2020. máj 26.

MEL GIBSON ÉS NAGY FRIGYES VÉLETLEN TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON – AVAGY MI IS AZ A VONALHARCÁSZAT?

írta: Rossbach1757
MEL GIBSON ÉS NAGY FRIGYES VÉLETLEN TALÁLKOZÁSA A BONCASZTALON – AVAGY MI IS AZ A VONALHARCÁSZAT?

 

 

A filmművészet egyik kedvelt témája a kosztümös csatajelenet, amelyben a filmipar is meglátta a szórakoztatási lehetőséget. Előbbire jó példa Stanley Kubrick Barry Lyndon-ja, melynek egy-két perces csatajelenete realisztikus és hátborzongató. Bár az összecsapás mellékes a hétéves háború idején játszódó cselekmény szempontjából, Kubrick mester jó szokásához híven ebbe is beleadott apait-anyait.

A vonalharcászat hollywoodi prezentációjáról a 2000-ben bemutatott Mel Gibson-féle (pontosabban a Roland Emmerich által rendezett) A hazafi (The Patriot) juthat eszünkbe. Az amerikai függetlenségi háború déli hadszínterén játszódó film két csatát is bemutat, melyekből az első eléggé mértéktartó, hiszen egy amerikai vereséget hivatott ábrázolni, a másodikban azonban a rendező alaposan „elrúgja a pöttyöst”. Ha visszaidézzük a film fő csatajelenetét, a hollywoodi filmekben megszokott módon a küzdelem csúcspontjával van a probléma. A realisztikusabb részek annak köszönhetőek, hogy a 18. századi hadviselés bizonyos elemei roppant látványosak, különösen a hetyke vörös kabátosok rendíthetetlen vonala hálás téma. Az is elképesztő mai szemmel, hogy ezeknek a katonáknak az alakzatot tartva egyre csak menetelni kellett közelebb és közelebb az ellenséghez, pusztító puskatűzben, soraikat szenvtelenül kiigazítva. Nem rohanhattak el, nem vághatták magukat hasra, nem kereshettek fedezéket, vagyis semmiféle „emberi”, ösztönös reakciót nem engedélyezhettek maguknak, ellentétben a későbbi korok katonáival. A vöröskabátosok tűzpárbaja a milíciákkal, illetve az amerikai regulárisokkal tehát nagyjából korrekten került bemutatásra, azt leszámítva, hogy a tüzérségi lövedékek ekkortájt nem csapódó gyújtóval voltak felszerelve, vagyis a becsapódásra látványosan felrobbanó gránátok inkább a speciális effektek, mintsem a történeti hűség kedvéért kerültek a filmbe. Nem beszélve arról, hogy a nyílt terepen az „élőerő” ellen a tüzérek inkább a tömör vasgolyót preferálták. (A korabeli lőfegyverek működésének mellékhatása viszont egy Monty Python-szkeccsre adhatna lehetőséget: percekig kavargó fehér füst töltené be a képernyőt, elmosódó bizonytalan alakokkal. Majd végül a narrátor bársonyos hangon közölné: Önök a blenheimi csatát látták…)

 lazar02_01.jpg

Mel, emeld e selymet fel! – A Hazafi c. film hazafias csúcspontja

 

A hazafiban (is) a lovasrohamban és a közelharc jeleneteiben találjuk a bődületes túlzásokat, ahol az amerikaiak és britek egyaránt berserk dühvel harcoló terminátorokként esnek egymásnak, Mr. Gibson skót szoknyában játszódó fantasyjét, az egyébként rendkívül szórakoztató Rettenthetetlent idézve. A brit lovasság pedig egyenként kaszabolgat a csatatéren, halvány kísérletet sem téve az újrarendeződésre. A valóságban a vöröskabátosok sem kóboroltak volna jobbra-balra, hanem altisztjeik minél hamarabb visszaterelték volna őket a sorba és helyreállították volna a rendet. A filmipar dramatizálási törekvése nyilvánvalóan szereti a csatákat egyének látványos párviadalaként és nem kötelékek küzdelmeként bemutatni. Azt a film javára lehet írni, hogy a jó kis verekedés után legalább az amerikai parancsnokok kísérletet tettek a sor helyreállítására.

