1 A hadtörténelem egyik leglátványosabb jelenete:
a lengyel szárnyas huszárok rohama Bécs mellett, 1683. szeptember 12. (rekonstrukció)

1683. szeptember 11-én éjjel a Wienerwald tetejéről színes rakéták szálltak az ég felé. Bécs meggyötört védőinek, akik július 14. óta elszenvedték a török ostrom minden veszélyét, megpróbáltatását, a megváltás pillanata volt ez: megérkezett a várva várt felmentő sereg. A védők a Stephanskirche tetejéről hasonlóképp rakétákkal válaszoltak. A Habsburgok székhelyét ostromló török had vezetői, Kara Musztafa nagyvezírrel az élen, szintén a kimerülés és a kétségbeesés jelének vélték ezeket, s ebben tulajdonképpen igazuk is volt. A Burgravelin három heti kegyetlen harc után szeptember elején elesett, a Burgbastei és a Löbelbastei alatt is aknák robbantak, óriási réseket szakítva a falba, amelyek ellen az ostromlók folyamatos tömegrohamokat intéztek. Az önfeláldozó védők addigra tizennyolc támadást vertek vissza, de ezért óriási veszteségekkel fizettek. A város eredeti 12 000 védőjének kétharmada, a bátran helytálló polgárőrségnek pedig egyharmada ekkorra már elesett, megsebesült, vagy vérhasban szenvedett. Az élelmiszer és a muníció szinte teljesen elfogyott. A védelmet irányító Ernst Rüdiger Graf zu Starhemberg tábornagy már csak a legkeményebb eszközökkel tudta a kétségbeesett védők harckészségét fenntartani. Az utolsó, szeptember 8-i roham során, mit sem törődve az életveszéllyel, személyesen állt a Burgbastei védőinek élére, hogy példájával buzdítsa végső erőfeszítésre katonáit.

2 Starhemberg tábornagy Bécs védőinek élén (rekonstrukció)

A nagyravágyó Kara Musztafa nagyvezír, bár nyilvánvalóan látta a hegyekről felröppenő rakétákat és a környéket pusztító tatároktól már korábban értesült a felmentő sereg közeledtéről, mégsem tett semmiféle ellenintézkedést. Tovább erőltette az ostromot, mintegy remélve, hogy a védők megtörnek és az utolsó pillanatban feladják a várost. Az a hír járta, s járja azóta is, hogy mindenképp megadásra akarta kényszeríteni a várost, mert ebben az esetben az egész zsákmány egyedül őt illette volna, ha viszont rohammal veszik be, akkor szabad rablás következett volna. Ezért hát egyre újabb rohamokra küldte janicsárjait a rések ellen, teret engedve ezzel a felmentő sereg akadálytalan felvonulásához.

A szövetséges haderő lengyel, osztrák és birodalmi csapatai Tullnnál egyesültek, ahol Sobieski (III.) János lengyel király vette át a főparancsnokságot. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a XI. Ince pápa által Lipót császár mellé kirendelt gyóntatónak, Marco d’Avianónak csak ügyes rábeszéléssel és Buonvisi pápai nuncius hathatós támogatásával sikerült elérni, hogy a császárt távol tartsák a keresztény tábortól. Ez az adott szituációban megkönnyítette a haderő vezetését, de hosszabb távon komoly következményekkel járt.

A szövetségesek szeptember 8-án kezdték meg az előrenyomulást Bécs irányába, majd 10-én érték el a Bécset övező hegyek északi lábát. Előőrseik aznap éjjel pillantották meg a török sátorerdőtől övezett várost. A kimerült, az utánpótlás hiányától szenvedő csapatoknak pihenőre volt szükségük, így csak másnap, 11-én kezdték meg a fáradtságos felkapaszkodást a hegyek tetejére. A horhosoktól szabdalt terepen a sereg csak oszlopokra bontva tudott előrejutni. A tüzérséget jószerével kézzel húzták fel a lejtőkön.

