1 Amerikai vadászrepülők légiharcban a nyugati fronton

(A bejegyzés első része itt olvasható.)

1915 őszén jelentős változások következtek be a már korábban is népszerű vitatémában. Akkortól datálható a vita kiszélesedésének időszaka, ugyanis mindkét tábor igyekezett országosan és nemzetközileg ismert embereket a soraiba állítani. A kiképzőtáborokba jelentkezők létszáma is megsokszorozódott. A legnagyobb változást azonban az hozta, hogy Wilson már közvetlen munkatársait sem tudta távol tartani a témától, mi több, ő maga is kénytelen volt beismerni annak fontosságát. A haditengerészet elsőségének következetes figyelembe vétele mellett a szárazföldi erők tekintetében is hajlandóságot mutatott a holtpontról való elmozdulásra. Az egyre gyakrabban ésszerű felkészülésnek (reasonable preparedness) nevezett programot végül a fejlesztések mellett állók és a békepártiak egyaránt elutasították. Az 1916-ban tartott elnökválasztás egyúttal az egymással szemben álló kül- és hadügyi elgondolások tesztje is volt, mivel a kampány során – a korábbi gyakorlattól eltérően – mindkettőre nagy figyelem irányult.

Felkészülési oldalon a nyomtatott sajtó, valamint a továbbra is nagyszámú kiadvány mellé újabb eszközöket sorakoztattak az arzenálhoz, amelyektől a kétkedők meggyőzését várták. 1915 őszétől egyre gyakrabban tartottak felkészülési felvonulásokat, amelyeken – sokak nagy meglepetésére – az elnök is megjelent. A filmvásznon is megjelent a téma. A Battle Cry of Peace (A béke csatakiáltása) c. alkotás a várakozásoknak megfelelően nagy sikert aratott. A bemutatón a felkészüléspárti tábor ismert egyéniségei mellett már kormánytagok és katonai vezetők is megjelentek. A kiképzőtáborokban is megfordultak ismert emberek. Az elsők között a korábbi francia nagykövetet, Robert H. Bacon-t kell említeni, aki augusztusban teljesítette a kiképzést. Így tett Theodore Roosevelt egykori hadügyminisztere, Henry L. Stimson is, aki a Plattsburgban található kiképzőtáborba jelentkezett. Saját elmondása szerint éleslövészetből olyan jól teljesített, hogy az orvosi stáb korára való tekintet nélkül alkalmasnak nyilvánította katonai szolgálatra.

2 A Battle Cry of Peace c. film reklámplakátja

A felkészülési mozgalom vezéregyéniségei meg voltak győződve arról, hogy a téma felszínen tartása kiemelt fontosságú. Ennek szükségességét azzal indokolták, hogy látszólag a Wilson-kormány és maga az elnök is belátta a katonai felkészülés kiemelt jelentőségét, ám véleményük szerint e lépés mögött valójában szavazatszerzés húzódott meg. Amennyiben a felkészülési mozgalom képes felszínen tartani a kérdést, akkor Wilson szerényebb javaslatai vagy értelmüket vesztik, vagy a továbbiakban az elnök is jelentősebb fejlesztések mellett áll ki.

Wilson 1916 januárjának végén kilenc állomásból álló előadó körútra indult, amelynek egyetlen témája a felkészülés, a fegyveres erők fejlesztésének kérdése volt. A beszédek nyomtatásban is megjelentek.[1]

3 Woodrow Wilson amerikai elnök az egyik felkészülési felvonuláson Washington D. C., 1916

Az elnök fő gondolata az volt, hogy a szárazföldi erők fejlesztése csak békés célokat szolgálhatott. A feladat újszerűségét is kiemelte, ugyanakkor a hagyományokról és az általuk behatárolt mozgástérről sem feledkezett meg. Véleménye szerint „a haditengerészet könnyen és világosan megérthető, míg a hadsereget nyilvánvalóan nagyon nehéz felbecsülni és megérteni”.[2] Az ország teljes történelme és társadalmi berendezkedése is emellett szólt. A világháborúval kapcsolatban kiemelte, hogy 1914 nyarán nem volt valószínű a konfliktus másfél éves elhúzódása, de beszédének idejére változott a helyzet, ugyanis egyáltalán nem lehetett látni annak végét. Az Egyesült Államokra gyakorolt hatását úgy ítélte meg, hogy „a helyzet kezelése egész idő alatt folyamatosan nehezebbé vált”.[3]