A 18. század valódi összecsapásaiban a közelharcra nagyon ritkán került sor. Az a fél, amelyik, dacára az ellenség sortüzeinek, megőrizte rendjét és támadóként egyre csak előrenyomult, avagy védekezőként rendíthetetlenül állt tovább a helyén és tüzelt, általában megnyerte a csatát. Néhány (esetleg egyetlen) tűzváltás után ez a kérdés általában eldőlt és még mielőtt közelharcra került volna a sor, az egyik fél morálja megtört és a katonák tisztjeik és altisztjeik rimánkodása, avagy ütlegei ellenére „rugalmas elszakadást” hajtottak végre. Ez persze nem mutat valami jól a filmvásznon. A hétéves háború egyik résztvevője, aki lényegében minden jelentős csatában jelen volt, a császári tábornok Charles de Ligne herceg emlékei szerint mindössze egyetlen alkalommal, a nem túlzottan jelentős 1757. évi moysi ütközetben hallotta a porosz és az osztrák bajonetteket egymáshoz csapódni. De ez a későbbi korokban sem volt másképp. A nagy hadtudós és tábornok, a svájci Henri Jomini, aki a napóleoni háborúkat harcolta végig, szintén nem tudott szuronyharcról beszámolni. Harcnak nyilván nem lehet nevezni a földön fekvők és a sebesültek, esetleg a magukat megadók ledöfését, amiről viszont bőséges forrásaink vannak, az emberi nem nagyobb dicsőségére. Ha a szuronyharc nem is volt jellemző, rövid karddal a gyalogságot még sokáig felszerelték és a gránátosok mindvégig meg is tartották ezt a fegyvert. Büszkén említhetjük, hogy a kolini csatában (1757. június 18.) a magyar Haller-gyalogezred nagy feltűnést keltett azzal, hogy ezredese „Vitéz magyarok! Puskát hátra, szablyát ragadj, előre!” dörgő parancsszavára, filmvászonra kívánkozó jelenetben rontott neki az ellenséges porosz lovasságnak. (Nyilván e sorok szerzője a „kofalármának” tekinthető, pár ezer főt felvonultató amerikai hadi események mellett szívesen megtekintene egy színvonalas filmfeldolgozást a grandiózus höchstädti, kolini, leutheni stb. csatákról…)

 

A fegyver és kezelése

E rövid hollywoodi kitérő után ismerkedjünk meg minden taktika alapjával, a fegyverzettel! A vonalharcászatot a kézi lőfegyverek fejlődésének egyik jó hosszú, közel másfél évszázados fejlődés során elért „eredménye”, a kovás puska, avagy flinta tulajdonságai határozták meg. A haditechnika terén konzervatív Napóleon az 1777 mintájú Charleville-puskát a lehető legjobb fegyvernek tartotta és semmiféle modernizációt nem tartott kívánatosnak.

