Mind a mai napig horrortörténetek keringenek a vitorlás korszak tengerészeinek, haditengerészeinek étrendjéről: a zsizsikektől nyüzsgő kétszersülttől kezdve az ehetetlen, romlott sózott húson át az ínség idején aranyáron mért patkányhúsig és a kötélzet, illetve a vitorlarudak bőrözésének megfőzéséig. Ha mindez igaz lett volna a 18–19. század fordulójának brit haditengerészetére, hát igencsak megnézhette volna magát, s nem vívott volna megannyi győztes csatát a korszak háborúiban. Valójában a haditengerészet vezetése nagyon is odafigyelt arra, hogy a flottában szolgálók megfelelő mennyiségű és minőségű ételhez jussanak. A rémtörténetek ma már elfeledett forrása a kereskedelmi tengerészet volt, ahol a 19. század közepéig semmilyen előírás nem védte a legénységet vagy korlátozta a tulajdonosok profitéhségét.

 Sorhajó ütegfedélzetén étkező angol tengerészek

Az 1980-as évek első felében az általános iskolai vándortáborban (520. számú Frankel Leó úttörőcsapat, Szúnyog becenevű felvigyázónkat innen is üdvözlöm) a tábortűz mellett unalomig énekelt kétsoros kínrímek egyikét parafrazeálva „Megy a hajó, irány észak, mit ettek a tengerészak?” – többnyire sózott húst és kétszersültet, de azért nem csak azt. A továbbiakban, a brit Royal Navy példáján bemutatjuk, hogy mit és hogyan ettek a 18. század második fele és a napóleoni háborúk korának haditengerészei, az admirálistól a hajósinasig. Utóbbiakat a flottában egyszerűen csak lőpormajmoknak (powder monkey) nevezték, mert ütközetekben ők hordták a lőport az ágyúkhoz. Az élelmezés a hadihajókon mennyiségileg megfelelőnek, sőt bőségesnek volt mondható, minőségileg, különösen a változatosság tekintetében ez már nem volt annyira igaz. Ahogy egy kortárs megjegyezte, az egyhangú étkezés miatt kialakult állandó rossz szájízt a tisztikar bőséges fűszerezéssel és erős borokkal, a legénység pedig bagórágással próbálta elnyomni.

Abban a korban, amikor a tartósításnak csak háromféle módját, a sózást, a szárítást és a savanyítást ismerték, meglehetősen korlátozott volt azon élelmiszerfajták listája, melyet egy hajó több hónapos útra magával tudott vinni úgy, hogy az még az út végén is fogyasztható legyen. Az évszázados tradícióknak megfelelően a tengerészek étrendje kétszersültön, sózott húson, szárított borsón-babon és gabonaféléken alapult. Az Admiralitás az élelmezésről és a heti étrendről 1733-ban adta ki az első rendelkezést, amely egészen 1847-ig, a konzervek megjelenéséig érvényben marad. Ez az utasítás meghatározta, hogy egy héten, s ezen belül egyes napokon az alapvető élelmiszerfajtákból mennyi jár egy embernek. A heti fejadag hét gallon (úgynevezett bor gallon, 3,6 liter) sörből, hét font (1 font 0,45 kg) kétszersültből, négy font sózott marhahúsból, két font sózott sertéshúsból, két pint (1 pint 0,57 liter) borsóból (zöld és sárga), három pint zablisztből, hat uncia (1 uncia 28,3 gramm) vajból és 12 uncia sajtból állt. Korábban a sózott hal is részét képezte az étrendnek, de ezt részben bűze miatt, részben pedig mert a gyűlölt katolikusokra emlékeztetett, kihagyták a hivatalos listáról. Húst a hét négy napján kapott a legénység, a többi húsmentes nap volt. Ezeket a tengerészzsargon banyan days-nek nevezte, egy szigorúan vegetáriánus indiai szekta után. Valójában ezek sem voltak teljesen húsmentes napok, ugyanis gyakran az előző napi hús maradékát ették ilyenkor, például a zabliszt és marhafaggyú keverékéből álló tésztába belefőzve.

