1 A solferinói csata, 1859. június 24.

A krími háború kapcsán felmerülő tervek és remények meghiúsulása után hosszú, várakozással teli, de eseménytelen időszak következett az emigráció életében. A szabadságharc újrakezdését ígérő újabb – és eddigi legkomolyabb – lehetőség csak 1859-ben látszott eljönni. Ekkor a III. Napóleon által vezetett Franciaország Piemonttal szövetségben háborút provokált Ausztria ellen. A fegyveres konfliktus kapcsán számítottak a magyar emigráció támogatására. Kossuth és Klapka ezúttal szövetségre lépett, és Teleki László gróffal hármasban emigráns magyar kormányt alakított, Magyar Nemzeti Igazgatóság néven. Kossuth a francia császárral való tárgyalásokon egyértelművé tette, hogy – korábbi tapasztalataiból kiindulva – csak akkor hajlandó fegyverbe szólítani a magyar nemzetet, ha Magyarország függetlenségét hadicélként deklarálják a szövetségesek, és jelentős francia seregek érik el a magyar határt. Minderre azonban nem került sor. A francia célok teljesülése után gyors békekötés következett. Ismét kiderült: a magyar törekvések támogatására egy nagyhatalom részéről csak taktikai megfontolásokból került sor.

2 III. Napóleon francia császár

Lássuk milyen konkrét intézkedések történtek egy esetleges függetlenségi háború esetére! Klapka György 1859 januárjában egy emlékiratot juttatott el Camillo Benso di Cavour piemonti miniszterelnökhöz és III. Napóleon francia császárhoz. Ebben általános tájékoztatást nyújtott a háború esetén Magyarország részéről a szövetségesek rendelkezésre álló katonai erőforrásokról, valamint ezek megszervezésének módjáról. Klapka a következő haderővel számolt: 120000 honvéd, akik korábban részt vettek az 1848–1849. évi szabadságharcban, nemzeti felkelés 460000 fővel, várhatóan 170000 fő, az osztrák hadseregtől átszökő katona. Az új magyar szabadságharc tehát – tervei szerint – hozzávetőlegesen 750000 fővel járul majd hozzá a szövetségesek haderejéhez. Elképesztően nagy számok, irrealitásukhoz nem férhet kétség. Ha jótékonyan fel is akarta nagyítani a számokat, akkor is túlzásokba esett. Elég, ha összehasonlítjuk az 1848–1849-es tényleges létszámokat és Klapka 1859-es tervszámait. Az irat második része a szervezés módjával és a felkelés majdani lefolyásával foglalkozott. Klapka az események előkészítését titkos ügynökök segítségével képzelte el, akik mind Magyarországon, mind a szerb és román fejedelemségekben agitálnának, hogy elnyerjék az ottani vezetők és a nép bizalmát. Emellett 20–30000 fegyver becsempészését tervezte az említett fejedelemségekben felállított raktárakból a magyar határ túloldalára. Kérdés persze, hogy lett volna elég ennyi fegyver a fenti létszámú felkelőnek? A hadműveletek lefolyását a következőképp tervezte: a piemonti magyar légió egy francia hadtest támogatásával száll partra Dalmáciában. Ez adja meg a jelet a Szerbiában és Moldvában állomásozó felkelőknek a támadásra.

A román fejedelemségek felőli diverzió végrehajtásához szükséges megállapodást Alexandru Cuza ezredessel, a román fejedelemmel szintén Klapka hozta tető alá. A román fél kötelezettséget vállalt, hogy a fejedelemségekbe szállítandó 30000 francia eredetű lőfegyver egyharmadáért cserébe a többit megőrzi, és területét a magyar szervezkedés támaszpontul használhatja. Viszonzásul politikai garanciákat kapott a nemzetiségi jogok majdani biztosítására, valamint, hogy Erdély majdani státuszáról a lakosságnak lesz joga dönteni. A fegyverszállítás azonban ekkor még nem valósult meg.