3 Bécs az oszmánok ostromgyűrűjében

A törökök még mindig nem látszottak tudomást venni a fenyegetésről, tovább folytatták az ostromműveleteket, így a keresztény sereg nyugodtan felfejlődhetett a hegyek tetején. Az éjszakát ott töltötték, s ott kapta kézhez Károly herceg a városparancsok Starhemberg tábornagy végső üzenetét: „Egy percet se vesztegessenek, kegyelmes Uram, egy percet sem!”

A sürgetés nem volt felesleges, noha a hadvezetés pontosan tudta, milyen nehézségekkel küzdenek a főváros védői. Ezt elsősorban annak köszönhették, hogy akadt néhány igen bátor ember, aki vállalkozott az információk továbbítására. Ilyen volt például Jakob Heidler, az oszmán táborban amúgy szigorú őrizett alatt tartott von Kunitz követ szolgája, aki szabályosan búvárkodva többször is átúszta a Dunát. Egy bizonyos Kolschitzky pedig, egyébként az első privilegizált bécsi kávéfőző, az álruhák használatában bizonyult igazi mesternek, így segítve az átjutást az ostromgyűrűn.

Látva az ellenség mozgását a hegyek tetején, Kara Musztafa is észbe kapott, s előkészületeket tett a felmentő sereggel vívott csatára. Gyalogságának jelentős részét kivonta az ostromárkokból, és serege Nußdorf magasságáig megszállta a hegyek előterét. Az ostromot azonban a nagyvezír egy pillanatra sem függesztette fel.

Szeptember 12-én kora reggel a szövetséges csapatok megkezdték a leereszkedést a hegyek tetejéről. A Károly herceg vezette balszárny, amely császáriakból, szászokból és Jeržy Lubomirski herceg vérteseiből állt, a Duna mellett nyomult előre. Ők álltak legközelebb az ostromlott Bécs falaihoz. Itt harcolt a későbbi nagy törökverő, Bádeni Lajos, a „Türkenlouis”, és itt kapta élete első komolyabb parancsnoki beosztását a majdani zentai győző, az ekkor 19 éves Savoyai Jenő. A centrumot császári és birodalmi csapatok alkották a bajor Miksa Emánuel és a szász János György választófejedelem vezetésével. A jobbszárnyat teljes egészében Stanislaw Jabłonowski herceg és Nicolaus Sieniawski hetman szárnyas huszárai és vértesei adták, Sobieski János fővezérlete alatt, némi lengyel és császári gyalogsággal kiegészítve. A szövetséges sereg összlétszáma papíron mintegy 65 000 főt tett ki.

4 A háború főszereplői: Kara Musztafa nagyvezír,
illetve Sobieski (III.) János lengyel király, Lotharingiai (V.) Károly herceg császári főparancsnok,
Ernst Rüdiger Graf zu Starhemberg tábornagy, Bécs védője

A velük szemben felsorakozó török had létszámáról a szokásos túlzó adatokat találjuk, még a 300 000-es szám sem ritka. Valósághűbb hírek szerint az ostromló sereg kezdetben 150 000 főből állt, ami, mindent egybevetve, elvben lehetséges, de ennek a harcoló alakulatok bizonyosan csak egy részét adták. Azok száma, ha hinni lehet a forrásoknak, a hadjárat kezdetén, a moldvai és tatár segédcsapatok nélkül, 90 000 fő körül járt. Ebből le kell vonni a Magyarországon hátrahagyott erőket, a két hónapos ostrom során elszenvedett veszteségeket, továbbá a csata idején az ostromárkokat őrző csapatokat. Mindebből következően a csatára felsorakozó sereg nagysága 50 000 fő körül járhatott, s bizton állítható, hogy a szövetséges haderő is nagyjából ekkora lehetett.