Ha egymás mellé tesszük a kovás puskát és a 17. század legelterjedtebb lőfegyverét, a kanócos muskétát, éppenséggel nem szembeszökő a különbség. (Az angolszász terminológia nem is tesz különbséget, hanem muskétának nevez minden nem huzagolt csövű, elöltöltős puskát.) A kovás zárszerkezet esőben és szélben valamivel nagyobb tűzbiztonságot eredményezett, de a kovakő lecsapódása kissé bizonytalanabb gyújtást is jelentett, ezért például a francia királyi hadseregben az 1660-as években, ha a szemlén valakinél kovás fegyvert találtak, attól elvették és meg is fenyítették az illetőt. Több apró változás kellett még ahhoz, hogy az 1680-as, 1690-es évekre a kovás puska felváltsa a muskétát. Ezek közül a papírfojtással és a szükséges lőporral egybecsomagolt golyót, a felporzó serpenyő fejlődését és később a fém töltővesszőt, majd a kónikus gyújtólyukat említhetjük. A kovás puskával így elméletileg akár három, négy, sőt több lövést is lehetett adni percenként – legalábbis a gyakorlótéren. Nagy Frigyes véleménye szerint pedig a háborúkat egyszerűen az a fél nyeri meg, amelyiknek a gyalogsága gyorsabban tüzel. Az biztos, hogy a porosz király a hadsereg alapos kiképzésével mindent megtett ezért. Talán nem is fegyver tökéletesítése, hanem a hosszas kiképzés hozta létre azt a katonát, mely képes volt erre a harcmodorra. Egy jól egzecírozott gyalogos a korszak közvélekedése szerint három-négy év alatt jutott el a mozgási és tüzelési fegyelem kívánatos fokára.

lazar02_02.jpg

Fegyverfogások. Részlet a porosz kiképzési szabályzatból 1756.

 

A szurony bevezetésével, mely az 1700-as évek elejétől kezdve nem a csőbe tűztek, hanem arra kívülről lehetett ráhúzni, tehát a töltést már nem akadályozta, megszületett az a fegyver, mely teljesen kiváltotta csataterek korábbi uralkodóját, a hosszú pikát. A pikások a spanyol örökösödési háború (1701–1713) elején fokozatosan eltűnnek a hadseregekből. A gyalogság a szurony és egy viszonylag gyorsan tölthető, tűzbiztos fegyver birtokában immáron szálfegyver nélkül is meg tudta magát védeni, főleg a lovassággal szemben. Az egykori pikások kezébe is lőfegyver került, akiket a harcrendben el lehetett helyezni, fokozva a tűzerőt. A gyalogsági taktikában a 17. század végére a korábbi nagy tömegben felállított spanyol terciókból és svájci–német haufenekből már meglehetősen vékony harcvonalak fejlődtek ki, melyek általában hat fős mélységben állítottak fel. Ez a 18. század elejére általában négy főre csökkent, majd hamarosan, a század közepére a három sor lett az általános. Ebben az elrendezésben már elvileg mindhárom katona képes volt tüzelni. Az első sor ugyanis gyakran letérdelt a másik kettő elé, akiknek így kellő hely állt rendelkezésre a tüzelésre. Ne felejtsük el viszont, hogy térdelve nem, vagy csak tökéletlenül lehetett a flintát megtölteni, így a térdelő sornak fel kellett állnia az újratöltéshez. Erre különféle „koreográfiák” léteztek a hadseregektől és a szabályzatoktól függően. Egy 800 fős zászlóalj, ha percenként három lövést számolunk, 2400 darab, kb. 30 gramm súlyú, nagy kezdősebességű ólomgolyót zúdíthatott az ellenségre. A célzásra vajmi kevés lehetőség volt és a simacsövű fegyverekkel nem is lett volna ennek túlzottan sok értelme. A fegyvert elölről, a csőszáj felől töltötték meg, így a golyó szükségszerűen nagyjából egy-másfél milliméterrel kisebb volt, mint a cső átmérője, vagyis kotyogott. Léteztek már ugyan jóval pontosabb, ún. vontcsövű (spirális huzagolású) fegyverek, de mivel ezeket is csak elölről lehetett megtölteni, a töltés folyamata hosszabb időt vett igénybe, így ezeket a drágább puskákat elsősorban vadászok használták, bár speciális lőszerrel a töltési idő is rövidebb volt.  Katonai elterjedése párhuzamos volt a könnyűgyalogság szerepének felértékelődésével, de sok összetevő miatt végül az elöltöltős, vontcsövű fegyverek nem forradalmasították a hadművészetet.

lazar02_03.jpg

Tüzelés háromsoros mélységben

 

