1 Amerikai katonák a szuronyharcot gyakorolják

Az Egyesült Államok I. világháborús szerepléséről elsősorban a kimerülés szélén álló szövetségeseinek megsegítése és a sikeres, Németország kapitulációjáig tartó előrenyomulás él a közgondolkodásban. Lényegesen kevesebb szó esik arról, hogy a hadba lépést megelőző időszakban kik és miként képzelték el a fegyveres erők fejlesztését, valamint, hogy e témával kapcsolatban milyen viták folytak. Az első haderőfejlesztéssel kapcsolatos írások a 19. század végén jelentek meg, és a téma iránti érdeklődés az idő előrehaladtával fokozatosan növekedett. A fordulópontot az I. világháború kitörése jelentette: 1914 őszétől kezdve már egyre szervezettebb formában működött a Felkészülési Mozgalomnak (Preparedness Movement) nevezett csoportosulás. Tevékenységükre válaszul a békepártiak is aktívabbá váltak, ők, a nevükhöz híven, a fejlesztések ellen emeltek szót. Milyen lett volna az általuk ideálisnak ítélt hadsereg? Milyen érveket sorakoztattak fel a szükségesnek tartott fejlesztések érdekében? A továbbiakban e kérdések megválaszolására teszünk kísérletet.

Az Egyesült Államok hadseregét minden háború lezárása után olyan mértékben lecsökkentették, hogy még éppen alkalmas legyen feladatai ellátására. A tengerentúlon a 20. század kezdetéig vezérkar sem volt, ugyanis tartottak attól, hogy államcsíny-kísérletek kiindulópontja lehet. A 19. század második felében a krími háború, az amerikai polgárháború, majd a francia–porosz háború hatásaként mégis nőtt az érdeklődés a szárazföldi erők iránt. Ennek eredményeképpen William T. Sherman tábornok egyik bizalmasa, Emory Upton tábornok egy másfél évig tartó, 1877-ben befejeződött tanulmányút során vizsgálta a nagyhatalmak fegyveres erőit. Nem aratott nagy sikert, mivel a német hadsereget tartotta a legtöbbre és hazatérése után ennek a megállapításának hangot is adott. Beszámolói könyv alakban csak sokkal később (1904-ben) jelentek meg, addigra viszont kézirat formájában szinte mindenki elolvasta, aki érdeklődött a téma iránt.

A másik nagy hatású stratéga, Alfred Thayer Mahan elgondolásai éppen Upton érvei ellen hatottak, ugyanis neki nagy szerepe volt a szárazföldi erők elhanyagolásában. Mahan úgy ítélte meg, hogy Nagy-Britannia flottaelsőségével és egy erős, a második vagy a harmadik helyen álló saját haditengerészettel szavatolható az Egyesült Államok biztonsága. A kettős biztonság elmélete szerint a brit mellett az amerikai haditengerészetnek is meg kellett előznie – vagy legalábbis megközelítenie – a németet. Az amerikai kormányok a hadsereg iránti ellenérzés miatt egyhangúlag Mahan mögé sorakoztak fel. A politikusok ellenzékben, míg a katonák nyugállományba vonulást követően léphették át a Rubicont Upton programjának nyílt támogatásával, ugyanis a korábbi gyakorlathoz való alkalmazkodás a szalonképesség előfeltétele volt.

2 A „Great White Fleet”, az amerikai atlanti flotta 1907 decemberében Hampton Roads előtt

A századelőn már megjelent a fő ázsiai vetélytárs, Japán elleni védtelenség kiemelése. Noha a szigetország megerősödése elsősorban a haditengerészet fejlesztésére ösztönözte a döntéshozókat, a szárazföldi erőkre is a korábbinál nagyobb figyelem irányult. A felkészülés szószólói a hadsereggel kapcsolatban azt emelték ki, hogy kis létszáma és feladatainak megsokszorozódása miatt már nem tudta szavatolni az ország biztonságát. Különösen a Hawaii- és a Fülöp-szigetek kerültek elő negatív példaként, ahol egy inváziós haderővel szemben a kevés és rosszul felszerelt helyőrség nem tudott volna érdemi ellenállást kifejteni. Az 1910-es évektől kezdve az Egyesült Államok partvédelmével kapcsolatban is ugyanezt állították. A 100 000 főt nem sokkal meghaladó reguláris hadseregnek 300 000 főre emelésével lehetett volna garantálni az ország biztonságát. A korábbi gyakorlattal ellentétben egyes hadosztályoknak folyamatosan a partvidéken kellett volna állomásozniuk, hogy egy inváziós haderő ellen késedelem nélkül fel tudják venni a harcot. Mivel javaslataikat kormánykörökben nem fogadták meg, a hadsereg népszerűsítésére törekedtek. A felkészülés egyik pionírja, a vezérkari főnök, Leonard Wood 1913-ban nyitotta meg az első, önkéntesek számára fenntartott kiképzőtáborokat. Abban az évben még csak néhány százan jelentkeztek, de 1914-től Wood újabb táborokat hívott életre. Munkája eredményeként 1916 nyarán már 16 000 önkéntes sajátíthatta el a katonaélet alapjait. A kiképzés öt hétig tartott, a jelentkezők nagyobb része egyetemistákból, valamint más középosztálybeli családból való fiatalokból került ki.

