A második világháború magyarországi hadszínterén folytatott végső küzdelmek közül a Vértes hegység területén vívott harcok magyar szempontból jelentős haditetteknek számítottak. A honvédség leharcolt és megfogyatkozott erői, ahogy 1944 őszén a Kárpátok hágóinál és Torda városa körül, úgy ezen erdős-hegyes térségben is több héten keresztül sikeresen feltartóztatták a túlerőben és technikai fölényben lévő szovjet Vörös Hadsereg csapatait. Jóllehet az általános hadihelyzet – a korabeli szlogent idézve – „reménytelen, de nem kilátástalan” volt, egyes magyar honvédcsapatok mégis valami megmagyarázhatatlan hősiességet és bátorságot tanúsítottak e végső harcok alatt.

A Vértes hegység területének, valamint a Zámoly és Magyaralmás felől megközelíthető móri átjárónak birtoklása kiemelt jelentőségű volt a Budapest védőinek felmentésére indított német hadműveletek szempontjából. Az e térségben védekező magyar és német alakulatok azonban jelentős ellenséges erőt kötöttek le és ezáltal támogatták a német IV. SS-páncéloshadtest főerőinek Székesfehérvár térségéből megindított keleti irányú támadásait. A több mint két és fél hónapig tartó vértesi harcokban magyar részről elsődlegesen az 1. huszárhadosztály vett részt.

Egyik kevésbé ismeretes harci eseménye, a Kotló-hegyen és környékén folytatott harcok, illetve a bekerített támadó csoportjának kitörése többnyire az érintettek emlékezetében őrződött meg vitéz és bátor haditettként. A roppant kockázatos és utólag kevésbé értelmezhető támadás részletes ismertetése főképpen a 4/I. huszárosztály szemszögéből rekonstruálható.

1 Az 1. huszárhadosztály 37 M 10,5 cm-es könnyű tábori tarackja, Kecskéd-Majkpuszta térségében,
1945 januárjában

Az 1. huszárhadosztály alakulatai 1945. január 27-én átcsoportosításokra, majd a következő napon az elért vonalon való védelmi berendezkedésre kaptak parancsot. A seregtest parancsnoki csoportját azonban egy újabb támadás végrehajtására utasították, melynek célja a Hosszú-hegy 391. háromszögelési pontjának és a Kotló-hegy 389. magassági pontjának megszállása volt. A hadosztályparancsnokság által január 28-án hajnalban kiadott intézkedésében azonban a védelemre való áttérés feladatai szerepeltek: „Az elfoglalt és megszállott orosz bunkereket az alakulatok használják fel mindenképpen a védelemre való berendezkedésre. (…) Jelenlegi harchelyzetünk állandósulásával kell számolni. A védőállások kiépítését ezért az ezredparancsnokságok továbbra is tökéletesítsék, a téli óvóhelyek létesítését fokozzák.”[1]

Miután a német páncélos seregtestek támadása a nagyobb ellenséges erők beavatkozása következtében a Vértes hegységtől délre elakadt, Schell Zoltán ezredes, a huszárseregtest parancsnoka – a védelemre való áttérést mellőzve – azt határozta el, hogy támadó csoportjával a Kotló-hegyen át Csákvárra tör előre és onnan a német páncélos erőkkel harcban álló szovjet csapatokat oldalba és hátba támadja. A kapcsolatot a Zámolytól keletre elakadt német 4. lovasdandárral kellett volna megteremteni. Az 1. huszárhadosztály támadó csoportja a német 6. páncéloshadosztály 11. páncélosezredének 12 páncélosával közösen január 28-án indította meg támadását.[2]