A haditengerészetről azt nyilatkozta, hogy a nemzetközi rangsorban a legtöbben tévesen tették a második helyre. „Ami jelenlegi erejét illeti, úgy hiszem, hogy a leghatékonyabbak között van világszerte, ám erő tekintetében a negyedik, nem a második.”[4] Az elnök ezzel megszilárdította helyzetét és igazolta a kormány felkészülési politikáját. Érvelése szerint a haditengerészet volt az első a fontossági sorrendben, ezért egy nem túlságosan fenyegető nemzetközi helyzetben annak kellett előnyt élveznie. A reális és a leginkább elfogadott megállapítás 1914-től a harmadik helyre rangsorolta az amerikai haditengerészetet. A szárazföldi erőket illetően arra a következtetésre jutott, hogy nem a reguláris hadsereg létszáma alacsony, hanem a katonai kiképzésben már korábban részesült emberekből volt hiány. A Nemzeti Gárda esetében kiemelte, hogy az egyes alakulatok között fegyelem és hatékonyság kérdésében államonként nagy különbségek voltak, s ezen hiányosságok miatt egy esetleges veszélyhelyzetben nem lehetett erre az egységre azonnal számítani. Wilson éppen ezért kívánatosnak tartotta a hatékonyabb irányítást, s kilátásba helyezte, hogy a Kongresszus mielőbb napirendre veszi majd a kérdést.

Az elnök előadókörútján elhangzottakkal és 1915 őszi nyilatkozataival közeledett a felkészülési mozgalomhoz, de markáns határvonal továbbra is megmaradt, a civil szféra fontosságának, valamint a haditengerészet elsőbbségének többszöri kiemelése egyaránt ezt támasztotta alá.

A katonapolitikát tárgyaló köteteket tekintve az 1916-os év a korábbinál valamivel kevésbé volt termékeny. A könyvek terjedelme viszont egyre inkább növekedett. Utóbbi jelenség két okkal magyarázható. A világháború elhúzódása miatt egyre nagyobb teret igényelt a hadiesemények bemutatása, valamint a már korábban elhangzottak is sokszor visszaköszöntek. A korábban alkalmazott módszer sem változott sokat, nevezetesen, hogy Wood, Roosevelt vagy a mozgalom egy másik vezéregyénisége látta el bevezetővel a köteteket, amelyekben ismét a béke szeretetét hangsúlyozták. Továbbra is előfordult, mi több, egyre gyakoribbá vált, hogy a nagy terjedelem ellenére is kevés új, csak az adott szerzőhöz köthető gondolat látott napvilágot. Az I. világháború hadieseményeivel azonban egyre nehezebben lehetett alátámasztani a haderőfejlesztési javaslatokat. Az 1915 áprilisától kezdve a Gallipoli-félszigeten partra tett antantcsapatoknak nem sikerült áttörést elérni, noha ahhoz kezdetben nagy reményeket fűztek. Az 1916-os évben is hasonló volt a helyzet Verdun és a Somme folyó térségében. Jütlandnál, bár az angol flotta veszteségei nagyobbak voltak, mégis a szigetország érte el célját, mivel a németek a továbbiakban nem bocsátkoztak harcba fő tengeri ellenfelükkel.

4 A Sussex-incidens
1916. március 24-én egy német tengeralattjáró megtorpedózta a Csatorán átkelő francia Sussex gőzöst. A hajó nem süllyedt el, de támadásban nyolcvanan sebesültek meg, köztük két amerikai állampolgár

A Sussex-incidens után a Haditengerészeti Liga négynapos konferenciát tartott, melynek előadásai nyomtatott formában is megjelentek.[5] Az előadók közül sokan a felkészülési mozgalom ismert alakjai voltak, de kormányzati beosztásban lévő személy is részt vett a rendezvényen, Franklin Delano Roosevelt haditengerészeti államtitkár személyében. A híres feltalálót, Alexander Graham Bellt szintén az előadók között találjuk, csakúgy, mint John N. McCormick püspököt, aki a papságnak a felkészülésben játszott szerepéről és leendő feladatáról beszélt. A több tucat előadás jelentős részében azonban a korábban is elhangzott, vagy megíródott véleményeket lehetett felfedezni.

