Bevezetés

„A tizenhetedik és tizennyolcadik század abszolutizmusa idején a polgár súlya a közéletben szinte nulla volt, magánélete viszont olyan kedélyes, békés és háborítatlan atmoszférában telt, amilyet mi már elképzelni sem tudunk, a tizenkilencedik század alkotmányos monarchiája alatt ugyan politikai jogokat kapott, ám egyszersmind nyakába sózták az általános hadkötelezettséget – ez pedig minden kétséget kizáróan messze nagyobb rabszolgaság, mint a korábbi idők bárminémű despotizmusa”[1] – írja egy helyen Egon Friedell az Újkori kultúra története című művében. Ez a kép, amit a jeles bécsi filosz fest az ancien régime alattvalóinak „békés és háborítatlan” életéről, nem teljesen állja meg a helyét. Különféle mértékben és módokon az európai államok számos módszert alkalmaztak a hadsereg sorainak feltöltésére, melyek közül sok a sorozás bújtatott formájának tekinthető.

A 18. századi hadseregek feltöltésének természetes módja a toborzás volt, de a szokványos módszerek a sorok feltöltésére már a harmincéves háború (1618–1648) vége felé egyre kevésbé vezettek eredményre, mivel az önkéntesek egyszerűen elfogytak. Az éleződő hatalmi verseny miatt azonban egyre erősebb hadseregekre (és flottákra) volt szükség. Érdemes megvizsgálni ezért azokat a lépéseket, melyeket majdnem minden európai állam kénytelen volt megtenni az egyre égetőbb létszámgondok orvoslására. Európa nyugati felében egészen a francia forradalmi háborúkig elég volt a középkori milícia-rendszert „felmelegíteni,” azért, hogy a zsoldoshadsereg számára második vonalat, tartalékot építsenek fel. Az Elbától keletre elterülő nagyhatalmak ellenben a sorkötelezettség felé tettek lépéseket a lakosság katonai célú összeírásával és a szelektív hadkötelezettség bevezetésével. A toborzás immáron egyik esetben sem maradt kizárólag a hadsereg gondja, mivel a hadkiegészítésben a polgári hatóságoknak is részt kellett vállalnia.  

Írásom ezeket a módszereket kívánja felvázolni, országról-országra haladva. Elsőként nézzük a két nyugati „szuperhatalmat”, az Egyesült Királyságot és Franciaországot, majd a 18. század elejére másodrendű hatalommá süllyedt, egykor szebb napokat látott Spanyol Királyságot.

Nagy-Britannia

Európa nyugati peremén Nagy-Britannia egészen 1916 januárjáig megengedhette magának azt a luxust, hogy jól képzett, önkéntes zsoldosokból álló, de viszonylag kis létszámú szárazföldi hadsereget tartson fegyverben. Ennek kiegészítéseképpen London inkább „külföldi beszállítókra” támaszkodott. Ennek legismertebb példája a hesseni csapatok amerikai jelenléte a függetlenségi háború (1776–1783) idején, mely a populáris kultúrában is nyomot hagyott a „fej nélküli lovas” bizarr történetében. Másrészről közvetett módon a szigetország európai szövetségei voltak a Westminster kontinentális „verőemberei”, akiknek seregeit részben vagy gyakran egészben angol aranyból finanszírozták. A cromwelli katonai diktatúra emléke miatt a brit szokásjog és közvélemény mereven elutasította a kötelező katonai szolgálat gondolatát is.