3 Alexandru Cuza ezredes, román fejedelem

A francia–olasz–osztrák háború áprilisi megindulása után magyar emigránsok tucatjai siettek Itáliába, hogy ott a közelgő új magyar függetlenségi háború szolgálatára legyenek. A szárd–piemonti hadseregen belül június elején megkezdődött egy magyar légió szervezése, melynek tisztikarát előbbiekből, legénységi állományát az osztrák hadseregből dezertált, vagy hadifogságba került magyar származású katonákból töltötték fel. Július első felére a légió papíron mintegy 3500–4000 főt számlált, de tényleges szervezése még csak folyamatban volt. A légió parancsnoka Klapka tábornok lett. A sereg két dandárból állt, azokon belül összesen öt gyalogzászlóaljat szerveztek meg. A július 11-i villafrancai francia–osztrák fegyverszünet megkötése azonban romba döntötte a magyar reményeket, a frissen felállított légiót pedig feloszlatták.

Szintén ebben az időszakban keletkezett egy érdekes tervezet, amely Klapka György iratai között maradt fenn és a hazai szervezkedés egy változatát, a gerillataktikát vázolja fel. A szerző és keltezés nélküli, „Néhány szó a gerillák alkotásáról a Cserhát és Makovica közt” címet viselő iratot közzé tevő Alföldy-Boruss Dezső 1859-re teszi annak keletkezési idejét. Emellett szerzőjét is beazonosítja, Dessewffy Dénes 1848–1849-es huszárőrnagy személyében. A tervezet azért is figyelemre méltó, mert a realitás talaján állva igyekszik megfogalmazni egy lehetséges gerillaszervezet és -taktika alapelveit. A feltehetően Klapka megbízásából, Svájcban készült tervezet már az elején leszögezi, hogy amíg legalább Magyarország egy része nincs visszafoglalva, és nem áll egy nemzeti képviselőkből álló kormány vezetése alatt, csak a gerillataktikával érdemes próbálkozni. Ehhez a korábban már szolgált és elkeseredett, szegénységben élő volt katonákat véli megnyerhetőnek, akiket támogathat az osztrákokat gyűlölő nép hangulata, valamint a láthatatlanság előnye. Mivel az országban állomásozó sorkatonaság összevonva egyes pontokon van elhelyezve, „egész vidékeket csak néhány lézengő Gensdarme [csendőr] tart féken.” Dessewffy tervezete csak az általa ismert Észak-Magyarország területére terjed ki, itt négy „Vidék-parancsnokság” létrehozását javasolja. A gerillahadsereg rendkívül konspiratív módon lenne felépítve. A vidék-vezérek alatt csapatvezérek, alattuk helység-vezérek, és a parancsnokságuk alá tartozó gerillák lennének beosztva, oly módon, hogy az egyes szintek ne ismerjék egymást. Az egymással kapcsolatba lépő gerillák jelek és jelszavak útján érintkeznének. A tervezet ötleteket ad a gerilla-hadviseléshez is. Leggyengébb pontja, hogy a gerillák csak saját beszerzésű, illetve saját készítésű robbanó- és lőfegyverekkel rendelkeznének. Az ezekhez szükséges puskapor és lőszer beszerzésének mikéntjéről szintén nem kapunk tájékoztatást.

4 Camillo Benso di Cavour piemonti miniszterelnök

1860 őszén újabb remények látszottak felcsillanni Itáliában. A piemonti kormány újra a magyar emigráció szövetségét kereste egy esetleges osztrák támadás esetére, így hajlandó volt anyagilag is támogatni a magyar függetlenségi törekvéseket. Cavour és Kossuth között megállapodás született. Ennek értelmében közös háborús célnak tekintették Magyarország függetlenségének kivívását. A tervek szerint egy olasz–osztrák háború kirobbanása után az újonnan szerveződő magyar légió és egy 30–40000 fős olasz segédhadtest száll partra Dalmáciában, és benyomul Magyarországra. Eközben a román fejedelemségek és Szerbia felől is betörnek az országba az ott már megszervezett csapatok, ezzel lehetővé téve a már szintén előkészített hazai felkelés kitörését. A megállapodás alapján Piemont a dunai román fejedelemségek, valamint Szerbia területére fegyverszállítmányt küld, melyben 50000 fegyver (puska), két ágyúüteg, és 2-3000 kard áll a magyarok rendelkezésére. Emellett 300000 frankot bocsát a magyarországi szervezkedés költségeire, Kossuthot pedig támogatja abban, hogy pénzjegyeket nyomtathasson Londonban.