A légierő fejlesztése 1916 tavaszáig ritkán és rendszertelenül került szóba. 1916. április 29-én azonban Robert E. Peary nyugalmazott admirális és az Északi Sark korábbi felfedezője egy jól felépített tanulmányban állt ki e fegyvernem mellett. Kiemelte, hogy a repülőgép amerikai találmány volt, csakúgy, mint a haditengerészeti repülés. Ennek fényében komoly mulasztásnak nevezte, hogy a világháború idején összesen alig több mint száz gép és ötven pilóta állt rendelkezésre. Más szerzők mellett Peary is előszeretettel alkalmazta az összehasonlító elemzést elrettentés gyanánt. Közlése szerint Bulgária 300 géppel rendelkezett, míg Franciaországban már többen teljesítettek szolgálatot e fegyvernemnél, mint ahány főt az amerikai hadsereg számlált. Németország esetében annak 9000 darabos gépparkját említette meg.[6]

5 Robert Edwin Peary (1856-1920)

A katonai repülés megjelenése az admirális értékelése szerint teljes mértékben megváltoztatta a modern hadviselést. A legfontosabb az a megállapítása volt, miszerint „többé nem lehetséges meglepetésszerűen támadni.” Ezzel a mondattal egyrészt egy szilárd érvet hozott fel az elhúzódó háború mellett, másrészt egy újabb fegyvernemet ékelt a haditengerészet és a hadsereg közé, nevezetesen a légierőt. A hadsereg védelmi szempontból tehát immár a negyedik – és egyúttal az utolsó – helyre szorult a haditengerészet, a partvédelem, valamint a légierő mögött. Számokban kifejezve Peary koncepciója 4000 gép volt 50-50%-os megoszlásban a keleti és a nyugati parton. Ezt a mennyiséget a még éppen elégséges kategóriába sorolta, az optimális erőt – hasonló arányokkal – 10000 gépben adta meg. Végkövetkeztetésében kiemelte, hogy a légierő országa földrajzi helyzete miatt létfontosságú, az amerikai katonai tradíció értelmében pedig minden gond nélkül növelhető volt.

Josephus Daniels tengerészeti miniszter a haditengerészetről, valamint a fegyveres erőkről általánosságban egyaránt állást foglalt. Kiemelte, hogy a modern kor háborúiban már nagy jelentőséget kaptak a gépek, legalább akkorát, „mint a katona, aki szuronyt szegez.” A gépet kezelőnek pedig folyamatosan képezni kellett magát, nem is szólva arról, aki azt megtervezte és legyártotta. Az ipart kulcsfontosságúnak ítélte a felkészülés szempontjából. Németországgal kapcsolatban megjegyezte, hogy ott „a felkészülés és a tudomány hosszú évek óta össze voltak házasítva.” Országa számára is ezt tartotta a legfontosabbnak: „Ha valódi felkészülést akarunk ebben az országban, akkor minden gyárnak képesnek és késznek kell lennie valamely lőszer legyártására.”[7] Daniels érvelésében figyelemre méltó, hogy képes volt elszakadni a leegyszerűsítő, propagandisztikus megközelítéstől. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés: ha Németország felkészültsége több évtizedes munka, valamint a hátország militarizálásának árán született meg, akkor az Egyesült Államok miképpen tudta volna az európai ország készültségi fokát elérni vagy akár megközelíteni? E kétségkívül fontos kérdést azonban Daniels sem válaszolta meg.

6 Amire készültek: amerikai csapatok valahol a nyugati fronton

A haderőfejlesztés kérdése az 1916-os elnökválasztási kampányban is nagy figyelmet kapott. A demokraták az „Ő tartott minket távol a háborútól” (He kept us out of war) propagandamondattal ismét Wilsont jelölték. A republikánusok nem voltak egységesek a felkészülés kérdésében. Vezető politikusaik és fő szimpatizánsaik közül azonban többen a fejlesztések mellett álltak ki, ami megbosszulta magát, mivel a Republikánus Pártot egyre gyakrabban összemosták a felkészülési mozgalommal. Gardner meg volt győződve arról, hogy a korábbi taktika republikánus győzelmet fog hozni, csak azt tartotta fontosnak, hogy pontos adatokkal és megfelelő ismeretanyaggal szálljanak vitába. A republikánus elnökjelöltet, Charles Evans Hughes-t ugyan nem lehetett a felkészülés szószólóival egy lapon említeni, viszont ő is bírálta a wilsoni katonapolitikát, emellett fia is jelentkezett a plattsburgi kiképzőtáborba, majd a követelményeket is teljesítette. A kampány során egyre gyakrabban hangzott el az a mondat, hogy a Wilsonra leadott szavazat a békét, míg Hughes támogatása a háborút jelenti.

