A nyugati hadifogság angol változata korántsem volt annyira elviselhetetlen és embertelen, mint a francia, illetve kisebb részben az amerikai. Legfőbb pozitívuma az volt, hogy a hadifoglyoknak bizonyos kereteken belül szabad mozgást biztosítottak, illetve lehetővé tették számukra, hogy a gyenge tábori élelmezésüket munkavállalásaik, üzleteléseik és egyéb ötleteik által kiegészíthessék.

Miután a brit 21. hadseregcsoport hadosztályai 1945. május első napjaiban birtokba vették a schleswig-holsteini, részben az alsó-szászországi, valamint a dán területeket, több mint húszezer magyar honvéd, katonai tanintézeti növendék és levente esett hadifogságba. A magyar kontingens zömét az angolok kezdetben kettő, több négyzetkilométernyi behatárolt területen csoportosították, s csupán egy kisebb csoportot szállítottak el belgiumi hadifogolytáborokba.

A nyugat schleswig-holsteini hadifogoly-gyűjtőtábort a Vilmoscsászár-csatorna (ma az Kelet-észak-tengeri-csatorna), az Eider folyó és az Északi tenger által szabályos háromszöget alkotó, 60 kilométer oldalhosszúságú területen jelölték ki. Az angolok ebben a körzetben gyűjtötték össze a dániai, illetve a schleswig-holsteini területen csoportosult, majd fogságba esett csaknem egymilliós létszámú német és szövetséges erők egy részét. Az 1945. január végétől dán területen állomásozó, zömében magyar újonckiképző alakulatoknak is erre a területre kellett megérkezniük. A 13000 fős magyar kontingensből csupán a „Csaba királyfi” Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola és a Ludovika Akadémia lovasszázadainak Szilágyi Dezső huszárőrnagy vezette csoportja képezett kivételt, mivel a Dán Szabadságharcos Szövetség kívánságára a megalakult dán kormány vendégeiként egy ideig Dániában maradhattak.

Fogságba esett magyar tábornokok.
Középen kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes, balra Lengyel Béla altábornagy

A hadifogoly-gyűjtőtábort kívülről angol őrcsapatok őrizték, belül viszont a szintén hadifogoly német parancsnokságok intézkedtek és tartották fenn a rendet. Az élelmiszerelosztás is az ő hatáskörükbe tartozott. A tábor hatalmas területe több részre tagozódott. A magyar hadifoglyok – alakulataik kötelékében – általában a „G” jelzésű zóna (táborrész) alkörleteiben szállásoltak el. Kisebb részüket duplatetős afrikai sátrakban, nagyobb részüket pedig pajtákban, padlásokon, illetve a közeli tanyagazdaságokon helyezték el. E kiutalt területen létezett egy Ungarnkoog nevű szálláskörlet is, amely az ide elhelyezett jelentős számú magyar hadifogolycsoportról kapta a nevét. Július folyamán az angolok szorosabbra kívánták vonni a hadifoglyok nemzetiségek szerinti csoportosítását, emiatt a magyarok részére a tengerparton egy ötször tizenöt kilométeres területsávot jelöltek ki.

A hadifoglyoknak – a katonai szolgálat hadifogságra vonatkozó fegyelmi előírásainak betartása mellett – alkörleteik egész területén, illetve környékén szabad mozgási lehetőséget biztosítottak. Csupán este 9 órától reggel 6 óráig korlátozták számukra a kijárást. Élelmezésük meglehetősen szűkös volt. Az egyes adagok összeállításakor az angolok a megállapított kalóriamennyiséget vették alapul, s azokat olykor 3-4 napra előre kiosztották a foglyoknak. A magyar hadifoglyok általában úgy próbáltak segíteni helyzetükön, hogy helyi gazdákhoz mezőgazdasági munkákra szerződtek el, rakodási és egyéb nehéz fizikai munkák elvállalására kényszerültek, vagy üzletelésekkel és lopásokkal igyekeztek feljavítani ellátásukat. A napi két cigarettán kívül egyfajta zsoldban is részesültek, a legénységnek 30, a tiszteknek pedig 90 hadimárkát fizettek ki havonként.