3 „Képzett vagy a hazád védelmére?”
A plakát a plattsburgi kiképzőtáborba toboroz önkénteseket

Franciaországban és Belgiumban épp hogy beásták magukat a szemben álló felek, amikor az Egyesült Államokban egy republikánus képviselő, Augustus Peabody Gardner elégtelennek nevezte országa haderejét. Gardner 1914 októberében több alkalommal is szólásra emelkedett a Képviselőházban. A valóban kis létszámú hadsereg mellett az angol és a német után a harmadik legerősebb haditengerészettel kapcsolatban is bírálatokat fogalmazott meg. A tengeralattjárók jelentőségére szintén felhívta a figyelmet, fontosnak tartotta, hogy az Egyesült Államok e fegyvernem tekintetében is a világ élvonalához tartozzon. Elismerte, hogy a meglévő fegyveres erők országa korábbi háborúkban elegendőek voltak, viszont kiemelte, hogy egy „igazi” ellenséggel szemben már nem tudnának helytállni. Joggal merül fel a kérdés, hogy Gardner beszéde idején az Egyesült Államoknak számítania kellett-e az általa megfogalmazott „igazi” ellenségre? E kérdést maga Gardner sem válaszolta meg. Apósa, Herny Cabot Lodge szenátor is adós maradt az ellenség megnevezésével, ő viszont számszerűsítette veje aggodalmait: „Ronda dolog kimondani, de bármelyik ország képes lenne lerohanni minket, amelyik képes egy 400 000 fős haderőt kiállítani.” A határozott javaslatok ellenére Woodrow Wilson elnök 1914. december 7-én tartott beszédében világossá tette, hogy semmilyen, a korábbi gyakorlattól való eltérést nem tart szükségesnek.

4 Henry Cabot Lodge (1850–1924)

Wilson bármennyire is szerette volna jelentéktelennek láttatni a haderőfejlesztés kérdését, erőfeszítéseit nem koronázta siker. A felkészülés az elkövetkezendő két év egyik legnépszerűbb vitatémája lett, nem is volt olyan politikus, vagy más közszereplő, aki ne foglalt volna mellette vagy ellene állást. A nyomtatott sajtó nagy része napról-napra a felszínen tartotta e témát, a felkészüléssel kapcsolatos cikkek általában a címoldalon jelentek meg, gyakran olyan hangzatos megállapításokkal, amely szerint a „háborús felhő bármikor átterjedhet erre a területre is, ezért nem meglepő, hogy sokaknak az Egyesült Államok katonai felkészültsége körül járnak a gondolatai.[1] Az utóbbi tagmondat az idő előrehaladtával egyre inkább igaz volt, olyannyira, hogy az elnök munkatársai között is meg lehetett találni a támogatóit. Lindley Miller Garrison, hadügyminiszter a kisebb létszámú fejlesztések mellett állt ki, egészen 1916 februárjában történt lemondásáig. Wilson egyik legfőbb bizalmasa és tanácsadója, Edward Mandell House „ezredes” szintén hasztalan próbálta meggyőzni az elnököt a felkészülés jelentőségéről.