Kossuth emellett további konkrét intézkedéseket várt, de a helyzet ismét megváltozott. Elmúlt a Piemontot súlytó osztrák fenyegetés veszélye, a román területre indított fegyverszállítások lelepleződtek. A Cuza fejedelem tudta nélkül küldött fegyvereket a román hatóságok lefoglalták, egy részük pedig török kezekbe került. Klapka 1861 januárjában ugyan gyorsan tető alá hozott egy második megegyezést is a román vezetéssel, de gyakorlati eredménye ennek sem sok lett. Húszezer fegyver tulajdonjoga a magyar emigrációnál maradt, ezeket visszaszállították Genovába, majd 1863-ban Kossuth és Klapka a lengyel felkelőknek ajánlották fel. A Kossuth által Londonban nyomtatott pénzeket, egy Ferenc József kontra Kossuth Lajos per után, az angol bíróság döntésének értelmében megsemmisítették. A Magyar Nemzeti Igazgatóság felbomlott, miután egyik tagját, Teleki Lászlót, 1860 decemberében Drezdában letartóztatták és kiadták az osztrák hatóságoknak, Klapka pedig 1862-ben jelentette be lemondását. Az 1861-es magyarországi események, az országgyűlés összehívása és tárgyalásai sem mutattak egyértelműen a teljes függetlenség megteremtésének szándéka felé.

5 A magyar légió gyalogosa, 1860

A szakirodalomból ismertek az 1860–1861-es magyarországi szervezkedés részletei. Az esetleges háborúra való felkészülés jegyében a hazai szervezők már a harcok kezdetekor egy 80000 fős, 14000 lóval rendelkező hadseregre számítottak, melyet hat, területi alapon szerveződő hadtestbe osztottak. A hadtestek két hadosztályból, a hadosztályok két dandárból álltak. A hazai hadseregbe 101 gyalogzászlóaljat és 96 lovasszázadot szerveztek, egyenként 800, ill. 150 fővel. Legalábbis erről számolt be Ivánka Imre, aki a szervezők nevében 1860 novemberében Londonban tájékoztatta Kossuthot és Vettert a katonai előkészületek állásáról. A hadműveleti tervben pontosan meghatározták az egyes hadtestek feladatait. Ebben természetesen a külföldről beérkező olasz segédcsapatokkal, a magyar légióval és az Erdély felől érkező sereggel is számoltak. Ez utóbbi, a keleti betörés szervezése Klapka feladata volt. Kossuth egy 1861. januári levelében beszámol százezer frank Magyarországra küldéséről, valamint arról, hogy ebből a pénzből 60000 embert sikerült besorozni. Hogy ez mit jelent, kérdéses. A tervek gyenge pontja, hogy egy 60000, vagy 80000 főből álló sereg azonnali bevetésével számol, egyáltalán nem veszi figyelembe az osztrák katonai és rendőri hatóságok jelenlétét, cselekvési potenciálját. Hatvanezer ember besorozása pedig természetesen nem valósítható meg titkos szervezkedés útján.