Az angol hadifogságba esett magyar alakulatok állománya továbbra is parancsnokaik vezetése alatt maradt, nekik pedig – mint ahogy a háború alatt is – a német parancsnokságok rendelkezéseit kellett betartatniuk. Az egyes parancsnokok még ezen kényszerű helyzetben is igyekeztek alárendelt állományukkal a katonai szolgálat megszokott napirendjét követni, s annak egyes feladatait ellátni. Bellér Sándor, a 93/II. gyalog újonckiképző zászlóalj honvédje ekképpen írt erről: „A tenger gátjain belül levő legelőkön katonai gyakorlatokat és játékos foglalkozásokat csináltattak velünk. Ezek a foglalkozások hamarosan abbamaradtak, mert az éhezéstől elcsigázott fiúk egymásután dőltek ki a sorból.”[1]

Az angol páncélosezred és a magyar hadifoglyok labdarúgó mérkőzése,
melyet a magyar csapat 3:0 arányban megnyert, Esens, 1946. augusztus 15.

A legénységet az elégtelen élelmezés mellett leginkább a mielőbbi hazamenetel kérdése és lehetőségei foglalkoztatták. Az idegölő várakozás, bizonytalanság és tétlenség hatása alatt a hadifoglyok zöme fásulttá vált, vezetőikkel és gyakran önmagukkal is meghasonlottak. Kezdetben még rendszeres résztvevői voltak a tábori istentiszteleteknek, majd fokozatosan elmaradoztak. Némi kulturális élet azonban ebben a nagy gyűjtőtáborban is folyt. A századszinten megrendezett kabaré-estek, illetve a német hadifoglyok és angol őralakulatok csapatai ellen vívott, többnyire sikeres labdarúgó-mérkőzések mindig nagy nézősereget vonzottak. A Wesselburenben megalakult magyar varieté csoport még egyes angol csapattesteknél is tartott előadásokat. A Strübbelben elhelyezett érsekújvári karpaszományosok kamarakórusa és a 82/III. gyalog újonckiképző zászlóalj énekkara hangversenyeket adott a település evangélikus templomában.

A kapitulációt követően, német irányítású kötelékeik felbomlása és vezetőik elmenekülése következtében számos kisebb-nagyobb magyar leventecsoport szóródott szét a németországi területeken és került nyomorúságos állapotba. Zömük igyekezett a még egyben tartott honvédalakulatokhoz csapódni. sokan viszont céltalanul bolyongtak a háború sújtotta vidékeken. A leventék éhségük csillapítására fosztogatni kezdtek, s kivívták ezzel a német polgári lakosság ellenszenvét és haragját. A nyugat-schleswig-holsteini gyűjtőtáborban Kovács Mihály és Pohly János katolikus tábori lelkészek igyekeztek összegyűjteni és külön csoportokba szervezni őket. A karpaszományos iskolákból jelentkező tanárokkal együtt közel 2000 levente rendszeres oktatását és nevelését kezdték meg, melyet a vesztfáliai angol hadifogolytáborokban is folytattak.[2]

A nyugat-schleswig-holsteini mellett egy hasonlóan nagyméretű, szerkezetű és felügyeletű hadifogoly-gyűjtőtábor is működött a földnyelv keleti részén is. A Lübeck, Neumünster, Kiel és a Keleti-tenger által határolt területen számos magyar alakulat állománya esett angol hadifogságba. A német kapitulációt követően kisebb német településeken állomásozó magyar csapattesteket, nevezetesen a 84/VIII. gyalog újonckiképző zászlóalj, I. páncélos híradó zászlóalj, gépkocsizó lövész újonckiképző ezred összesen több mint 3000 fős állományát Vaska István ezredes fogta össze. Megállapodott a Neumünster városban levő angol csapatok parancsnokával, hogy csoportjának állománya előre megszabott létszámkeretben fizikai munkát végez részükre. Ennek ellenértékeként viszonylagos szabadságot élvezhetnek és jobb ellátásban részesültek.[3] A Kiel környékén fellelt és összegyűjtött közel 2000 magyar levente vezetését Fűrész Gyula százados vállalta el. Szakképzett pedagógus hadifoglyok segítségével foglalkozásokat szervezett részükre, és jobb ellátásuk érdekében eljárt a felettes német parancsnokságoknál. A levente-iskolatábor első színhelye Friederickenhof, gróf Platen nagybirtokos uradalmának gazdasági központja volt, ahol augusztus 24-étől gimnáziumi, kereskedelmi középiskolai és gazdasági irányú népfőiskolai szinten, napi négy tanítási órában, tananyagbeosztás alapján tervszerű tanítás folyt. A hetekig-hónapokig korlátlan szabadságot élvező leventék csak egy bizonyos idő elmúltával látták be, hogy elfogadható elhelyezésük és étkeztetésük az oktatási folyamatban való részvételük függvénye.[4]

Az észak-németországi Lüneburgban aknavetős kiképzésben részesített várpalotai karpaszományos tisztjelöltek 400 fős csoportja 1945. május 3-án esett fogságba a schleswig-holsteini Fährenbötelben. Október elejéig hat ízben kellett fogolytábort, szálláshelyet változtatnia, s létszáma jelentős számú leventével bővült ki. Kezdetben több tízezer német hadifogollyal együtt Bad Segeberg közelében, egy fedett hely nélküli, szabad térségben, utána Ahrensburg környékén egy gyár pincéjében, majd egy parasztgazdaság gabonapadlásán, végül Büningstedtben egy szénpadláson őrizték őket. Ezen időszak alatt csupán minimális ellátásban részesültek. A legyengült várpalotai karpaszományosoknak ezt követően egy 45 km-es gyalogmenetet kellett megtenniük. Május 23-ától június 28-áig a Keleti-tenger melléki Blekendorf pajtáiban, utána Kirchmühle major egyik szénapadlásán szállásolták el őket. Ezen szálláshelyek már ún. „szabad táboroknak” számítottak, a hadifoglyoknak csupán a környéket nem szabadott elhagyniuk. Dr. Horváth István visszaemlékezésében az alábbiakat vetette papírra a hadifogolysorsában bekövetkezett változásokról: „Ellátásunk a nyár közepe felé javult, amikor is jobb lett a szervezett élelmezés is. Esetenként lehetőség adódott akkor már a szabad táborokból kijutni a falvak határában a földekre és ott borsót, lóbabot, krumplit „vételezni” és csajkában főzőcskézni. Voltak olyan erősebb gyomrúak is, akik reggelente csigát gyűjtöttek, csajkában megfőzték és elfogyasztották. Angol katonát sokáig nem is láttunk, időnként német polizei-ok jelentek meg, rájuk bízták a rend fenntartását. Augusztus 10-étől szeptember 28-áig az Oldenburg melletti Wangels faluban voltunk. Itt istállóban, szalmán töltöttük az időt. Erre az időszakra esett a gabonaérés. Ez sokat javított élelmezésünkön. A tarbúza-kalászokat a mezőn leszedtük, majd „kipirgáltuk”, kilyuggatott konzervdobozokkal lisztté őröltük és csemegének számító krumplis gombócot főzőcskéztünk a csajkánkban. Lensahn városkában találkoztunk ismét angol katonákkal. Itt volt a regisztráló táborhely, ahol első és egyben utolsó alkalommal felvették személyi adatainkat.”[5]

1945 szeptemberének első hetében, a schleswig-holsteini úgynevezett szabad táborok felszámolása után a magyar hadifoglyokat vesztfáliai angol hadifogolytáborokba szállították át. Jóllehet többnyire barakk-, vagy tényleges laktanya épületekben szállásolták el őket, mozgásukat bizonyos kereteken belül továbbra sem korlátozták, élelmezésük pedig a korábbiakéhoz hasonlóan változó, felemás képet mutatott. A magyar hadifoglyok a vesztfáliai angol hadifogolytáborokban több hónapot is eltöltöttek.

Az eselheidei angol 2237. számú hadifogolytábor látképe, 1946 tavaszán

Az őrtornyokkal és többszörös drótkerítéssel körülvett bocholti hadifogolytábort, amely a háború idején német kiképzőtáborként funkcionált, a holland határváros közelében alakították ki. Számozott létesítményeinek többsége betonelemekből összeállított barakképület volt, amelyet a németek saját katonáik számára építettek ki központi fűtéssel, vízvezetékkel, mosdóval és angol wc-vel. Csupán a tábor keleti oldalán kialakított táborrész barakkjai készültek fából és deszkából, mely szálláshelynek a magyar hadifoglyok akasztófa-humora az „Angyalföld-Ládaváros” nevet adta. A barakkokban – az elhelyezés többszöri megváltoztatása ellenére – meglehetős zsúfoltság uralkodott, a legnagyobbakban 120-an szorongtak az emeletes faágyakon. A tábor élelmezése kielégítő volt, annak kiegészítését a környékbeli kijárásaik során – csereüzletekkel, eltulajdonításokkal – könnyen megoldották a hadifoglyok. Erdőirtáson és favágáson is dolgoztak magyar hadifoglyok. A táborban számos kulturális rendezvényt szerveztek. A magyar táborvezetés a minél teljesebb tájékoztatás céljából egy régi telefonhírmondóhoz hasonlítható tábori stúdiót is üzemeltetett. Az utóbbi adásait 26 barakkban elhelyezett hangszórón lehetett hallani, elhangzottak benne a londoni és később magyar rádió adásai, a tábor Magyar Tudósító Csoportjának önálló műsorai, illetve a vöröskereszt magyarországi helyzetre, illetve a hazatérés várható lehetőségeire vonatkozó tájékoztatásai is. Október végén megkezdődött a tábor csaknem ötezer magyar hadifoglyának összeírása, és működött az úgynevezett „kereső szolgálat” is. Nyugati megszállási zónákban levő családtagok, rokonok és barátok a Magyar Vöröskereszt szolgálata útján tudakozódhattak egymás hollétéről. Tildy Zoltán miniszterelnöknek a nyugati magyar hadifoglyokhoz intézett és a hazatérésükre vonatkozó, remélt konkrétumokat mellőző november 19-ei rádióbeszéde után az eddigi sikertelen kísérletek ellenére egyre többen próbáltak megszökni a táborból. Ez a szökési hullám a későbbiekben jelentős méreteket öltött.[6] 1946. február végén a magyar hadifoglyokat elszállították ugyan a táborból, de úti céljuk még nem Magyarország, hanem a Paderborn melletti Eselheide lett. Az angolok – a márciusra tervezett hazaszállítások előtt – ugyanis ez utóbbi táborban igyekeztek összegyűjteni a felügyeletük alá tartozó magyar hadifoglyokat. Amikor ennek híre kitudódott, a szökések száma megnövekedett.

A Münster melletti Borghorst angol hadifogolytábora 1945 őszétől hatezer magyar hadifogoly szálláshelye lett. Katonai objektumok hiányában a kisváros üzemeinek hatalmas csarnokaiban helyezték el őket. A 3500 levente elszállásolásáról és tábori körülményeiről Kovács Mihály piarista lelkész a következőket írta kötetében: „A fiúkat 400-500-as csoportokban a repülőgépgyárak szerelőcsarnokaiban helyezték el. Ezek akkor sem lehettek valami kellemesek, amikor fűtöttek bennük, fűtés nélkül pedig szinte kibírhatatlanok voltak, sem szalma, sem takaró nem állt rendelkezésünkre. Előző helyünkön 5-6 angol gyapjútakarónk is volt személyenként, de csak egyet hozhattunk magunkkal mondván, majd kapunk itt is. Vigasztalt, hogy az ellátás jobb volt, mint előző helyünkön. Gyönyörű, hófehér kanadai kenyeret kaptunk, naponta fél kilót. Nem volt valami sok, azonban ki lehetett vele jönni. A város öt kilométeres körzetében szabadon mozoghattunk. Gyakorlatilag mindenki oda mehetett, ahova akart. A fiúk hamarosan száz kilométeres körzetben minden helyet bejártak. Ennivalót szereztek. Koldultak vagy loptak. Mikor három hónap múlva elhagytuk a helységet, a lakosság szerint az egész aprójószág-állomány kipusztult.”[7] E tábor hadifoglyai többnyire a német parasztgazdáknál vállaltak munkát. A szabad mozgási lehetőségek ideális feltételeket biztosítottak a szökésekhez, többnyire a leventék kísérelték meg. Egy azonnali kockázatos hazatérési vállalkozás helyett először az ENSZ menekültügyi hivatalához tartozó úgynevezett UNRA-táborokban húzták meg magukat, s innen e táborok pecsétjével ellátott hamis menetlevelekkel próbáltak Magyarországra eljutni.[8] Jelentős részük azonban a borghorsti táborban is hajlandó volt azokon iskolarendszerű foglalkozásokon részt venni, melyek Fűrész Gyula százados irányítása mellett még Friederickenhofban elkezdődtek.  

Az eselheidei angol hadifogolytábor bádoglemezekből összeállított barakkjai, 1946 tavaszán

Az angol hadifogság szégyenfoltja kétségkívül a Paderborn melletti hírhedt eselheidei (magyarul: szamárpusztai) tábor volt, amelyben a háború alatt szovjet hadifoglyokat, utána pedig német SS katonákat őriztek. Büntetőtáborként is emlegették lakói. A többszörös és magas drótsövénnyel, világító lámpasorral, őrtornyokkal körülvett hatalmas tábort több részre osztották. A középütt vezető útról nyíltak jobbra-balra a félkörívben meghajlított hordókhoz hasonló alakú, beton alapú, bádoglemezből összeállított barakkok. A drótkerítések mellett húzódott egy-két fabarakksor is, amelyekben a tisztek szálláshelye volt. Valamennyi utat és épületet drótkerítés határolta. Az őrtornyok skót személyzetének állandó szolgálata mellett a kettős drótkerítés között kutyákkal, körbe-körbe pedig terepjáró gépkocsikkal történő járőrözésekkel igyekeztek a szökéseket megakadályozni, többnyire eredménytelenül. A magyar hadifoglyok, főképpen a leventék leleményessége e téren határtalan volt. A hideg időjárási körülmények, és a fűtetlen barakkok betonpadlóin való éjszakázások miatt sokan megbetegedtek a táborban. Az eselheidei tábor magyar hadifoglyainak száma 1946 tavaszára elérte a 12-13 ezer főt, ebből a leventék száma 2500-at tett ki.[9]

Miután az angol zónában levő magyar hadifoglyok hazatérésének feltételei és lehetőségei tisztázódtak, az eselheidei tábor nemcsak gyűjtő-, hanem elbocsájtó táborként is működött. Hasonló jellegű nagy tábornak számított az ún. Munsterlager is, melyet a Lüneburger Heide nevű tájegység területén alakítottak ki. Az Ausztria angol megszállási zónájában tevékenykedő megszálló csapatok és hatóságok nagyvonalúan és megértéssel viseltettek a honvédség alakulatai és egyéb szervei iránt. Millok Sándort, a magyar hadifoglyok hazahozatali kormánybiztosát április 5-én a miniszterelnökség arról tájékoztatta, hogy a brit katonai hatóságok rövidesen megkezdik a magyar állampolgárok hazaszállítását. A magyar hatóságoknak 6337 polgári személyt és 19983 volt hadifoglyot kellett átvenni Komáromban.[10] Május 3-án a Magyarországra elindított első 1600 fős transzportot cigányzenével búcsúztatták. A zónahatáron támadt látszattorlódás miatt a szovjetek több szállítmányt visszairányították. Az októberi utolsó szállítmányokig ezek gyakran megismétlődtek.

A Bécsben eltemetett Németh Imre őrmester katonai igazolványa

Amíg a szovjet csapatok és Tito jugoszláv partizáncsoportjai ki nem ürítették az általuk önhatalmúan birtokba vett Karintiát, a Szent László hadosztályt és a kiszolgáltatásra ítélt kozák lovashadosztályt tartalékként az angolok fegyverben tartották. Június 12-én az angol megszálló hatóságok – magyar kezdeményezésre – az osztrák lakosság súlyos ellátási helyzetének javítására a magyar II. hadtest és a Szent László hadosztály egyes kötelékeiből, parancsnokaik vezetése alatt munkásalakulatokat szerveztek, amelyek a Lavantal, Jauntal és Metnitztal területén mezőgazdasági, aratási, fakitermelési és romeltakarítási munkákban vettek részt. Fegyvereiket az újonnan szerveződő osztrák csendőrségnek kellett átadniuk.[11]

A brit övezetben levő magyar csapatok és menekültek számbavételére és táborokba való összegyűjtésére június második felétől került sor. E célra Villachtól nyugatra a Dráva völgyében Kellerbergben, Klagenfurtban és Weissensteinben több ezer főt befogadó táborok létesültek. A Weissenstein melletti hatalmas táborban közel 15 ezer magyart, honvédet, tisztet, tiszti családtagokat és leventéket helyeztek el. Kezdetben a szabad ég alatt, később olasz katonai sátrakban laktak, és a környékbeli erdők fáiból kunyhókat rögtönöztek. Élelmezésük gyanánt először a brit hadsereg sivatagi hadjáratából visszamaradt egyenadagokat, majd lóhúst kaptak.[12]

Augusztus közepén az angolok kihirdették a táborokban, hogy akik részt kívánnak venni Magyarország újjáépítésében, rövidesen hazatérhetnek. A hazaszállítás végrehajtására a weissensteini táborban külön bizottság alakult, és 20-án ebben a táborban zajlott le a magyar királyi honvédség utolsó jelképes díszszemléje is. Szeptember közepén a magyar táborokban tartózkodó tábornokokat, törzstiszteket, vezérkari főtiszteket és csendőrtiszteket az angolok a föderaui és ebenthali zárt hadifogolytáborba szállították, és többhetes „igazoló eljárásnak” vetették alá. Az igazolt vezérkari és törzstisztek párhetes tartózkodás után elhagyhatták a tábort, a tábornokok és a csendőrtisztek „igazolása” azonban elhúzódott. A „háborús bűnösség” gyanújával vádolható személyeket ezt követően egy külön táborba, majd egy fogházba vitték, végül 1946. március 15-én Graz környékén átadták egy szovjet–magyar bizottságnak, az pedig repülőgépen Magyarországra szállíttatta őket.[13]

Az allenststeigi katonatemető

Az angolok 1945 szeptemberében és októberében, mindenkit, összesen 17 ezer főt, aki haza akart térni, hazaszállítottak. Az utolsó szállítmány november 3-án hagyta el az osztrák területet.[14]

Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

MOL KÜM HDF.
Magyar Országos Levéltár oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz. 172727/1946.

VHBSZ gyűjt.
A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjtemény
VHBSZ gyűjt. 217/1992.
Bellér Sándor: Hadifogságom története. Budapest, 1992. A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjteménye. 217/1992.
Dr. Horváth István (Budapest) 1992. február 14-én írt levele. A Volt Hadifogoly Bajtársi Szövetség nyugati hadifogságból visszatért bajtársai visszaemlékezéseinek gyűjteménye. 219/1992.

Kovács Mihály 1992.
Kovács Mihály: Negyvenezer magyar levente kálváriája a második világháború végén. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992.

HL TGY – VII. Fondfőcsoport, Tematikus Gyűjtemények, Kéziratok, Tanulmányok gyűjteménye
TGY 2978.
Tanulmánygyűjtemény 2978. B. Szatmári Lajos: Katonaságom és hadifogságom krónikája 1944-1946.
TGY 3252.
Tanulmánygyűjtemény 3252. Fűrész Gyula – Rónai Béla: Iskola a határon túl.
TGY 3376
Tanulmánygyűjtemény 3376. Vitai István: Hadifogságom.

Honvédeink idegen földön (1. folytatás) 1985. szeptember.
Honvédeink idegen földön. In. Hadak Útján (München) Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége Tájékoztatója.

Honvédeink idegen földön (2. folytatás) 1985. november.
Honvédeink idegen földön. In. Hadak Útján (München) Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége Tájékoztatója.

Tarczai Béla 1993.
Tarczai Béla: Piros volt a parolim. Hadifogságom naplója 1944. október–1946 április.  Miskolc, Felsőmagyarországi Kiadó, 1993.

Képek jegyzéke

1 Fogságba esett magyar tábornokok – középen kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes, balra Lengyel Béla altábornagy (Kőrössy Zoltán magángyűjteménye)

2 Az angol páncélosezred és a magyar hadifoglyok labdarúgó mérkőzése, melyet a magyar csapat 3:0 arányban megnyert, Esens, 1946. augusztus 15. (Orosz László Sándor magángyűjteménye)

3 Az eselheidei angol 2237. számú hadifogolytábor látképe, 1946 tavaszán (HTM-102288-57)

4 Az eselheidei angol hadifogolytábor bádoglemezekből összeállított barakkjai, 1946 tavaszán (HTM-102288-63)

5 A Bécsben eltemetett Németh Imre őrmester katonai igazolványa (HL)

6 Az allenststeigi katonatemető (szerző felvétele)

[1] VHBSZ gyűjt. 217/1992. 6.

[2] Kovács Mihály 1992. 74–77.

[3] HL TGY 2978. 59–60.

[4] HL TGY 3252. 5–10.

[5] VHBSZ gyűjt. 219/1992. 2–4.

[6] HL TGY 2978. 74–91.; TGY 3376. 8–10.

[7] Kovács Mihály 1992. 85.

[8] VHBSZ gyűjt. 217/1992. 10.

[9] Uo.

[10] MOL KÜM HDF. oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172727/1946.

[11] Magyarok Ausztria megszálló övezetében (1. folytatás) 1985. szeptember. 12.

[12] Tarczai Béla 1993. 65.

[13] A kiadatott tábornokok között volt Kudriczy István altábornagy, a II. hadtest parancsnoka, Szügyi Zoltán vezérőrnagy, a Szent László hadosztály parancsnoka, illetve Schell Zoltán ezredes, az 1. huszárhadosztály parancsnoka.

[14] Magyarok Ausztria megszálló övezetében (2. folytatás) 1985. november. 12–13.