5 Woodrow Wilson (1856–1924)

1914 végétől a pamfletektől a terjedelmes feldolgozásokig sok kiadvány látott napvilágot, amelyek a fegyveres erők fejlesztését tűzték zászlajukra. Az érvkészletek és a végkövetkeztetések is különbözőek voltak, olyannyira, hogy a szerzők olykor egymással és önmagukkal is ellentmondásba keveredtek. A New York előtt partraszálló, majd a várost elfoglaló ellenség rémképe éppen úgy előkerült, mint a költséges és körülményesen irányítható hadsereg. Gyakran azzal érveltek, hogy az amerikaiak már régóta nem vívtak jelentős háborút és emiatt elkényelmesedtek. Több szerzőnél is előkerült Svájc, mint pozitív példa. Azzal érveltek, hogy az alpesi országot nem lehetett militaristának nevezni, mégis ütőképes és korszerű hadsereget tartott fenn. Véleményük szerint ennek köszönhette, hogy Belgiummal ellentétben nem támadták meg. Leegyszerűsítve úgy fogalmaztak, hogy Svájc területi épségét felkészültsége miatt tartották tiszteletben, míg a felkészületlen Belgiumot lerohanták. (Svájcra nem azért nem terjesztették ki a hadműveleteket, mert a haderő elrettentette volna őket, hanem annak földrajzi viszonyai miatt.) Arra is sok utalás történt, hogy nem a nagyhatalmak hadereje volt kiemelkedően nagy, hanem az amerikai volt nagyon fejletlen. Ezzel függ össze, hogy nem a legnagyobb európai haderők fejlettségi szintjének elérését tűzték ki célul, hanem elképzeléseik szerint a másod-harmadvonalbeli fegyveres erők (Szerbia, Románia stb.) szintjére kellett volna emelni az amerikai hadsereget. Több ízben is kiemelték, hogy programjuk békés célokat szolgált, mi több, saját elmondásuk szerint ők maguk is pacifisták voltak. Az általuk leírtakon, elmondottakon túl felismerték a képi világ lélektani hatásait is. E megállapítást leginkább az a két kép támasztja alá, amelyeken az amerikai és a francia tüzérséget ábrázolták. Az amerikairól közölt képen mindössze két löveg található, rendezetlenül, míg a francia oldalon több fegyver van felsorakoztatva, rendezett, bevetésre kész állapotban.

6 Theodore Roosevelt (1859–1919) és Leonard Wood (1860–1927)

Leonard Wood az I. világháború idején sem maradt tétlen. A korábbi vezérkari főnök több kötetben, cikkben is igyekezett rávilágítani az amerikai katonapolitika hibáira. Nézete szerint a képzetlen emberanyag már korábban is felesleges veszteségeket okozott, az I. világháború korában viszont ez a gyakorlat már működésképtelen volt. 1915. április 15-én egy terjedelmes előadásban foglalta össze a fegyveres erőkkel kapcsolatos tennivalókat. Már első mondatában megállapította, hogy „az Egyesült Államok népe az ország hadtörténetével és katonapolitikájával kapcsolatban egyaránt nagyon kevés információval bír.”[2] A 19. század második felének háborúit és az I. világháborút illetően megállapította, hogy a hadüzenet és a mozgósítás között egyre kevesebb idő telt el. Ennek okát részben a technikai fejlődésben, részben pedig az előkészületek megtételében látta. A modern hadseregek igényeiről megjegyezte, hogy „ez csak körüljárása annak, mit is jelent katonai értelemben felkészültnek lenni.” Országa hadseregének elmaradottságának bemutatásához egyedi hasonlattal állt elő. Úgy ítélte meg, hogy „egy képzetlen embertömeg semmivel sem jelent többet, mint egy kiépítetlen aranybánya Alaszkában egy, a Wall Street-en kitört pánik idején.”[3] Wood szerint Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban tradicionális előítéletek voltak a szárazföldi hadsereg ellenében, s ez egyik országnak sem használt. Gardner mellett ő is kiemelte, hogy egy invázió felkészületlenül érte volna az Egyesült Államokat, s hogy a hadsereg nem lett volna képes érdemi ellenállást kifejteni. Több szerzővel egyetemben ő is áttekintette az Egyesült Államok korábbi háborúit. Nála is felbukkant a szerencse és a gyenge, vagy más hadszíntereken is lekötött ellenfelek együttese, s e két tényezőt az amerikai győzelmek fő okának tartotta. A haditengerészetet és a repülőgépek katonai célú felhasználását Wood egyáltalán nem hozta szóba, mivel tudatosan a hadsereg erősítését kívánta elérni. Mindezek ellenére ő is beleütközött az áttörhetetlen falba, ugyanis nem tudott megdönthetetlen bizonyítékkal előállni arra vonatkozólag, hogy mi indokolta volna a szárazföldi erők azonnali fejlesztését. A felkészülést pártolók többségével együtt ugyanis a volt vezérkari főnök sem fejtette ki, hogy melyik ország haderejével, s mely területen kellene majd az Egyesült Államoknak szembenéznie.