A csata nyitányaként szeptember 12-én hajnalban a Nußdorf környékét megszállva tartó janicsárok támadást intéztek balszárny gyalogsága ellen, amely a hegyek lábánál, az erdő peremén foglalt állást. A kibontakozó heves kézitusában a keresztények a tartalékok bevetésével visszaszorították a törököket, majd folyamatosan sortüzelve nyomultak előre, egészen Grinzing-Heiligenstadt vonalig. Lotharingiai Károly egységei ezalatt elérték Döblinget. Jobb oldalukon hamarosan felzárkózott melléjük a centrum, míg baljukon, a Duna mentén Albrecht Caprara és Lubomirsky lovassága visszanyomta a moldvai és havasalföldi segélycsapatokat. Így a szövetséges haderő bal oldalán délre, a szabdalt terep ellenére, sikerült szilárd, egységes frontot kialakítani.

5 A kahlenbergi csata

Mintegy hat órányi menetelés és harc után azonban a balszárny és a középhad megállásra kényszerült, hogy bevárja a jobbszárny lengyel csapatait, amelyeknek nagy és fárasztó kerülőt kellett tenniük a hegyeken át, hogy elfoglalhassák helyüket a csatarendben. A megtorpanást kihasználva, Kara Musztafa erőteljes támadást indított ellenük, amelyet végül a dragonyosok és vértesek bevetésével sikerült visszaverni. A tartalékokkal együtt végrehajtott ellenlökés még hátrább szorította a keményen küzdő törököket.

Nagyjából két óra tájban a lengyel lovasság, leküzdve végre a terep nehézségeit, kezdett szétbontakozni a hegyek lábánál, amiben a tüzérség, valamint az előtte tisztogató császári és lengyel gyalogság is támogatta. A harci lázban égő lengyelek kisebb csapatai máris összecsaptak a szpáhikkal, akik azonban súlyos veszteséget okozva visszaverték őket, majd a kedvező alkalmat kivételesen jól felismerő Kara Musztafa parancsára ellentámadásba mentek át. A veszélyes akciót azonban a lengyel főerő beérkezése és Waldeck birodalmi lovassága elhárította, így a lengyel jobbszárny frontját sikerült stabilizálni.

A Károly herceg vezette balszárny ezután, nagyjából délután négy óra tájban indította meg a döntő támadást. Mivel azonban a közvetlenül a táboruk előtt felsorakozó török csapatok egy részét korábban a lengyelek ellen vezényelték, a hátramaradottak nem tudták feltartóztatni a császáriak és a szászok dühödt és elszánt rohamát. A folyamatosan sortüzek hatására a török front hamarosan összeomlott. Eközben a bajorok és a frankok a ma is Türkenschanznak nevezett magaslatot támadták, ahol a Próféta zászlaja lengett. Károly herceg észrevette, hogy az ott álló török csapatok ezekre és a lengyelekre koncentrálnak, ezért csapatait teljes jobb fordulattal az oldalukba küldte.

6 A kahlenbergi csata hadműveleti vázlata

Ekkorra a lengyelek is csatarendbe álltak, és támadásba lendültek. Először a lengyel és császári gyalogság csapott össze a janicsárokkal, utóbb pedig a lovasság ütközött heves ellenállásba és szenvedett érzékeny veszteségeket. Midőn azonban a király által személyesen vezetett teljes lengyel lovasság támadásba lendült, a szpáhik és a tatárok nem tudtak nekik ellenállni, és fokozatosan visszaszorultak. A jobbszárnyat személyesen vezető Sobieski egyenesen a Próféta zászlaja felé vezette a rohamot, amely mellől Kara Musztafa irányította csapatait. A nagyvezír látta, hogy serege már megingott, és a rájuk nehezedő hatalmas nyomást már nem sokáig tudják feltartani. S valóban, a török ellenállás alig egy óra alatt összeomlott. Az addig keményen küzdő török centrumot elsöpörték a keresztény gyalogság sortüzei és a lovasság ismételt rohamai. A nagyvezír a Próféta zászlajával palotaszerű sátrához menekült, majd onnan testőrségével tovább dél felé, Magyarország felé.

A csata ezzel eldőlt. A mostmár menekülő török had nyomában a keresztények betörtek a táborba, átgázoltak az ott megkapaszkodni próbáló csapatokon, majd kiszorították a török gyalogságot az ostromárkokból is. Ebben már a városból kitörő védők is támogatták őket.

