2021. ápr 09.

CSILLAGHULLÁS – NÉMET LÉGHAJÓS TÁMADÁSOK ANGLIA ELLEN 1916 ŐSZÉN

írta: Blogvendegszerzo

1 Német zeppelin az angol Parlament felett

Léghajókat számos hadviselő fél flottája alkalmazott, ám ezen eszközök legprofesszionálisabb használata a német haditengerészetnél figyelhető meg. A léghajók közül a legnagyobbak a merev belső szerkezettel rendelkező típusok voltak. Ezeket a drága, nehezen kezelhető, törékeny és tűzveszélyes járműveket azonban több feladatra is lehetett használni. Nagy teherbírásuk révén utánpótlást lehetett velük szállítani. Nagy repülési távolságuk révén hosszú felderítő utakat tudtak megtenni. Nagy teherbírásuk és nagy repülési távolságuk okán pedig akár távoli helyek bombázására is fel lehetett használni ezeket az egységeket.

A német haderő az első világháborút hét hadi szolgálatú, merev szerkezetű léghajóval kezdte, amelyből hat a hadsereg, egy pedig a flotta állományába tartozott. A léghajónak a flotta számára a leghasznosabb és legkézenfekvőbb alkalmazása a felderítésben rejlett, míg a sereg a nagy és sebezhető léghajókat az ellenséges csapatok alacsony magasságból történő támadására kívánta felhasználni. A sereg tévedését bizonyította számos zeppelinjük gyors elvesztése. A két haderőnem komolyan rivalizált egymással és igyekezett minden léghajót a saját állományába átirányítani.

Németországban két olyan cég létezett, amely képes volt a haderő egyre növekvő igényeit kielégíteni. A Schütte-Lanz-féle léghajók szerkezetét fából készítették, mivel a gyártó úgy vélte, a fa kellő rugalmasságot ad a váznak. Zeppelin ezzel szemben az alumíniumból, később dúralumíniumból készített fémszerkezet mellett tette le a voksát, ez erősebb volt és nagyobb méret kialakítását tette lehetővé. A haditengerészet az utóbbiakat részesítette előnyben, mivel jobban bírták a sós tengeri levegőt.

2 Haditengerészeti léghajó felderítő repülésen

1913-ban a flotta léghajós különítményének parancsnokává Peter Strasser (1876–1918) korvettkapitányt nevezték ki, akinek energikus vezetésével a divízió nem csak megnőtt, de a léghajók kezelésében páratlan tudásra tett szert. Már a háború kezdetétől fogva nagy hangsúlyt fektettek a léghajós felderítésekre. A német partok mentén kialakított támaszpontjaikról – a jelentősebbek Nordholz, Fuhlsbüttel, Tondern, Hage és Ahlhorn voltak – rendszeresen indultak az egységek felderítő repülésekre, amelyek nem csak biztonságot adtak, de tehermentesítették a cirkálókat és torpedónaszádokat a feladat alól. Az első világháború 1563 napjából 399 napon hajtott végre léghajó az Északi-tenger felett felderítő repülést.

Miközben Németország ellen francia földről akár a levegőből is végre lehetett támadásokat hajtani, addig Angliát nem csak szigetország volta védte, hanem a brit flottának a német partok elleni blokádja is. Bár a németek jórészt csak az Északi-tengeren rendelkeztek mozgástérrel, a kezükben léghajókkal azonban megvolt az eszközük arra, hogy a briteket támadják. Ezt flotta hamar felismerte, és már 1914 augusztusában kérte Vilmos császártól, hogy zeppelinekkel bombázhassa Angliában a katonai célpontokat. Végül 1915 januárjában az uralkodó megadta az engedélyt, azzal a szigorú kikötéssel, hogy csak katonai célpontok támadhatók és Londont el kell kerülni. Január 13-án a flotta összes, azaz négy léghajója elindult Anglia felé, Heinrich Mathy (1883–1916) sorhajóhadnagy vezetésével.

Ugyan Mathy-t csak januárban vezényelték át a tengerészet léghajós osztagához, ő azonban egyáltalán nem volt tapasztalatlan. Még 1913-ban, az elsők között végezte el a léghajó-parancsnoki kurzust és komoly tehetséget mutatott a léghajó-irányítás terén. Mathy a háború során a leghíresebb és legeredményesebb zeppelin-parancsnokká nőtte ki magát. Mesterien bánt a léghajójával, és gyakorlatilag minden útján eltalált Angliába. Ez az első akció azonban nem sikerült, az időjárás olyan rosszra fordult, hogy Mathy lefújta a támadást.