7 „Add a szünidődet a hazádnak!”
Ez a plakát az egyetemistákat célozza meg,
hazafias kötelességként mutatva be az önkéntes táborokban való szolgálatot

Az érvek sokszínűsége mellett egyre inkább világossá vált, hogy az európai háborúban való részvételt még senki nem merte nyíltan felvállalni. Ez a megközelítés a tengeralattjáró-hadviselés legtöbb amerikai áldozatával járó eseménye, a Lusitania elsüllyesztése után sem változott jelentősen. Németországnak az amerikai közvéleményben addig is megtépázott hírneve viszont tovább romlott.

Hogyan érintette ez a felkészülési propagandát? A fejlesztések mellett állók közül a legtöbben elismerően nyilatkoztak a központi hatalmak, elsősorban Németország katonapolitikájáról. Theodore Roosevelt volt elnök például mind hadseregszervezését, mind hadiiparát méltatta. Ez a megítélés a hadba lépés után is megmaradt, ugyanis több amerikai politikus és katonai vezető is veszélyesnek, akár a végső győzelemre is esélyesnek tartotta a német hadsereget. Az amerikai expedíciós haderő főparancsnoka, John Joseph Pershing tábornok is hasonló szellemben nyilatkozott, ugyanis emlékirataiban Németországot nevezte a legjobban felkészültnek. E megállapítás után azonnal a Lusitania elsüllyesztését és a korlátlan tengeralattjáró-háború méltánytalanságait emelte ki. Széles körben tartotta magát tehát az a nézet, hogy a német sikerek egyik fő oka éppen a kiváló szervezettség és az erős végrehajtó hatalom volt. Ennek ismeretében felvetődhet a kérdés, hogy miképpen tartották a hatékony, modern hadiipart és a meglévőnél lényegesen nagyobb létszámú hadsereget összeegyeztethetőnek az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedésével?

8 John J. Pershing (1860–1948)

Lodge szenátor tett kísérletet arra, hogy ezt a kérdést megválaszolja. Igazának bizonyításához egyedi hasonlattal, a „késhasonlattal” állt elő. Nézete szerint „a kés gyakran veszélyes lehet az emberi életre, de ennek ellenére értelmetlen volna betiltani azt, mivel a veszély kizárólag a kést birtokló egyén szándékától, vagy indulatától függ, nem a kés puszta léte jelent veszélyt.”[4] Az I. világháború eseményeire kivetítve úgy lehet értelmezni, hogy Lodge szerint a világháború hadszínterein szemben álló felek – különösen Németország – voltak azok, akik agresszív, hódítási céllal tartották fenn hadseregüket, a szenátor hasonlata alapján tehát azok, akik rossz célokra használták a kést. Az Egyesült Államok volt – vagyis lett volna – az érett gondolkodású használó, akinek a kezében semmi veszélyt nem jelent. Úgy ítélte meg, hogy mivel országában mindig szilárd alapokon nyugodott a demokrácia, ezért ezt a próbát, nevezetesen a modern tömeghadsereg próbáját is kiállja. Véleménye szerint tehát még egy erős hadsereg megléte esetén sem kellett militarizálódástól tartani.

A szövetségi rendszerek formálódásának korszaka a békepárti közszereplők és politikusok figyelmét sem kerülte el. Az ő olvasatukban a jelentősen megnövelt és modernizált hadsereg nem erősítette, hanem gyengítette a biztonságérzetet. Úgy értelmezték, hogy túl kis területen túl sok nagyhatalom zsúfolódott össze, s a legsúlyosabb hiba az volt, hogy mindegyikük a lehető leghatékonyabb haderőktől várta ellenfeleinek elrettentését. Ez a diplomácia nyelvének durvulását vonta maga után. Ami az Egyesült Államokat illeti, ott a felkészülés ellenzői a háború kitörésekor még Wilsonnal egy platformon helyezkedtek el. A véleménykülönbségek 1915 tavaszától kezdve az Atlanti-óceán eseményei kapcsán fogalmazódtak meg. Hadügyi kérdésekről akkoriban nem esett szó, mivel a békepárti oldal azt sérelmezte, hogy egyre inkább kettős mérce érvényesült Nagy-Britannia javára.