A háború első szakaszához hasonlóan az 1915 őszétől kezdődő időszakban is aktívak voltak a felkészülési propaganda ellenzői. Ettől kezdve a fejlesztések miatt az elnök számára részükről megfogalmazott bírálatok is gyakoribbak lettek és konkrétabb formát öltöttek. A korábbi időszakban Wilsonnal a hadügyek tekintetében egy platformon helyezkedtek el, csak külpolitikai kérdésekre helyezték a hangsúlyt. 1915 októberének végétől azonban az előző két év katonapolitikai programjával, egyúttal a katonai tradícióval szembesítették az elnököt, s ez a véleménykülönbségek mélyülését eredményezte. Az ő olvasatukban az ország védelmére a rendelkezésre álló fegyveres erők elégségesek voltak, ezért úgy ítélték meg, hogy a felkészülés támogatói már a világháborúba való belépéssel és ottani hadműveletekkel számoltak.

7 Oswald Garrison Villard (1872–1949)

Az ismert pacifista és emberjogi aktivista, Oswald Garrison Villard a felkészüléssel kapcsolatos cikkeiben úgy ítélte meg, hogy vitapartnereinél már a célok sem voltak világosak, s ezzel összefüggésben elgondolkodtató kérdést tett fel: „Vajon kizárólag a saját partjaink védelmére készülünk, vagy hajlunk arra, hogy átvegyük a katonai teóriát, amely szerint gyakran az a legjobb módja a területvédelemnek, ha az ellenfél ellen indítunk támadást?”[8] Villard arra a következtetésre jutott, hogy egy átfogó haderőfejlesztési program megvalósulása esetén az Egyesült Államokat már semmi nem különböztette volna meg a már hosszú ideje a militarizmus legfőbb bástyájának tekintett Németországtól.

8 Claude Kitchin (1869–1923)

A békepárti tábor képviselőházi vezéregyénisége, Claude Kitchin, demokrata képviselő felismerte a tengeralattjárók és az aknák szerepét. E két fegyvert különösen a partvédelemben látta hatékonynak. Rámutatott, hogy utóbbit a dreadnoughtoknál sokkal olcsóbban és gyorsabban lehetett előállítani. Ebből vezette le, hogy a hadban álló felek még nagy csatahajó-fölény esetén sem támadták egymás partvidékeit, ahogy a Gallipoli-félszigetet leszámítva inváziós haderő partra tételével sem próbálkoztak. A szárazföldi erők kérdését meg sem említette, ami mögött az a megfontolás állhatott, hogy pusztán a haditengerészetről kifejtett érvelését elegendőnek tartotta országa biztonságának szempontjából. E fegyvernemet az angol flotta után a második helyre sorolta. A vita Wilson és Kitchin között tehát a haditengerészet mentén zajlott, a hadsereg továbbra sem került szóba. Amíg az elnök tudatosan alábecsülte a fegyvernemet, addig vitapartnere felértékelte azt. Előbbi így akarta mozgásterét növelni, utóbbi pedig így kívánta a nagyarányú fejlesztéseket feleslegesnek láttatni. Allen L. Benson, szocialista politikus azzal érvelt, hogy a tisztán védelemre irányuló katonapolitika nem járt együtt a militarizálódással, ugyanakkor a diplomácia nyelvének indulatosabbá válását sem vonta maga után. „Ha van hat sor aknánk, azok öt év múlva is ott lesznek, és nem leszünk rákényszerülve hat további sor telepítésére azért, mert Németország a saját partja mentén ugyanezt tette, vagy azért, mert Nagy-Britannia egy sor újabb dreadnought-ot bocsátott vízre.”[9] – írta.