A török haderő hatalmas vereséget szenvedett. A csatában nagyjából tízezer embert veszítettek, míg a keresztény oldal csak kétezret. Az egész török tábor, benne Kara Musztafa kincseivel, 300 ágyú, 15 000 sátor, rengeteg muníció és hadfelszerelés, mind a szövetségesek zsákmánya lett. A szövetséges hadak vezetői eleinte el sem akarták hinni a nagyszerű győzelmet, ezért a harcban kimerült sereget egész éjjel harckészültségben tartották, halállal fenyegetve azt, aki a helyét elhagyja.

A nagyszerű győzelem ára azonban óriási volt. A táborban levő több ezer foglyot és keresztény rabszolgát az oszmánok az utolsó pillanatban lemészárolták. Magában Bécsben is legalább tízezer ember halt meg az ostrom során. Alsó-Ausztria és Stájerország azon területei pedig, ahová csak a török portyázók, főként a tatárok elértek, pusztává váltak: lakóikat legyilkolták vagy elhurcolták, a településeket fölégették. Egyes számítások százezer főre teszik a veszteséget.

Mivel magyarázható a török kudarca? A leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a Porta, túlértékelve saját lehetőségeit, félreértve a nemzetközi politikai helyzetet, olyan hadi vállalkozásba kezdett, amelynek hiányoztak a feltételei. Nem elsősorban katonai szempontból, mivel a Köprülük század közepén végrehajtott reformjai nyomán az Oszmán Birodalom megerősödni látszott, és mind a lengyelek, mind az oroszok elleni háborút (1672–1676, ill. 1677–1681) győzelmesen fejezte be. De éppen ezen sikereknek köszönhetően Kara Musztafa nagyvezír Nagy Szulejmán legfőbb céljának megvalósítását, az első számú ellenségnek tekintett Habsburgok székvárosának elfoglalását sem tartotta lehetetlennek.

Kara Musztafa elhatározását a Magyarországról érkező hírek is megerősítették, ahol 1682 folyamán Thököly Imre kuruc mozgalma – időlegesen persze – jelentős sikereket ért el a császári hadakkal szemben. Thököly tudta, hogy csak oszmán győzelem esetén van esélye hatalma megtartására és az ország egyesítésére saját uralma alatt. Ezért ő is háború megindítását javasolta a nagyvezírnek. A sors fintora, hogy ezzel jelentős szerepet játszott saját bukásában és a török Hódoltság felszámolásában.

7 A magyarok behódolása Kara Musztafa előtt

Isztambulban már azelőtt elhatározták a háborút, mielőtt 1682 elején gróf Alberto Caprara, Lipót császár követe, megérkezett volna a Portára, hogy a húsz évre megkötött vasvári béke lejártához közeledvén annak meghosszabbításáról tárgyaljon. Lipót és tanácsosai mindenáron a magyarországi status quo fenntartására törekedtek, hogy szabad kezet kapjanak az agresszívan terjeszkedő XIV. Lajos ellen. Hogy végül a helyzet másképp alakult, az a Porta döntésén múlott, mivel Lipót békeajánlatát, a gyengeség jelének értékelve, visszautasította.

Persze Isztambulban is akadtak jócskán, aki tartottak eme nagy önbizalom következményeitől, mondván, egy ilyen akció arra kényszeríti majd az európai uralkodókat, hogy saját érdekükben összefogjanak a Porta ellen.

Végül nekik lett igazuk. A harcot kényszerűségből vállaló bécsi Udvar számos német fejedelem támogatását nyerte meg, köztük a franciabarát Miksa Emánuel bajor választófejedelemét is. Közrejátszott ebben a Franciaország felől a Német-római birodalomra nehezedő nyomás enyhülése is, mivel XIV. Lajos a holland–francia háborút lezáró nymwegeni békekötés (1679) után, az újraegyesítési politika révén, jóformán harc nélkül tudta országa területeit a birodalom rovására növelni. Így épp nem volt szüksége a Habsburgok erejének megosztására sem, ezért nem támogatta a Porta háborús terveit. Sőt, segítséget ajánlott Lipótnak, aki persze elutasította ezt. Ennél sokkal többet jelentett, hogy török elleni harc elkötelezett hívének számító XI. Ince pápa segítségével sikerült megegyezni Sobieski János lengyel királlyal, aki francia felesége révén amúgy szintén a franciákhoz húzott.