A világháború eseményeinek és újításainak hatását a Columbia egyetem rektora, Nicholas Murray Butler foglalta össze. „Öt évvel ezelőtt elméletileg még lehetett volna egy létező erő, s egy általa, a tengerek felől vezetett invázióra kellett volna felkészülnünk; de most, amikor barátaink valamennyi európai országban a szemünk láttára véreznek el, amikor az európai országok kimerítik élőerejüket, felélik tartalékaikat […] ki az a láthatatlan, ismeretlen ellenség, akinek a támadása ellen hatalmas összegekből fel kellene készülnünk?”[5] E mondatból világossá válik, hogy az Egyesült Államok biztonságának egyik pillére továbbra is az Európától való nagy távolság volt, s 1914-től az I. világháború is ehhez társult. Hiába vetettek be ugyanis Európában az amerikai hadsereg sokszorosát kitevő haderőket, ezek az elhúzódó állásharc miatt nem jelentettek veszélyt az Egyesült Államokra nézve, éppen ellenkezőleg: a nagy veszteségekkel járó hadműveletek növelték az ország biztonságát.

9 Robert Marion La Follette (1855–1925)

Wisconsin állam republikánus szenátora, Robert Marion La Follette szerint Wilsonnak a semlegesség mellett és a fegyverkezés ellen kiálló nyilatkozatai államférfiúi nagyságról és hazafias megközelítésről árulkodtak. Ami az Egyesült Államok biztonságpolitikai érdekeit illeti, La Follette Mahan nyomdokain haladt. Ellenezte a hadsereg erősítését, mert szerinte e lépés az Egyesült Államok évszázados semlegességével való teljes szakítást jelenthette volna. Kiemelte, hogy az ország biztonságpolitikai érdekeinek az adott helyzetben a világon a harmadik legerősebb és szorosan a német mögött álló haditengerészet is tökéletesen megfelelt. A nagymérvű fejlesztések anyagi vonzataira is felhívta a figyelmet. Kiemelte, hogy a tervek megvalósítása az ország történetének legnagyobb adóemelését eredményezte volna. Károsnak és veszélyesnek nevezte, hogy a fejlesztés mellett állók minden érveléshez ellenségesen viszonyultak, s programjuk támogatását a hazafiság előfeltételének tartották.

1915. augusztus 19-én egy újabb brit hajó, az Arabic kapott torpedótalálatot, amelynek amerikai áldozatai is voltak. Az amerikai tiltakozás hatására Németország a tengeralattjáró támadások megszüntetésére tett ígéretet. Ezt még Wilson egyik leghevesebb bírálója, Theodore Roosevelt is sikerként értékelte. Az incidens diplomáciai rendezésével úgy tűnt, hogy a nyugalmasabb időszak beköszöntével a felkészülés kérdésköre is kisebb érdeklődésre tarthat számot, ám ennek éppen az ellenkezője valósult meg. A téma népszerűségének emelkedése miatt hamarosan Wilson is arra kényszerült, hogy terveivel ellentétben bekapcsolódjon a vitába. 1915 őszétől kezdődött meg a fegyveres erőkről folytatott vita második szakasza, amely az elnökválasztási kampány időszakával is egybeesett.

Tóth Péter András

Képek

1 Amerikai katonák a szuronyharcot gyakorolják
http://www.eastsussexww1.org.uk/american-soldiers-arrive-france/index.html

2 A „Great White Fleet”, az amerikai atlanti flotta 1907 decemberében Hampton Roads előtt
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Us-atlantic-fleet-1907.jpg

3 „Képzett vagy a hazád védelmére?” A plakát a plattsburgi kiképzőtáborba toboroz önkénteseket
https://americanhistory.si.edu/blog/

4 Henry Cabot Lodge (1850–1924)
https://quotepark.com/

5 Woodrow Wilson (1856–1924)
https://www.whitehouse.gov/

6 Theodore Roosevelt (1859–1919) és Leonard Wood (1860–1927)
https://turtledove.fandom.com/wiki

7 „Add a szünidődet a hazádnak!” Ez a plakát az egyetemistákat célozza meg, hazafias kötelességként mutatva be az önkéntes táborokban való szolgálatot
http://www.greenwichfacesthegreatwar.org/

8 John J. Pershing (1860–1948)
https://cdn.britannica.com/45/134245-050-1A12A08D/John-J-Pershing.jpg

9 Robert Marion La Follette (1855–1925)
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/40/Robert_M._La_Follette%2C_Sr.jpg

[1] The New York Times, 1915. május 16. American Army and Navy.

[2] Wood, Leonard: The Policy of the United States in Raising And Maintaining Armies. 1. In: Uő: The Military Obligation of Citizenship. Princeton, Princeton University Press, 1915.

[3] Uo. 5.

[4] Lodge, Henry Cabot: War Adresses. Boston, Houghton Mifflin, 1917. 40.

[5] Butler, Nicholas Murray: The Preparedness of America. University of Michigan, 1916. 7.