A tengerész étrend alapja a kétszersült volt, az egyszerű tengerészek kenyeret maximum csak kikötőben láttak. Egy kétszersült kb. 10 dekát nyomott, s kb. 50 kg-os csomagokban tárolták. A kétszersült, cserébe azért, mert sokáig elállt, kőkemény volt, beleharapni nem lehetett. Fogyasztani csak úgy lehetett, hogy étkezés előtt vászonba csomagolva összetörték. A darabokat már meg lehetett rágni, vagy a levesbe szórva ették meg.

A nyílt tengeren a frissen sült kenyér csak a tisztek privilégiuma volt. Ezért minden nagyobb hadihajó vitt magával bizonyos mennyiségű lisztet, melyet külön lisztraktárban tároltak. Az már más kérdés, hogy milyen volt ez a liszt. A flottában ugyanis a patkányokat „molnár”-nak nevezték, mivel a liszttől állandóan fehér volt a bundájuk, mert kedvenc tanyahelyük a lisztraktár volt. Sokszor az új generáció is a lisztben jött a világra.

A kétszersült mellett a legfontosabb élelmiszer a sózott hús volt. A hajók bizonyos számú élő állatot is vittek magukkal (róluk majd később), de őket kizárólag a tisztek asztalára szánták. A legénység a hét négy napján sózott húst kapott. A sózott hús nedvesen, azaz sűrű sóoldatban hordóba zárva évekig, sőt évtizedekig elállt, még a trópusokon is. A sózásra szánt húst nem volt szabad túl nagy darabokra vágni, hogy a só teljesen átjárhassa, különben a belseje megromlott. Tároláskor arra kellett ügyelni, nehogy a sóoldat elszivárogjon a hordóból, mert ha ez megtörtént, mehetett az egész a cápáknak. A hordókra felírták a sózás dátumát, valamint a benne lévő szeletek számát. Minden hordó felnyitásakor adminisztrálni kellett a benne lévő hússzeletek tényleges számát. Nemegyszer előfordult, hogy harminc évnél is idősebb hordó került felnyitásra, és a hús még mindig ehető volt.

 HMS VICTORY hajóűrje (hold) a kavicsballaszttal és különféle enni- és innivalós hordókkal

A sajt és a vaj sokkal rövidebb ideig volt eltartható, ezért ezeket a berakodástól számított három hónapon belül ki kellett mérni a hét három húsmentes napján. Ha a sajt megromlott, egyszerűen a tengerbe hajították, a megavasodott vajat azonban többféle célra fel lehetett még használni, például kenőanyagként. Ha a sajt és a vaj elfogyott, olajat, rizst, cukrot, esetleg kakaót osztottak helyette.

A kor fontos étele volt mind a szárazföldön, mind a tengeren a borsó. A hajók természetesen szárítva vitték magukkal. A zöldboróból hagyományosan sűrű levest főztek, a sárgaborsóból készítettek pudingot is. A zabliszt vagy a zabkása is gyakran szerepelt a tengerészek asztalán, reggeliként édesítve, vagy faggyúval megfőzve. Tipikus vasárnapi édesség volt a fele zabliszt fele marhafaggyúból, valamint cukorból és mazsolából álló tészta, amit vászonzacskóban főztek meg. Amúgy a zabliszt meglehetősen népszerűtlen volt, miután erre az Admiralitás is felfigyelt, adagját felezték és helyette a cukoradagot növelték.

A zöldség- és gyümölcsfélék nagyon népszerűek voltak, ennek ellenére a hivatalos listán csak egy ilyen tétel szerepelt, a mazsola. Az 1797-es spitheadi flottalázadás követelései között ott volt az is, hogy több zöldséget adjanak a legénységnek. Ez nem azt jelenti, hogy korábban semmiféle zöldség ne szerepelt volna az étrendben. A két leggyakoribb zöldségfajta a hagyma és a káposzta volt. A savanyított káposzta volt az egyetlen, ami hosszú távon eltartható volt, ráadásul a skorbut megelőzésére is hatásosnak bizonyult. Ennek ellenére nem volt túl népszerű a szaga miatt. A káposztás hordót ezért mindig nyílt fedélzeten nyitották ki, és két-három órán keresztül hagyták szellőzni. A fentieken túl a zöldség- és gyümölcsfajták beszerzése szezonhoz és állomáshelyhez volt kötve. A Földközi-tengeren nagy mennyiségben vásárolták a citrusféléket. Amikor Nelson 1803–1804-ben Toulon előtt várta a franciák kifutását, fél Szicília a flottája számára termelte a citromot, és ellátóhajók tucatjai hordták ingajáratban. Ugyanitt népszerűek voltak még a saláta- és a tökfélék is. A trópusi állomáshelyeken a tisztek mellett a legénység is hozzájuthatott különféle egzotikus gyümölcsökhöz. Érdekes módon a répafélék és a krumpli ebben az időben még teljesen hiányoztak a tengerész étrendből. A krumpli elutasításában szerepet játszhatott az is, hogy afféle szociális stigmát viselt magán. Mivel a szegények eledelének volt elkönyvelve, az angol tengerész nem volt hajlandó fogyasztani, mivel mi sem állt távolabb tőle, minthogy önmagára szegényként tekintsen.