Az Oszmán Birodalom katonai szempontból sem jelentette már azt a fenyegetést, mint Szulejmán idején, noha még mindig hatalmas hadi potenciállal rendelkezett. Főként a hagyományosan jól működő logisztika és a kiapadhatatlan emberanyag-utánpótlás tekintetében továbbra is előnyben volt ellenségeivel szemben, viszont fegyverzet, taktika, és főként fegyelem, illetve morális tartás tekintetében az európai haderők már rég fölébe kerekedtek.

8 Császári gyalogosok a visszafoglaló háború idejéből, illetve muskétás janicsárok a 17. században

De Bécs felmentésének sikere nem csak ezen múlott. Kara Musztafa a valóságban nem bizonyult olyan jó hadvezérnek, mint amilyennek magát hitte. Nyilvánvaló, hogy seregének hatalmas ember- és állattömege csak lassan tudott előrenyomulni, de ez a vonulás olykor érthetetlenül sokáig tartott. A késlekedés eredménye mindenesetre az lett, hogy a helyőrség parancsnokságát július 8-án átvevő Starhemberg tábornagy még be tudott szerezni valamennyi élelmiszert a környékről, Károly herceg pedig egy nappal a török sereg beérkezése előtt, július 13-án még be tudott juttatni mintegy 6000 főnyi gyalogságot és némi muníciót az amúgy teljesen felkészületlen városba. Pedig, ha Kara Musztafa Győr alól előreküldi lovasságát, mindezt megakadályozhatta volna. A felvonulás során elvesztegetett idő a döntés pillanatában is megbosszulta magát, hiszen a város a csata napján már a végkimerülés szélén járt. Ugyancsak a nagyvezír hibájául róható fel, hogy a kezdetben az övénél jóval gyengébb császári hadat nem próbálta meg szétverni, illetve nem akadályozta meg a felmentő sereg egyesülését, illetve felvonulását.

Hány magyar katona harcolt a Bécset felmentő haderőben? A pontos számot nem tudjuk, talán négyszázan lehettek, élükön a nádorral, gróf Esterházy Pállal, akinek májusban még 3000 embere állt készen a Rába vonal védelmére. Mellette találjuk gróf Pálffy Jánost, a későbbi nagyszerű lovassági tábornokot, illetve Gombos Imrét, aki utóbb huszárezrede élén harcolt a török háborúkban. A magyarság többi része, köztük az a kb. 18–20 000 felkelő, aki még tavasszal fegyvert fogott a török ellen, 1683 nyarán meghódolt Kara Musztafa előtt, miután kiderült, hogy Károly herceg csekély hadereje – papíron is csak 33 000 fő – nem tudja feltartóztatni az óriási túlerőt.

9 Magyar huszár a 17. században

Annál nagyobb erőket találunk a török oldalán, bár Bécs ostromában ezek közvetlenül nem vettek részt. Thököly mintegy 15–17 000 katonája élén július végén Pozsonyt foglalta el, de onnan a herceg kivetette őt, majd Cseklésznél szétverte a török csapatokkal is megerősített kuruc hadat. Ezután pedig hiába rendelte a nagyvezír Bécs alá, Thököly nem engedelmeskedett. Bár sorsát egyértelműen a Portához kötötte, mégsem akart minden hidat felégetni maga mögött. Sobieskihez fordult segítségért, akinek révén eljuttatta átállási szándékának hírét Bécsbe. Az általa szabott feltételeket azonban az Udvarnál elutasították. Thököly újból a Portához közeledett, s ezzel minden politikai-hatalmi tényező bizalmát sikerült megingatnia. Mindez előrevetítette azt, ami 1683 ősze, illetve 1684 folyamán bekövetkezett: megkezdődött Thököly fejedelemségének bomlása.