6 A magyar légió huszárja, 1860

Komáromy György, aki 1861 márciusától a Magyar Nemzeti Igazgatóság hazai megbízottja volt, augusztus 10-i dátummal küldött egy jelentést Kossuthnak a magyarországi hadseregszervezés állapotáról. Ebben pozitívan ítélte meg az addigi előkészületeket. A felállítandó hadsereg tisztikarába a már összeírt volt honvédtiszteket, a szolgálatból immár altisztként újonnan kilépett volt kényszersorozott honvédeket, és a lelkes ifjúságot szánta. A legénységi állomány tekintetében a besorozott, majd leszerelt volt honvédeket említette, akik véleménye szerint kevés kivétellel, ismét készek harcolni. A nemzetiségi lakosság egyes rétegeinek ellenséges magatartását is figyelembe véve, egy táblázatban megadta a körzetenként egy-egy kinevezett parancsnok alá összevont potenciális katonák létszámát, azokat, akik lojalitása biztos, és azokat, akiké nem. Magyarország területén 112500 gyalogos és 13900 lovas katona részvételét ígérte biztosra. Erdély területéről további 9000 fő gyalogosra és 1000 fő lovasra számított. Komáromy külön leszögezte: „A fent kitett erő nincsen túlozva. Ha a beütés sikerül, öt-hat hét alatt kiáll, és az országban uralgó hangulatot figyelembe véve, kissé kedvező körülmények közt kettőztethető.” Emellett úgy vélte, a magyar kiegészítésű ezredek egyharmadára, és a huszárság felére is biztosan számítani lehet. Komáromy elképzelése szerint a szervezés fonalát elég nyolc héttel a tervezett betörés megindulása előtt újra felvenni. A jelentést átolvasva, az összeírtak létszáma és hadrafoghatósága meglehetősen kétséges. Farkas Katalin könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a Komáromy-féle jelentésben szereplő hadseregszervezés valószínűleg nem létezett, és a kimutatás egy tervezet volt csupán. Kossuth azonban vélhetően 1866-ig abba a hitbe ringatta magát, hogy egy Magyarország felszabadítására meginduló háború esetén a hazai ellenállás által megszervezett hadsereg kész harcolni a magyar függetlenségért.

7 Komáromy György (1817–1872)

Komáromy György és Csáky Tivadar gróf 1862-ben Genfbe költöztek, és Klapkával együttműködve arra törekedtek, hogy Kossuth kizárásával maguk határozzák meg az emigráció és a szabadságharc újraindítása szempontjából potenciális szövetségest jelentő olasz kormány viszonyát. Tevékenységük eredményeképpen Kossuthnak egy időre mind az olasz vezetéssel, mind a hazával szüneteltek az összeköttetései. 1862-re azonban Csáky és Komáromy korábbi határozati párti kapcsolatai már nem bizonyultak elegendőnek. Az egykori magyarországi politikustársak már nem egy titkos szervezkedésben, hanem a magyar kérdés legális keretek közti rendezésében látták a megoldást. A hazai szervezkedés így meglehetősen gyenge lábakon állt, és egy esetleges felkelés esetére mindössze két felfegyverzett zászlóalj kiállítását irányozta elő. Csákyék ennek ellenére külföldön nagyobb mértékűnek tüntették fel a hazai ellenállás támogatottságát és lehetőségeit, valamint Kossuthtal ellentétben – aki az esetleges magyar szabadságharc külföldi támogatásának biztosítását tartotta szem előtt –, semmilyen feltételhez nem kötötték a hazai felkelés megindítását.

A nagypolitika eseményei nem kedveztek a magyar emigráció háborús terveinek. Az 1866-ig tartó időszak már csak az emigráció végjátékát jelentette. Az Itáliában 1860-ban szervezett magyar légió megmaradt ugyan, de az olasz királyi hadsereg kötelékében csak banditák elleni akciókban vetették be Közép-Itáliában. Morálja, hadrafoghatósága romlott. Az 1863–1864-es lengyel felkelés időszakában ismét csak az elképzelések, egy északi magyar légió felállítása, illetve az esetlegesen megvalósítható magyarországi betörés tervei kerültek előtérbe. A Kossuth támogatásával 1863-ban Magyarországon újrainduló szervezkedés sem ért el komolyabb eredményeket. Kezdetben Vidats János irányította, aki 1861-ben már szerepet játszott a pesti honvédegylet működtetésében, és felhasználta akkori kapcsolatait a szervezéshez. Kossuth olaszországi tárgyalásain egy kétszázezer fős felkelősereg néhány héten belüli megalakítását is lehetségesnek tartotta, Vidatsnak küldött emlékiratában egy 55000 fős gerillasereg alakítását javasolta. A szervezkedés azonban – ahogy más párhuzamosan folyó konspirációk is –, a volt honvédtisztek közül besúgónak állt tagok feljelentései nyomán hamar megbukott. Vidats letartóztatása után Kossuth ugyan kinevezett egy új vezetőt Nedeczky István személyében, de őt is hamar letartóztatták.