9 Amire készültek: egy 37 mm-es amerikai ágyú személyzetével
1918. szeptember 26-án a franciaországi Meuse-Argonne mellett

A korlátlan tengeralattjáró háború bevezetése miatt az Egyesült Államok 1917. február 1-én megszakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal, majd április 4-én társult hatalomként lépett hadba az antant oldalán. Noha a Berlinbe küldött hadüzenetet megelőzően mind a Szenátusban, mind a Képviselőházban heves viták folytak, annak megszavazását követően a haderőfejlesztési kérdésekben egységbe forrt össze a politikai színtér. A korábban példátlan hétmilliárd dolláros katonai költségvetést ugyanis ellenszavazat nélkül fogadták el. E döntéssel látszólag pont került a felkészülésről szóló vita végére, ám ez leegyszerűsítő magyarázat lenne. Pershing tábornok az expedíciós haderő élére történt kinevezése után úgy fogalmazott, hogy legkevesebb egymillió fős amerikai haderő képes az angol és a francia csapatok számára hatékony segítséget nyújtani. Az erősítések korábbi elutasítása miatt több mint egy évre volt szükség ahhoz, hogy a tengerentúli csapatok érezhetően be tudjanak avatkozni a harcokba. Egy, már korábban megnövelt létszámú hadsereggel ez az idő minden bizonnyal lényegesen rövidebb lett volna, viszont az Wilson számára a bukással lett volna egyenértékű.

10 Amire nem lehetett felkészülni: a 110. amerikai gyalogezred
(korábban a Pennsylvaniai Nemzeti Gárda 3. és 10. gyalogezrede) K századának sebesültje
elsősegélyt kap bajtársától 1918. szeptember 26-án a franciaországi Varennes-en-Argonne-nál

Tóth Péter András

Képek

1 Amerikai vadászrepülők légiharcban a nyugati fronton
https://hartzellprop.com/synch-gear-world-war-fighters-avoided-damaging-propellers/

2 A Battle Cry of Peace c. film reklámplakátja
https://www.imdb.com/title/tt0004942/

3 Woodrow Wilson amerikai elnök az egyik felkészülési felvonuláson Washington D. C., 1916
https://en.wikipedia.org/wiki/Oswald_Garrison_Villard

4 A Sussex-incidens
1916. március 24-én egy német tengeralattjáró megtorpedózta a Csatorán átkelő Sussex gőzöst. A támadásban nyolcvanan sebesültek meg, köztük két amerikai állampolgár
https://www.mentalfloss.com/article/77731/wwi-centennial-sussex-torpedoed-rasputins-influence-grows

5 Robert Edwin Peary (1856–1920)
https://www.britannica.com/biography/Robert-Edwin-Peary

6 Amire készültek: amerikai expedíciós csapatok valahol a nyugati fronton
https://warontherocks.com/2018/08/how-the-u-s-military-learned-to-learn-in-world-war-i-lessons-from-the-
american-expeditionary-forces/

7 Oswald Garrison Villard (1872–1949)
https://www.britannica.com/event/Preparedness-Movement

8 Claude Kitchin (1869–1923)
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Picture_of_Claude_Kitchin.jpg

9 Egy 37 mm-es amerikai ágyú személyzetével 1918. szeptember 26-án a franciaországi Meuse-Argonne mellett
https://www.worldwar1centennial.org/index.php/edu-home/edu-topics/592-on-to-victory-the-hundred-
days/5020-the-final-efforts-st-mihiel-and-the-meuse-argonne.html

10 Amire nem lehetett felkészülni: a 110. amerikai gyalogezred (korábban a Pennsylvaniai Nemzeti Gárda 3. és 10. gyalogezrede) K századának sebesültje elsősegélyt kap bajtársától 1918. szeptember 26-án a franciaországi Varennes-en-Argonne-nál
https://www.theatlantic.com/photo/2014/04/world-war-i-in-photos-the-western-front-part-ii-and-
armistice/507338/

[1] Adresses of President Wilson. January 27 – Februar 3, 1916. Washington, Government Printing Office, 1916.

[2] Uo. 11.

[3] Uo. 16.

[4] Uo. 25.

[5] Adresses before the Navy League of the United States. Washington D. C. April 10 – 13, 1916. Washington, National Headquarters, 1916.

[6] Command of the Air. Address by Robert E. PEARY.Washington, Government Printing Office, 1916. 6.

[7] DANIELS, Josephus: The Significance of Naval Preparedness. In: The Annals of the American Academy of Political and Social Science, 66. évf. 1916. július. Philadelphia, 1916. 147–157. 155.

[8] VILLARD, Oswald Garrison: Preparedness for What? In: Uő: Preparedness. New York, New York Evening Post, 1915. 3.

[9] BENSON, L. Allan: Inviting War to America. New York, B. W. Huebsch, 1916. 17.