A hangsúly tehát egyértelműen a tömegtűzön volt. Sok helyen olvashatunk különféle kísérletekről akár a korszakból, akár napjainkból, melyeket korabeli fegyverekkel végeztek, de fontos észben tartanunk, hogy a gyakorlótéren, falapokra leadott lövések tiszta fegyverekből, stresszmentes helyzetben születtek. Harci körülmények között, nagyjából háromszáz méter távolságig ezek a fegyverek szinte semmilyen veszélyt nem jelentettek. Kétszáz méter után páran már kieshettek a sorból. A száz méterről leadott már okozott némi pusztítást, de ekkor már az ellenség nagyon közel járt. Ha viszont a csapatoknak volt „idege” ahhoz, hogy még közelebb engedje a támadókat, vagy eléggé fegyelmezett és elszánt volt, hogy még közelebb nyomuljon, és azután lőjön, akkor egy pusztító első össztűz valóságos mészárlást okozott. Az 1745-ös fontenoy-i csatában a francia gárda parancsnoka, „Lőjenek előbb az angol urak!” felkiáltással, átengedte a lehetőséget az angoloknak, ugyanis felismerte az ellenségben a brit királyi testőrezredeket. A brit gárdisták sortüze azonnal megölt 19 tisztet és 600 katonát a francia és a svájci gárdából. Ennek ellenére a francia arcvonal bár megrendült, de viszonozni tudta a tüzet.

lazar02_04.jpg

Részlet a fontenoy-i csatából

 

A salvonak, vagyis minél több lőfegyver egyszerre történő elsütésének fontos pszichológiai hatást is tulajdonítottak. Scharnhorst porosz tábornok szerint egy ellenséges zászlóalj előbb megfut, ha hirtelen tízen összeesnek közülük egy sortűz hatására, mintha fokozatosan ötvenen.

Megemlítendő, hogy általában az első sortűz volt ilyen pusztító, mert a tüzelés minősége a legjobban kiképzett csapatoknál is gyorsan hanyatlott. Néhány lövés után a cső rohamosan koszolódott és forrósodott, a kovakő is tönkremehetett, de a fegyver számtalan más ok miatt is csütörtököt mondhatott, ami a korszakban minimum hét lövésenként előfordult. A legnagyobb hibaforrás azonban az emberi tényező volt (bár a korszak katonáját így is csodálhatjuk bátorságért és hidegvéréért), mivel a tüzelés rendje általában két-három sortűz után felborult és mindenki össze-vissza lövöldözött. Sokan úgy lőtték ki fegyverüket, hogy a töltővessző a csőben maradt. Mások többször rátöltöttek a csőre és elfelejtették az elsütő billentyűt meghúzni. A térdelő első sor gyakran „elfejtett” felállni és tölteni, és ahogy megvetően mondták, „horvát módra” harcolt, vagyis a földről igyekeztek jól-rosszul tölteni és tüzelni.  

A tüzelés módját illetően a kiképzők „álma” a zászlóalj két végpontján kezdődő szakasztűz precíz végrehajtása volt, mely végiggördült az arcvonalon és középen találkozott. Nagy Frigyes szerint a szakasztűzben az a legjobb, ha véletlenül sikerül egyszer-egyszer tökéletesen megvalósítani. Vagyis a pelotonfeuer-t a korszak legjobb gyalogsága, a porosz is csak egyszer-kétszer tudta kivitelezni, utána káoszba, lövöldözésbe fulladt.

A beszámolók szerint a legnagyobb hibalehetőség a sortűznél, avagy szakasztűznél a túl magasra történő lövés volt. Nem véletlen tehát, hogy az elit csapatok, így a gránátosok – amúgy is jó magas emberek –, egyre nagyobb és nagyobb fejfedőkkel rendelkeztek. A túl magasra tartott fegyvert a gyakorlótéren az altisztek az ún. spontonnal  vagy botjukkal korrigálták, azzal nyomták le a túl magasra tartott puskacsöveket. De ha már a kolini csata említésre került, ott egy másik magyar gyalogezredről, a Károly főherceg-féle regimentről jegyezték fel, hogy a tisztek „annyira aprólékosan látták el szolgálatukat, hogy a legények puskájának irányzásában és rátartásában is segítettek, nehogy azok elhibázzák az ellenséget.”

