Modern társadalmunkban a háborúban elesett, harci cselekmény során, kötelességteljesítés közben életét vesztett, illetve az ott szerzett sérülésében utóbb elhunyt katonát tekintjük hősi halottnak. Szinte minden magyar faluban és városban megtalálhatóak az I. és II. világháború hősi emlékművei az adott településről elesett katonák neveivel. A huszadik század két nagy világégésének veszteségeit a hadseregek részletes kimutatásai és az állami (vagy állami feladatokat ellátó egyházi) anyakönyvezés alapján elég jó arányban regisztrálhatjuk, s a napjainkhoz viszonylag közel eső időszakról az emberi (családi, egyéni) emlékezetre is kellő mértékben hagyatkozhatunk. A régi korok háborúinak veszteségeit, azon belül a hősi halált halt katonák adatait azonban már jóval nehezebben, kizárólag a történettudomány és a régészet eszközeivel és módszereivel gyűjthetjük össze. A mohácsi csata félévezredes évfordulójához közeledve például a középkori Magyar Királyság bukásának nagy kataklizmájában életét vesztettek teljes adattárát igyekeznek összeállítani a korszakkal foglalkozó szakemberek, súlyos történelmi adósságot törlesztve ezzel a feladattal. A török elleni másfél évszázados küzdelemben, a 17. századi rendi felkelések során, a Rákóczi-szabadságharcban, a 18. század dinasztikus háborúiban, a napóleoni háborúk idején vagy az 1848–49. évi szabadságharcban elesettek hősi adatbázisának összeállítása azonban még várat magára. Példák tucatjait hozhatnánk természetesen a részletkutatások eddigi eredményeiről, de szisztematikus adatgyűjtésről, egységes szempontrendszer kidolgozásáról és főként a modern digitális lehetőségek kiaknázásáról egyelőre még nem beszélhetünk.

Ismeretlen festő: Kuruc–labanc csatajelenet

A Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendejének véres küzdelmei súlyos veszteségekkel jártak, egyes feltételezések szerint a százezer főt is elérhetik. Ennek csak egy részét (kisebb hányadát) tette ki a harcban elesett katonák száma, mivel a háború a polgári lakosság körében is súlyos veszteségekkel járt. A szabadságharc utolsó éveiben pedig az országos méretű pestisjárvány szedte áldozatait, éppolyan negatív demográfiai hatással, mint maga a háború. A kuruc hadvezetésből többen haltak meg betegségben, mint ahányan fegyver által. A több mint hatvan főt számláló tábornoki és brigadérosi karból mindössze egy fő esett el csatában (Babocsay Ferenc), egyet saját katonái öltek meg (Esze Tamás), kettőt a kurucok végeztek ki árulásért (Bezerédj Imre és Ocskay László), kettőt pedig a császáriak hadifogolyként (Fodor László és Balogh Ádám). E hat brigadérossal szemben további hat brigadéros és tizenkét tábornok hunyt el valamilyen betegség következtében, közülük legalább négyen pestisben.

A kuruc tábornoki és brigadérosi kar veszteségei, kitartása Rákóczi mellett

Nyilvánvaló, hogy háborús körülmények között a „természetes halálnemek”, a betegségek, járványok és balesetek, sőt a megromlott közbiztonság következtében a bűnelkövetők is nagyobb számban szedik áldozataikat, mint békés viszonyok közepette. A háborúk demográfiai veszteségeinek kutatása tehát igen sokrétű feladat, amelynek csak egy kisebb szeletét jelenti a hősi halottak körének meghatározása, adataik összegyűjtése. Ez utóbbi fontosságát azonban emlékezetpolitikai és kegyeleti szempontok mellett a közérdeklődéssel is indokolhatjuk.

A szabadságharc hat nagy csatájának veszteségi adatait elsősorban Markó Árpád kutatásaiból ismerjük, melyeket az alábbiak szerint összegezhetünk:

Látható, hogy a legsúlyosabb veszteségeket kuruc részről Koroncónál és Trencsénnél szenvedték el, a császáriak részéről pedig Romhánynál. Ehhez képest feltűnő, hogy Koroncónál és Trencsénnél egyetlen jelentősebb kuruc tiszt elestéről sincs adatunk, ezzel szemben Romhánynál esett el a már említett Babocsay Ferenc brigadéros és három alezredes. (Zsibónál és Nagyszombatnál egy-egy törzstiszt hősi haláláról van adatunk, Pudmericnél viszont senki sem esett el a felsőbb tisztikarból.)

