Az áprilisi bolondozások hagyománya évszázadok óta ismert. Magyarországon és Erdélyben az általam kutatott Rákóczi-korból is adatolni tudjuk az április elsejei tréfálkozás szokását, s reméljük, hogy az Ars Militaria olvasói megbocsátják, ha ez alkalomból nem „katonás”, hanem „bolondos” esetekről lesz szó, amelyek persze több ízben is magas rangú katonák jókedvéről árulkodnak.

Báró Wesselényi István 1704 és 1708 között, Nagyszebenben vezetett naplójában is szerepel néhány április elsejei csíny. 1704-ben például két erdélyi főembert, Haller Györgyöt és Lázár Györgyöt sikerült lóvá tenni, amikor azzal küldték be őket a főkormányszék ülésére, hogy vigyenek be egy zacskó aranyat a főkormányzó, Bánffy György gróf részére, mert ő kérte a pénzt valamiért. Az erszénybe csak rézpénzt tettek, hiszen a csínytevőknek nem volt elég aranyuk, Bánffy uram pedig nem is kéretett be pénzt a kormányülésre. Éppen ezért nagy lehetett az elképedés, amikor a két főúr megjelent ott, majd némi értetlenkedés után rájöttek, hogy április bolondját járatták velük, így „orcapirulva” kellett kijönniük az ülésről. Talán nem tűnik nagyon mókásnak a helyzet, de ha jól meggondoljuk, olyan ez, mintha egy mai kormányülésen két helyettes államtitkárt tréfálnának meg azzal, hogy egy táska pénzt kérettek be a Nemzeti Bankból, s csak az ülésen derülne ki, hogy ilyenről szó sincs, az aktatáska pedig a „Gazdálkodj okosan” játékpénzeivel lenne tele.

Az efféle ugratást persze leginkább a fiatalok űzték egymással, de azért meglett emberektől, komoly államférfiaktól és hadvezérektől sem állt távol a jókedv, amit nemcsak a labanc, hanem a kuruc oldalról is adatolni tudunk. Ugyancsak 1704. április 1-jén történt, hogy Bercsényi Miklós kuruc főgenerális Nagyszombat városában így köszöntötte csúfondárosan a frissen átpártolt Forgách Simon grófot, aki még császári tábornoki egyenruhában járult elé, ráadásul csupasz képpel (nem sokkal korábban borotválta le ugyanis addigi magyaros bajuszát): „Itt a bolond, ni, április elsején!” Mondani sem kell, hogy a szabadszájú Bercsényinek ezzel sikerült is megalapoznia az unokafivérével mindvégig fennálló súlyos ellentétet. (Forgách és Bercsényi édesanyja testvérek voltak, innen a rokonság.)

Bercsényi Miklós (1665–1725) gróf, kuruc főgenerális
(Akinek mindig, mindenkiről volt egy-két rossz szava)[1]

Bercsényi másik nagy ellenfeléről, Károlyi Sándorról is fennmaradt egy anekdota, egy jóval későbbi áprilisi tréfáról. Károlyit Rákóczi fejedelem is „mindig vidám, nyájas embernek” írta le, s mulatságok alkalmával, ha jókedve támadt, még a papokat is táncra erőltette. 1714. április 1-jén állítólag odáig ragadta tréfacsináló kedélye, hogy macskapecsenyével tartotta jól vendégeit, és csak az ebéd végén árulta el nekik, hogy mit ettek. Ez azért elég durva (szó szerint ízléstelen) vicc lett volna a maga korában is, hiszen az olaszokon kívül nemigen élt egyik európai nép sem macskahússal. Amikor a törökök 1683-ban hosszú-hosszú ideig ostromolták Bécset, és a lakosságnak már elfogyott az élelme, akkor állítólag ráfanyalodtak a macskára, melyet Ráth-Végh István szerint azzal a keserű vigasztalással tettek asztalukra a derék bécsi polgárok: hogy „tetőnyúl”-ból csapnak most lakomát. Egy főúri vendégségben tehát igencsak merész tréfa lett volna az ilyesmi. Mivel azonban a magyar történelemtudomány legrégibb és máig legrangosabb folyóiratában, a Századok 1883. évfolyamában írt minderről Berkeszi István (1853–1922) történész,[2] nemigen vonta eddig kétségbe senki a történet hitelét.