Alig két héttel a kahlenbergi győzelem után Lipót császár titokban útnak indította követét a Győr alatt állomásozó nagyvezírhez, hogy béketárgyalásokat kezdjen. A helyzet kísértetiesen hasonlított az 1664-ben történtekhez. Akkor a szentgotthárdi győzelem után tíz nappal már meg is született Vasváron a húsz évre szóló egyezség, amely a keresztény siker ellenére minden frissen szerzett hódítást, így Váradot és Érsekújvárat is, a török kezében hagyott. Lipót és tanácsosai cselekedeteit akkor és 1683-ban is a franciáktól való félelem irányította. A pápának ugyan most sikerült XIV. Lajost visszatartani attól, hogy hátbatámadja a Habsburgokat, de a megindult fegyverszüneti tárgyalások egyelőre elakadtak. A bécsi kormányzat joggal aggódott, hiszen a franciák 1681-ben már kardcsapás nélkül megszerezték Strassburgot, és Bécsben tudták, hogy a következő célpont Pfalz lesz, amelyre XIV. Lajos öccse pfalzi származású felesége nevében tartott igényt.

10 Az örök ellenségek: I. Lipót és XIV. Lajos

Miként a háború kitörése, úgy a folytatása sem a Habsburgokon múlott. Kara Musztafa még mindig helytelenül értékelte a politikai és katonai helyzetet. Úgy tett, mintha a Bécs alatt elszenvedett kudarc csak egy egyszerű botlás lett volna, amely után kellő erőfeszítéssel még meg tudja fordítani az események menetét, és mellesleg megmentheti saját magát is. Elutasította Lipót békeajánlatát és ezzel belekényszerítette a császárt a háború folytatásába. Döntésével megnyitotta az utat a magyarországi török uralom felszámolásához.

Eközben azonban a Bécs felmentésére létrejött szövetség felbomlott. Elsőként a birodalmi csapatok indultak haza, de a lengyelek is távozni akartak. Itt kell visszatérnünk ahhoz, hogy Lipótot rábeszélték, maradjon távol a harcok sűrűjétől. Midőn d’Aviano atya 12-én este megírta neki a győzelem hírét, megindult, hogy visszatérjen és dicsőséges uralkodóként vonuljon be a fővárosba. Csakhogy Sobieski megelőzte! Míg Lotharingiai Károly és német fejedelmek a városon kívül az uralkodóra vártak – aki mellesleg ekkor még csak Kremsnél járt –, addig a lengyel király, Miksa Emánuel bajor választóval az oldalán a lakosság éljenzése közepette léptetett végig lován a felszabadított Bécs utcáin. Lipót csak másnap reggel érkezett meg, körbelovagolta a falakat, majd a Stubentoron keresztül lépett be fővárosába. Egyenesen a Stephanskirchébe ment, ahol ünnepi misét celebráltak. A lakosság azonban már nem sokat törődött vele, fontosabbnak tartották kifosztani, ami a török táborban még megmaradt a katonák után.

11 Sobieski János és I. Lipót találkozása Schwechatnál Bécs felmentése után

A császár persze rendkívül csalódott volt emiatt. Nem csupán azért, mert elmaradt a felszabadítónak járó ünneplés. (Csendben kérdem: ki szabadította fel Bécset? De az a kor is ilyen volt, a mások elvégezte munka gyümölcsét a hatalmasok akarták betakarítani.) Lipót ugyanis arra számított, hogy a fényes bevonulás elfeledteti a bécsiekkel a császár és udvara pánikszerű menekülését az ostromot megelőző napokban. Számítása tehát nem vált be, és e feletti haragját Sobieskin töltötte ki. A Schwechatnál lezajlott találkozón hideg és udvariatlan viselkedésével sikeresen megsértette a büszke és rátarti lengyel királyt. Végül még erre is rátett egy lapáttal. Sobieski fiát, Jakabot egyszerűen levegőnek nézte, holott a fiú végig apja mellett harcolt, ráadásul a király szerette volna fia számára Mária Antónia hercegnő kezét elnyerni. Lipót azonban már Miksa Emánuel bajor választónak ígérte az ifjú hölgy kezét, tehát viselkedése akár szándékos is lehetett, éreztetve, hogy a lengyel király által remélt frigy nem aktuális. Összességében tehát elutasítóan bánt Sobieskivel, és bár megköszönte a segítséget, elbocsájtotta a lengyeleket. Sobieski érzéseit tökéletesen kifejezi az a pár szó, amellyel az eseményeket feleségének megírta: „Amit láttam, attól teljesen ledermedtem.”