Markó Árpád ezredes, hadtörténész (1940-ben, nyugállományba vonulásának évében) 

Rögtön megállapíthatjuk azonban, hogy amint nem jellemezhető a nyolc évig tartó kuruc függetlenségi harc a hat vesztes csatával, éppúgy a nagy csatákban regisztrált veszteségek sem tükrözik a katonaság és a hadvezetés valós háborús veszteségeit, amelyek java részét a kisebb ütközetek, rajtaütések és portyázások során szenvedték el. Álljon itt néhány példa immár a kisebb harci cselekmények, ütközetek, találkozóharcok kapcsán:

Második táblázatunk jól tükrözi, hogy a kisebb ütközetek is súlyos áldozatokkal jártak, bár a veszteségi adatok rendkívül hiányosak és pontatlanok, jellemzően szélsőséges adatok között ingadoznak egy-egy ütközet kuruc vagy császári részről bevallott veszteségi adatai is. A véres, több száz halottat követelő mészárlások áldozatainak számát a civil lakosság és maguk a menekülők is felnagyíthatták, a szemben álló felek pedig a saját veszteségek adatait rend szerint titkolták, kisebbítették, míg az ellenségét eltúlozták. Olykor hihetetlen, hogy az egyik fél mindössze néhány tucat veszteségével szemben a másik oldal veszteségi adatai meghaladják a több száz, sőt több ezer főt is. Ilyenkor a hivatalos jelentések gyakran említik azt a tényt, hogy a fejvesztve menekülő ellenség üldözéséből, lekaszabolásából a környező parasztság is kivette a részét, de az ő esetleges veszteségeikről már csak ritkán esik szó. A jelentős kuruc diadalok (Szentgotthárd, Kölesd, Győrvár) esetén a reguláris német katonaság mellett jellemzően az irreguláris katonaság, a rác határőrök és a stájer, osztrák, morva népfelkelők vesztesége volt súlyosabb, az ő regisztrálásuk azonban császári részről sem lehetett elég alapos. Mindamellett még az egymásnak ellentmondó jelentések szisztematikus összegyűjtése és ütköztetése sem történt meg, a tömegsírok feltárása terén pedig csupán egyetlen szakszerű példát tudunk említeni: a halasi Kuruchalom áldozatainak Bartucz Lajos által elvégzett embertani vizsgálatát.

Damkó József: Búsuló kurc szobra Kiskunhalason
(az ország első kuruc vitézt ábrázoló szobra az 1703. október 5-i halasi ütközet helyszínén)

A kuruc szabadságharc vértanúi:
brigadérosok, ezereskapitányok, vicekapitányok és főstrázsamesterek

A számadatok mögött természetesen emberek vannak, akiket nevükkel, lakhelyükkel, családjukkal jellemezhetünk. A hősi halottak regisztrálására a gyéren fennmaradt veszteségi névsorok mellett fontos forráscsoportot jelentenek az elesettek hozzátartozóinak Rákóczihoz benyújtott kérvényei, amelyek viszonylag nagy számban maradtak fenn eredetiben is, és még többet regisztráltak a folyamodványok iktatókönyveiben. (Persze ez az irategyüttes is csak töredékes, de jelentős válogatás áll rendelkezésünkre nyomtatásban is.) Itt és most azonban még arra sincs módunk és terünk, hogy kiragadott példákkal mutassuk be a lehetőségeket. Felhívhatjuk a figyelmet a téma fontosságára és a korszakokon átívelő adattárak létrehozásának szükségességére, miközben legfeljebb a kuruc brigadérosok és törzstisztek (tehát a felső és középső hadvezetés) veszteségeiről vázolhatunk fel többé-kevésbé átfogó (de főként az alsóbb rangfokozatok tekintetében valószínűleg korántsem teljes) képet. Az alábbiakban az események időrendjében közöljük adatainkat: ismertetjük a hősi halált halt tiszt elestének körülményeit, pályafutását és családjának sorsát, amennyire a források ezt lehetővé teszik. Elsőként az 1703. évi adatokat adjuk közre, s egy következő alkalommal folytatjuk a sort az 1704-es hadiév veszteségeivel.