Kossuth mellett Klapka is lépéseket tett egy magyarországi fegyveres felkelés előkészítésére. Az olasz kormánytól kapott pénzen – többek között Éber Nándor közreműködésével – fegyvereket vásároltatott és juttatott be az országba Csáky és Komáromy kapcsolatain keresztül. Az ő szervezkedésük hazai katonai vezetője Beniczky Lajos volt. Klapka eredetileg 80000 fegyver beszerzését tervezte, ebből 16000-t juttatott el a Habsburg Birodalom területére, de Magyarországra csak néhány ezret sikerült becsempészni. A szervezkedők 1864 tavaszi letartóztatása egy csapásra véget vetett az emigráció hazai terveinek. A résztvevőkre kiszabott halálos ítéleteket ugyanakkor várfogságra enyhítették, ami jelzés értékű volt az 1850-es évek szigorához képest.

8 Giuseppe Garibaldi

Az 1866-ban meginduló porosz–olasz–osztrák háború adta az utolsó lehetőséget a magyarországi felkelésre, de ez már csak paródiája volt az eddigi elképzeléseknek. A hazai hírek már a kiegyezés előkészítéséről szóltak, 1865 áprilisában Deák Ferenc húsvéti cikke is napvilágot látott, amely a lehetséges kompromisszum egyes pontjait vázolta fel. Kossuth mégis elhitte – felelőtlen hazai politikusok, Csáky Tivadar és Komáromy György elhitették vele –, hogy Magyarországon megtörténtek egy felkelés előkészületei. Megbeszéléseik alapján nagyszabású tervet dolgoztak ki az ország felszabadítására. Északról a porosz hadsereg, Olaszország felől Garibaldi 28000 főt számláló segélyserege, benne az újjászervezett magyar légióval, Szerbia felől Türr István, a román fejedelemségek felől egy még kinevezendő személy által vezetve törtek volna be csapatok. Mindemellett megvalósult volna a magyar felkelés is. Természetesen az események elsodorták a terveket, a magyarországi felkelésnek pedig híre-hamva se volt, a magyar nemzetiségű osztrák foglyok még Kossuth felhívására sem jelentkeztek a légióba. Az országba végül egy másik fegyveres csapat tört be, amit történetesen Klapka György tábornok vezetett. Parancsnoksága alatt egy a fentiektől függetlenül Poroszországban szerveződött új magyar légió állt. Ennek létszáma elérte az 1500 főt. Az egész légió egy „dandárt” alkotott, melybe nyolc gyalogos és egy huszárszázad tartozott. Amikor augusztus első napjaiban csapatai élén Klapka György tábornok 1849 után először ismét magyar területre lépett, súlyos csalódást kellett átélnie. Megjelenése semmilyen lelkesedést nem váltott ki, és a porosz–osztrák fegyverszünet megkötése után értelme sem volt. A légió hamarosan visszavonult a poroszok által megszállt területre.

A poroszországi szervezkedés mellett a Balkánon is megtörténtek az előkészületek a remélt magyarországi felkelés támogatására. Éber Nándor a román fejedelemségekben még évekkel korábban elhelyezett 1800 lőfegyver számát igyekezett porosz pénzen szaporítani, hogy azok adott esetben az erdélyi felkelők rendelkezésére álljanak, Türr István pedig Belgrádban folytatott tárgyalásokat, és szerb közreműködéssel a Határőrvidék fellázítását tervezte. Eredményt egyikük sem ért el, az augusztus 12-i olasz–osztrák fegyverszünet pedig végképp okafogyottá tette az emigráció terveit.