Lotharingiai Károly herceg azonban jól tudta, hogy a harc folytatásához szüksége van a lengyel csapatokra is. Buonvisi pápai nuncius és Cornaro velencei követ támogatásával sikerült rávennie Sobieskit a harc folytatására. Csapataik így szeptember 18-án a török had nyomában megindultak Magyarország felé. Sobieski egyenesen Buda ellen akart támadni, míg Károly herceg Érsekújvár vagy Esztergom ostromát indítványozta. A Haditanács végül október 2-án ez utóbbira adott parancsot.

Kara Musztafa, aki rövid győri tartózkodása alatt a menekülőkből valamennyire újjászervezte seregét, az előrenyomuló szövetségesek elől ekkor Budára húzódott vissza. Innen küldte Kara Mehmed budai pasát – akit az általa a kahlenbergi vereségért bűnbaknak megtett és kivégeztetett Uzun Ibrahim pasa helyére nevezett ki – az üldöző szövetséges had feltartóztatására, mintegy 16 000 emberrel.

A keresztény haderő október 7-én közelítette meg az Esztergomnál levő török hajóhíd jobb parti hídfőjét védelmező párkányi palánkot (törökül Dsigerdelen). Itt a vigyázatlanul, kellő felderítés nélkül előretörő mintegy ötezer főnyi lengyel lovasság, élén magával Sobieski Jánossal, belefutott a törökök által állított csapdába. A többszörös túlerőben levő ellenséggel vívott véres harcban a lengyeleket súlyos veszteség érte, másfélezernél is többen estek el. Maga a király is életveszélybe került, és csak az idejében a helyszínre érkező császári lovasság beavatkozásának köszönhették, hogy sikerült elkerülni a teljes vereséget.

12 A párkányi csata

Az első kudarc után október 9-én újból támadásra indultak a szövetségesek. A csatában a törökök a kezdeti sikerek ellenére ismét súlyos vereséget szenvedtek. Károly herceg tüzérsége szétlőtte a menekülőkkel teli hajóhidat és sok száz török veszett a folyóba. A párkányi oldalon rekedt törököket a lengyelek, bosszúból a két nappal korábbi vereségért, lemészárolták. A törökök mintegy ötezer főt vesztettek, a dunai vízi út ellenőrzése szempontjából kiemelkedően fontos Esztergom pedig külső segítség nélkül maradt, jóllehet a védelmet a csata után oda menekülők is erősítették.

Károly herceg bajor segélycsapatokkal kiegészült haderejével október 19-én fogta ostrom alá Esztergomot. A szinte folyamatos, kíméletlen ágyúzás fedezetében az ostromárkok gyorsan kiépültek, de a védők nem várták be a döntő rohamot. Midőn Károly herceg október 26-án megadásra szólította fel a parancsnokot, az némi gondolkodás után, szabad elvonulás feltételével, feladta a várat.

Esztergom elvesztése súlyos csapást jelentett a Hódoltság védelme szempontjából. Ezzel ugyanis kiesett a Budát körülvevő „várháromszög” – Székesfehérvár–Esztergom–Hatvan – északi eleme, és megnyílt a császári-királyi haderő további előrenyomulása és utánpótlása szempontjából elsőrendűen fontos dunai vízi út, egészen Budáig. Nem véletlen, hogy 1684-ben a keresztény hadak ismét – sokadszor – megpróbálkoztak Buda ostromával, ismét eredménytelenül.