1703

A szabadságharc első ütközetét még Rákóczi Magyarországra érkezése előtt vívták a tiszaháti felkelők a Károlyi Sándor szatmári főispán vezette megyei bandériummal és az őket támogató császári katonaság kisebb egységeivel 1703. június 7-én, a máramarosi Dolhánál. A mintegy száz elesett között Károlyi egy lovas kapitányt is említ, aki a hadsereg szervezettebb keretei között ezereskapitány, azaz mai megnevezés szerint ezredes lehetett volna, tekintsük hát őt a kuruc szabadságharc első törzstiszti rangú hősi halottjának. Nagy Mártonnak hívták az illetőt, előéletét azonban nem ismerjük.

A dolhai harc emlékműve – turulmadárral és cirill betűs felirattal

A Rákóczi által vezetett tiszántúli hadjárat ütközetei közül az 1703. szeptember 1-jén vívott bélfenyéri harc a következő állomásunk az események időrendjében, itt ugyanis három kuruc ezredes, Bozóky Pál, Majos István és Bóné András katonái arattak jelentős győzelmet a rácok felett, a diadalt azonban csak Bozóky és Majos hősi halála árán sikerült kivívni. Bozóky bizonyára már a csatában elesett, Majos István azonban tíz nappal később, Debrecenben hunyt el sebei következtében, s katonai pompával temették el 13-án, a helybéli cívisek nagy megbotránkozására. Bozóky Pál kállói postamesterként állt a kurucokhoz a város elfoglalása, 1703. július 29. után. A török elleni visszafoglaló háborúban Sennyey István lovasezredének főhadnagyaként harcolt (1686), 1693-ban pedig már Kálló várának vicekapitánya volt. Rákóczi ügyét mindössze egy hónapig szolgálhatta, ezredét minden bizonnyal a kállói vitézlő rend alkotta. Majos István már a tiszaháti felkelők között is vezető szerepet játszott, s ő mentette meg Rákóczi életét az 1703. június 24-i munkácsi ütközetben, amikor megölte a fejedelem életére törő császári kapitányt, gróf Quirinit. Özvegyét, Serédy Zsuzsannát a fejedelem még évekkel később is támogatta: 1708. május 29-én 150 kősót adatott számára.

Folyt. köv.

Mészáros Kálmán

Források és irodalom

Gróf Károlyi Sándor önéletírása és naplójegyzetei. Kiad. Szalay László. [Thaly Kálmán előszavával.] Pest, 1865. I–II. (Magyar Történelmi Emlékek, IV–V.) – Ehhez jelentős kiegészítést közöl Pásztor Lajos: Károlyi Sándor önéletrajzának ismeretlen részlete. 1698–1703. Magyar Könyvszemle, 69. (1945) 99–121.

Archivum Rákóczianum. II. Rákóczi Ferencz levéltára, bel- és külföldi irattárakból bővítve. Első oszt.: Had- és belügy. II. oszt.: Diplomatia. III. oszt.: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. [A forráskiadványsorozat több mint kéttucatnyi kötetének részletes címleírásától itt eltekintünk.]

Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc a hadvezér. Budapest, 1934.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Tizennyolcadik rész. II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése. 1701–1714. Budapest, 1941.

Gottreich László: A bihari nép harca 1703–1704-ben. Hadtörténelmi Közlemények, új foly. 2. (1955) 3–4. sz. 91–133.

Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc csatái. (Válogatott tanulmányok.) S. a. r. [bev., kieg. jegyz., bibliográfia és mutatók]: Mészáros Kálmán. Budapest, 2003.

Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. S. a. r., kieg. és előszó: Mészáros Kálmán. Budapest, 2005. 510. o. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak, 8.)

Képek jegyzéke:

Ismeretlen festő: Kuruc–labanc csatajelenet: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Kuruc_labanc_csatajelenet2.jpg

Markó Árpád ezredes, hadtörténész (1940-ben, nyugállományba vonulásának évében): a család tulajdonában

Damkó József: Búsuló kurc szobra Kiskunhalason: https://www.kozterkep.hu/11145/busulo-kuruc

A dolhai emlékmű (szerző felvétele, 2011)