9 Türr István

Mint minden emigráció, a Kossuth-emigráció is komoly nehézségekkel szembesült miután hazáját elhagyta. Sokan korábban nem is jártak külföldön, egy új, ismeretlen közegben kellett helytállniuk, ahol semmit sem számítottak korábbi hőstetteik, hazájuk függetlenségéért vívott szabadságharcuk. Legalábbis megélni nem lehetett belőle. A nyugati közvélemény szimpátiája csak ideig-óráig tartott, hamarosan elapadt. Előtérbe került a megélhetés, az anyagi javak hiánya. Maga Kossuth is publicisztikai, irodalmi tevékenységével tartotta fenn magát és családját. Tiszteletre méltó, hogy ezek a férfiak, főként katonák hosszú éveken, évtizedeken keresztül igyekeztek szolgálni az ügyet, a mindenkori lehetőségek szerint tenni hazájukért. Néhányukból természetesen nem hiányzott az érvényesülési vágy sem. Mindezen erőfeszítéseiket azonban úgy kellett megtenniük, hogy a magyar emigráció pénzügyi háttere mindvégig bizonytalan volt, szinte kivétel nélkül a magyar ügy iránt éppen érdeklődést mutató nagyhatalom anyagi segítségére számíthatott. A nemzetközi politika ugyanakkor kizárólag saját érdekei függvényében karolta fel, vagy engedte el a magyar ügyet. A legkitartóbb – az érdekek összeegyeztethetősége okán is – a piemonti, majd olasz kormány támogatása volt, leginkább Cavour miniszterelnöksége alatt.

Kossuth a kezdeti, mazzinista elképzelések kudarca után csak valamely nyugati hatalom támogatásával tudta elképzelni a függetlenségi harc folytatását: „rég megmondtam a nemzetnek a feltételeket, mik alatt a forradalom kívülről bevitelének felelősségét elvállalom: háború, szövetség Magyarhon függetlenségével, mint koordinált céllal, és annyi segély, amennyi kell, hogy nemzetünket fegyverzetten csatarendbe állíthassuk.”

Nem véletlen, hogy 1849 és 1866 között egyszer sem sikerült nagyobb mennyiségű – néhány ezernél több – fegyvert felhalmozni az erre kijelölt raktárakban, valamint néhány ezer főnél nagyobb magyar fegyveres erőt fegyverben tartani az ország felszabadításának céljára. Egyszerűen nem voltak meg ennek sem anyagi, sem személyi feltételei.

A hatalmas munkabírású Kossuth ezen időszak alatt foglalkozott mindennel és mindenkivel – a még oly kevéssé megalapozott elképzelésekkel is –, ami szóba jöhetett hazája megmentése érdekében. A szabadságharc általa leszűrt tapasztalatai alapján katonai és politikai vezető akart lenni egy személyben, ugyanakkor – bár hosszú évekig folytatott katonai tanulmányokat, olvasott hadtudományi szakirodalmat – érezte gyengeségét, és katonai tanácsadót keresett maga mellé. Persze csak olyat, aki véletlenül sem nőne a fejére, mint – vélekedett – anno Görgei. Leginkább Vettert látta alkalmasnak a feladatra.

10 Vetter Antal

Rengeteg tervezgetés, meg nem valósult elképzelés, kalandorok, szélhámosok bekapcsolódása és átverései jellemzik az emigráció éveit. A reményt ugyanakkor nem adták fel, folyamatosan várták és tervezték a remélt újabb háborút. Amikor azonban az 1860-as években megtapasztalták, hogy az anyaország közvéleménye nem feltétlenül újabb szabadságharcban látja a megoldást, alkalmazkodtak az új helyzethez és legtöbben visszatértek hazájukba.

Ha az ismertetett tervek realitását vizsgáljuk, egyet kell értenünk egykori kiváló hadtörténészünk, Gyalókay Jenő majd száz évvel korábbi megállapításaival. Nem voltak valós anyagi, szervezeti, személyzeti alapok, csak tervezgetések. Az ellenfél erejét, lehetőségeit nemigen vették figyelembe. Ami a legmeglepőbb: a terveket nem egyszer olyanok készítették, akik maguk is részt vettek a szabadságharcban, akkori tapasztalataik mégsem köszönnek vissza az elképzelésekben. Leszögezhetjük: a katonai tervek egyszer sem jutottak el a valós, komolyan vehető kategóriáig. Olyan számok kerültek elő, melyeket, ha összevetünk 1848–1849 tényeivel, nem lehet nem észrevennünk, hogy irreálisak. 1848-ban fokozatosan alakult ki a fegyveres konfliktus és a nyári szerb felkelés, a szeptemberi horvát támadás után csak decembertől indult meg a tényleges háború. Egy jó fél év állt rendelkezésre a hadseregszervezésre, úgy, hogy kb. 30000 fő kiképzett császári-királyi katona állt magyar szolgálatba már az első időszakban. Az ő szakértelmükre, valamint a szintén képzett tisztikarra lehetett építkezni. A szabadságharc hadserege így is csak az 1849. évi tavaszi hadjáratra került azonos szintre a császári haderővel. Hogyan valósulhatott volna meg akkor néhány hét alatt egy új haderő felállítása a semmiből? Hogy hihettek ebben a szabadságharc kiszolgált tisztjei, tábornokai?