Az ellenséges védőállás január 28-ai áttörésére szervezett fő támadó harccsoport Mihályi Iván alezredesnek, a 4/I. huszárosztály parancsnokának vezetésével alakult meg. E harccsoport a 4/I. huszárosztályból, a 15. kerékpáros zászlóaljból, a 25. gyaloghadosztálytól vezényelt 1. gyalogezred két zászlóaljából, illetve egy-egy nyilas és motorkerékpáros századból állt össze. A harccsoportot a 3/I. és a 2/II. huszárosztály támogatta. A seregtest teljes tüzérsége Kósa-Reznek Jenő ezredes egységes vezetése alatt támogatta a harccsoportot. A támadó csoport fegyverzete – parancsnokának, Koltay Zoltán századosnak emlékezete szerint – hat német és négy magyar géppuskából, 14 golyószóróból, 12 géppisztolyból, 66 Panzerfaustból, egy nehézpuskából és közel 400 kézigránátból áll. Az öltözet hócsizma, báránybőr bekecs és felette hóköpeny volt. A harccsoport R-6-os rádión keresztül tartotta a kapcsolatot Mihály Iván alezredessel, aki nem vett részt a támadásban, hanem távolról irányította azt.

2 Az 1. huszárhadosztály hadszíntere a Vértesben, 1945. január 28. (Hadtörténeti Térképtár)

A 1. huszárhadosztály alakulataival szemben Kőhányáspusztánál a szovjet 52. lövészhadosztály 431. lövészezredének 2. zászlóalja, az úttól keletre lévő területen 1. zászlóalja, az úttól nyugatra pedig 3. zászlóalja foglalta el védelmi vonalát. A 429. lövészezred ettől az ezredtől északkeletre, a 439. lövészezred pedig délnyugatra helyezkedett el utóvédállásaiban.[3]

A reggel 11 órakor megindított támadás – a félórás tüzérségi romboló tüzet követően – sikeresen haladt előre. A szovjet csapatok nem tanúsítottak ellenállást, állásaikat már korábban kiürítették. A 4/I. huszárosztály a délután folyamán birtokba vette a Vásár-hegyet, a 399. magassági pontot és a Nagy-bükk 466. háromszögelési pontot. Ezt követően a támadó csoport délután fél 5-kor feljutott a Kotló-hegy 390. magassági pontjára, ahol ellenséget már nem talált. A nehéz terepviszonyok igen megviselték a huszárokat, tervezett felváltásuk szükséges lett volna. A Kotló-hegy peremvonalán körkörös védelemre rendezkedtek be, fedezékeiket az ásóikkal vágott kőkemény hókockákból építették ki. Az éjjeli órákban a Kőszál és a Nagy-bükk felől hallatszó ellenséges puskatűzből bizonyossá vált, hogy a saját biztosító részek nem szállták meg a magaslatokat. Az első harcérintkezés az ellenséges csapatokkal éjfélkor következett be. Hajnali két órakor a Szőlő-hegy aljából már egy századnyi csoport fogta körül a Kotló-hegyet. Amint a Koltay százados által vezetett támadó harccsoport áthaladt az ellenséges vonalon, a szovjetek azonnal visszatértek feladott állásaikba. A 4/I. huszárosztály alakulatainak visszavonulási útját lezárták és meghiúsították a telefonösszeköttetésüket is. Gyakorlatilag csapdába ejtették a huszárokat. Koltay százados támadó csoportja kilátástalan helyzetbe került. Mozgókonyhájuk nem volt, a sebesültekről és a lőszerutánpótlásról nem tudtak gondoskodni. Remélték, hogy egy saját felmentő egység rövidesen felszabadítja majd őket.[4]

3 Kilőtt német Panzer V típusú közepes (magyar viszonylatban nehéz) harckocsi

Ezen idő alatt a 3/I. huszárosztálynak a Hosszú-hegy ellen megindított támadása rövidesen egy kétirányú, századerejű ellentámadásba ütközött. Hasonlóképpen zajlottak le a 2/II. huszárosztálynak a Körtvélyespuszta elleni támadásai is. A két harccsoport támadása az erős elhárító tűzben elakadt. A nap folyamán a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja, melynek Csákvár elfoglalása érdekében a Kotló-hegytől keleti irányban kellett támadnia, több páncélosának aknára futását követően nem tudta folytatni előretörését.[5] Az éjjeli órákban Wack Géza tartalékos zászlós önként vállalkozott arra, hogy szakaszával eljut Csákvárra és ott felderíti az ellenség erejét és csapatösszevonásait. Felderítését mindaddig folytatta, míg Csákvár piacán a szovjet csapatok közé keveredve fel nem ismerték. Szakasza jól irányzott tüzével a meglepetést kihasználva az ellenség vonalán átküzdötte magát és sikeresen visszatért a vállalkozásból. Haditetteként soron kívül tartalékos hadnaggyá lépették elő.