Igen fontos volt a rettegett hajósbetegség, a skorbut (C vitamin-hiány) megelőzésében a citromlé rendszeres fogyasztása. A citromlé megelőző hatásának felismeréséhez tévedésektől sem mentes, kacskaringós út vezetett a 18. század második felében. Ebben kiemelkedő szerepe volt James Lind skót hajóorvosnak. A megfelelő citromlé-ellátás megszervezése után, Sir John Jervis utasítására kezdték el 1800-tól napi rendszerességgel adni a brit haditengerészeknek. Ebből alakult ki a brit haditengerészekre, majd általában a britekre főként Amerikában használt gúnynév, a limey. A francia flottában nem volt szokásban a citromlé adása, ezért a Nelson elől Cadizba befutott egyesült francia-spanyol flottában kitört a skorbut.

A tengerészek elsőszámú itala a sör volt. A napi fejadag egy (bor)gallon volt belőle. Ez a sör jóval gyengébb volt a ma megszokottnál, mindössze 2-3 fokos. A sör nem azért volt a fő ital, mert mindenki alkoholmámorban akart fetrengeni, hanem mert a víznél jóval tovább elállt. Ha megfelelően készítették el, és tiszta hordókba töltötték, hónapokig nem romlott meg, szemben a vízzel, amely néha csak hetekig bírta. A víz tárolásában nagy előrelépést jelentett, amikor az 1810-es években bevezették a nagyméretű, fixen beépített vastartályokat. A sör hivatalos helyettesítője egy pint bor, vagy fél pint tömény volt, ilyenkor folyadékpótlásként vizet ittak. Komoly vízhiány kivételével egyébként mindenki szabadon ihatott a fedélzeten elhelyezett vizeshordóból. A hordó mellett folyamatosan egy tengerészgyalogos állt őrt, akinek fő feladata a víz máshová vitelének megakadályozása volt, nehogy ivás helyett másra, például mosásra használják fel. A tengerészgyalogosokat, akiknek a harc mellett a fő feladatuk a rendfenntartás volt, a tengerészek persze rendkívül utálták, megvetően csak „üres butykos”-nak nevezték őket.

Az angol haditengerészetben a hivatalos tömény szeszesital korábban a brandy volt, azt a befolyásos nyugat-indiai kereskedők nyomására váltotta fel a rum. A rumot vízzel hígítva mérték ki, ez volt a grog. A vízzel hígítást Edward Vernon admirális adta először utasításba 1740-ben. Mivel Vernon ragadványneve „Old Grog” volt, az általa viselt kabát szövete után, így kapta az ital a nevét. A tengerészzsargon a hígítás mértékét a szélrózsa vonásaival jelezte, ha azt mondták „északabbra”, az azt jelentette, hogy több rumot és kevesebb vizet. Jó fél évszázaddal később dr. Thomas Trotter flottaorvos javaslatára, a skorbut megelőzése céljából citromlevet is adtak hozzá. A citromlével készült italt természetesen meg kellett cukrozni, így alakult ki a grog ma ismert formája. Egyébként számtalan, ettől eltérő recept szerint is készítették, az volt a közös bennük, hogy vízzel hígított rum képezte mindegyik alapját. A hadihajókon delente hangzott el a parancs: „Deck washing and spirit lifting!” (A fedélzetet felmosni és a töményt a raktárból felvonni!). A tűzveszély miatt a tömény szeszes hordót csak a nyílt fedélzeten volt szabad csapra verni. A kiürült hordót előírás szerint azonnal tengervízzel kellett megtölteni. Ennek az volt az oka, hogy a hordó anyaga annyira magába szívta a szeszt, hogy pár liter édesvizet töltve belé, forgatás és lötyögtetés után néhány óra múlva alkoholos italt lehetett kinyerni belőle. Miután élelmes altisztek ezt rendszeresen gyakorolták, a kötelező tengervízzel való feltöltéssel vetettek gátat ennek.

Mielőtt továbbmennénk, a jobb érthetőség kedvéért röviden érdemes áttekinteni, hogy is nézett ki ekkoriban egy angol hadihajó tisztikara. Voltak a tényleges haditengerész tisztek, az úgynevezett commissioned officers, akik kinevezésüket, a commission-t az Admiralitáson keresztül a királytól kapták. Ők voltak a hadnagyok, kapitányok (captain, commander) és a tengernagyok. Mellettük voltak az úgynevezett warrant-officers, akik kinevezésüket, a warrant-ot a Navy Boardtól kapták. Ők két kasztot alkottak, a vízválasztót az jelentett, hogy ki étkezhetett együtt a tényleges tisztekkel. Az együtt étkezőket nevezték wardroom officers-nek. Közéjük tartozott a warrant-officer-ek legnagyobb presztízsű képviselője, a master, aki a hajó tényleges nautikai irányításáért felelt, a felcser, a lelkész és a purser, akiről később még szó lesz. Az alsó kasztba tartozott a szakács, a tűzmester és az ács.

A kapitánynak (I-V. osztályú hajókon captain, vagy ahogy nevezték, post captain, VI. osztályú hajókon commander) egyéb adminisztrációs kötelezettségei mellett komoly gondot kellett fordítania az élelmiszerekkel kapcsolatos számlák és kimutatások ellenőrzésére, mivel végső soron ő viselte az anyagi felelősséget értük. Az más kérdés, hogy számos kapitány úgy oldotta meg az adminisztrációt, hogy egyszerűen lemásolta vagy lemásoltatta a master naplóit. A master feladatai közé tartozott, hogy az éppen őrségen lévő hadnaggyal mennyiségileg ellenőrizze és jegyzőkönyvezze minden felbontott hordó tartalmát. A master-nek ennél sokkal fontosabb feladata volt azonban, hogy mind berakodásnál, mind pedig a készletek fogyásával párhuzamosan mindvégig ügyeljen a hajó helyes kiegyensúlyozására. A készletek fogyása ugyanis, mely hosszabb úton egy nagyobb hajónál több száz tonnára rúgott, károsan befolyásolta a hajó stabilitását. Ezt a legkézenfekvőbb és korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló ballasztanyaggal ellensúlyozták: tengervízzel. A kiürült hordókat tengervízzel töltötték meg, és így helyezték vissza a hajóűrbe. Ez így egyszerűen hangzik, de a készletek berakodásakor, illetve felhasználásakor komoly figyelmet és szaktudást igényelt a megfelelő merülés mellett a hossz- illetve keresztirányú stabilitás biztosítása. A hajón lévő készletek közül, a mennyiséget tekintve a leghamarabb a sör és a víz fogyott el, ezt követte tüzelőanyag, a leghosszabb ideig az élelmiszer tartott ki.

A készletekkel kapcsolatba kerülő személyek közül a legfontosabb a purser volt. Ez a szó a mai szótárak szerint hajópénztárost jelent, de akkoriban a warrant-officer-ek felső kasztjába tartozó purser afféle ellátótisztnek felelt meg. Különös keveréke volt a fizetett alkalmazottnak és a vállalkozó üzletembernek, aki bizonyos cikkeket a saját készletéből árusíthatott a legénységnek. A tengerészzsargonban az „egynyolcados ember”-nek nevezték, a számára hivatalosan engedélyezett haszonkulcs után. Kinevezésének előfeltétele volt, hogy a jelölt két kezest hozzon magával, akik a hajó méretétől függően 400-1200 font közötti összegig hajlandók voltak jótállni érte. Bár mind a legénység, mind a tisztek úgy tekintettek rá, mint aki megrövidíti őket, valójában kevés purser gazdagodott meg. A különböző okokból bekövetkező veszteségek, a megromlott élelmiszerek gyakran az ő zsebüket terhelték, ha az Admiralitás élelmezéssel foglalkozó szerve, a Victualling Board nem ismerte el a veszteséget, és így könnyen nagy adósságot halmozhattak fel. Az élelmesebb purser-ek gyakran komoly „illegális” készletet halmoztak fel, amelyből a veszteséget pótolni tudták, olykor pedig igencsak kapóra jött számukra egy csata vagy ütközet, ami után a hiányt kárként tudták lejelenteni. Számos purser került hadbíróság elé hamis könyvelés miatt, sokan pedig olyan adósságcsapdába, melyből életük végéig nem keveredtek ki. Nem véletlen, hogy a tengerészek a hajókat követő albatroszokról azt tartották, azok elhunyt purser-ek lelkei, akik kétségbeesetten új hajót keresnek, hogy ledolgozhassák veszteségeiket.

A hajószakács a warrant-officer-ek alsó, altiszti kasztjába tartozott. Szakáccsá szabály szerint csakis egy úgynevezett greenwichi nyugdíjast lehetett kinevezni, így jó részüknek hiányzott valamelyik végtagja. A szakáccsal szemben egyáltalán nem volt követelmény, hogy főzni tudjon, de nem is ez volt a feladata. Neki a tűzhely megfelelő működését kellett biztosítania, és a tűzre felügyelnie. A munka tulajdonképpeni gasztronómiai részét segédei és az egy asztalnál étkező csoportok kiválasztott tagjai végezték. A szakács fontos feladata volt még a hús igazságos elosztása. Miután lehetetlenség volt a húst sózás előtt pontosan egyforma darabokra vágni, a hordó felnyitása után a viták elkerülése végett valahogy meg kellett oldani a fair szétosztást. Erre több módszer létezett. Volt, hogy a kiemelt hússzeleteket kisorsolták, máskor pedig az asztalok képviselői bekötött szemmel, esetleg háttal állva húzhattak a hordóból.

Broadie-féle tűzhely replikája a HMS VICTORY középső ütegfedélzetén

A szakács által üzemeltetett tűzhelyek is fejlődtek a 18. század folyamán. A téglából épített tűzhelyeket az 1740-es években kezdték felváltani a vasból készültek. Maguk a tűzhelybe beépített főzőüstök rézből készültek. Jelentős előrelépést hozott, amikor megjelentek a többüstű tűzhelyek, mert ezekben egyszerre meg lehetett főzni a leves mellett a pudingot, vagy a fentebb említett tészták valamelyikét. A tűzhelynek voltak kizárólag a tisztek számára fenntartott részei, a sütő, a főzőlap, a grillrács és a nyárs. A legénység számára kizárólag az üstökben készítettek főtt, meleg ételt. A hajótűzhelyek különféle szabványméretekben készültek, hajóosztályok és kategóriák szerint. A napóleoni háborúk korának standard tűzhelye a Broadie-féle volt (ennek replikája látható ma a HMS VICTORY-n). 1810-ben jelent meg a Nicholson & Lamb-féle tűzhely, a haditengerészetben az első, amely alkalmas volt jelentősebb mennyiségű desztillált víz előállítására. Ilyenek korábban csak a Kelet-Indiai Társaság hajóin voltak.

A HMS VICTORY egyik mess-asztala

Az egyszerű tengerészek, a lower deck, az „alsó fedélzet” szociális életének alapja az úgynevezett mess volt. Ez akkoriban az egy asztalnál étkezők társaságát jelentette. Az asztalok a mennyezetről kötéllel lelógatott deszkalapok voltak, akárcsak a padok. Egy ilyen asztalnál 4-6 fő étkezett. A sorhajókon az asztalok az ütegfedélzeteken, az ágyúk között voltak, fregattokon és kisebb hajókon a főfedélzet alatti fedélzeten. A 850 fő legénységű VICTORY-n 167 mess működött. A jól működő mess tagjait baráti szálak fűzték egymáshoz, az asztaltársaság véd- és dacszövetséget jelentett. A tengerészek életében betöltött fontosságát jelzi, hogy az „elvesztette a mess-számát” mondás az jelentette, hogy az illető meghalt. Átülni egy másik asztalhoz egy másik mess-be havonta egyszer lehetett. A sok csere az éles szemű tisztek számára a legénység körében lappangó feszültség figyelmeztető jele volt. Minden mess egy úgynevezett mess cook-ot választott tagjai közül. Az ő feladatuk volt az asztal részére összeszedni az aznapi fejadagokat, és a nyersanyagokat a főzéshez összekészíteni. Minden asztalhoz tartozott egy főzőháló, a mess számával ellátva, a húst és a zöldséget abban főzték meg. A pudingokat szintén számmal ellátott vászonzacskókban főzték, ezek előkészítése is a mess cook feladata volt.

A tisztek számára alapvetően ugyanaz az ellátmány járt, mint a legénységnek. Kivételt csak a tengernagyok képeztek, akiknek hivatalból asztalpénzt fizettek. Ám a tisztek társadalmi állása, gentleman mivolta megkövetelte, hogy jobban étkezzenek, mint a legénység. Ezt viszont csak saját zsebükre tehették. A tiszti étkezdében, a hajó tatjában a tiszti kabinok közt lévő wardroom-ban együtt étkező tisztek számos esetben komoly asztalpénzt szedtek, hogy extra készleteket vásárolhassnak. Ez az összeg olykor elérte a fizetésük felét. Nem egy esetben egy-egy kevésbé tehetős tiszt azért kérte át magát más hajóra, mert a komoly csoportnyomás ellenére nem bírta fizetni az asztalpénzt. Étkészletüket is maguknak kellett beszerezniük, az Admiralitás csak 1856-tól kezdve látta el a hajókat kincstári tiszti étkészletekkel. A legénység e téren is rosszabbul járt, neki egészen 1896-ig maguknak kellett megvenni az evőalkalmatosságokat.

A tiszti étkezde, a wardroom

A tengernagyok és a kapitányok, akik komoly szolgaszemélyzetet tarthattak, általában gondoskodtak saját, hivatásos szakácsról. Gazdagabb tisztekből álló wardroom-ok esetében is előfordult, hogy saját, fizetett szakácsot fogadtak fel. Ha ilyesmire nem volt pénz, mint az többnyire megesett, igyekeztek a legénység köréből a kulináris művészetekben tehetségesnek mutatkozó embert találni, akit saját tiszti szakácsuknak tettek meg. A tűzhely tisztek számára fenntartott részein egy ügyes szakács szinte mindenféle ételt el tudott készíteni. A menüsort persze mindig az időjáráshoz kellett igazítani, bizonyos ételek háborgó tengeren nem voltak elkészíthetők. Komolyabb viharban a tűzhelyet be sem volt szabad gyújtani. A menü leginkább a tisztek pénztárcájától és a beszerzési lehetőségektől függött. Nyílt tengeren persze más volt a helyzet, mint a kikötőkben, de az élő állatok révén a tisztek még így is gyakrabban juthattak friss húshoz.

A tisztek étkezésének feljavítása végett a hadihajók gyakran vittek magukkal élő állatokat. Az ütegfedélzet mellső részét a horgonykábel-nyílások mögött deszkákkal elrekesztették, ez volt a manger, itt disznókat és birkákat tartottak. Sok szempontból a leghálásabb állatok a csirkék voltak, mivel egy-egy tyúkketrecet szinte bárhol el lehetett helyezni, és etetésük megoldható volt a hajókon tízezerszám tenyésző csótányokkal, ráadásul tojást is adtak. Sir James Saumarez, aki 1798-ban Abukirnál Nelson egyik kapitánya volt, altengernagyként mindig vitt magával egy guerseney tehenet, mivel imádta a tejszínhabot.

Az állatok gondozása a legénység kiválasztott tagjainak a feladata volt, azonban néhány hetente leváltották őket, nehogy érzelmi kötődésük alakuljon ki a gondozottak irányába, ez ugyanis potenciálisan veszélyeztette a menüt. Ennek ellenére mégis előfordultak ilyen esetek. Híres volt ezek közül egy koca története. A különösen kedves természetű malacot annyira megszerette a legénység, hogy a közhangulatot érzékelve a kapitány eltekintett a levágásától, mert tudta, hogy ezzel lázadást kockáztatna. A koca így a hajó hivatalos háziállatává vált, aki étkezésekkor röfögve járt asztaltól-asztalig, finom falatokat koldulva. Ez lett végül a veszte, ugyanis olyan kövérre hízott, hogy a végén már lábra is alig bírt állni. Ekkor már szalmaágyán fekve fogadta röfögve az étellel elébe járulókat. A túlzott elhízás idő előtt végzett vele, az egész hajó meggyászolta halálát. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy porhüvelye kondérba kerüljön, így tengerésztemetést kapott.

A korszak ismer néhány „gourmet”, sőt egyenesen haspók admirálist. A tejszínrajongó Saumarezről és tehenéről már esett szó. Sir John Jervis, a későbbi Earl of St Vincent híres volt drága étkészleteiről és csokoládéimádatáról. Érdekes módon a kelet-indiai állomáson két, igencsak haspárti tengernagy szolgált egymás után. Peter Rainier altengernagy annyira rajongott a mangóért, hogy egyszerűen csak „mangó admirális”-nak nevezték. Rajongásában odáig ment, hogy a végén mangószezonban egyszerűen nem volt hajlandó kifutni az ellenség ellen. Egyébként nem eredménytelen pályafutásának részben ez vetett véget, 1805-ben hazahívták és nyugdíjazták. Utódja, Andrew Pellew altengernagy 1809-re, Angliába való visszatérésére saját bevallása szerint is akkorára hízott, mint egy disznó. Ez azonban nem befolyásolta további eredményes karrierjét és bárói rangra emelését.

Az étkezések után az embereknek előbb vagy utóbb el kellett végezniük kisebb vagy nagyobb dolgaikat. Ebben a korban a hajókon, így a hadihajókon erre a célra a gravitációs elven működő kerek lyukkal ellátott deszkalap szolgált, a vízöblítést a tenger szolgáltatta. A legénység hagyományosan a hajó orrában, a tisztek a tatjában végezték szükségüket. A hajó orrában, nyílt helyen, a hullámoknak leginkább kitett részen kaptak helyet a legénységi vécék. Mivel ezekből igen kevés volt, sokan a szélalatti oldalon az előárboc oldalmerevítőinek terpesztőpárkányára álltak ki, különösen, ha csak folyó ügyről volt szó. Nagyobb hajókon (sorhajók, fregattok) az orrban lévő keresztválaszfalban (beakhead bulkhead) két félkör alakú, zárt vécét (roundhouse) alakítottak ki. Ezek egyike az altiszteké volt, a másik a gyengélkedő betegeit szolgálta ki. A tisztek kényelmesebb helyzetben voltak, vécéik a zárt oldalgalériákban (quarter gallery) kaptak helyet, ahonnan a nagy ablakokon keresztül még a szép kilátásban is gyönyörködhettek. A tengernagyoknak és a kapitányoknak, illetve a sorhajókon az első hadnagyoknak saját, különbejáratú, a kabinjukból nyíló vécéjük volt, a többi tisztnek már csak egy közös használatú mellékhelyiség jutott.

Tiszti vécé a HMS VICTORY oldalgalériájában

Végezetül egy apró részlet az 1815-ben megjelent, Post Captain című humoros regényből, mely az oldalgaléria funkciójára utal. A címszereplő kapitány éppen a kabinjában ejtőzik, amikor az inasa kopog és belép, kezében egy tucat teleírt papírral. „Uram, a tisztjelölt urak elkészültek a navigációs számításaikkal. Hova tehetem őket?” Mire a kapitány csak hanyagul rámutat az ajtóra és ennyit mond: „Vigye őket az oldalgalériába.”

 Krámli Mihály

1 Sorhajó ütegfedélzetén étkező angol tengerészek
(https://www.crewseeker.net/three-sheets-wind-nautical-slang-common-usage)

2 A HMS VICTORY hajóűrje (hold) a kavicsballaszttal és különféle enni- és innivalós hordókkal
(https://andyandjudi.com/2017/07/10/hms-victory-portsmouth-historical-naval-dockyard/37portsmouth-hms-victory-lower-hold-keel-ballast-and-store)

3 Broadie-féle tűzhely replikája a HMS VICTORY középső ütegfedélzetén
(https://www.hms-victory.com/content/history/eating-and-drinking)

4 A HMS VICTORY egyik mess-asztala
(u. a. mint 3 kép)

5 A tiszti étkezde, a wardroom
(https://hu.pinterest.com/pin/322077810832924422)

6 Tiszti vécé a HMS VICTORY oldalgalériájában
(www.matthewboyle.net/2017/07/20/hms-victory/)