 

A taktika

A vonalharcászat során tehát az arcvonalak rendkívüli módon széthúzódtak. A hadseregek harcrendje nyilván nem egyetlen, hanem általában két vonalból és egy tartalék-lépcsőből állt, azonban így is sokkal több hely kellett a szétbontakozáshoz, mint korábban.

 lazar02_05.jpg

Egy négy sor mély osztrák zászlóalj harcfelállása 1749-ből

 

Egy három sorban tüzeléshez felálló porosz zászlóalj szélessége 214 lépés, vagyis nagyjából 170 méter volt. Hunyjuk le a szemünket és képzeljünk el egy tíz zászlóalj széles arcvonalat, mely az alakzatok közötti térközök (ide állították a gyalogság harcát támogató ezredlövegeket) beleszámításával nem kevesebb, mint 2260 lépés, bő másfél kilométer hosszú volt! Most képzeljük el azt, hogy ez a másfél kilométer egyetlen parancsszóra megindul előre, vállra tett fegyverrel, ütemre, azaz dobszóra vagy éppenséggel pattogó zenére menetelve! Már az is óriási feladat lehetett, hogy a vonal ne szakadjon szét néhány méter után, úgyhogy ebben az alakzatban az egyórás menettávolság leküzdése szemtanúk szerint öt óráig tartott. Egy facsoport, épület vagy más terepakadály kikerülése hosszas újrarendeződést igényelt. A felvonuláshoz így elsősorban a sokkal rugalmasabb (általában szakasznyi széles) oszlop-alakzatokat használták, melyből az ellenség előtt még lőtávolon kívül alakították meg a vonalat. Ez így is rendkívül bonyolult manőver volt, melyben nagy segítséget nyújtott a zászlóalj közepén elhelyezett csapatzászló, mely igazodási pontot jelentett az osztályok és a szakaszok számára. Egyes referenciapontként szolgáló zászlóaljak, rendszerint az adott arcvonal-szakasz közepén viszont a többi alakzat számára nyújtottak segítséget az előrenyomulási irány meghatározásában és tartásában.

lazar02_06.jpg

A porosz gránátosok támadása Hohenfriedbergnél (1745)

 

A vonalharcászat során azonban az igazi problémát az irányítás nehézkessége okozta. Az egész hadsereg egyetlen szervezeti egységet jelentett, egyetlen hatalmas gépezetet, melyet jóformán kizárólag a hadvezér mozgatott. Ennek során a különböző szárnyak vagy harclépcsők parancsnokai pusztán végrehajtói voltak a főparancsnok akaratának. (Tegyük hozzá, ekkor az „utánam!” és nem az „előre!”  parancs volt divatban, ezért a tábornoki karnak elképesztő veszteségei voltak a vonalharcászat virágkorában, a frigyesi korszakban.) A harcrendben ugyan találunk „brigádokat” és „divíziókat”, azonban ezek még nem rendelkeztek önálló vezetési törzsekkel és egyéb segéderőkkel, pusztán egy parancsnokkal és az ő segédtisztjeivel, tehát nem számíthatjuk őket igazi magasabbegységnek.  A merev csatarendben továbbá nehézkes volt átcsoportosításokat végrehajtani vagy erősítéseket eljuttatni a veszélyeztetett pontokra, bár azért nem lehetetlen. Arra viszont nagyon ügyeltek, hogy az arcvonal folyamatos legyen, sehol se támadjon rés a felvonulás közben, melyet az ellenség ki tudna használni. A korabeli katonai közmegegyezés úgy tartotta, hogy egy ötvenezresnél nagyobb hadsereg egyszerűen irányíthatatlan.   