4 Wack Géza tartalékos hadnagy, az utolsó huszárbravúr végrehajtója

Január 29-én a bekerített magyar harccsoport öt alkalommal próbált kitörni Csákvár irányába, ahol a szovjet 429. lövészezred védelmi vonala húzódott. Vállalkozásuk minden esetben kudarcot vallott.[6] A Kotló-hegyen uralkodó állapotokról Koltay százados az eseményeket követően alábbiakat jegyezte fel: „Az emberek riadtan vették észre, hogy puskáik záródugattyúját nem tudják kihúzni. A beásás lehetetlen volt. Helyzetünk a szorosan ránk tapadt ellenség előtt ismert volt. A kivágott hótéglák alatt rengeteg száraz gallyat találtunk, ezért a tűzrakást engedélyeztem. Az emberek egész éjszaka felváltva futottak a tüzekhez és melegítették fegyverzetüket, hogy negyed óra hosszat ismét használhassák. Élelmezése senkinek sem volt. Konzervét már az előző nap 5-6 óra körül mindenki elfogyasztotta. Egyedüli táplálék a kulacsban felolvasztott hólé volt. Alvásról szó sem lehetett. A sebesültvivők „aki elalszik, megfagy” jelszóval a tartalékban levő részt is ébren tartották. Az első éjszaka kb. 20% volt a fagyási sérültünk. 9 órakor a hadosztály felmentési kísérlete meghiúsult, az ellenség visszaverte a támadást. 11 órakor az ellenség szétverte a Farkas századot a Kőszál északi lejtőjén. A Kotló-hegyről támogatva a század 60%-a feljut a hegyre. A szünet nélküli ellenséges kísérletek miatt nagy a lőszerfogyasztás. Takarékoskodás elrendelve. A harcképtelen embereknél csak öt-öt lőszer marad, a többi kiosztva. Géppuska heveredek feltöltve. Golyószórók nem működnek, a puskák is csak felmelegítve. Kézigránát és Panzerfaust van elég. Minden embert végigjárok, lelket öntök beléjük, hogy már csak ezt az éjszakát bírják ki, holnap Csákváron lesznek.”[7]

5 Az 1. huszárhadosztály hóleplet viselt huszárai a Vértesben, 1945 januárjában

Január 30-án a Kotló-hegyen körülzárt huszárok utolsó felmentési kísérlete is kudarcot vallott. A reggeli órákban a Szőlő-hegyről kozák egységek rohanták meg Farkas László tartalékos főhadnagy századát, de közel- és kézigránátharcban sikerült azokat visszavetni. A 4/2. huszárszázad IV. szakaszát azonban az ellenség foglyul ejtette. Röviddel ezután a szemben álló 431. lövészezred parancsnoksága – egy hadifogságba került huszár által – megadásra szólította fel Kotló-hegy védőit. Koltay százados azonban ezt nem fogadta el és rövid mérlegelése után a kitörésre szánta el magát.[8] A lőszerkészletet ugyan elegendőnek tartotta, éhező emberei fizikai állapotát, a sebesültek és fagyottak szállítását azonban kétségesnek vélte.