1 Korabeli karikatúra egy press gangről

Elmondhatjuk akkor tehát, hogy a Györgyök korában, a brit seregben néhány katonának adott falurosszán kívül tényleg csak önkéntesek szolgáltak? A válasz erre a kérdésre nemleges. Őfelsége flottájában a tengerészhiány kényszersorozáshoz és embervadászathoz vezetett, elsősorban a kikötővárosokban, már az 1740-es évektől, de főleg a francia háborúk idején. Az 1789-ben alig 16 000 fős hadiflotta 1812-re 120 000 tengerészt foglalkoztatott. A hiányzó emberanyagot biztosító „toborzókat” a baljóslatú press gang névvel illették és folytatói lényegében szervezett emberrablást követtek el, elsősorban a kereskedelmi tengerészek soraiból. Ha azonban a kifutás előtt mindenáron biztosítani kellett a létszámot, akkor hot pressre került sor, amely elől senki sem volt biztonságban. A press gangek ekkor a hajóra hurcoltak mindenkit, akit csak értek, igaz, a nyilvánvalóan alkalmatlanokat közvetlenül indulás előtt inkább partra rakták. Előfordult az is, hogy brit hadihajók megállítottak akár semleges kereskedelmi hajókat is, és a legénység egy részét erőszakkal átvitték magukhoz szolgálatra. A korszak hajóin ezért gyakran rejtekhelyeket alakítottak ki, ahol a legénység egy része elbújhatott a „toborzók” elől. A press gangek tevékenysége sem vezetett azonban eredményre. 1794-től kezdve ezért a Parlament kvótát vetett ki minden grófságra és kikötőre a szükséges számú tengerész előteremtése érdekében. A kikötők addig nem fogadhattak és indíthattak hajókat, amíg a matrózokat ki nem állították a hadiflotta számára.

A Royal Navy ezen praktikái annyira hírhedtek voltak, hogy Európa innenső végébe is eljutottak. A híres császári hadvezér és hadseregszervező, Károly főherceg 1802-ben a magyar rendekkel a hadkiegészítés tárgyában folytatott vitában így fogalmazott: „A magyarok által előhozott angol példa [ti. a kizárólag önkéntes alapú katonai szolgálat követelésében] egyáltalán nem tartozik ide. Anglia alkotmánya nem Magyarország alkotmánya. Azonban az angol királynak korlátlan hatalmában áll matrózokat kényszersorozni. A parlament minden esetben csak a pénzről dönt. Az, hogy a király a háborús szükségletekre 80 ezer vagy 100 ezer matrózt akar besorozni, kizárólag a hadvezetéstől és a királytól függ. Ennyit a magyar király soha nem követelt.”

A kötelező katonai szolgálat azonban a szárazföldi haderőben is előfordult, még ha csak korlátozott módon is. Partvidékének védelmére az 1757-es milícia-törvénytől kezdve angol és walesi területeken a községeket meghatározott számú újonc kiállítására kötelezték, akik a milíciában láttak el belföldi szolgálatot. A milicisták korhatára 18, illetve 45 év volt. Az alkalmasak közül sorsolással döntötték el, hogy ki lásson el tényleges szolgálatot. 1801-ben skót területeken is életre hívták a milíciát. A törvények 1798-ig kifejezetten tiltották az átjárást a milícia és a hadsereg között, ám a napóleoni háborúk derekára már gyakran presszionálták a milicisták átlépését a reguláris haderőbe, és 1808-ban a milíciát „általános” és „helyi” egységekre osztották. Az általános milíciából csak abban az évben 27 000 fő lépett át a reguláris hadseregbe, amely így egyfajta tartalékhadseregként működött, míg a helyi milícia megmaradt a területvédelem céljára. 1805 és 1814 között a milícia 110 000 újoncot bocsátott a hadsereg rendelkezésére. Tekintve azonban a Brit szigetek 18 milliós népességét, ez semmiképpen sem nevezhető jelentős tehernek. A napóleoni veszély elmúltával a milícia-rendszert nem számolták fel, de az 1850-es évektől már ez a testület is önkéntes alapon működött.

2 Skót fencible ezred tisztje

A kormányzat ugyanakkor 1759-től a háborúk idejére, belföldi szolgálatra „védelmi ezredeket” (ún. fencibles regimenteket) hozott létre, toborzott állománnyal és hivatásos tisztikarral. Ezeket az alakulatokat az angol és skót területek mellett a gyarmatokon is felállították. A hadvezetés azonban 1802 után jobbnak látta feloszlatni ezeket, mivel elszívták az emberanyagot a reguláris hadsereg elől. A fencibles ezredeket, bár professzionális katonák alkották, csak belföldön, esetleg a Brit szigeteken belül vethették be, ami előnytelen volt, hiszen London legfontosabb háborúit a tengerentúlon vívta.

Franciaország

Bár a Napkirály hadereje a spanyol örökösödési háború (1701–1714) csúcspontján négyszázezer főre duzzadt, az országnak évtizedekre volt szükség, hogy kiheverje Lajos féktelen ambícióit. A francia hadsereg személyi állományának gerincét a 18. század folyamán, egészen a forradalomig nagyrészt a belföldön és külföldön toborzott zsoldosok alkották, és a királyság népességéhez képest a hadsereg éppenséggel nem is volt túlzottan jelentős létszámú. A forradalom előestéjén a 25 milliós lélekszámú Franciaország egy alig 156 000 fős hadsereggel rendelkezett.

A toborzás módszerei hasonlóak voltak a többi európai hadsereg által folytatott, meglehetősen sötét üzelmekhez, melyekben az alkohol, a megtévesztés, az emberkereskedelem vagy egyenesen az emberrablás nagy szerepet játszott. Az újoncok nagy része, a hadvezetés legnagyobb sajnálatára, Párizs és a többi nagyváros nincstelenjeiből verbuválódott, bár a parasztfiúkat alkalmasabbnak tartották a katonai szolgálatra. A hadsereg a vidéken időről-időre felbukkanó ínségben reménykedhetett: ahogy a cinikus mondás tartotta, egy kemény és hosszú tél a legjobb toborzóőrmester.

3 Toborzás az ancien regime idején

A toborzást elsősorban katonák végezték, akik forgalmas helyeken, vásárok alkalmával, látványos egyenruhában, zeneszóval és ingyen mért borral igyekeztek meggyőzni a potenciális újoncokat a katonaélet szépségeiről. A toborzótisztek és altisztek mellett professzionális fejvadászok is dolgoztak a hadseregnek. Racouleurnek nevezték azokat a vállalkozókat, akik bármely hadseregnek toboroztak és a felhajtott újoncok után fejpénzt kaptak. A törvényesség vékony mezsgyéjén egyensúlyozva nem válogattak a módszerekben. Rendszerint valamilyen ígérettel egy elhagyott épületbe csalták az újoncnak kiszemelt vándorlegényt, csavargót vagy bármilyen hiszékeny szerencsétlent, leitatták és átadták a toborzótisztnek. Az illető ezután összekötözve, egy szekéren ébredt, úton egy távoli földön állomásozó ezredhez. A franciák – és mások is – ugyanakkor előszeretettel foglalkoztattak embaucher-nak nevezett „szakembereket” is, akik már kiképzett katonákat igyekeztek dezertálásra és a megbízó hadseregében történő szolgálatvállalásra rábírni. Ez a mesterség koránt sem volt veszélytelen. A tettenérést jellemzően gyors ítélet és még gyorsabb végrehajtás követte, de az üzlet így is virágzott.

Nem csak Franciaország, hanem a többi európai állam is igyekezett alattvalóit minél nagyobb számban mentesíteni a katonai szolgálat alól, különösen akkor, ha valamilyen értékes szakértelemmel bírtak. Szász Móric, Franciaország marsallja írja egy helyütt, hogy egy idegen zsoldos voltaképpen három katonával ér fel. Egyrészt valakit – egy értékes adófizető alattvalót – mentesít a szolgálattól, ugyanakkor megfosztja az ellenséget egy potenciális zsoldostól és még ott van saját maga is. Ennek megfelelően nem kevesebb, mint 23 külföldiekből álló ezred szolgált a liliomos lobogók alatt. Az Idegenlégió gondolata tehát gall földön lényegében egyidős az állandó hadsereggel. A kuruc emigráció egy ideig biztosította a magyar tiszteket és katonákat a francia huszárezredekhez, de ezek az alakulatok fokozatosan nem elfranciásodtak, hanem elzásziakkal és Rajna-vidékiekkel elnémetesedtek, és még a két legrégebbi ezrednek, a Bercsényi- és a Chamborant-huszároknak is német volt a vezényleti nyelve.

4 A svájci gárda

A svájci kantonok szabályos szerződés keretében biztosították a francia korona számára az újoncokat a hadsereg legjobb alakulatainak számító helvét regimentekbe. Az ír, német, vallon, piemonti ezredek megnevezése azonban az idő múlásával gyakran csak annyit jelentett, hogy nem toborozhattak belföldön, és francia alattvaló nem szolgálhatott soraikban. Ha viszont közelebbről megnézzük az idegen ezredek állományát, e szabályok alól is jócskán találhatunk kivételt.

A párizsi nemzetgyűlés 1792. augusztus 20-án ünnepélyesen feloszlatta az idegen ezredeket, és megtiltotta külföldi zsoldosok szolgálatát. A nemzetet ettől kezdve saját fiainak kellett megvédenie. A gyakorlatban azonban a külföldiek fokozatosan újra elfoglalták helyüket a francia állam hadigépezetében.

A hadkiegészítés vonatkozásában azonban nem a fent elmondottak a legérdekesebb sajátosságok, hanem a polgárok általános hadkötelezettségének elve, melynek ideája korántsem a forradalom politikusainak elméjéből pattant ki elsőként. Franciaország már XIV. Lajos hosszas háborúi idején, 1688-ban rákényszerült arra, hogy ősi középkori kötelezettségek alapján, mely szerint nagy veszély esetén minden alattvalónak fegyvert kell ragadni az Oriflamme alatt, felújítsa a milícia intézményét. A kötelező szolgálat ebben a testületben a 18 és 40 év közötti vidéki férfialakosságot érintette, de a szokásos mentesítések révén ennek a terhe kizárólag a legszegényebb nőtlen parasztfiúkra nehezedett. A milíciát kezdetben elsősorban partvédelmi, helyőrségi és egyéb kiegészítő feladatokra használták, így a reguláris csapatokat mentesíteni tudták ezek alól. A milícia azonban hamarosan, már az 1690-es években a rejtett sorozás eszköze lett, amelyből a hadsereg veszteségeit pótolták, mivel az újoncok egy részét átadták a reguláris hadseregnek. A spanyol örökösödési háború hatalmas veszteségeit a kivérzett királyi haderő nagyrészt ebből a forrásból pótolta, mivel több mint 238 000 milicistát soroztak be. Ezekből első lépésben önálló zászlóaljakat szerveztek, melyeket azután összevontak a hadsereg reguláris ezredeivel. Bár az 1713-as utrechti és az 1714-es rastatti békét követő időszakban a milíciát nagyrészt leszerelték, 1726-ban „tartományi csapatok” néven a hadügyi szervezet integráns részévé tették.

5 A tartományi milicia katonái 1786-ban, XVI. Lajos idején

A roppant népszerűtlen milícia-rendszer a forradalomig fennmaradt. Háborús időszakokban rendszerint aktivizálták, és 1778-ban, a hadseregreform idején figyelemre méltóan korszerű elvek alapján szervezték újjá. Eszerint Franciaország minden községe köteles volt sorsolás alapján nőtlen férfiakat kiállítani négyéves szolgálatra. Helyettes-állítás, pénzbeli megváltás elvileg nem volt lehetséges és a társadalmi helyzet sem jelenthetett mentességet a nemesség és a papság kivételével. 106 milícia-zászlóalj jött így létre, melyek közül 80 egy-egy reguláris ezred „garnizon-zászlóaljává” vált, melyeket háború esetén elsősorban kiegészítő feladatokra vetettek volna be. A többiekből önálló „tartományi ezredeket” hoztak létre, melyeket a tüzérséghez és a műszaki csapatokhoz osztottak be kiegészítő feladatokra és a párizsi helyőrséget is ők alkottak.

Ezzel a demokratikus jellegű intézménnyel a királyság az általános hadkötelezettség irányába tett (volna) lépést. A valóságban a milícia ettől kezdve sem működött úgy, ahogy azt megalkotói – talán Guibert nézeteinek hatására – megálmodták. Az egyháziak és a nemesek szolgálatában állókat informálisan mentesítették a sorshúzás alól. Ennek során a korrupt hivatalnokok gyakran folyamodtak csaláshoz, és végül a családos, de szegény férfiakat vitték el. A milícia-szolgálatnak az alacsony szintű kiképzettség miatt mindenesetre nem volt sok katonai haszna, ellenben közgyűlöletnek örvendett, és a nemzetgyűlés 1791-ben el is törölte.

6 Karikatúra a milícia toborzásáról az Ancien Régime idején

John R. Elting, jeles amerikai hadtörténész, a West Point egykori professzora az alábbi találó szavakkal foglalta össze a problémakört: „Megfelelő hadkiegészítési rendszer hiányában, a [hadsereg] abból gazdálkodott, amit rábeszéléssel, csalással vagy éppen erőszakkal kaphatott. A sorokat gyakran megbízhatatlan külföldi dezertőrökkel vagy éppen bűnözőkkel töltötték fel. Anglia és Poroszország vasfegyelmű ezredeket kovácsolt ezekből az emberekből. A francia királyi hadsereg erre többet nem volt képes.”

(A forradalmi és napóleoni Franciaország hadkiegészítési rendszere önálló cikket igényel…)

Spanyolország

Spanyolország első Bourbon királya, V. Fülöp, 1703-ban bevezetett rendelkezése értelmében az 1496 óta létező hadkötelezettséget sorshúzás, ballot útján teljesítették az alattvalók, de a királyság a 18. század folyamán nem használta ki különösebben emberi erőforrásait. A spanyol haderő számára kilenc alkalommal zajlott újoncállítás (quintas) az 1719 és 1762 közötti időszakban és ezek során átlagosan 7000 újoncot kellett kiállítani az egész királyságból. Ezt a létszámot szokás szerint inkább a börtönökből és az elfogott csavargókból igyekeztek összeszedni a törvényhatóságok, de a ballot-rendszer így is igazságtalan volt, mivel a terhek itt is a legszegényebb rétegekre nehezedtek. Történelmi privilégiumok alapján Baszkföld, Navarra és Madrid városa mentes volt a katonaállítástól, de időről-időre más tartományok is elérték ezt a kiváltságot. Megcsúfolva a 16–17 századi spanyol katonai virágkort, a hadsereg elit egységeit nem is a honi kiegészítésű alakulatok, hanem a svájci és vallon zsoldos ezredek alkották.

7 Spanyol gyalogosok a Bourbonok idejéből (1718–1750)

A spanyol felvilágosult abszolutizmus keretében, reformer főminiszterének, Aranda grófjának tanácsára, III. Károly (1759–1788) 1770-ben bevezetett egy meglehetősen kifinomult rendszert, hogy a hadkiegészítést olajozottabbá tegye, és a régi szisztéma igazságtalanságait kiküszöbölje. A rendszer nagyon hasonlított a porosz ezred-kantonokhoz és az osztrák összeírásos hadkiegészítési szisztémához. A helyi magisztrátusok összeírták a közrendű 17 és 36 év közötti férfilakosságot, akik között éves sorsoláson dőlt el, hogy ki vonul be katonának. A papság, nemesség és értelmiség, illetve bizonyos szakmák kivételével mentességet nem adtak, és pénzbeli megváltás vagy helyettesállítás sem volt elképzelhető. A szolgálati idő az újonc életkora szerint nyolc és hat év között változott. A katonát időnként hosszú hónapokra szabadságolták, így jelentős megtakarítást értek el, hiszen addig nem kellett az illetőt ellátni.

8 A spanyol királyi hadsereg gyalogosa, 1775 – 1791

A valóságban ez a humánusnak és felvilágosultnak szánt rendszer elég hamar csődöt mondott. A felmentések ismét megszaporodtak, hiszen a vidéki nemesség és egyház igyekezett a saját szolgálatában állókat mentesíteni a katonáskodás alól. Az éves sorshúzás zavargásokhoz vezetett, és a kormányzat kénytelen volt fokozatosan visszakozni. 1773-ban egy zendülésbe fulladt barcelonai sorozás után Katalónia kiharcolta a mentességet a quintas alól. A rendszer így felpuhult, és 1777-ben felfüggesztették az éves sorozások rendszerét. A hadsereg ezek után elsősorban a toborzásra volt kénytelen támaszkodni, melynek következtében az 1793-ban kirobbanó első koalíciós háborúban a Spanyol Királyság hadereje, noha papíron 120 000 főt számlált, alig haladta meg az ötvenezret. Bár időről-időre elrendelték a katonaállítást, ezek roppant szerény eredményt hoztak, és a tartományok, helyi hatóságok csendben elszabotálták ezeket. Elsősorban a hadkiegészítési rendszer fejletlensége miatt a reguláris haderő az 1808-as franciaellenes felkelés során sem játszott főszerepet. A napóleoni csapatok ellen harcoló helyi kormányok, a junták azonban hamarosan kénytelenek voltak olyan mértékű sorozásokat véghezvinni, mely messze felülmúlta a 18. századi quintasok emberigényét.

9 Haláltánc: a besorozott.
A kép eredeti felirata: I list you, and you’ll soon be found, / One of my regiment under ground.

Lázár Balázs

Irodalom

Elting, John R.: Swords around a Throne. Napoleon’s Grande Armée. London–New York, 1989.

Fiedler, Siegfried: Taktik und Strategie der Kabinetskriege. Bonn, 2002.

Mention, Louis: L’Armée de l’ancien régime. Paris, 1900.

Stocker, Donald (ed.): Conscription in the Napoleonic Era. A Revolution in Military Affairs? 2009.

Turcsányi Károly–Bán Attila–Hegedűs Ernő–Molnár Gábor: Haderők és hadviselés az elöltöltős fegyverek korában. Budapest, 2015.

Képek

1 Korabeli karikatúra egy press gangről
www.wikimedia.org

2 Skót fencible ezred tisztje
http://www.stridentpublishing.co.uk/what-is-a-fencible-regiment/

3 Toborzás az ancien regime idején
http://magenealogie.eklablog.com/les-milices-provinciales-a133793306

4 A svájci gárda
https://www.pinterest.ch/pin/413909022001525912/

5 A tartományi milicia katonái, 1786-ban, XVI. Lajos idején
https://www.soldaademohler.fr/boutique/documents-fr/regiments-provinciaux-grenadiers-royauxprovincesparis-uniformes-louis-xvi-1786-planche-281-alfred-de-marbot/

6 Karikatúra a milícia toborzásáról az Ancien Régime idején
https://www.parismuseescollections.paris.fr/en/node/110620

7 Spanyol gyalogosok a Bourbonok idejéből (1718–1750). José y Villegas rajza
https://www.iberlibro.com/arte-grabados/Dinastia-Borbonica-Siglo-XVIII-Anos-de1718/30238248260/bd

8 A spanyol királyi hadsereg gyalogosa, 1775 – 1791
http://losejercitosdelrey.es/1775-1791-companias-de-leva-honrada/

9 Haláltánc: a besorozott. Thomas Rowlandson színezett vízfestménye, 1816
https://www.wikiwand.com/fr/Enr%C3%B4lement

[1] Egon Friedell: Az újkori kultúra története. VI. Budapest, 1992. Ford: Adamik Lajos.