Berkeszi (1879-ig Polák vagy Pollák) István történész
(aki félreértette forrását, s ezzel maga is megtréfálta az utókort)[3]

Igaz, ami igaz, annak sincs nyoma, hogy jelentős figyelmet váltott volna ki az utólag bátran hatásvadásznak minősíthető lábjegyzet, amelyben Berkeszi mindezt előadta.[4] Egyik április elsején magam osztottam meg jókedvemben a történetet a közösségi médiában, és – csak mintegy tréfálkozva – hozzátettem, hogy remélhetőleg nem böjti napra, főleg nem nagypéntekre esett a dolog, mert akkor még kellemetlenebb lett volna egy ilyen helyzet, amit a mélyen vallásos Károlyiról nehéz volna elképzelni, ezért Szentpétery Imre kronológiáját fel sem ütöm. 

 Károlyi Sándor (1669–1743) báró, kuruc tábornagy
(történetünk tréfamestere, ekkor már gróf és császári altábornagy)[5]

A filológiai pontosságáról ismert Tóth Gergely azonban nem hagyta annyiban: ellenőrizte a naptárat, és kiderült, hogy 1714. április elseje éppen húsvét vasárnapra esett. Az már tényleg nagy galádság lett volna, ha mindez így megtörténik, s nem hagyott nyugodni a dolog, ezért utánajártam a történetnek. Berkeszi István bizony tévedett: felületesen olvasta el, rosszul értelmezte a forrását! Károlyi Sándor vejének, Haller Gábornak egyik levelében van szó a macskás tréfáról, ám korántsem úgy, ahogy a Századokban olvasható. De lássuk szépen sorjában, mi is áll a szóban forgó levélben.

Haller Gábor egyébként 1705. október 6-án, nem sokkal 20. születésnapja előtt, az apja tudta nélkül szökött a kurucok közé Nagyszebenből. Az írásunk elején idézett Wesselényi István felügyelete alatt ment ki a városból sétalovaglásra, és ezt az alkalmat használták ki a már régóta tervezett szökésre. Rákóczi fejedelem az udvarába fogadta a főrangú ifjút, aki az 1707-ben felállított nemesi testőrség zászlótartója, 1709-ben pedig főstrázsamestere (őrnagya) lett, s e minőségében írta alá a szatmári békeokmányt is. Röviddel utóbb feleségül vette Károlyi Sándor leányát, Károlyi Klárát, akinek már a szabadságharc utolsó éveiben is udvarolt.[6]

Haller Gábor (1685–1723) gróf és Károlyi Klára (1697–1750) grófnő
(Bizonyára mindketten részesei voltak az emlékezetes lakomának)[7]

A fiatalok először az erdélyi Kerelőszentpálon telepedtek le, s Haller innen válaszolt 1715. április 24-én Károlyi Sándor március 29-én Pozsonyban kelt levelére, majd amikor már épp borítékba akarta tenni a válaszlevelet, megérkezett apósa újabb, április 11-én kelt levele is, ezért arra is válaszolt még egy utóiratban. Nos ebből az hámozható ki, hogy Károlyi Sándor beszámolt vejének egyik közös ismerősük, Pethő gróf megtréfálásáról. Hogy pontosan mivel viccelték meg, az nem derül ki, de egyértelműen áprilisi tréfáról lehetett szó. Haller az ügy kapcsán évődve emlékezteti apósát egy korábbi tréfára, versbe szedett sorokkal idézve fel az esetet:

„Kígyó nem felejti az farka vágását,
Gábor sem felejti az áprilisi macskát,
[…]
vélvén tálban lenni jó zsíros káposztát.