A Kotló-hegyet feladó csoport a déli órákban indította el a kitörést. Kezdetben a Kotló-hegy és a Nagy-bükk között húzódó horhosban haladt, melyet nappal nem szállta meg az ellenség. Amikor az erdő szálfás részébe értek, minden irányból, még a fákról is géppuska- és egyéb kézifegyver tüze zúdult rájuk. Itt húzódott a szovjetek védelmi vonala. Egyes huszárok ügyesen, fától-fáig küzdötték előre magukat, de a zöm megadta magát. Minden mozgás megállt, pedig az erdőszegély már csak 200 méterre volt. Az erős géppuskatűzben a két védővonal közötti tisztáson kellett átjutni. Koltay századost először csak négy embere, majd egyre több követte. Az erdőszegélyt elérve 60-70 méter után jutottak a saját vonalakig.[9]  

A kitörésben részt vett Kenessey Miklós méneskari főhadnagy, a 4/3. (méneskari) huszárszázad parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza január 30-ai nap eseményeire: „Támadásunk vissza, a már előre szemrevételezett, körülbelül 15-20 méter széles, kevés helyről belátható, szűk völgyön keresztül indult meg, melyet azonban egymásután hevenyészett ágtorlaszok mögötti orosz támpontok zártak le. A három napon át kiéhezett és átfagyott huszárok, mint az oroszlánok vetették magukat az oroszra és törték át magukat. A méneskariak a visszavonulást fedezték és utolsónak törtek ki a gyűrűből, védekezve az oldalról és hátulról támadó ellenség ellen. Közelharcban, szuronnyal, karabélytussal és a még megmaradt kézigránáttal vertük vissza a ránk törő oroszokat. Koltay százados vezette a csoport élét, mely szintén közelharcban törte át az ellenséges gyűrűt. A méneskariakra zúdult a már felriadt ellenség. A 4/3. század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok, Papp István törzsőrmester és tizenhét huszár érte el a saját vonalat.”[10]

Feuchtersleben Kornél őrnagy, az 1. huszárhadosztály parancsnokának segédtisztje, mivel a Kotló-hegyen bekerített harccsoporttal nem volt kapcsolata, csupán megérzésére hagyatkozva próbált segítséget nyújtani: „Amikor az orosz állások mögött hirtelen megélénkülő tűzről kaptam jelentést, biztos voltam abban, hogy Koltayék támadnak visszafelé. 11 üteg állt a rendelkezésemre. Semmiféle összeköttetés a körülzártakkal nem volt, s így csak a jó Istenhez tudtam folyamodni, hogy segítsen elhatározásra jutni, hova lövessek zárótüzet. Elgondolásom az volt, hogy Koltay feltehetően úgy gondolkodik, hogy az orosz a betörési irányban levő nyeregben fogja visszavárni, ezért ott lesz a legerősebb. A csákvári út kereszteződését az orosznak mindenképpen tartania kell, mert ez a Vértes átjárója. Tehát Koltay számára a második nyereg lesz a legkedvezőbb visszavonulási út. Így intézkedtem erre. Amint az első lövések eldördültek, a bal védőkörletből jött a jelentés, hogy távcsővel látták amint Vérteskozmában egy gránát telibe talált egy sorakozó orosz gyalogszázadot, s a további tűz megbénított minden mozgást.”[11]

5 Marjay Tamás hadnagy, akit Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki

A 4/I. huszárosztályból – szemtanúi becslések szerint – közel 70-en tértek vissza a szovjet 429. és 431. lövészezredek kettős bekerítéséből. Közülük – szintén becslésekre hagyatkozva - legtöbben a 4/2. huszárszázad II. és III. szakaszába tartoztak. Koltay százados körülbelül 30 hősi halált halt huszárját vesztette el. A tiszti veszteség is súlyos volt. Dr. Farkas László tartalékos főhadnagy, Szilágysomlyó tiszteletbeli főszolgabírója a kitörés során kettő súlyos váll-lövést kapott és nem volt már szállítható, Lázár István hadnagyot még a Kotló-hegyen fejlövés érte és a kitörés alatt egy darabig eszméletlenül hordágyon vitték, dr. Rajky László tartalékos hadnagy mell- és gerinclövés következtében szintén a kitörés alatt vesztette életét.[12] Komjáthy Attila századost viszont egyik őrmestere a hátán menekítette ki a tűzvonalból, a szintén megsebesült Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszárszázad szakaszparancsnoka pedig hihetetlen módon érte a saját állásokat. Az 1945. március 3-ai 52. számú hadosztályparancs az alábbiakban emlékezett meg Marjay hadnagy haditettéről és megmeneküléséről: „Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesül, az orosz védőállás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszik-kúszik Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér. (…)”[13] Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el.

Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

Bene–Szabó P. 2010. A-ZS
Bene János–Szabó Péter: Huszár almanach 1938 – 1945. A-ZS. Magyar királyi hivatásos és tartalékos honvéd huszár tisztikar. Budapest, 2010.

CAMO
Centrálnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji [Orosz Védelmi Minisztérium Katonai Irattára] Podolszk 

HL
Hadtörténelmi Levéltár

HL PERSONALIA 234.
Personalia, 234. Schell Zoltán, Feuchtersleben Kornél visszaemlékezése a Kotló-hegyi harcokról.

HL PERSONALIA 270.
Personalia, 270. Schell Zoltán huszár ezredes, a m. kir. 1. huszárhadosztály (1944-1945) parancsnokának iratai.

HL TGY. 3063.
Tanulmánygyűjtemény 3063. Kenessey Miklós: A méneskari huszárok szerepe a magyar lótenyésztés történetében és a második világháborúban.

Ságvári Gy.–Somogyi Gy.–Szabó P. 2001.
Ságvári György–Somogyi Győző–Szabó Péter: Honvédhuszárok. Magyar királyi honvédlovasság, 1920–1945. Budapest, 2001.

Számvéber 2007.
Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögött. A „KONRÁD” hadműveletek története. Nagykovácsi, 2007.

A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–1945.
Napló, térképvázlatok és képek a szentesi 2/I. magyar királyi „Árpád fejedelem” huszárosztály életéről és tevékenységéről, 1944-1945. (Szerk. Tomka Emil, Foltényi Gábor, Tomka Péter, Rózsa Gábor, Bene János, Id. Ambrus József, Ifj. Ambrus József) (kézirat), Szentes, 2001.

Képek jegyzéke

1 Az 1. huszárhadosztály 37 M 10,5 cm-es könnyű tábori tarackja Mány közelében, 1945 januárjában (HTM Fotóarchívum)

2 Az 1. huszárhadosztály hadszíntere a Vértesben, 1945. január 28. (Hadtörténeti Térképtár)

3 Kilőtt német Panzer V típusú közepes (magyar viszonylatban nehéz) harckocsi (Menyhárt István tulajdonában)

4 Wach Géza tartalékos huszárhadnagy, az utolsó huszárbravúr végrehajtója (Bene János tulajdonában)

5 Az 1. huszárhadosztály hóleplet viselt huszárai a Vértesben, 1945 januárjában (HTM Fotóarchívum)

6 Marjay Tamás hadnagy, akit Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tűntettek ki (Bene János tulajdonában)

[1] A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–45. 195.

[2] Számvéber 2007. 148.

[3] A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–1945. 194.

[4] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28–30. 1–3.

[5] Számvéber 2007. 148.

[6] CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 85.

[7] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28-30. 3–6.

[8] CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 86. A szovjet 431. lövészezred hadinaplójában az olvasható, hogy a huszárok javarésze megadta magát és fogságba került.

[9] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28-30. 6-11.o.; CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 87. A szovjet 431. lövészezred hadinaplójának bejegyzései szerint a huszárok kis csoportja északnyugat irányába, Kőhányáspusztát megkerülve igyekeztek kitörni.

[10] HL TGY. 3063. 46.

[11] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Feuchtersleben Kornél visszaemlékezése a Kotló-hegyi harcokról. 1–2.

[12] A három huszártisztet a harcokat követően Vérteskozmán tömegsírba temették el. Holttestüket 1948-ban családjuk kérésére exhumálták és szülőföldjükön helyezték el végső nyugalomra.

[13] Ságvár Gy.–Somogyi Gy.–Szabó P. 2001. 84.