13 Kara Musztafa kivégzése

A mintegy négyezer főnyi török helyőrség és a lakosság végül október 28-án vonult ki a várból, és minden ingóságukat magukkal hurcolva Budára távoztak. A Belgrád felé vonuló Kara Musztafát azonban nem érdekelte, hogy a védőknek, bár nyilvánvalóan harcolhattak volna néhány hétig, felmentő sereg hiányában nem volt esélyük a kitartásra, és hogy a vár feladásával a pasa sok ezer életet kímélt meg, akik a következő évben, Buda ostromakor az ottani védelmet erősítették. A parancsnokot tiszttársaival együtt kivégeztette. Sorsát azonban ő sem kerülhette el, Belgrádba érkezvén december 23-án ő is megkapta a kahlenbergi vereségért kijáró selyemzsinórt.

Domokos György

Képek

1 A hadtörténelem egyik leglátványosabb jelenete: a lengyel szárnyas huszárok rohama Bécs mellett, 1683. szeptember 12. (rekonstrukció)
https://wall.alphacoders.com/big.php?i=455499&lang=Swedish

2 Starhemberg tábornagy Bécs védőinek élén (rekonstrukció)
https://deadliestblogpage.wordpress.com/1-vienna-1683/

3 Bécs az oszmánok ostromgyűrűjében
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/19/1684_Entsatz_von_Wien_anagoria.JPG

4 A háború főszereplői: Kara Musztafa nagyvezír, illetve Sobieski (III.) János lengyel király, Lotharingiai (V.) Károly herceg császári főparancsnok, Ernst Rüdiger Graf zu Starhemberg tábornagy, Bécs védője
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kara_Musztafa
https://hu.wikipedia.org/wiki/III._J%C3%A1nos_lengyel_kir%C3%A1ly#/media/F%C3%A1jl:Portrait_of_John_III_
Sobieski_with_the_battle_at_the_background_-_Google_Art_Project.jpg
https://hu.wikipedia.org/wiki/V._K%C3%A1roly_lotaringiai_herceg#/media/F%C3%A1jl:Charles-V-Lorraine.jpg
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/1a/Graf_Ernst_Ruediger_von_Starhemberg.gif

5 A kahlenbergi csata
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Vienna#/media/File:Anonym_Entsatz_Wien_1683.jpg

6 A kahlenbergi csata lefolyása
https://defence.pk/pdf/threads/battle-report-17-vienna-1683.386899/page-2

7 A magyarok behódolása Kara Musztafa előtt
https://www.mapsofthepast.com/mapbook-vienna-austria-siege-2-visscher-1683.html

8 Császári gyalogosok a visszafoglaló háború idejéből, illetve muskétás janicsárok a 17. században
https://i.pinimg.com/originals/0a/90/6d/0a906d6e45b47d18da7e1686a17d0d47.jpg
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/ac/Knotel-Janissaries.jpg

9 Magyar huszár a 17. században
https://dka.oszk.hu/html/kepoldal/normal.phtml?kep=/041200/041237/1900bb_Page_064_a.jpg&id=041237

10 Az örök ellenségek: I. Lipót és XIV. Lajos

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/43/Benjamin_von_Block_001.jpg

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/5f/Louis_XIV_of_France.jpg

11 Sobieski János és I. Lipót találkozása Schwechatnál Bécs felmentése után

https://i.pinimg.com/originals/f5/fe/51/f5fe5142b948e7924c4bb63852ffc731.jpg

12 A párkányi csata 1683. október 9.

https://kurier365.pl/kultura/29824-sobiescy-i-radziwi%C5%82%C5%82owie-stra%C5%BCnicy-wizerunku-maryjnego.html

13 Kara Musztafa kivégzése
https://hu.wikipedia.org/wiki/Selyemzsin%C3%B3r#/media/F%C3%A1jl:Kara_Musztafa_kiv%C3%A9gz%C3%A9se_
a_Selyemzsin%C3%B3rral.jpg