is álljanak, és elkerüljék a közelgő felmentő sereggel való fájdalmasnak ígérkező találkozást. Az akció lényegi eleme volt az ellátás pontos megtervezése (rekviráló sereggel nem lehet tempósan haladni), a mozgékonyság és a meglepetés. Hadik utasításának megfelelően Berlin falai előtt sokat mozognak a huszárok, hogy nagyobb sereg látszatát keltsék, amiben segített, hogy tisztek 3‒5 tartalék lóval vonultak. A jól dokumentált 18. századi akció sok mindenben megvilágítja és megmagyarázza a kalandozók sikereinek a titkát: korlátozott létszámú, de jól szervezett csapattal, ellenséges területen, egy létszámban sokkal erősebb ellenfél ellen is lehet komoly sikert elérni. Pedig ez már a tömeghadsereg korának hajnala volt.

A forrásokat olvasva végül is inkább azt tudjuk meg, hogy a kalandozó magyarok hányan nem lehettek.

Veszprémy László

Képek

1 Az augsburgi csata Hektor Mülich(1415-1490) illusztrációján, Sigmund Meisterlin Nürnberg város történetét leíró, 1457-ben készült munkájában. (Staatsbibliothek Augsburg)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Augsburgi_csata#/media/F%C3%A1jl:Lechfeld_955_Hektor_M%C3%BClich_1457.jpg

2 1 Az augsburgi csata. Franz Sales Lochbihler festménye. (Heimatmuseum Wertach)
https://www.geschichte-zu-fuss.de/schlacht-auf-dem-lechfeld/

3  Magyarok Sankt Gallenben, 926
https://baloghpet.files.wordpress.com/2015/08/a-szent-galleni-kolostor.jpg

4 Viborada mártíromsága Sankt Gallenben, 926-ban. Miniatúra 1451-ből. Johannes Duft - Tibor Missura-Sipos: Die Ungarn in Sankt Gallen. Mittelalterliche Quellen. Magyarok Szent Gallenben. Középkori források.; Százszorszép Kiadó, Budapest, 1992, XI. table. Szt. Galleni Alapítványi Könyvtár, Codex pages 602, 345.
http://mek.oszk.hu/01900/01993/html/index99.html

5 Sankt Gallen apátságának rekonstruált 9. századi állapota
https://denkmalpflege-schweiz.ch/2014/01/15/stiftsbezirk-st-gallen-kleinod-der-schweizer-denkmalpflege/

6 Hadik András (Georg Weikert festménye, 1783)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadik_Andr%C3%A1s_(hadvez%C3%A9r)#/media/F%C3%A1jl:Gr%C3%B3f_Hadik_
Andr%C3%A1s_t%C3%A1bornagy.jpg

7 Hadik megsarcolja Berlint, 1757
https://ntf.hu/index.php/2017/08/11/a-csaszarno-kesztyui-es-a-hazacsabitott-szekelyek-hadik-andras-haboruban-es-bekeben/