3 Heinrich Mathy

Mielőtt tovább haladnák az események terén, érdemes megnézni, milyen volt egy hadiléghajó. A zeppelin középrészén, a gerinctől jobbra és balra egy-egy bombateret alakítottak ki. Ezekben összesen általában 2-4 tonnányi bombát tároltak. A legnagyobb bomba 300 kg-os volt, létezett 100 kg-os, 50 kg-os és 10 kg-os robbanó, illetve 11 kg-os gyújtóbomba. A szállított bombák mennyisége függött a léghajó aktuális emelőerejétől, az időjárástól, a célpont távolságától. Célmegvilágítót is vitt magával a léghajó, ez egy magnéziumot tartalmazó, ejtőernyős tartály volt, amelyet vagy azért dobtak ki, hogy a sötétben lássák, hogy mi van alattuk, vagy a légvédelem elvakítására. Egy zeppelin komoly védőfegyverzettel is rendelkezett. A léghajó orra felső részén kialakított megfigyelő platformon 2-3 géppuskát helyeztek el. A személyzetet befogadó gondolák 2-2 géppuskát kaptak, a motorgondolákba – amennyiben volt külön motorgondolája is – pedig 1-1 géppuskát tettek. A farokrészre is került egy géppuska. Összességében tehát a támadó fegyverzet néhány tonna bombából állt, a védőfegyverzet pedig a léghajó méretétől függően 7-10 géppuskából. Emellett a léghajó passzív védelmét szolgálta a nagy repülési magassága, a gyors emelkedőképessége és a nagy mérete.

A császár hamarosan London bombázására is engedélyt adott, ám kizárólag a Towertől keletre lévő katonai jellegű objektumokat lehetett támadni, lakókörzeteket, műemlékeket, és a brit uralkodó család rezidenciáit nem. Az első, Londont érő légitámadás dicsőségét a hadsereg aratta le, amelynek LZ38 jelű léghajója 1915. május 31-én bombázta a fővárost, hét lakos halálát okozva.

A hadsereg és a flotta közötti rivalizálás a szó szoros értelmében új dimenzióba lépett, mindkét fegyvernem igyekezett sikerekben a másik fölé kerekedni. A Londont ért támadás után a flotta elhatározta, hogy a felderítések helyett a szigetország elleni támadásokra fog koncentrálni.

A briteket sokkhatásként érték az országuk elleni légitámadások, ezen azok a ritka alkalmak sem segítettek, amikor sikerült egy-egy ellenséges léghajót elpusztítani. Tudták, hogy a magasan repülő zeppelinek ellen védtelenek. Mivel a korszerű repülőgépeket a frontra küldték, a hátországban csak az elavult, vagy kiképzésre használt gépek maradtak. Ha idejében észlelték is a támadókat, a repülőknek vagy nem maradt ideje, vagy nem volt ereje a léghajók repülési magasságára, 3-4000 méterre felemelkedni. Ha ez mégis sikerült és még a léghajó közelébe is tudott férkőzni a repülőgép, egy-két géppuskájával semmilyen érezhető kárt nem tudott okozni, miközben a zeppelin több védőgéppuskájának tüzét is el kellett kerülnie.

A kezdeti támadásokból a németek levonták a következtetéseket. A világos éjszakái miatt a nyári hónapok idején szüneteltették a támadásokat. Bár az elsötétítés elrendelése és az angol sajtóban bevezetett cenzúra miatt nem kaptak visszajelzést a bombázások eredményéről, azt azért sejtették, hogy a célok megtalálása és beazonosítása sok esetben nem sikerült. A pontosabb helymeghatározás érdekében a német partokon iránymérő állomásokat állítottak fel, amelyekhez az akcióra induló léghajó bejelentkezett; az állomások visszajelezték neki a hozzájuk viszonyított helyzetét, így pontosítani lehetett, hogy a jármű éppen hol van.

Komoly fejlesztéseket is eszközöltek, a korai léghajók megbízhatatlan motorjait újabbakra cserélték, és 1916 májusában az L30 jelűvel kezdődően korszerű, nagy teherbírású egységek, ún. szuper-zeppelinek birtokába jutott a tengerészet, amelyek a korábbiaknál magasabban, 4-5000 méteren repültek célpontjaik felé. A Zeppelin gyár felfuttatta a termelését és ekkoriban már néhány hét alatt meg tudott építeni egy léghajót.

4 Az L30 szuper-zeppelin

Míg honfitársaik istenítették az életveszélyes járműveiken ellenséges területre behatoló németeket, a britek gyűlölték őket. Az újságokban gyerekgyilkosnak titulált személyzet soha nem törekedett polgári célpontok bombázására, ezt egyébként parancsban is megtiltották nekik. Nem ritkán azonban lakóterületekre estek a bombák, több civil halálát és sebesülését okozva, ám ezek a több ezer méter magasságból, éjjel, a pontos tájékozódás lehetőségének hiánya miatt történtek, nem szándékosan. Az angol közhangulatnak is betudható, hogy az 1916. január 31-e éjjelén támadásra induló, ám végül sorozatos műszaki hibák miatt az angol partoknál a tengerbe zuhant L19 személyzetét egy brit halászhajó hagyta a tengerbe veszni. (A történetről szóló bejegyzés itt található.)

Az angliai támadások alatt ezrek menekültek a földalatti vasút állomásaira, sokan másnap nem is vették fel a munkát, így az ipari termelés is akadozni kezdett. Mindenképpen meg kellett erősíteni a szigetország légvédelmét, nem csak jobb repülőgépekkel és pilótákkal, de figyelőszolgálattal, fényszórókkal, géppuskákkal és légvédelmi ágyúkkal. A zeppelineknek nagy repülési magasságuk biztonságérzetet adott, ha műszaki hiba nem fordult elő, akkor nem sok esély volt arra, hogy egy léghajóval bármi baj történjen Anglia felett.

5 Ritka siker egy ritka képen: a tüzérség által lelőtt zeppelin a Temzében

A földről géppuskákkal nem lehetett lelőni a zeppelineket, és ágyúval is csak nagy szerencsével lehetett bennük kárt okozni. Egyetlen megoldásnak a repülőgépekkel való támadás kínálkozott. Ha a repülő a léghajó közelébe jutott, megpróbálhatott felülről bombát dobni rá, esetleg a szárnytartókra erősített Le Prieur rakétákkal eltalálni. Ezen módszerekhez azonban veszélyesen közel kellett kerülni az ellenséges járműhöz, amelynek géppuskái komoly fenyegetést jelentettek a támadóra. Annak érdekében, hogy a brit repülők biztonságosabb távolságból támadhassák a zeppelineket, 1916 nyarán három újfajta lövedéket rendszeresítettek a géppuskákhoz. A Brock-féle és a Pomeroy-féle robbanólövedék volt, míg a Buckingham-féle foszforos gyújtólövedék. Ezek együttes használata jó eredménnyel kecsegtetett; a Brock-Pomeroy feltépte a léghajó külső borítását, így a gázcellák hidrogénje a levegő oxigénjével keveredve gyúlékony elegyet alkotott. A Buckingham ezt az elegyet gyújtotta be.

1916. szeptember 2-án, a világháború legnagyobb támadása során a flotta tizenkét, a hadsereg pedig négy léghajót indított Anglia ellen; jellemző módon a tengerészet és a sereg a támadását nem hangolta össze, mindkét fél külön működött, külön útvonallal, külön célpontokkal. Végül tizennégy jármű jutott be a szigetország fölé, ám erről a britek már időben értesültek. A zeppelineknek ugyanis felszállás után kötelezően be kellett jelentkezniük a flotta parancsnokságára; a német távíróforgalmazás megnövekedése biztos jele volt annak, hogy léghajós támadás várható.

6 William Leefe Robinson

A támadás éjjelén William Leefe Robinson (1895–1918) hadnagy gépével megközelítette a sereg Schütte-Lanz gyártmányú SL11 jelű egységét, majd az új lőszerekből néhány tárnyit lőtt bele.

„Elrepültem alatta 800 lábbal [kb. 240 méterrel], az orrától a faráig, és egy tárnyit belelőttem (az új Brock-ot és Pomeroyt felváltva). Nem látszott semmi hatás.
Ezért átrepültem az egyik oldalára, és végig lőttem az oldalát egy másik tárral – megint bármilyen hatás nélkül. Ezután alárepültem, ezúttal nagyon közel kerültem hozzá – 500 lábnyira [kb. 150 méternyire], vagy még annál is közelebb, és egy tárat egy adott helyre koncentráltam (az aljára hátul). 11500 láb [kb. 3500 méter] magasan repültem, amikor megtámadtam a zeppelint.
Épphogy befejeztem annak a résznek a lövetését, amikor láttam, hogy izzani kezd. Néhány másodperc alatt az egész hátulja lángba borult…
Gyorsan kitértem a zuhanó, lángoló zeppelin útjából, majd izgatott állapotban kilőttem néhány vörös jelzőrakétát, és kidobtam egy célmegvilágítót” – írta Robinson az akcióról szóló jelentésében. Az SL11 tűzgolyóvá válva zuhant le, személyzetéből senki nem menekült meg. A veszteség hatására a német hadsereg nem küldött több léghajót Anglia fölé, a flotta viszont tovább folytatta az akcióit.

Szeptember 23-án tizenkét zeppelint küldtek a szigetország ellen. Ez alkalommal Frederick Sowrey (1893–1968) főhadnagy volt eredményes, és lelőtte az L32-t. A légvédelmi tüzérség sem tétlenkedett és eltalálta L33-at, amely kényszerleszállást hajtott végre angol földön. A személyzete, fogságba kerülése előtt még felgyújtotta a léghajót, amely azonban a kevés megmaradt hidrogén miatt nem semmisült meg teljesen. Nem csak az volt a legsúlyosabb probléma, hogy két modern szuper-zeppelin veszett el, de az L32 roncsai között az angolok megtalálták a legújabb tengerészeti kódkönyvet, bár ezt szigorúan tilos volt a léghajóknak magukkal vinni a bevetésekre.

7 Az L32 pusztulása

A veszteség sokkolta a tengerészeti léghajós különítményt, tagjai joggal érezhették úgy, hogy a sebezhetetlenségük a múlté. A támadásokban részt vevők jóval óvatosabbá váltak. Volt olyan léghajó-parancsnok, aki idegösszeroppanást kapott, és le kellett váltani. Mások nem repültek be Anglia fölé, hanem előtte szórták le bombáikat, majd visszafordultak – ennek a módszernek mestere volt a méltatlanul elismert Horst von Buttlar. Londont legtöbben csak felhős időben közelítették meg.

Október 1-én tizenegy zeppelin szállt fel, hogy angliai célpontokat bombázzon. Heinrich Mathy L31-e London katonai célpontjaira dobott bombákat, eközben a brit légteret védő pilóták közül Wulstan J. Tempest (1893–1966) hadnagy rátalált. Mathy megszabadult maradék bombájától, hogy magasságot nyerjen, és fordulásokkal igyekezett támadóját megzavarni. Tempest géppuskájával többször megsorozta a léghajót, amely lángba borulva zuhanni kezdett és Potters Bar mellett a földbe csapódott. A helyiek a roncsok közelében egy német tengerésztiszti egyenruhás, látszólag sértetlen állapotban fekvő embert találtak, aki kicsivel később meghalt. A dögcéduláját megnézve kiderült, hogy Mathy az, aki kiugrott a zeppelinből. A parancsnok tette csak a britek számára tűnhetett furcsának. A léghajók személyzete a súlycsökkentés miatt nem vitt magával ejtőernyőket, így, ha a járművük kigyulladt, a legénység tagjainak két választása maradt: elégnek a zeppelinnel vagy kiugranak belőle és úgy halnak meg. Ha megtehették, az emberek az utóbbit választották.

„Egyetlen léghajó-parancsnokkal repültem, akiről bizonyosan tudtam, hogy nagyobb hiba nélkül megtalálja az utat Angliába. Heinrich Mathy volt a neve. Egy repülőgép gyújtólövedéke okozta az ő vesztét, és vele együtt a léghajós szolgálat élete és lelke is elment” – emlékezett a legeredményesebb léghajósra egy embere.

Leghíresebb – a britek által név szerint is ismert és elismert – léghajó-parancsnokuk elvesztése végzetes lelki csapást mért a flotta különítményére. Mathy és két másik tapasztalt léghajós elvesztése két héten belül pusztító hatást gyakorolt a léghajósok moráljára és eredményességére.

„…tudja, nem vagyok gyáva. Kelet-Ázsiában sok hajmeresztő utazáson vettem részt, tájfunokon keresztül is. De állandóan zuhanó léghajókról álmodom. Amit érzek, az leírhatatlan. Olyan, mintha baljós sötétséget látnék magam előtt, amelybe be kell mennem” – fejtette ki egy főgépész.

8 Brit propaganda képeslap

A léghajósok tudták, hogy a sérthetetlenségük végleg elmúlt. Ezután már csak felhős időben támadtak Londonra a megerősödött légelhárítás miatt. Az 1916 őszi súlyos anyagi, emberi és morális veszteségek ellenére Strasser nem állíttatta le az Anglia elleni léghajós támadásokat, bár ezek intenzitása a háború utolsó két évében drasztikusan visszaesett. Strasser szerint a támadások morális hatása még mindig nagy, így megéri további akciókat indítani. Ezen felül erőforrásokat köt le a léghajók elleni védelem: 1916 végén 17000 katonát foglalkoztatott az angol szigetország légvédelme, és 110 repülőgép állt készenlétben, hogy felvegye a harcot a berepülő léghajók ellen. Ezek pedig mind hiányoztak az antantnak a nyugati frontról.