lazar02_07.jpg

Schwerin porosz tábornagy halála az 1757-es prágai csatában

 

A felvonulás a napóleoni korszakkal ellentétben, még legtöbbször egyetlen oszlopban és egyetlen menetvonalon történt. Ebben a merev rendszerben a híres ferde csatarend jelentette az egyetlen lehetőséget az átkarolásra vagy bekerítésre. Ezt lényegében egy aszimmetrikus harcrendként képzelhetjük el, melyben a támadó fél az egyik szárnyát egy extra lépcsővel erősítette meg. A felvonulás során a megerősített szárny túlhaladt az ellenséges arcvonalon, majd bekanyarodva, arra jóformán merőlegesen támadott, így göngyölve fel a másik sereget. Mindeközben a támadó a centrumát és másik szárnyát visszahúzta és pusztán az ellenség figyelmének elterelésére, lekötésére használta. Ezt azonban nem csak elmagyarázni és megérteni nehéz, hanem jól végrehajtani is. Nagy Frigyesnek ez a manőver egyszer sikerült igazán, a sziléziai Leuthennél, 1757. december 5-én, igaz, akkor a porosz király egy 29000 fős sereggel legyőzött egy kétszer erősebbet…

A nagy porosz király a precíz kiképzésre, a tűzerő teljes kihasználására, és az első osztályú csapatokkal sík terepen, óramű-pontossággal végrehajtott manőverre épített taktikája a vonalharcászat virágkorában háttérbe szorított olyan harci formákat, melyeket korábban és később is magától értetődően alkalmaztak, mint a helységekben, épületekben vagy a tábori erődítések mögötti védekezés. A hétéves háború második felében azonban, párhuzamosan a porosz hadsereg hanyatlásával, Frigyes is kezdte kihasználni ezeket a lehetőségeket és szorgalmasan ásatta a sáncokat. A lineáris taktika ekkorra már kezdett kifulladni és az európai hadművészet új utakat keresett. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a kora leghatékonyabb kézifegyverének, a kovás puskának ne ez lett volna a leghatékonyabb alkalmazása.

(Köszönet Dr. Németh Balázs úrnak, az NKE oktatójának észrevételeiért)

Lázár Balázs

 

Irodalom

Delbrück, Hans: Geschiche der Kriegskunst. Hamburg, 2008.

Duffy, Christopher: The Military Experience in the Age of Reason. London, 1987.

Ortenburg, Georg: Waffen der Kabinettskriege, Augsburg, 1986.

Schwarz, Herbert: Gefechtsformen der Infanterie in Europa durch 800 Jahre. München, 1977.

Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Budapest, 1990.

Zachar József: Huszárhadak helytállása a Dunai Monarchia szülőföldjén: Kolín, 1757. június 18. Aetas, 16.  (2001) 2. 29–49.

 

Képek

Mel, emeld e selymet fel! – A Hazafi c. film hazafias csúcspontja.
https://www.commonsensemedia.org/movie-reviews/the-patriot

Fegyverfogások. Részlet a porosz kiképzési szabályzatból 1756. Ortenburg, 1986. 105.

Tüzelés háromsoros mélységben. Ortenburg, 1986. 127.

Részlet a fontenoy-i csatából. Henri Félix Emmanuel Philippoteaux festménye.
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:The_Battle_of_Fontenoy,_1745.jpg

Egy négy sor mély osztrák zászlóalj harcfelállása 1749-ből. Ortenburg, 1986. 128.

A porosz gránátosok támadása Hohenfriedbergnél (1745) Karl Röchling festménye.
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Hohenfriedberg#/media/File:Hohenfriedeberg_-_Attack_of_Prussian_Infantry_-_1745.jpg

Schwerin porosz tábornagy halála az 1757-es prágai csatában. Richard Knötel festménye.
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Schwerins_Tod_bei_Prag.jpg

Szólj hozzá

18. század Nagy Frigyes Hétéves háború Kovás puska Szurony Gyalogsági taktika Vonalharcászat