Felfedetvén az tál, hát macska az tálban,
ki is serénységben ugrék egy ugrásban
az földre, s legottan esénk kacagásban,
vagy inkább mondhatom: orcapirulásban.”

[…][8]

Ebből persze rögtön kiderül, hogy a macskát senki nem ette meg, hiszen egy lefedett tálban, élve vitték a vendégek elé. Mindenki azt hitte, finom káposztát szolgálnak fel, de amikor leemelték a fedőt, a macska leugrott, mire mindenki kacagni kezdett vagy irult-pirult, attól függően, mennyire tartotta jó tréfának a dolgot. A pontos részleteket nem ismerjük, még az sem biztos, sőt teljesen valószínűtlen, hogy 1714. április 1-jén történt az eset, Berkeszi ezt tévesen következtette ki (önkényesen tette a Haller levelét megelőző évre), a nehezen olvasható írást pedig talán csak felületesen böngészte át, és ezért állította, hogy Károlyi macskapecsenyével lakatta jól a vendégeit. A tréfacsinálás azonban megtörtént, talán még sikerültebb is volt, hiszen sokkal vidámabb lehetett az a kacagtató jelenet, amikor a fogás váratlanul kereket oldott, mintha valaki már teli pocakkal szembesült volna vele, hogy nem éppen gusztusának megfelelő étellel traktálták. Számunkra pedig a történelemtudomány örök tanulsága a fontos: kétség esetén újra és újra vissza kell nyúlni az eredeti forráshoz!

Mészáros Kálmán

[1] A Nemzeti Múzeumban őrzött portré forrása:
https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Bercs%C3%A9nyi_Mikl%C3%B3s_1903-38.jpg 

[2] Berkeszi István: A gróf Haller fiúk iskoláztatása a XVIII-ik század első felében. [I. közl.] Századok, 17 (1883) 352. (1. jegyz.)
http://real-j.mtak.hu/13632/1/Szazadok_1883.pdf

[3] Személyére lásd Marosvári Attila nemrégiben megjelent írását a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár honlapján, portréját is innen vettük: Berkeszi István első világháborús naplójáról.
https://mnl.gov.hu/mnl/csml/hirek/berkeszi_istvan_elso_vilaghaborus_naplojarol 

[4] Tudomásom szerint csupán egy iskolai értesítőben megjelent művelődéstörténeti tanulmányban említik az adatot 30 évvel később, forráshivatkozás nélkül. Lásd Gosztonyi Gizella: Hogyan szórakoztak nálunk a XVIII. század első felében? A Pozsonyi M. Kir. Állami Felsőbb Leányiskola Értesítője, 31. (1913–14.) 8.

[5] A portré forrása: http://varlap.hu/lexicon/content.php?id=109

[6] Személyére legutóbb lásd Mészáros Kálmán: Gróf Haller Gábor halála és temetése. (Kolozsvár, 1723. november 27 – december 14.) Korunk, 3. (2017) 12. sz. 96–101.
https://www.academia.edu/36121737/M%C3%89SZ%C3%81ROS_K%C3%A1lm%C3%A1n_Gr%C3%B3f_Haller_G%C3%A1bor_hal%C3%A1la_%C3%A9s_temet%C3%A9se_Kolozsv%C3%A1r_1723_november_27_december_14_Korunk_3_2017_12_sz_96_101 

[7] Mindkét festmény elérhető a Nemzeti Portrétár oldalán:
https://npg.hu/portreadatbazis/karolyi-klara-1267/
https://npg.hu/portreadatbazis/haller-gabor-iii-551/ 

[8] A levél és a vers néhány további sora egyelőre olyan megfejtetlen utalásokat tartalmaz, amelyek itt számunkra kevéssé érdekesek, illetve további kutatások szükségesek a pontos értelmezéshez. A macskalakoma azonban ennyiből is bizton cáfolható.

Az utolsó kép forrása: https://proaktivdirekt.com/magazin/cikk/egy-macska-egy-tal-cuki-fotok