Mivel a robbanó és gyújtó lövedékek ellen nem tudtak védekezni, egyetlen mód kínálkozott a zeppelinek védelmére: magasabbra kell emelkedni, hogy a támadásra induló repülőgépek dolgát megnehezítsék. 1917 februárjában az L42 jelű léghajóval megjelent a hegymászónak nevezett újabb generáció, melynél a méretek növelése mellett csökkentették a szerkezeti tömeget, megfelezték a szállítható bombamennyiséget, csökkentették a repülési időt, elhagyták a védőgéppuskákat, hogy ezáltal magasabban lehessen repülni. A személyzet oxigén-palackokat kapott, hogy elkerüljék az 5-6000, sőt néha 7000 méteres repülési magasságban a ritka levegő okozta rosszulléteket.

9 L44 „hegymászó” zeppelin

1917 májusától megkezdődtek az Anglia elleni repülős támadások is, amelyek egy éven át folytak. A repülőgépek azonban csak dél-Angliát és Londont érték el, így közép- és észak-Anglia támadása továbbra is a zeppelinek feladata maradt. Az amerikai hadianyagtól, elsősorban a repülőgépek nagy mennyiségétől való félelem miatt 1917 nyarán felmerült a léghajós divízió teljes felszámolása is, mivel kellett az alumínium és a gumi a fokozott repülőgépgyártáshoz. Végül 25 léghajóban maximalizálták a léghajós divízió erejét, így biztosítani lehetett a rendszeres felderítő repüléseket és az Anglia elleni támadásokat, bár azok gyakorisága a háború végéig évről évre csökkent. A hadsereg léghajós divíziója 1917 tavaszán inaktívvá vált. Az egységet augusztusban fel is számolták, a használható járműveket a flotta átvette, és tovább üzemeltette.

A világháború utolsó nagy zeppelines támadását 1917 októberében hajtották végre. A szigetország fölé berepülő 11 tengerészeti léghajónak közép-angliai ipari és katonai célpontokat kellett bombáznia. Az 5000 méter fölötti magasságon repülő zeppelinek ellen a légvédelemnek esélye sem volt: az ágyúkkal nem tudtak ilyen magasságra biztosan célozni, a repülőgépeknek pedig szinte megoldhatatlan feladatot jelentett erre a magasságra feljutni. Az ellenfél által nem zavartatott németek egységeit azonban az erős légáramlatok elsodorták a célterületről, így a léghajók szinte vaktában dobták le bombáikat. A néma légvédelmi ágyúk, és a nagy magasságban hangtalanul repülő léghajók miatt a Csendes támadás névvel illetett akció során nem túl jelentős károk okozása mellett öt új hegymászó zeppelin elveszett.

Bár az utolsó háborús évre a támadások a korábbi évekének a töredékére estek vissza, a technikai fejlesztések nem álltak le. 1918 júliusában a tengerészet átvette a minden addiginál nagyobb, gyorsabb és magasabban repülő zeppelinjét, az L70-et.

10 Az L70

A világháború utolsó, Anglia elleni támadó akcióját maga Strasser vezette. Augusztus 5-én öt léghajó szállt fel, hogy az időjárási körülményektől függően bombázzon a szigetországban célpontokat, akár Londonban is. A támadókat már a tenger felett észlelték és ellenük repülőgépeket indítottak, amelyek még az angol partok előtt elérték a németeket. Egy brit repülőgép megtámadta és lelőtte Strasser L70-ét. A többi léghajó be sem jutott Anglia fölé, hanem bombáit a tengerbe szórva hazaindult.

Strasser halálával a támadó repülések véget értek, míg az Északi-tenger feletti, egyre rendszertelenebb felderítő utakkal október közepén hagytak fel. A novemberi fegyverszünet a léghajós különítményt is a széthullás állapotában találta, a támaszpontokon a matrózok tanácsa volt az úr.

Anglia ellen 1915-ben 22, 1916-ban 20, 1917-ben 7, 1918-ban pedig 4 támadás indult. A támadások következtében 556 ember halt meg, a sebesültek száma 1358 fő volt. A 196 tonnányi ledobott bomba 1,5 millió fontnyi kárt okozott. Az 1915 és 1918 közötti időszakban 53 léghajó pusztult el, többségük baleset és nem ellenséges behatás következtében. A léghajós támadások nem okoztak súlyos veszteségeket, inkább morális hatást fejtettek ki, főleg a támadások első két évében.