Természetesen forradalmi hevület nélkül nincs szabadságharc. Merész tervek és vakmerő végrehajtók nélkül nincs esélye egy ilyen nagyszabású vállalkozásnak. Talán ebben – 1848–1849-ben a nemzet egy emberként történő önkéntes összefogásának mindent elsöprő tapasztalatában – kereshető az emigráns katonák és politikusok tényeket sokszor figyelembe nem vevő lelkesültsége. Úgy vélték, a „nagy év” eseményei, lelkesedése, összefogása még egyszer megismételhető.

Véleményünk szerint nem mutatkozott valós esélye egy hazai felkelés külföldről támogatott kirobbantásának. Egészen egyszerűen azért, mert ennek hiányoztak anyagi és személyi feltételei, valamint a nemzetközi, ahogy akkor nevezték, a „nagypolitika” támogatása. A nagyhatalmak érdekei nem álltak összhangban a magyar tervekkel, csak felhasználták a magyar ügyet saját céljaik eléréséhez. Ez legkésőbb 1859–1860-ban ki is derült. Csak a magyar elképzelésekben került előtérbe egy szövetséges nagyhatalom katonai beavatkozása Magyarország területén, de ennek nem volt realitása.

A kor egyszerű emigráns szereplői vélhetően nem rendelkeztek akkora tényismerettel a szabadságharc lefolyásának és a hadseregek erőviszonyainak tekintetében, ami a mai kor történészének rendelkezésére áll. Kossuth és Klapka – az emigráció két legfontosabb aktora – ugyanakkor résztvevője és alakítója volt 1848–1849 eseményeinek. Ők nagyon jól tudhatták, milyen és mennyi erőfeszítésbe került a honvédsereg akárcsak egyetlen honvédzászlóaljának felállítása, felszerelése, és az eredményesség reményével történő harcba vetése.

Solymosi József

Irodalom

Alföldy-Boruss Dezső: Dessewffy Dénes felső-magyarországi szervezkedés-tervezete 1859-ből. Hadtörténelmi Közlemények, 33. (1986) 4. sz. 751–757.

Borsi-Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a románok 1847–1868. In: A kompromisszumok embere. Tanulmányok Klapka György tábornok (1820–1892) életéről

Farkas Katalin: Magyar függetlenségi törekvések 1859–1866. Budapest, 2011. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára.)

Gyalókay Jenő: Gál Sándor terve az erdélyi felkelésről (1851). Hadtörténelmi Közlemények, 26. (1925) 179–187.

Hermann Róbert: A magyar szabadságharc katonai esélyei az erőviszonyok változásának tükrében. In: Uő.: Reformkor, forradalom, szabadságharc. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2016. 75–92. (’48-as Könyvtár)

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Budapest, 1984.

Solymosi József: A szabadságharc újrakezdésének katonai esélyeiről. Hadtörténelmi Közlemények, 130. (2017) 4. sz. 923–950.

Képek

1 A solferinói csata, 1859. június 24.

2 III. Napóleon francia császár

3 Alexandru Cuza ezredes, román fejedelem
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cf/Misu_Popp_-_Portretul_lui_Alexandru_Ioan_Cuza.jpg

4 Camillo Benso di Cavour piemonti miniszterelnök
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/95/Camillo_benso_Conte_di_Cavour_iii.jpg

5 A magyar légió gyalogosa, 1860

6 A magyar légió huszárja, 1860

7 Komáromy György (1817–1872)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kom%C3%A1romy_Gy%C3%B6rgy_(jog%C3%A1sz,_1817%E2%80%931872)#/
media/F%C3%A1jl:Kom%C3%A1romy_Gy%C3%B6rgy.jpg

8 Giuseppe Garibaldi

9 Türr István

10 Vetter Antal

A külön forrásmegjelölés nélküli képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak